Garabonciás énekek – Interjú Pál Sándor Attila költővel

Publikálás dátuma
2019.06.15. 11:20

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Arany János Hídavatását nem aktualizálta, mert már eleve aktuális. Inkább a balladák szétírásában, lecsupaszításában, átszerkesztésében látott fantáziát Pál Sándor Attila, akinek harmadik, Balladáskönyv című verseskötete az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Kádár János és kora sem maradt említés nélkül vele beszélgetve.
„Pál Sándor Attilát az elpetőfisedéstől csak az aranyjánosodás mentheti meg” – volt olvasható egy magazinban az előző kötete kapcsán. Mintha csak erre rímelne az új kötete, a Balladáskönyv. Igaz, már a Düvőben is voltak balladák – ezek át is kerültek az újba –, de most kizárólagosan uralják a kötetet. Mi vitte ebbe az irányba? Úgy tűnik, erősen tendálok az epika felé. Ez igazából már az első kötetnél, a Pontozónál is így volt, de akkor még nagyon megsértődtem rajta, ha ezt pedzegették. A Düvő formai kísérletezése, játékossága valószínűleg ellenreakcióként is értelmezhető erre a meglátásra. A balladák felé fordulást pedig úgy tekintem, hogy mégiscsak kezdem elfogadni: az epikus költészet, a narratíva nem ördögtől való.  Legtöbbünknek az iskolai oktatásból a balladákról ma már csak a homály maradt. Eloszlatná, mégis mifélék az öné?  A balladáknak kismillió fajtája van, redukálni nem is igen lehet egyfajta műfajra vagy formára. Hagyományosan egy veretesebb, szabályos rímképletekkel operáló műre szoktunk gondolni, ami kihagyásos módon egy tragikus történetet mesél el, nem kevés líraisággal. Ha a magyar irodalomról van szó, Arany balladái nyilván megkerülhetetlenek. Egy darabig foglalkoztatott is, hogy átírok párat belőlük, például a Hídavatást menedzserekkel, mai alakokkal – de ami eleve aktuális, azt nem kell aktualizálni. Inkább a szétírásban, a lecsupaszításban, az átszerkesztésben láttam a megközelíthetőségüket. Jobbára úgy gondolok a kötetben szereplő balladákra, mint dalokra, a rock és amerikai folkzenéből ismert balladák közeli rokonaira, egy garabonciás énekeire. A balladai elliptikusság hozta magával, hogy jóval töredékesebb, mozaikszerűbb lett a legtöbb vers képlete?  Arcképcsarnokot semmiképp nem szerettem volna létrehozni, tehát, hogy egymás után sorjázzanak az egyes nevekhez társított történetek, balladák. Habár nagy hatással volt rám az amerikai költő, Edgar Lee Masters A Spoon River-i holtak című kötete, ahol a halottak lírai monológokban mesélik el korábbi életük történeteit. Ám végül ez túl lekerekített, szabályos koncepciónak tűnt számomra, és valóban, a töredékességben láttam fantáziát, amikor például egy lehetséges balladából mintha csak kétsornyi maradt volna fenn, egy párbeszédrészlet – miközben valójában ez nem részlet, hanem maga a vers. Töredék. Ha már a holtak! A költeményei sok szempontból az elmúlás érzékelésével foglalkoznak: emberek halála, a táj, a település, egy falu szétrohadása, szétesése, a tradíciók illékonysága, az emlékezet fura tűnékeny mechanizmusai jelennek meg a balladáiban. Ez a saját érdeklődéséből fakad vagy a balladai tradíciói hordozzák magukon a témát?  Valószínűleg alkati dolog, előbb volt meg, mint a balladák felé fordulás. Ezt látom nap mint nap mindenfelé magam körül. A Düvőből átvett balladák között ott van a Kádár János balladája című is, mely annak idején még a Vasárnapi Hírek Irodalom rovatában jelent meg 2017-ben a költészet napjára. Azóta nagyon sokat idézték, talán a leginkább közismert költeménye lett… Szakmailag azért nem volt annyira sikeres, túl könnyűnek találták a kritikusok, ahogyan Kádár János betyárballadákba íródik, valamint ahogy az utolsó beszédének a részletei visszhangoznak a versben. A Kádár-korszak ma is sokakat érdekel. Én, aki 1989-ben születtem, szintén sokat foglalkozom vele, nagyon fontosnak érzem megérteni azt a kort, amiben a szüleim legszebb fiatal éveiket, a nagyszüleim életüknek nagyobbik részét élték. Hiába vagyok a kilencvenes évek gyermeke, ennek a világnak a romjain nőttem fel. A doktori disszertációja is e témakörben íródik, ha jól tudom.  Már az egyetemi éveim alatt az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára írt dolgozatom is a ’89 előtt kiadott Szép versek antológiákat, a történetüket vizsgálta. A disszertációm pedig a Kádár-kor fiatal, pályakezdő költőinek antológiáit veszi sorra többek között a hatalom és az irodalompolitikai összefüggések vagy a kánonok alakulása mentén. Mindig is érdekeltek azok a költők, akik később eltűntek a süllyesztőben, a másod- és harmadvonal, hiszen nélkülük nincs első sem. Nem feltétlenül hálás vagy menő munka. A kutatások részeként leveleket írtam az akkori antoló­giákban szereplő költőknek, és igen érdekes válaszokat kapok. Kántor Péter például a levelemre reagálva írta, hogy újraolvasta a Tengerlátó gyűjteményben szereplő verseit, és már sajnálja, hogy pár ott szereplő szöveget kihagyott a válogatott kötetéből. Ugyanakkor az elutasító válaszok is beszédesek: többen nem szeretnének emlékezni arra a korszakra, lezárták magukban, írják. A felejtés persze fontos, jó és egészséges dolog, az amnézia kevésbé.  Többen már Oravecz Imre Szajláját emlegették önnel kapcsolatban, s való igaz, nem egy versében említi a Bács-Kiskun megyei szülőföldjét, Szankot. Mennyire ismert és elismert költője a településnek?  Ez egy kis, 2500 fős falu, mindenki ismer mindenkit, engem főleg az anyámék fiaként, a nagyszüleim unokájaként… meg hát tanárgyerek voltam! Mindkét korábbi könyvemet bemutatták a könyvtárban, szép számmal el is jöttek rá az emberek; az általános iskolai szavalóversenyek zsűrijébe is meghívtak nemegyszer. Sokat járok vissza, de már 11 éve eljöttem, azt hiszem, épp ezért tudok írni róla. +1 kérdés   Tagja a Magyar Etnokoreológiai Társaságnak, fellebbentené a fátylat, mivel is foglalatoskodik ennek keretében? – Az etnokoreológia a néptánckutatást és a gyakorlati táncot is magában foglaló szakszó. A társaság a szegedi Néprajz Tanszék tánckutatóképzése és a Zenetudományi Intézet Néptánc Osztálya környékén, a táncházmozgalmat is bevonva jött létre. Én a néptánckutató-táncantropológus feleségem révén kerültem a soraik közé. Sokat jártam, járok gyűjteni a feleségemmel, pár tánckritikát is elkövettem, magam amatőr néptáncos volnék. Jobbára kibiceltem az összejöveteleiken, és egyszer csak a társaságban találtam magam. Ma már nem része olyan intenzíven a néptáncos világ az életemnek, mint akár pár éve, és mit mondjak, nagyon hiányzik. Idővel majd csak találunk egy közeli együttest, amely befogad két újrakezdőt…

Pál Sándor Attila

(Szank, 1989) költő, szerkesztő, kritikus. 2017-től a Fiatal Írók Szövetsége Hortus Conclusus című könyvsorozatának egyik sorozatszerkesztője. 2017 augusztusától a kecskeméti Forrás folyóirat szerkesztője. A Szépírók Társasága, a József Attila Kör és a Magyar Etnokoreológiai Társaság tagja. Szentendrén él. Verseskötetei: Pontozó (2013), Düvő (2017), Balladáskönyv (2019).

Pál Sándor Attila Balladáskönyvét

június 15-én, szombaton este 18 órai kezdettel mutatják be a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz termében, a szerzővel Turi Tímea beszélget; 16-án, vasárnap pedig a Duna-korzón, a Magvető Kiadó standjánál dedikál 13 órától.

Szerző

Vörös István: A sárga képeslap, avagy felmentés sorstalanságból (Részlet A szabadság első éjszakája c. kötetből)

Publikálás dátuma
2019.06.15. 00:00

Fotó: Népszava archiv
Vörös István új novellafüzére regényként is olvasható. Bemutatja a jelenkori Budapestet és a kora jövőkori agglomerációt, a városon és társadalmon kívül maradtak világát az állástalan tanító sorsától a frissen utcára került férfi első szabad(téri) éjszakájáig. A kora újkori és jelenkori bevándorlók sorsával éppúgy szembesülünk, mint a pincérnőével, aki Prágában egy este Hruscsovnak szolgál föl, sőt táncra is kerekednek. A kötet a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhétre jelent meg.
„…ennivalót ad a megsemmisített szájaknak, és őrködik a már soha fel nem ébredők álma felett…” (Adorno: Mahler) Sosem szerettem enni. Levest meg főképpen nem. Gyümölcsleves? Nevetséges. Húsleves? Olyan színű, valljuk be, mint a húgy. A szaga se sokban különbözik. Bár tudom, ezt bevallani nem illendő. Az evés nem volt fontos számomra, pontosabban egész gyerekkoromban inkább kínos feladat volt, amit napjában háromszor, de gyakran ötször is elém gördítettek a szüleim. Pisti, a rossz evő, mondták, és én szégyenkeztem miatta. Nem is értettem meg, hogy az evés életszükséglet. Inkább afféle kötelezettségnek tűnt, mint a többi, amit a szü­leim elvártak tőlem, hogy elégedettek legyenek velem. De velem soha senki nem volt elégedett, és ezt érhetőnek találtam. El kellett utaztassanak Auschwitzba, aztán onnan tovább Zeitzba, hogy végre megértsem az emberi test működését. Azt, hogy az ember test, és nagyjából semmi más. A testem pedig semmiben sem különb, mint egy állaté. Bár ez a felismerés némi öntudatra is engedett szert tenni. Akkor tehát nem vagyok egyedül, nem vagyok olyan messze mindenki mástól, mint eddig hittem mondjuk a fajátékaim között ülve, melyeket apám gyártatott le, és egy kicsit mindig szálkásak voltak. Vagy később az iskolában. Viszolyogva méregettük egymást az úgynevezett osztálytársaimmal, és viszolyogva méregettük egymást az úgynevezett tanáraimmal. Olvasni már tudtam, mégis elképesztő igyekezettel próbáltak megtanítani rá. Valami olyasmire tehát, ami már nem volt faladat. Így aztán kudarcot is vallottak. Egész iskolai pályafutásom alatt semmit nem tudtak megtanítani nekem, vagy azért, mert már tudtam, és ezzel a fölösleges igyekezetükkel inkább elbizonytalanítottak a már meglevő tudásomban is, vagy azért, mert valahogy képtelenségnek tűnt tudni. Például így voltam a német nyelvvel. Egyszerűen kínosnak éreztem, hogy a tanár által kiötlött nyelvtani szabályok szerint beszéljek. Mert ha a magyarhoz nem kellenek szabályok, mért kellenének egy másik nyelvhez? Nem éreztem, nem vettem észre, hogy a magyar nyelvben is vannak szabályok. Csak legfeljebb idegesített, ha a felnőttek valamit fontoskodva kijavítottak a beszédemben. Azt nem így mondják, mondták, az helytelen, de nem tudtam fölérni ésszel, miért volna helytelen. A némettel aztán itt a táborokban kerültem közeli viszonyba, de mondhatom, nem lett jobb a benyomásom róla. Szerencsére nemigen tudtam továbbra se megszólalni, ami megóvott attól, hogy ugyanúgy visszabeszéljek, ahogy az a tanáraimmal volt szokásom, és amit annyira kárhoztattak bennem a szüleim. Valahogy örültem ennek a nemtudásnak. És, valljuk be, annak is örültem, hogy nem kell már iskolába járnom, még ha az ár, amit ezért fizetnem kellett, aránytalanul nagynak is bizonyult. Egykori osztálytársaimból azok, akik elkísértek ide, valódi társaim lettek rövid időre, de aztán elsodródtunk egymás mellől, itt se lehet az embernek társa. Meg aztán miben is lehetnénk társak? Vannak ugye, akikkel a fapriccsen kell vagy kellett osztoznom, azokon a méhkaptárszerűen egymásba szerkesztett üregeken, azokon a koporsóvárosi albérleteken, de társnak nem neveztem volna szinte egyiküket sem az idők során. Bár tagadhatatlan, hogy egy ritmusra kell aludnunk, egy ritmusra húzzuk föl a lábunkat, egy ritmusra fordulunk a másik oldalunkra. Igaz, otthoni értelemben már nem is igen van oldalunk. Igaz, otthoni értelemben nem is értjük az otthoni értelmet. Mindig más volt épp körülöttem a napok folyamán, de ezeket a rabokat, ezeket a börtöntöltelékeket nem tekinthetem társaknak, csúnyák, ijesztőek, gonosz arcúak. Az is lehet, hogy engem itt becsapnak, és épp azt akarják, hogy ilyennek lássam a többieket. Mint ahogy én nem voltam és remélem nem is vagyok ilyen, de a többi rab arcán néha észrevettem ugyanezt az iszonyt, és megértettem, hogy ők meg, tévesen, ilyennek látnak engem. Meglepő, de más okból persze érthető, hogy nem nagyon raktak körbe minket tükrökkel. Nem tudhatjuk, kik vagyunk. De azt tudhatjuk, hogy éhezők vagyunk. Ez már nyilván a büntetés része. Büntetés valamiért, amit persze nyilván elkövettünk, de nem tudjuk, mikor és mit. Nekem az, főként eleinte nem tűnt elegendő magyarázatnak, hogy, mint mondták, zsidó vagyok. Ezt egyrészt a fegyencek többsége se ismerte el velem kapcsolatban, de néha még az őrök arcáról is azt olvastam le, hogy ez még csak nem is zsidó. Egyszer, még otthon egy vendégség alkalmával szüleimnek egy úgynevezett árja barátja, ebben a minőségben az utolsó, azt hangsúlyozta, hogy mindannyian zsidók vagyunk, aztán az után a vendégség után ő se jelentkezett többet. Szerintem sokkal inkább az igaz: még csak nem is vagyunk zsidók. És a zsidók talán a legkevésbé…

Vörös István

június 15-én, szombaton 15 órától és 16-án, vasárnap 15 órától dedikál a Noran Libro Kiadó standjánál a Duna-korzón.

Szerző
Frissítve: 2019.06.15. 14:19

Folyóméternyi olvasnivaló - Ünnepi könyvheti könyv- és programajánló

Publikálás dátuma
2019.06.14. 10:00

Fotó: Tóth Gergő
A tegnap megnyílt jubileumi Ünnepi Könyvhét forgatagáért ezúttal egészen a Duna-korzóig kell lesétálnunk, és a 2-es villamos vonalával párhuzamosan haladhatunk a könyvesstandok kínálatát böngészve a Március 15. tér és a Vigadó tér között – esetenként elugorhatunk a Petőfi Irodalmi Múzeumot rejtő Károlyi-palotáig, hogy a Margó Irodalmi Fesztiválon a szerzőket is mustra alá vegyük a remélhetően hűs udvaron. A mintegy 300 új könyv közül így sem könnyű választani – ebben próbálunk segíteni a szokott, vállaltan szubjektív válogatásunkkal és programajánlónkkal.
Bart István: Elemér utca három Évek, inkább évtizedek óta csak elvétve lehet antikváriumok polcain rábukkanni Bart eredetileg 1990-ben, a rare-sorozatban (Rakéta Regénytár) megjelent Elemér utcájára, mely most új köntösben, ugyanazokkal a mondatokkal, mégis nagyon aktuális mondanivalóval kezd „új életet”. A kötet tíz írása a gyerekkor, a hajdani erzsébetvárosi Elemér utca egykor volt, tejcsarnokkal, madárfejű szódásüvegekkel, jegesemberekkel és viceházmesterekkel teli világát idézi. (Európa Könyvkiadó, 2019. 216 o.) Dr. Csernus Imre: Egy életed van Ha Márainak bejött, miért ne jönne be neki is a füveskönyv műfaja, gondolta a kíméletlen szembesítéseiről híres pszichiáter, és az „egy életünk van, ne rontsunk rajta többet, mint amennyi amúgy is elromlik” jegyében megírta a pozitív életszemlélet csernusi know-how-ját. Egy évet átívelve, 12 fejezetre tagolva és napokra bontva. Sorvezetőnek a hónapok és az évszakok váltakozását szánja – az idő dinamikáján keresztül mutatja meg, hogy lehet a mindennapokat kicsit másképp csinálni. (Jaffa Kiadó, 2019. 230 o.) Fodor Ákos: Zene-idő Harmadik posztumusz, tematizált kötetében a Fodor Ákos műveit és egész lényét átszövő zeneiség különféle megnyilvánulá­sait gyűjtötte össze a szerkesztő. Merthogy nemcsak a védjegyévé vált 17 szótagos haikukban mondta el, hogy „Nincs rossz fű. Nincs szél, ami ne jól fújna. Nincs hamis madárfütty”, hanem számos más szövegébe is beleszőtte a Zeneakadémián, zongorán és fuvolán edzett zenei élményeit. Alaphipotézise: „Minden hang: visszhang.” (Fekete Sas Könyvkiadó, 2019. 126 o.) Alice Walker: Az öröm titkának őrzői Nőinemiszerv-csonkítás – milyen jól hangzik mindez így: női beavatási szertartás. Több 21. századi társadalomban nemcsak nyelvi erőszak sújtja a nőket, de tettleg is megalázzák őket – egyes helyeken pedig a testüket is tönkrevágják. Ennek következtében a legfrissebb adatok szerint kétszázmillió nő és kislány él állandó fájdalomnak, szülési komplikációknak kitéve, megfosztva minden testi örömtől. A Bíborszín című regényben feltűnt olinka lány, Tashi története ez a könyv – ami inkább egy lírai kiáltvány. (Ford. Neset Ad­rienn. Európa Könyvkiadó, 2019. 360 o.) Keresztesi József: Inverz Ophelia Már a címlap sokat sejtető: Here is Zsanett speaking (Zsanett beszél) – búgja némán a pop-artos Roy Lichtenstein Vickijét idéző szőke lányarc a telefonba, mintha a mellette heverő legó rendőrfigura halálát akarná bejelenteni… Keresztesi József új verseskötete a punk életérzést firtató daloktól a gondolati költészet esszéverseiig ível. (Jelenkor Kiadó, 2019. 93 o.) Szabó Magda: Az élet újrakezdhető Olvasói könnyen hihetik, hogy mindent tudnak az írónőről és a világról, amelyben élt és alkotott, hiszen regényei, novellái lapjain életre kelnek családtagjai, felidéződik gyerekkora és ifjúsága, házassága, a kényszerű hallgatás évei, majd sikerei, amelyek egészen a világhírig repítették. Ez az interjúkkal, vallomásokkal és az olvasóknak írt levelekkel teli kötet azonban arról tanúskodik, hogy aki olyannyira intenzív életet élt, mint ő, annak a halála után is bőven maradnak fokozatosan adagolható titkai. (Jaffa Kiadó, 2019. 269 o.) Tarján Tamás: Kézjegyek a félmúltból Az irodalomtörténész már évekkel ezelőtt arra készült, hogy a neki írt dedikációk mentén rendez kötetbe íróportrékat, csak aztán a halál keresztülhúzta számításait. Élete utolsó évtizedében olyan írókról írt, akiktől dedikált kötetei voltak – az aláírások kalandos megszerzésének történeteibe, vagy a szokványos könyvheti dedikációkból született cifra ajánlások „hogyvoltjába” ágyazva mesélt szerzőkről, alkotásaikról és a köztük lévő viszonyrendszerről. (Pont Kiadó, 2019. 176 o.) Aleister Crowley: Holdgyermek Az okkultista, mágus (és hegymászó), aki fontos tagja volt több okkult szervezetnek, többek között az Arany Hajnal Rendnek, az Argenteum Astrum-nak és az Ordo Templi Orientis társaságnak is, regényében sajátos humorral, szórakoztatóan ír a fiatal fehér mágus, a Szent Rend Páholy tagjáról, aki elcsábít egy fiatal nőt, és rábeszéli, hogy segítsen neki a Fekete Páholy mágusai elleni küzdelemben oly módon, hogy egy különleges képességű gyermeket szül – mindez az I. világháború előestéjén! (Ford. Dr. Fedina László és Fedina Lídia. Metropolis Media Group, 2019. 336 o.) P . Horváth Tamás: A Zsolnay. Egy dinasztia eredete A regény a Tündérváros (2014) és az Öt torony (2017) című könyvek előzménye. A Zsolnay a család Pécsre kerülését, majd Vilmos életútját mutatja be. Látjuk az 1848–49-es szabadságharcban betöltött szerepét, megtudjuk, hogyan mentette meg a Garibaldi ezredeseként szolgált, halálra ítélt bátyját, Zsolnay Cölesztint a kivégzéstől. Megtudjuk, hogyan került Skóciából a Bácskába a Bell család, hogyan ismerkedett össze Teréz lányuk az ifjú Zsolnay Vilmossal. (Prae Kiadó, 2019. 223 o.) Esze Dóra: Hotel Hamlet Helsingör partján, a város legforgalmasabb szállodájában, a Hotel Elsinore-ban egy napon váratlan változást jelent be Forvas­tinbras vezérigazgató: Hamlet, a rendhagyó ügyvezető igazgató helyét mostantól a szolgalelkű, alkalmatlan Claudius veszi át. Hamarosan csatlakozik hozzá az ostobácska és haszonelvű, bár jószándékú Polonius, illetve a határtalanul jellemtelen, nyalonc Osrick… Egy évvel a norvég Jo Nesbø Macbeth-átirata után itt egy szintén várt, magyar Hamlet-regény – Shakespeare után szabadon. (Kalligram, 2019. 456 o.) Ritoók Zsigmond: Homéros Magyarországon Az ógörög és latin irodalom nemzetközileg elismert, kiemelkedő tudós tanára legújabb kötetében arra vállalkozik, hogy Homéros kapcsán megvizsgálja: a görög-római művelődés miként élt tovább és hatott az európai, illetve a magyar kultúrában: milyen szellemben tanították Homérost a 16. századtól a jelenkorig?; milyen irányzatokat követett és milyen eredményeket ért el a magyar ókortudomány a Homéros-problémák vizsgálatában?; hogyan hatottak a homérosi eposzok magyar írók munkásságára?; illetve milyen korszakai voltak a magyar Homéros-fordításoknak. (Kalligram, 2019. 328 o.) Simon Stålenhag: Elektronikus állam A svéd Simon Stålenhag az utóbbi évek egyik legfelkapottabb és legnépszerűbb digitális művésze. Eredeti és különleges látásmódja, a sci-fi eszköztárával tervezett képei meghódították az egész világot. Az Elektronikus államban Amerikát mutatja be úgy, ahogy még nem láttuk: a vidéket hatalmas harci drónok romjai és a hanyatlásnak indult fejlett fogyasztói társadalom szemete szennyezi. (Ford. Molnár Berta Eleonóra. Agave Könyvek, 2019. 144 o.) 

Gyermekkönyvnapok, tizennyolcadszor

Péntek, 10.30 – gyerekirodalmi szempontból talán ez a legnagyobb izgalommal várt időpontja az Ünnepi Könyvhétnek, amikor is kiderül, kit, no és persze mit tart idén érdemesnek a Hubby, vagyis a Magyar Gyerekkönyv Fórum az Év Gyerekkönyve Díjra. Amikor ezt az ajánlót olvassák, nagy valószínűséggel már tudható, hogy személyes kedvencem, Dániel András A nyúl formájú kutya című kötete hogyan szerepelt az ifjúsági kategória versenyében (jelölt ugyanis), de ha esetleg nem nyert volna, akkor is megér minimum egy dedikációt (szombat, 11 óra), amire egyébként legújabb könyve, A kuflik és a pofavágóverseny nyomán készül ad hoc grimaszbajnoksággal a szerző. Péntek délután a Móra Kiadóval Ribizlit, a magyar népmesékből kilépett mai királylányt kísérhetjük a világ végére (Duna-korzó, 16 óra); ugyanitt egy órával később a Betűtészta Kiadó rendez sztárszerzőivel – többek között Finy Petrával, Gévai Csillával és Nyulász Péterrel – osztálykirándulásból szabadulószobát. Míg a Duna-korzó inkább a beszélgetések, könyvbemutatók és dedikálások helyszíne, addig a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Margó Irodalmi Fesztivál szombati gyereknapján csak úgy tobzódhatunk a különféle írói mutatványokban. Varró Dániel diafilmeket vetít, Kardos-Horváth János gyerekzenekara, a Hahó együttes Rózsi néniről és a Tyúkhúrról énekel; a Lotz teremben pedig Elmer, a kockás elefánt meséli el, milyen érzés másnak lenni. Akit maga a Károlyi-palota érdekel, azt csak itt és csak szombaton Dzsenkó, a Petőfi-rajongó telivér, K. Dezső, a szenvedélyes vakondkurátor, és Par Avion kisasszony, a kissé rosszul tájékozódó postagalamb vezeti körbe az épületben.

Irodalmi hajó a Dunán.

A Hatszín Teátrum Dilettánsok, dilettánsok – egy óra a magyar irodalom legrosszabb verseivel című előadásán andalodhatunk vagy kacaghatunk lágy vízcsobogás mellett, ha szombaton vagy vasárnap felszállunk a Vigadó téren az Irodalmi hajóra. Kövesdi Péter, Nádasdy Ádám és Georgita Máté Dezső mindent meg fog tenni, hogy jól szórakozzunk. A részvétel ingyenes, de e-mail regisztráció­hoz kötött (unnepikonyvhet@gmail.com címen), a befogadóképesség 75 főre limitált. Indulás 15.30-kor (beszállás 30 perccel indulás előtt; a hajó nem akadálymentesített).  A gyerekek, a 8–12 éves korosztály sem maradnak sétahajókázás nélkül, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése Mesehajót indít szombaton és vasárnap 14 órától a Vigadó tértől, melyen szombaton a Könyvmolyképző a Könyvet könyvért játékán vehetnek részt az ifjabb olvasók, vasárnap pedig Az élet nagy titkai On Sai könyveiben című programmal készül. A Móra Kiadó pedig mesés kalandozásra invitálja a kis nagyérdeműt: Molnár Krisztina Rita és Borostyán, az időkapus várja őket, hogy a fraknói vár egykori urának, Esterházy Pálnak világába kalauzolja el őket. (A részvétel ingyenes, de e-mail regisztrációhoz kötött. A résztvevők – gyermekek és szülők – nevét az unnepikonyvhet@gmail.com címre várják A befogadóképesség 55 főre limitált. A hajó nem akadálymentesített.)

Frissítve: 2019.06.14. 16:43