„Pál Sándor Attilát az elpetőfisedéstől csak az aranyjánosodás mentheti meg” – volt olvasható egy magazinban az előző kötete kapcsán. Mintha csak erre rímelne az új kötete, a Balladáskönyv. Igaz, már a Düvőben is voltak balladák – ezek át is kerültek az újba –, de most kizárólagosan uralják a kötetet. Mi vitte ebbe az irányba?
Úgy tűnik, erősen tendálok az epika felé. Ez igazából már az első kötetnél, a Pontozónál is így volt, de akkor még nagyon megsértődtem rajta, ha ezt pedzegették. A Düvő formai kísérletezése, játékossága valószínűleg ellenreakcióként is értelmezhető erre a meglátásra. A balladák felé fordulást pedig úgy tekintem, hogy mégiscsak kezdem elfogadni: az epikus költészet, a narratíva nem ördögtől való.
Legtöbbünknek az iskolai oktatásból a balladákról ma már csak a homály maradt. Eloszlatná, mégis mifélék az öné?
A balladáknak kismillió fajtája van, redukálni nem is igen lehet egyfajta műfajra vagy formára. Hagyományosan egy veretesebb, szabályos rímképletekkel operáló műre szoktunk gondolni, ami kihagyásos módon egy tragikus történetet mesél el, nem kevés líraisággal. Ha a magyar irodalomról van szó, Arany balladái nyilván megkerülhetetlenek. Egy darabig foglalkoztatott is, hogy átírok párat belőlük, például a Hídavatást menedzserekkel, mai alakokkal – de ami eleve aktuális, azt nem kell aktualizálni. Inkább a szétírásban, a lecsupaszításban, az átszerkesztésben láttam a megközelíthetőségüket. Jobbára úgy gondolok a kötetben szereplő balladákra, mint dalokra, a rock és amerikai folkzenéből ismert balladák közeli rokonaira, egy garabonciás énekeire.
A balladai elliptikusság hozta magával, hogy jóval töredékesebb, mozaikszerűbb lett a legtöbb vers képlete?
Arcképcsarnokot semmiképp nem szerettem volna létrehozni, tehát, hogy egymás után sorjázzanak az egyes nevekhez társított történetek, balladák. Habár nagy hatással volt rám az amerikai költő, Edgar Lee Masters A Spoon River-i holtak című kötete, ahol a halottak lírai monológokban mesélik el korábbi életük történeteit. Ám végül ez túl lekerekített, szabályos koncepciónak tűnt számomra, és valóban, a töredékességben láttam fantáziát, amikor például egy lehetséges balladából mintha csak kétsornyi maradt volna fenn, egy párbeszédrészlet – miközben valójában ez nem részlet, hanem maga a vers. Töredék.
Ha már a holtak! A költeményei sok szempontból az elmúlás érzékelésével foglalkoznak: emberek halála, a táj, a település, egy falu szétrohadása, szétesése, a tradíciók illékonysága, az emlékezet fura tűnékeny mechanizmusai jelennek meg a balladáiban. Ez a saját érdeklődéséből fakad vagy a balladai tradíciói hordozzák magukon a témát?
Valószínűleg alkati dolog, előbb volt meg, mint a balladák felé fordulás. Ezt látom nap mint nap mindenfelé magam körül.
A Düvőből átvett balladák között ott van a Kádár János balladája című is, mely annak idején még a Vasárnapi Hírek Irodalom rovatában jelent meg 2017-ben a költészet napjára. Azóta nagyon sokat idézték, talán a leginkább közismert költeménye lett…
Szakmailag azért nem volt annyira sikeres, túl könnyűnek találták a kritikusok, ahogyan Kádár János betyárballadákba íródik, valamint ahogy az utolsó beszédének a részletei visszhangoznak a versben. A Kádár-korszak ma is sokakat érdekel. Én, aki 1989-ben születtem, szintén sokat foglalkozom vele, nagyon fontosnak érzem megérteni azt a kort, amiben a szüleim legszebb fiatal éveiket, a nagyszüleim életüknek nagyobbik részét élték. Hiába vagyok a kilencvenes évek gyermeke, ennek a világnak a romjain nőttem fel.
A doktori disszertációja is e témakörben íródik, ha jól tudom.
Már az egyetemi éveim alatt az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára írt dolgozatom is a ’89 előtt kiadott Szép versek antológiákat, a történetüket vizsgálta. A disszertációm pedig a Kádár-kor fiatal, pályakezdő költőinek antológiáit veszi sorra többek között a hatalom és az irodalompolitikai összefüggések vagy a kánonok alakulása mentén. Mindig is érdekeltek azok a költők, akik később eltűntek a süllyesztőben, a másod- és harmadvonal, hiszen nélkülük nincs első sem. Nem feltétlenül hálás vagy menő munka. A kutatások részeként leveleket írtam az akkori antológiákban szereplő költőknek, és igen érdekes válaszokat kapok. Kántor Péter például a levelemre reagálva írta, hogy újraolvasta a Tengerlátó gyűjteményben szereplő verseit, és már sajnálja, hogy pár ott szereplő szöveget kihagyott a válogatott kötetéből. Ugyanakkor az elutasító válaszok is beszédesek: többen nem szeretnének emlékezni arra a korszakra, lezárták magukban, írják. A felejtés persze fontos, jó és egészséges dolog, az amnézia kevésbé.
Többen már Oravecz Imre Szajláját emlegették önnel kapcsolatban, s való igaz, nem egy versében említi a Bács-Kiskun megyei szülőföldjét, Szankot. Mennyire ismert és elismert költője a településnek?
Ez egy kis, 2500 fős falu, mindenki ismer mindenkit, engem főleg az anyámék fiaként, a nagyszüleim unokájaként… meg hát tanárgyerek voltam! Mindkét korábbi könyvemet bemutatták a könyvtárban, szép számmal el is jöttek rá az emberek; az általános iskolai szavalóversenyek zsűrijébe is meghívtak nemegyszer. Sokat járok vissza, de már 11 éve eljöttem, azt hiszem, épp ezért tudok írni róla.
+1 kérdés
Tagja a Magyar Etnokoreológiai Társaságnak, fellebbentené a fátylat, mivel is foglalatoskodik ennek keretében?
– Az etnokoreológia a néptánckutatást és a gyakorlati táncot is magában foglaló szakszó. A társaság a szegedi Néprajz Tanszék tánckutatóképzése és a Zenetudományi Intézet Néptánc Osztálya környékén, a táncházmozgalmat is bevonva jött létre. Én a néptánckutató-táncantropológus feleségem révén kerültem a soraik közé. Sokat jártam, járok gyűjteni a feleségemmel, pár tánckritikát is elkövettem, magam amatőr néptáncos volnék. Jobbára kibiceltem az összejöveteleiken, és egyszer csak a társaságban találtam magam. Ma már nem része olyan intenzíven a néptáncos világ az életemnek, mint akár pár éve, és mit mondjak, nagyon hiányzik. Idővel majd csak találunk egy közeli együttest, amely befogad két újrakezdőt…
