Dönteni életről, halálról

Nagy port kavart a hazai és nemzetközi sajtóban június elején Noa Pothoven, 17 éves holland tinédzser esete, aki sok-sok év pszichés szenvedés és több mint 30 kórházi kezelés után kérte a családját és az orvosait, engedjék meghalni. Bár a Benelux államokban már 17 éve engedélyezett mind az aktív, mind pedig a passzív eutanázia, ráadásul Hollandiában 12 éves kortól kérhető, egy-egy ilyen extrémebb aktuális ügy mégis mindig újraéleszti a pró és kontra érvek közötti csatározásokat.

Még soha nem volt konszenzus az eutanáziáról a világtörténelem folyamán. Abban, hogy az embernek nemcsak az élethez, hanem a szép vagy jó halálhoz is joga van, lényegében mindenki, aki valaha foglalkozott a kérdéssel – akár jogi, akár teológiai, akár társadalom- vagy orvosetikai szempontból –, egyetért.

A vita ott kezdődik, milyen eszközök engedhetők meg annak érdekében, hogy az élet végi szenvedés megszüntethető legyen, vagyis, hogy az életminőség javítását célzó palliatív (tehát már nem gyógyulást szolgáló, hanem fájdalmat csillapító, közérzetet javító) kezelések mellett vagy helyett dönthet-e az ember a saját halála minőségéről.

Isten vagy ember dolga?

Néhány éve dr. Vadász Gábor nyugdíjas aneszteziológus – az elmúlt évtizedekben több fronton is küzdött a törvényalkotókkal a passzív eutanázia szabályozásának megkönnyítéséért – készített egy kérdőívet, melyben kétszáz orvos mondta el véleményét az asszisztált halálról. A nem reprezentatív kutatás szerint az aktív (orvos által végrehajtott) eutanáziát elutasítók aránya 56,8 százalék volt, azaz a válaszadó orvosok több mint fele nem értett egyet alkalmazásával. Ennél is érdekesebb, hogy az indokok között első helyen legtöbbször a Bibliára, a ne ölj! parancsra és Istenre hivatkoztak még a nem kifejezetten hívő doktorok is, s csak ezt követte a hippokratészi eskü vagy annak a tapasztalata, mennyire nem tiszta fejjel – elkeseredettségében, szenvedésében – kéri a többség, ha kéri, vessenek véget az életének, amit később egy-egy jobb pillanatában meg is bán. Ezzel szemben a passzív eutanázia, tehát az élethosszító kezelések elutasításának döntését, ahogyan végül a 17 éves holland tinédzser is távozott, szinte mindegyik, a kérdőívet kitöltő orvos a betegre bízná, amennyiben annak elméje tiszta és pszichés állapota kielégítő. No, de lehet-e egy depreszsziós, több öngyilkossági kísérleten túl lévő ember pszichés állapotát kielégítőnek nevezni, illetve ki dönthet elméje tisztaságáról? – vetődik fel kapásból a következő kérdés, amire eddig nem született egyöntetű válasz.

Az orvosetikai kérdésekben jártas, sokat hivatkozott Blasszauer Béla, a PTE Orvostudományi Karának néhai egyetemi tanára mondta ki először nyilvános fórumon itthon, hogy a döntés az ember haláláról elsősorban nem orvosi, nem szakmai, hanem mindenekelőtt erkölcsi, morális kérdés, ennek megfelelően a társadalomnak kellene rá megoldást találnia. Ez viszont veszélyes mezsgye – a világtörténelem során nemegyszer éltek vissza vagy csak értelmezték tágan, pusztán társadalmi szempontból, az eutanázia kínálta lehetőségeket.

Ha az élet már nem élet

Már az ókori görögök is… – kezdhetnénk a jól ismert közhelymondattal, de mit tegyünk, ha tényleg ők. A szó maga is görög eredetű, egész egyszerűen „jó halált” jelent. Ennek jegyében többnyire hasznossági megfontolásokat érvényesítettek, leginkább a valamilyen fogyatékkal születettekre vonatkozóan. (Ugyanide nyúlt vissza a nácik T–4 akciója, mely eredetileg eutanáziaprogramként indult, amely a rendellenességgel született csecsemőket és az életre alkalmatlannak tartott gyermekeket likvidálta, idővel azonban kibővült a fogyatékkal élő felnőttek és idősek megsemmisítésére is.) Platón Az állam című munkájában arról ír, hogy a sérülten született gyermekeket valamiféle „hozzáférhetetlen titkos zugban” tüntették el; Arisztotelész Politikája pedig akként foglal állást, „a törvénynek kell biztosítani azt, hogy semmiféle korcsszülött ne nevelkedhessen fel”. Szókratész és Seneca már kevésbé radikálisan álltak a kérdéshez: ők a súlyos és szenvedő betegek kegyelemből történő halálba segítését tartották elfogadhatónak. A középkorban a zsidó és keresztény filozófusok, majd az olyan újkori gondolkodók, mint John Locke, David Hume, Luther Márton, Immanuel Kant vagy Morus Tamás is vizsgálták a problémát, de ők sem tudták a végérvényesség igényével átvágni a gordiuszi csomót.

Az orvosi eutanázia gondolatát és az emberi élet meghosszabbításának kötelességét mint orvosi feladatot először Francis Bacon vetette fel. Véleménye szerint az „élet meghosszabbítása az egyik legnemesebb orvosi cselekedet, de a halál könnyűvé tétele is orvosi feladat. Nagyra becsülöm az orvos hivatását, nemcsak mert visszaállíthatja az egészséget, hanem azért is, mert mérsékelheti a fájdalmat és nemcsak akkor, amikor ezáltal gyógyít, hanem akkor is, amikor a jó és könnyű halált szolgálhatja.” Később Schopenhauer és Nietzsche is kiálltak az autonóm egyének azon joga mellett, hogy véget vethessenek az életüknek, amikor halálos betegség miatt minden öröm és élvezet megszűnik számukra.

Segítség vs. gonoszság

Az eutanázia a 19. század alkonyán került a viták kereszttüzébe, aktív verziója azonban csak akkor válhatott alkalmazhatóvá, amikor az orvosok már nagy biztossággal meg tudták állapítani, hogy a beteg valóban gyógyíthatatlan-e, illetve amikor sikerült a morfin izolációja és nem mellesleg az injekciós tűt is feltalálták.

Az aktív eutanázia gyakorlását egy angol iskolamester, Samuel D. Williams hirdette meg elsőként, ám a 20. század eutanáziával kapcsolatos relevánsabb eseményeinek sorát az 1921. évi Német Birodalmi Gyűlésen elhangzott törvényjavaslat indította el, amely kimondta, hogy a halálba segítésnek büntetlennek kell maradnia, amennyiben az áldozat gyógyíthatatlan beteg, nagykorú és a betegség gyógyíthatatlanságát három orvos megállapította. A javaslatot elutasították. 1968-ban a World Medical Association Sydneyben tartott ülésén elfogadtak egy olyan nyilatkozatot, amely kimondja, hogy az orvosok nem tekintik feladatuknak azt, hogy szándékosan állást foglaljanak az eutanázia ellen. A hetvenes évek elején Peter Haemmerli svájci belgyógyász professzor nyíltan hangoztatta, hogy az orvos feladata nem mindig az életmentés, és ő is gyakran hozott ezzel ellentétes döntéseket. „Vallomása” nyomán, miszerint tíz esetben megtagadta a végstádiumban lévő betegek mesterséges táplálását, letartóztatták. Fordulópontot az eutanáziával kapcsolatos vitákban végül az 1974-es év hozott – az Amerikai Humanisták Társasága, illetve az Amerikai Etikai Egyesülés folyóiratában, a The Humanistban megjelent egy felhívás, amely többek között az alábbiakat tartalmazta: „Azt megkövetelni, hogy az embert akarata ellenére is életben tartsák, megtagadni a kegyelmes halálra vonatkozó kérését, miután az élet méltósága, szépsége, ígérete és értelme megszűnt, amikor már csak a haláltusa különböző fokozatait járja lassan végig, kegyetlen és barbár dolog. A szükségtelen szenvedés kikényszerítése olyan gonoszság, amelyet a civilizált társadalmaknak el kell kerülniük.”