Dönteni életről, halálról

Publikálás dátuma
2019.06.16. 13:56

Nagy port kavart a hazai és nemzetközi sajtóban június elején Noa Pothoven, 17 éves holland tinédzser esete, aki sok-sok év pszichés szenvedés és több mint 30 kórházi kezelés után kérte a családját és az orvosait, engedjék meghalni. Bár a Benelux államokban már 17 éve engedélyezett mind az aktív, mind pedig a passzív eutanázia, ráadásul Hollandiában 12 éves kortól kérhető, egy-egy ilyen extrémebb aktuális ügy mégis mindig újraéleszti a pró és kontra érvek közötti csatározásokat.
Még soha nem volt konszenzus az eutanáziáról a világtörténelem folyamán. Abban, hogy az embernek nemcsak az élethez, hanem a szép vagy jó halálhoz is joga van, lényegében mindenki, aki valaha foglalkozott a kérdéssel – akár jogi, akár teológiai, akár társadalom- vagy orvosetikai szempontból –, egyetért. A vita ott kezdődik, milyen eszközök engedhetők meg annak érdekében, hogy az élet végi szenvedés megszüntethető legyen, vagyis, hogy az életminőség javítását célzó palliatív (tehát már nem gyógyulást szolgáló, hanem fájdalmat csillapító, közérzetet javító) kezelések mellett vagy helyett dönthet-e az ember a saját halála minőségéről. 

Isten vagy ember dolga?

Néhány éve dr. Vadász Gábor nyugdíjas aneszteziológus – az elmúlt évtizedekben több fronton is küzdött a törvényalkotókkal a passzív euta­názia szabályozásának megkönnyítéséért – készített egy kérdőívet, melyben kétszáz orvos mondta el véleményét az asszisztált halálról. A nem reprezentatív kutatás szerint az aktív (orvos által végrehajtott) eutanáziát elutasítók aránya 56,8 százalék volt, azaz a válaszadó orvosok több mint fele nem értett egyet alkalmazásával. Ennél is érdekesebb, hogy az indokok között első helyen legtöbbször a Bibliára, a ne ölj! parancsra és Istenre hivatkoztak még a nem kifejezetten hívő doktorok is, s csak ezt követte a hippokratészi eskü vagy annak a tapasztalata, mennyire nem tiszta fejjel – elkeseredettségében, szenvedésében – kéri a többség, ha kéri, vessenek véget az életének, amit később egy-egy jobb pillanatában meg is bán. Ezzel szemben a passzív eutanázia, tehát az élethosszító kezelések elutasításának döntését, ahogyan végül a 17 éves holland tinédzser is távozott, szinte mindegyik, a kérdőívet kitöltő orvos a betegre bízná, amennyiben annak elméje tiszta és pszichés állapota kielégítő. No, de lehet-e egy depresz­sziós, több öngyilkossági kísérleten túl lévő ember pszichés állapotát kielégítőnek nevezni, illetve ki dönthet elméje tisztaságáról? – vetődik fel kapásból a következő kérdés, amire eddig nem született egyöntetű válasz. Az orvosetikai kérdésekben jártas, sokat hivatkozott Blasszauer Béla, a PTE Orvostudományi Karának néhai egyetemi tanára mondta ki először nyilvános fórumon itthon, hogy a döntés az ember haláláról elsősorban nem orvosi, nem szakmai, hanem mindenekelőtt erkölcsi, morális kérdés, ennek megfelelően a társadalomnak kellene rá megoldást találnia. Ez viszont veszélyes mezsgye – a világtörténelem során nemegyszer éltek vissza vagy csak értelmezték tágan, pusztán társadalmi szempontból, az eutanázia kínálta lehetőségeket. 

Ha az élet már nem élet

Már az ókori görögök is… – kezdhetnénk a jól ismert közhelymondattal, de mit tegyünk, ha tényleg ők. A szó maga is görög eredetű, egész egyszerűen „jó halált” jelent. Ennek jegyében többnyire hasznossági megfontolásokat érvényesítettek, leginkább a valamilyen fogyatékkal születettekre vonatkozóan. (Ugyanide nyúlt vissza a nácik T–4 akciója, mely eredetileg eutanáziaprogramként indult, amely a rendellenességgel született csecsemőket és az életre alkalmatlannak tartott gyermekeket likvidálta, idővel azonban kibővült a fogyatékkal élő felnőttek és idősek megsemmisítésére is.) Platón Az állam című munkájában arról ír, hogy a sérülten született gyermekeket valamiféle „hozzáférhetetlen titkos zugban” tüntették el; Arisztotelész Politikája pedig akként foglal állást, „a törvénynek kell biztosítani azt, hogy semmiféle korcsszülött ne nevelkedhessen fel”. Szókratész és Seneca már kevésbé radikálisan álltak a kérdéshez: ők a súlyos és szenvedő betegek kegyelemből történő halálba segítését tartották elfogadhatónak. A középkorban a zsidó és keresztény filozófusok, majd az olyan újkori gondolkodók, mint John Locke, David Hume, Luther Márton, Immanuel Kant vagy Morus Tamás is vizsgálták a problémát, de ők sem tudták a végérvényesség igényével átvágni a gordiuszi csomót. Az orvosi eutanázia gondolatát és az emberi élet meghosszabbításának kötelességét mint orvosi feladatot először Francis Bacon vetette fel. Véleménye szerint az „élet meghosszabbítása az egyik legnemesebb orvosi cselekedet, de a halál könnyűvé tétele is orvosi feladat. Nagyra becsülöm az orvos hivatását, nemcsak mert visszaállíthatja az egészséget, hanem azért is, mert mérsékelheti a fájdalmat és nemcsak akkor, amikor ezáltal gyógyít, hanem akkor is, amikor a jó és könnyű halált szolgálhatja.” Később Schopenhauer és Nietzsche is kiálltak az autonóm egyének azon joga mellett, hogy véget vethessenek az életüknek, amikor halálos betegség miatt minden öröm és élvezet megszűnik számukra. 

Segítség vs. gonoszság

Az eutanázia a 19. század alkonyán került a viták kereszttüzébe, aktív verziója azonban csak akkor válhatott alkalmazhatóvá, amikor az orvosok már nagy biztossággal meg tudták állapítani, hogy a beteg valóban gyógyíthatatlan-e, illetve amikor sikerült a morfin izolációja és nem mellesleg az injekciós tűt is feltalálták. Az aktív eutanázia gyakorlását egy angol iskolamester, Samuel D. Williams hirdette meg elsőként, ám a 20. század eutanáziával kapcsolatos relevánsabb eseményeinek sorát az 1921. évi Német Birodalmi Gyűlésen elhangzott törvényjavaslat indította el, amely kimondta, hogy a halálba segítésnek büntetlennek kell maradnia, amennyiben az áldozat gyógyíthatatlan beteg, nagykorú és a betegség gyógyíthatatlanságát három orvos megállapította. A javaslatot elutasították. 1968-ban a World Medical Association Sydneyben tartott ülésén elfogadtak egy olyan nyilatkozatot, amely kimondja, hogy az orvosok nem tekintik feladatuknak azt, hogy szándékosan állást foglaljanak az ­eutanázia ellen. A hetvenes évek elején Peter Haemmerli svájci belgyógyász professzor nyíltan hangoztatta, hogy az orvos feladata nem mindig az életmentés, és ő is gyakran hozott ezzel ellentétes döntéseket. „Vallomása” nyomán, miszerint tíz esetben megtagadta a végstádiumban lévő betegek mesterséges táplálását, letartóztatták. Fordulópontot az eutanáziával kapcsolatos vitákban végül az 1974-es év hozott – az Amerikai Humanisták Társasága, illetve az Amerikai Etikai Egyesülés folyóiratában, a The Humanistban megjelent egy felhívás, amely többek között az alábbiakat tartalmazta: „Azt megkövetelni, hogy az embert akarata ellenére is életben tartsák, megtagadni a kegyelmes halálra vonatkozó kérését, miután az élet méltósága, szépsége, ígérete és értelme megszűnt, amikor már csak a haláltusa különböző fokozatait járja lassan végig, kegyetlen és barbár dolog. A szükségtelen szenvedés kikényszerítése olyan gonoszság, amelyet a civilizált társadalmaknak el kell kerülniük.”

A Richard Dreyfuss alakította, autóbalesetben lebénult Ken Harrison a Mégis, kinek az élete? című filmben védőbeszédeket megszégyenítő monológban mondja el a kórházban őt fölkereső bírónak a saját álláspontját: „Nézze, csaknem teljesen béna vagyok. Elmebeteg lennék, ha nem lennék depressziós… De én nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni, mert az a véleményem, hogy én már régen halott vagyok. És azt szeretném, ha ezt az orvosok is elismernék. Nem tudom elfogadni, hogy ez az állapot a valódi értelemben vett élettel lehet egyenlő. (…) Bíró úr, én nem arra kérek bárkit is, hogy öljön meg. Csak azt kérem, hogy engedjenek ki ebből a kórházból. Ha itt töltöm az életem hátralévő részét, itt minden csak azt a célt szolgálja, hogy az agyam tevékenységét fenntartsák. Holott semmi komoly lehetőség nem lesz arra, hogy ez az agy valaha is irányíthasson valamit. Ez, megítélésem szerint, előre megfontolt kegyetlenség. Mert nem az a kegyetlenség, hogy megmentenek valakit vagy hagyják meghalni. Hanem az, hogy kiveszik a döntést az ember kezéből. Én szeretnék dönteni a saját testem sorsa felől. (…) Bíró úr, ha maga egy megcsonkított állatot látna az út szélén, azt egyszerűen lelőné. Én csak azt a könyörületet kérem magától, amelyet annak az állatnak is megadna.” Ugyanerre hivatkozva kérte Noah is, hogy fejezzék be mesterséges táplálását – az Instagram-oldalára a halála előtt néhány nappal azt írta: „még lélegzem, de már nem élek”.

Magyarországon jelenleg az önkéntes, passzív eutanázia engedélyezett, amely során a beteg elutasíthatja az életmentő kezelést vagy a mesterséges táplálást. A szabályozás azonban olyan bonyolult, hogy az érintettek egy része szinte elvész a paragrafusok tengerében. „Túl bonyolult a kezelés visszautasításának feltételrendszere, sok eleme nem működik a gyakorlatban és húsz éve változatlan – erről Zeller Judit, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) betegjogi programjának munkatársa beszélt a Borsnak –, a betegek egy része a TASZ segítségét kéri, hogy Svájcban végezhessék el rajtuk az eutanáziát.” A passzív eutanáziát egyébként nálunk csak az orvostudomány szerint is gyógyíthatatlan, rövid időn belül halálhoz vezető betegségek esetében lehet alkalmazni. Az életmentő kezelés visszautasításáról írásban vagy két tanú előtt szóban lehet rendelkezni, és egy orvosi bizottságnak is nyilatkoznia kell arról, hogy a betegség valóban gyógyíthatatlan. Az orvosi vizsgálat után a betegnek újra meg kell erősítenie, hogy visszautasítja a beavatkozást. (kuslits)

Európában jelenleg csak a Benelux államokban engedélyezik az asszisztált halált, itt ahhoz is hozzásegítik a beteget, hogy akár otthon vessen véget a szenvedéseinek – Hollandia és Belgium ráadásul 12 éves kortól fogadja az eutanázia iránti kérelmeket. Svájc, Németország, Ausztria és Finnország csak bizonyos speciális körülmények között engedélyezi az eutanáziát; Spanyolország, Svédország, Anglia, Olaszország, Magyarország és Norvégia pedig egyelőre csupán a passzív eutanázia mellett tette le a voksát.

Szerző
Témák
eutanázia

Eluralt állam - interjú Forgács D. Péter bécsi szociológussal

Publikálás dátuma
2019.06.16. 09:51

Fotó: Népszava/Draskovics Ádám
Amíg Európa nem építi ki a közszolgálatát, addig esélytelen a tagállami túlkapásokkal szemben, és elillanhat az álom a demokratikus Európáról. Forgács D. Péter bécsi szociológussal A bürokrácia szociológiája című kötetének magyarországi megjelenése kapcsán beszélgettünk a Don Corleone-elvről, Orbán Viktorról és Hans-Christian Strachéról, s a nem létező brüsszeli bürokrácia elleni, létező hangulatkeltésről.
Van egy olyan észlelésünk a bürokratákról, ami meglehetősen negatív, és ezt említi a könyve is: lusták, lassúak, körülményesek, viszont hűségesek és kötelességtudók. Mielőtt forintosítjuk a szociológia fejtegetéseit, el kell mondani, a közszolgálat nem a kormányablakban csücsülő hivatalnokokat jelenti. Ez egy egészen tág foglalkozási kör. Ahogy írja: a szemétszállítótól az atomfizikusig. És ilyen a buszsofőr, az ápoló, az orvos, a tanár, vagyis az állami kézben maradt szakmák. A szociológiában szeretjük hivatalnokoknak, bürokratáknak nevezni őket, de valójában közszolgálatról beszélünk, ami értékmentesebb kifejezés. Igaz, a legkisebb csoportja, a hivatalnok a névadó, amely negatív imázsával nincs megfelelő helyen a társadalmi értékképzetekben. Mennyi emberről beszélünk? Hihetetlen nagy társadalmi csoportról van szó. Tízszerese a marxi értelemben vett proletariátusnak. Minden negyedik-ötödik munkával eltöltött hasznos óra a közszolgálatban keletkezik. Ez mégis egy zárt társadalmi csoport, és az egyik különlegessége a kontinentális Európában az, hogy sajátos magatartása van.  Max Weber nyomán hivatalnok-központú világképről ír, ahol a társadalom a bürokratikus rend ismeretén keresztül válik érthetővé. E szerint a társadalmi csoportok között hasznos és teremtő egymásra utaltság uralkodik, a konfliktusok politikai anomáliák esetén keletkeznek. Amíg Marx az osztályharcban látta a társadalmi cselekvés lényegét, és mások is gazdasági, faji konfliktuselméleteket gyártottak, addig Weber az együttműködésben hitt. Nem a gyűlöletért teljesítünk, hanem azért, mert szeretünk valamit csinálni. Ez így van a társadalomban is. Az ellentét a politika számára fontos, mert abból él, de a társadalmi szerkezetet nem ez határozza meg. Hanem az, ahogy a közszolgálat a többi társadalmi csoportnak teret ad. Leszámítva néhány jó lelket, az állam például az egyetlen, amely a művészet, a tudomány, a zsurnalizmus mecénásaként működik. Amilyen teret ad az állam, úgy alakul ki a társadalom kulturális mennyisége és minősége (oktatás, művészet), a gazdasági tőkéje és az egyes szakmai csoportok társadalmi rangja. Hová vezet, ha egy kormány a „brüsszeli bürokrácia” ellen hangolja az amúgy negatív észleléssel rendelkező embereket? Az Európai Uniót sokszor szidják, hogy túlfejlett a bürokráciája, de ez óriási tévedés. Az államot ketté kell osztani politikára és közszolgálatra. Brüsszelben javarészt csak politika működik, alig vannak közszolgálati erők. Még egy európai rendőrség sem működik. Az EU-nak még nem alakult ki a közszolgálata, és ha nem fog kialakulni, akkor bele is bukik ez a politikai vállalkozás. Egy állam sem tud fennmaradni közszolgálat nélkül. Pedig Brüsszel politikai ellen­érzések nélkül is nagy bürokrata hírében áll. A félmilliárdos európai lakosság arányához képest minimális a közszolgálata. Vagy megteremti ezt Európa, vagy nem teremti meg, de Európai Bíróságból és Bankból nem lesz közös Európa. Akkor a „kevesebb brüsszeli bürokráciát” kívánság csak egy politikai szlogen? A politika mindig jó néven veszi, ha szidják a közszolgálatot, legyen az a sajtó, a humoristák, az irodalom, a művészet, mert a politika hatalmát nemcsak a közszolgálat révén kell biztosítani, hanem ellenében is. Ha minden mást le is épít a hatalom, a közszolgálat az utolsó erő, ami hatékonyan szembe tud szállni a politikával. Éppen ezért a politika úgy próbálja csökkenteni a hatalmát, hogy úgy lehet őket szidni, mint egyetlen más társadalmi csoportot sem. Ír a kettős hierarchiáról, amikor egy egyeduralkodó rátelepszik a közszolgálatra, ahol nem szakmai, hanem ideológiai szempontok érvényesülnek. Ráismerni vélek a magyar helyzetre. A kettős hatalom létrejötte különleges anomália. Ilyen lehet a mediterrán országokban a maffia, másutt az egyház, amely napi szinten bele tud nyúlni a közszolgálat döntéseibe, személyzeti kérdéseibe. Erre jó példa a szocialista berendezkedés, ahol az ellenőrzést is költséghatékonyan szervezte meg az államhatalom, feljelentgetéssel, besúgással. A magyarországi helyzet messze nem tart még az elképzelhetőnél, de jó úton vagyunk e felé. Milyen jelekből lehet észrevenni, hogy menetelünk a totális államhatalmi ellenőrzés felé? Reméljük, hogy nem fogjuk észrevenni, mert nem lesz ilyen, de amúgy a kontroll átállításában. A média bekebelezése, a jog átrendezése, a tudomány eluralása mind olyan dolgok, amelyek a teljes egyed­uralkodáshoz szükségesek. Ezután a lét minden területén előhívhatók olyan intézmények, amelyek a besúgást és a bíróságokon kívüli „jogszerű” (azaz rendőri) ügyintézést segítik, ezeket hívom előretolt helyőrségeknek. Divat kisebb államot, leépítést ígérni, amitől viszont – állítja – általában még erősebb lesz a bürokrácia. Mintha ezt is tapasztalhatnánk Magyarországon. A bürokrácia csökkentésének legfontosabb módszere a statisztika. Ne higgy másnak, csak annak a statisztikának, amit magad hamisítottál. A másik megoldás az állami feladat kiszervezése, a harmadik út a privatizáció. A posta, a vízgazdálkodás és a vasút is ilyen sorsra juthat. Ettől nem lesz kevesebb vasutas és sín. És a költség sem lesz kisebb. Jelentősen emelkedhet. A bécsi parkolás a kiszervezés után nem olcsóbb, hanem hatékonyabb lett. Minden privatizáció lényege, hogy az állami hatalmat, önkényt brutálisabban, hathatósabban lássa el. A rendőr lehet belátó, a parkolóőr azonnal kiteszi a büntetést. Mekkora az ideális állam? A közszolgálat értékes dolog, nem kell véka alá rejteni. A skandináv államokban minden harmadik munkavállaló közszolgálati alkalmazott. Ők vagy rosszabbul hamisítják a statisztikát, vagy a hamisítás elején járnak. Említi a Don Corleone-elvet, amikor a szívességtevő egyszer majd kér cserébe valamit. Ez már közelít a korrupcióhoz, ami a magyar állam működésének a rákfenéje. Külön kell választani a szívességet, ami minden közszolgálat alapja. Az ismeretségi kör bizalommal fordulhat hozzám, és segítőkész vagyok, amivel kiépítem a hatalmamat. Ez a hatékonyságnak is fontos előfeltétele. A közszolgálat rendkívül hatékony abban, amikor az ismeretségi körnek kell elintézni valamit. A kiskorrupció a következő állomás. Ahogy Bulgáriában a belügy, úgy Magyarországon az egészségügy működik anyagi támogatásokkal. A magyar beteg nagyon ragaszkodik a hálapénzhez, a kétszer fizetett orvosi ellátáshoz. Mielőtt elítélnénk a hálapénzt, gondoljunk bele, hogy enélkül még ennyire sem működne az egészségügy, és az ember teljesen kiszolgáltatott lenne. Nem kell a kiskorrupciót teljesen elvetni, bár dicshimnuszt sem akarok zengeni róla. Nem szabad abban a polgári, prűd morális gondolkodásban élni, hogy ez mindenképpen elítélendő. A korrupció következő lépése a legalizálás, de a korrupció intézményesítésétől a szolgáltatás még nem feltétlenül válik jobbá. Ausztriában külön biztosítás révén ugyanannak az orvosnak a rendes munkaidejében végzett munkájáért magasabb honorárium jár, de ezt sokan nem tudják kifizetni, ahogy a hálapénzt sem. És mi a helyzet az állami, maf­fia­szerű korrupcióval? Teljesen más, amikor mérhetetlen pénzekért jutnak anyagi vagy más hatalmi körbe tartozók állami feladatokhoz, túlkapásokkal biztosított előnyökhöz. Ausztriában ez óriá­si felháborodást kelt, még a gondolat is bukást hozott Hans-Christian Strachénak. De ezek az emberek keljfeljancsiként felkelnek újra. Ausztriában egyébként mindenki azon volt megütközve, mennyire hétköznapi, parlagi ez a dolog. Nekünk az is meglepő volt, hogy egy jóléti állam alkancellárja is megvásárolható. Olcsó pénzért. És a legfontosabb értékek, köztük a média kisajátításáért. A nagy korrupció, tehát az államellenes korrupció, amikor külföldi cégek próbálnak beavatkozni a politikába, és az állami korrupció, amikor közfeladatokat megvesztegetéssel kapnak meg, mindenki zsebében ki kell nyissa a bicskát, és ez Ausztriában még működik, Magyarországon érdekes módon a megszokás közönye övezi. Az EU, ami kinyithatná a szemeket, sokáig tétlenkedett, és a kormánypropaganda sem segíti a tisztánlátást. Az EU nem fog semmit kivizsgálni a gépelési hibákon túl, mert csak azokat a dokumentumokat tudja áttekinteni, amelyeket a magyar állam benyújtott. De nincs európai rendőrség, ami a gyanús ügyeket ki tudná vizsgálni. Európa jelen pillanatban nem működik, nem működhet. Majd eljön a Bölcsek Tanácsa a Fideszhez… Operettszerű jelenet. Ilyen volt az is, amikor egykor a Néppárt és a Szabadságpárt koalíciója miatt vizsgálták Schüssel osztrák miniszterelnököt. A három bölcs eljött Auszt­riá­ba a hegyeken túli, messzi-messzi Németországból, és megvizsgálta Ausztriát. Most ugyanígy, a messzi-messzi hegyeken túlról eljön a három bölcs, köztük Schüssel. Egy bölcs igazi szólása az lehet, ha nem szól semmit, és pontosan ezt fogják tenni. Akkoriban az osztrák politikusokkal négy hónapig nem fogtak kezet a parlamentben, ez volt a szankció. Az osztrák parlamenti képviselők magukban vacsoráztak, rendkívül jóízűen. És ez így működik egészen addig, amíg Európa nem alakítja ki a közszolgálatát. A politika persze mindent megtesz, hogy megakadályozza ezt. A hetvenes-nyolcvanas években az volt az álmunk, hogy legyen egy demokratikus Európa. Ezt játssza most el a politika, méghozzá morbid módon azzal az érvvel, hogy túlteng a bürokrácia, miközben nem is létezik.

Névjegy

Szociológus, 1980 óta Bécsben él. Kottagrafikusként végzett, amit annak idején jól fizettek. Ebből származó vagyonát egyetemi tanulmányai során ingatlanokba fektette, amivel megalapozta anyagi függetlenségét. Doktorált hungarológiai, zenetudományi szakon és szociológián. Jelenleg táncszociológiai kutatásokat végez, e témában írott könyve hamarosan egy időben jelenik meg németül és magyarul. Politikai tanácsadóként is dolgozik, az osztrák középpártokat segíti elemzéseivel. Cikkeit Ausztria vezető napilapjai rendszeresen közlik. A bürokrácia szociológiája című kötete az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában.

Szerző

Inkább bajosan, mint ügyesen: egyre nagyobb fennakadást okoz a létszámhiány a közigazgatásban

Publikálás dátuma
2019.06.16. 09:33

Fotó: MTI/Varga György
Tíz helyre mindössze két dolgozó jutott a minap az egyik kerületi okmányirodában, ahol – mint olvasónk jelezte – az elveszett személyi igazolványát akarta pótolni. Az egyik, okmánykészítő oldalon a hét pultból kettő működött, a másik, okmánykiadón pedig három munkaállást alakítottak ki, de ott nem volt senki. A két hivatali dolgozó – egyikük szemmel láthatóan betegen – szaladgált és intézett mindent egyben.
Sokan vannak, mégis kevesen – ez a tapasztalat a magyar közigazgatásról, illetve bürokráciáról. Minden kormány csökkenteni akarta, de hatalmas az ellenállás. „1980 óta hallom, hogy változtatni kellene az arányon – fogalmazott korábban erről a különös helyzetről lapunknak Sárközy Tamás jogászprofesszor. – Miért gyarapodnak az állami feladatok? Mert a lakosság elvárja, hogy menjen a metró, tisztaság legyen. A közfeladatok körét tehát a lakossági igények növelik állandóan, és ezzel szemben csekély az ellenállás, mert az íróasztal is munkát kíván csinálni magának. Kétszer voltam deregulációs kormánybiztos, és mindegyik esetben véres fejjel jöttem el a minisztériumoktól.” A szélesebb értelemben vett közszférában jelenleg több mint egymillió ember dolgozik. Ez a versenyszférához képest nagyon sok, 4,4 millió foglalkoztatottal számolva a negyede. Mint a G7 portál összesítéséből kiderül, több mint félmillió ember kapja a fizetését csak a központi költségvetés szerveitől. Mintegy 120-130 ezer pedagógus korábban jórészt az önkormányzatoktól kapta a fizetését, de 2012-től a központi kormányzat vette át őket. Tavaly a KSH adatai szerint átlagosan 817 ezer ember dolgozott közalkalmazottként vagy köztisztviselőként a költségvetési intézményekben, beleértve ebbe a közfoglalkoztatottakat is, és ehhez számíthatjuk az állami tulajdonban lévő cégek (a postánál például több mint 30 ezren, a MÁV-nál 35 ezren dolgoznak), illetve az önkormányzati társaságok munkavállalóit. Az előző Fidesz-kormány zászlóra is tűzte a bürokráciacsökkentést, és 2015-től nagy lendülettel láttak neki a terület átalakításának. Megszüntettek – pontosabban részben beolvasztottak – minisztériumi háttérintézményeket, létszámkorlátokat írtak elő, és harcot hirdettek a kormányzati vízfej ellen is, hiszen Orbán Viktor már 2010-ben, kormánya bemutatásakor meghirdette, hogy a nemzeti együttműködés rendszerére „sem rangkórság, sem kormányzati dáridó nem lesz jellemző”. Három éve Csepreghy Nándor, a Miniszterelnökség akkori államtitkára beszélt arról, hogy az összes foglalkoztatott 10 százalékára kellene csökkenteni az állami alkalmazásban levők számát, azaz nagyjából 400 ezres közszférát tartott volna jónak az egymillió helyett. A felszabaduló munkaerőt a versenyszférába terelték volna át, de ez több – válasz nélkül maradt – kérdést is felvetett. Például azt, hogyan lenne alkalmas egy óvodai dolgozó vagy egy könyvtáros mondjuk bolti eladónak? Mi lesz azokkal az ügyintézőkkel, akik már így is túlterheltek? Mi lesz akkor, ha egy hivatalban a nyári szabadságok vagy betegség miatt kiesnek néhányan? Nincs elég pedagógus, óvónő, ápoló, orvos, vízügyi szakember – és a sort hosszan lehet folytatni.

Munkálkodó íróasztalok

A kormány olyan rendszert szeretne működtetni, amelyben nem termelődik újra a bürokrácia – mondta Orbán Balázs, a Miniszterelnökség államtitkára ősszel a köztévének. „Próbálunk egy elszámoltatható, felelősségteljes, semleges, professzionális, 21. századi közigazgatást működtetni, amely nem az ország versenyképességének a gátja” – fogalmazott. A kimutatásokból kiderül, valóban kirúgtak vagy átsoroltak máshova számos közszolgát. Rogán Antal kormányzati pr-ral foglalkozó Miniszterelnöki Kabinetirodája azonban tovább duzzad, de azt körültekin­tően teszi: hír a hivatalából aligha szivároghat ki, nemzetbiztonsági átvilágítás előzi meg a munkaerő-felvételt. Magyarországon az államapparátusra, a minisztériumokra és a kormányhivatalokra GDP-arányosan kétszer annyit költünk, mint az európai átlag, és négyszer annyit, mint Írország. Az állam működése önmagában felemészti a gazdasági teljesítmény majd tizedét. De nemcsak sokba kerül, rosszul is működik: az OECD két évvel ezelőtti elemzésének egyik legérdekesebb megállapítása szerint nem jellemző a magyar államapparátusra, hogy érdem alapján előre lehetne jutni, a kulcspozíciókat „fentről” töltik be. Vagyis a lojalitás elsőbbséget élvez a hatékony szakmai munkával szemben. A bürokrácia elleni harc óriási vereséggel zárult. Lázár János maga ismerte el még miniszterként, hogy „a harmadik Orbán-kormány idején nem csökken, hanem nő a közszférában foglalkoztatottak száma, és sajnos a központi közigazgatásban foglalkoztatottak száma is szépen gyarapodik”. Helyettese, Csepreghy szintén arról beszélt, hogy a bürokráciacsökkentés kudarcot vallott, mivel „minden íróasztal meg tudja magyarázni a létjogosultságát”. 

A kabinet nagy vízfeje

A kormányzati vízfej viszont tovább hízott: miközben a Bajnai-kormány idején 85 miniszter, államtitkár és helyettes államtitkár volt, ma több mint a duplája, 190 feletti az állomány. Ahogy Dávid Ferenc, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége korábbi főtitkára írta a Népszavának: a nagy méretű apparátus az élet minden területén be akar avatkozni, így az ügyintézés lassú, bürokratikus és költséges, a hatékonyság és az észszerűség követelménye pedig egyáltalán nem érvényesül. Az állam továbbra is befurakszik a magánszemélyek és a vállalkozások életébe, de nem azzal a céllal, hogy az állampolgári közérzetet javítsa, hanem hogy bonyolult szabályrendszerét végrehajtsa. Ehhez sok hivatal, sok intézmény, és ebből eredően sok munkavállaló kell. Bár az elektronikus ügyintézés, az ügyfélkapu és a kormányablakok segítettek az állampolgároknak, számos területen égető a munkaerőhiány, ami miatt az ügyintézés is akadozik. És ha ez nem lenne elég, a kormány „rásegített” a folyamatra az érdemi munkát végző köztisztviselők létszámának csökkentésével. Áprilisban számoltunk be arról, hogy az akár 12 órás napi munkaidő és az alacsony bérek miatt felmondási hullám söpör végig a kormányhivatalokban. A lakástámogatási osztályok kiüresedése miatt például volt olyan megye, ahol válságértekezletet hívtak össze, máshol a gyámügyi és egyéb, életet közvetlenül érintő hivatali ügyintézés lehetetlenült el. Vagyis miközben a kormány sorra vívja újabb és újabb szélmalomharcát a bürokráciával, az állampolgárok egyre több helyen a saját bőrükön érzékelik az ügyintézés akadályokba ütközését, lassulását, sőt ellehetetlenülését. Erről árulkodik egy Facebook-poszt is, amelyben egy budapesti asszony arról ír: férjével 2,5 órát várt az útlevélre és a jogosítványra. „2 óra 15 percig tök jól elvoltunk, de egyszer csak megkérdeztem az amúgy nagyon kedves hölgyet, hogy van az, hogy három ember van előttem, és már több mint két órája várok. (…) Azt mondja, a gép így adja és ő intéz mindent, mert két kolléganő felmondott. Nosztalgiáztam, amikor a Máriaremetei úton egy kis pincében vidám hölgyek adtak időpontot és pikk-pakk kész voltunk. Most a légkondi alatt már vacogtam, de erőt adott a hölgy kitartása, kedvessége. Ő még kitart.”

A kormányzati leállás rítusa

Az Egyesült Államok politikai folklórjának gyakran ismétlődő, jól ismert eleme, amikor falra festik a szövetségi kormányzati intézmények teljes vagy részleges leállásának a rémét, majd feszült egyeztetés kezdődik a két nagy párt, a republikánusok és a demokraták törvényhozói között, hogy a veszélyt elhárítsák. Ez többnyire sikerül is, de ha mégsem, hatalmas dráma nincs a dologból. Amerikában sok minden másképpen van, így például a költségvetési év október 1-jétől szeptember 30-ig tart. A következő esztendőre szóló költségvetésnek tehát őszre kellene összeállnia, de a politikai viták miatt ez szinte soha nem történik meg határ­időre. Ekkor kapnak szerepet az átmeneti finanszírozási felhatalmazások, amelyek ketyegő pokolgépként viselkednek a médiafigyelemért izzadó politikusok szolgálatában. Nagyjából karácsony tájára merülnek ki a mozgósítható források, és ha még akkor sincs megegyezés, felmerül „a kormányzás átmenetileg szünetel” opciója. A létfontosságú infrastruktúra persze nem állhat le, de a hatósági ügyintézés részlegesen ellehetetlenül, a nemzeti parkok pedig szinte garantáltan bezárnak. A viták néha aktuálpolitikai kötélhúzásra vezethetők vissza, így például tavaly decemberben azért kezdődött – és aztán egészen sokáig tartott – a leállás, mert az ellenzéki demokraták nem adtak pénzt a mexikói határon Donald Trump migránsok távol tartását szolgáló acélkerítésének felhúzására. Többnyire azonban két gazdaság- és társadalomfilozófia ütközik, és az alapképlet, ami alól persze rengeteg a kivétel, az az, hogy a gondoskodóbb államot akaró demokraták nézete csap össze a „kis adók, kis szociálpolitika” elvét valló, konzervatív republikánusokéval. Az, hogy éppen melyik párt adja az elnököt, illetve melyiknek mekkora többsége van a Kongresszus két házában, számos variációban biztosíthat politikai terepet a viták lefolytatására, amelyek időnként háromszereplősek, mert a Fehér Ház néha nem egészen úgy gondolkodik, mint az elnök pártjának az elitje. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a szövetségi szint alatt meglehetősen széles körű jogosítványokkal rendelkeznek az egyes tagállamok. Ezeken belül szintén folyamatosan zajlik a „kis állam-nagy állam” költségvetési vitája, és nem is feltétlenül és kizárólag a republikánus-demokrata törésvonal logikája szerint. - Kárpáti János

Szerző