Homoszexualitás – bűn, betegség, végzet?

Publikálás dátuma
2019.06.15. 19:45

Fotó: Marabu rajza
Ma alig rendelkezünk konkrétummal a homoszexualitás örökítő tényezőit illetően. Az érintettek mégis a genetikai meghatározottság eszméjét részesítik előnyben, mert úgy vélik, hogy a másik lehetőség a bűnös szabad választás. Sajnos, az intolerancia ellen ez nem nyújt menekvést, hiszen azt nem az igazságkeresés, hanem a gyűlölködő prekoncepció hajtja
A homoszexualitáshoz való megértő viszonyulás az általános gyűlölködéssel szembeni elhatárolódás szimbólumává vált. Sokan betegnek vagy bűnösnek tartják az eltérő szexuális orientációval rendelkezőket, akik ráadásul még a népszaporulathoz sem járulnak hozzá. A homofóbia vádjai elől az érintettek a genetikai determinizmus védőbástyája mögé próbálnak menekülni, mondván, génjeikkel nem szegülhetnek szembe. Mára egyértelművé vált, hogy a homoszexualitás nem választás kérdése, mégis egyesek a gyógyító terápia mellett kardoskodnak. A napjainkban zajló genetikai forradalom és a feléledő intolerancia újra felszínre hozták a témát.

Intolerancia

A homoszexualitáshoz való viszonyulás tekintetében egymással ellentétes tendenciák figyelhetők meg az egyes földrajzi régiókban. Indiában például nemrég törölték el a homoszexualitás büntetését. Tajvanon a közelmúltban engedélyezték az azonos neműek házasságát, Mexikóban pedig még az örökbefogadást is lehetővé tették e párok számára. Az iszlám országokban viszont még mindig keményen büntetik a szexuális "eltévelyedést", Bruneiben például az idei évtől halára kövezik a meleg állampolgárokat. Oroszországban nem kriminalizálják ugyan az egyneműek közötti kapcsolatot, de a legfelsőbb szintről uszítanak az LMBT közösség ellen, ami számos atrocitást szült már. A nyugati államokban a jelenleg trendszerűen növekvő intolerancia a homofóbia erősödését is magával hozta. A nyílt "buzizás" bizonyos körökben nem szalonképes, kódolva viszont üzenhetünk innen is az értő fülek számára, például azzal, ha lépten-nyomon kiállunk a hagyományos családmodell mellett. Aggasztó előjel, hogy az egyik legtoleránsabb társadalom legnagyobb pártjának elnökét és esélyes kancellárjelöltjét Miss Homofóbiának hívják (Annegret Kramp-Karrenbauer, a CDU új elnöke - a szerk.), sajnos nem véletlenül.

A homofóbia érvrendszere

Sokan a homoszexualitást betegségnek tekintik, mivel eltér a "normálistól". A betegség azonban az egészség megromlása, ami a homoszexualitás esetében nem áll fenn. Ez egy definíciós vita, melyben a stigmatizáló érveket a sanda szándék szüli. Mások azt hangsúlyozzák, hogy az azonos neműek közötti szex természetellenes. A homoszexualitás számos állatfajnál megfigyelhető, például legközelebbi rokonunk a törpecsimpánz esetében a szociális érintkezés szerves részét képezi. Másrészt, az emberi társadalom számos tekintetben valóban nem természetes: nemesítéssel átalakítottuk haszonnövényeinket és állatainkat; egy technológiai civilizációt építettünk ki; az orvoslás pedig a természet ellenében fejti ki tevékenységét. Természetes viszont a milliókat elpusztító bubópestis, a törzsi háború és az éhhalál, valamint a szociális háló, a tömegközlekedés és az okostelefon hiánya. A homoszexualitást bűnként elsősorban vallásos alapon kezelik, bibliai példákra hivatkozva. Tegyük hozzá, hogy vannak, akik szerint a szent könyv eredetileg nem magát a homoszexualitást ítéli el, hanem csupán a házasság előtti szexuális kapcsolatot, történjen az különböző vagy azonos nemű párok között. A paráznaság alapján viszont a társadalom igen nagy szelete bűnösnek tekinthető, pláne ha már a gondolat is annak számít. A szekularizáció lényege éppen az, hogy ne ókori-középkori elvek alapján szervezzünk modern társadalmakat. Ami pedig az erkölcsöt illeti, annak eredete nem isteni, hanem elsősorban biológiai, melyet a társadalom mára alapvetően átformált. A nyugati világ - némi kilengésekkel - az egyre magasabb erkölcsiség felé halad: soha nem volt olyan értékes az emberi élet és az egymás iránti tolerancia foka, mint manapság. A heteroszexizmus gyakran undorítónak tartja a homoszexualitást, amit főként a nemi aktussal azonosít. Sok kritikus hálószobai tevékenysége ugyanilyen érzéseket válthatna ki másokban, még ha az a "megfelelő erkölcsiség" jegyében zajlik is. A lényeg itt az, hogy nem a mi tisztünk mások vonzalmait, gondolatait és életét megítélni, ez kizárólag az érintettekre tartozik. Ez a szabad társadalmak alapeszméinek egyike. Egy további vád szerint, a homoszexuálisok nem járulnak hozzá a népszaporulathoz, és ezzel sokan társadalmi haszontalanságot sugallnak. Ugyanezen aggodalmak azonban nem merülnek fel például a cölibátussal kapcsolatban, sőt, a kritikusok maguknak sem teszik fel a kérdést, hogy ők miért nem tizenhat gyermeket nevelnek egy vagy kettő helyett. Ezen érvelés pikáns paradoxona, hogy hangoztatói más etnikai csoporthoz tartozó embertársainknak éppen a "túlzott szaporodást" vetik a szemükre. Itt az a filozófiai probléma is felvetődik, hogy a gyermeknemzést szabad-e egyfajta állampolgári kötelességnek tekinteni. A hibáztatás általános technikájával élnek azok, akik egyedi esetek felnagyításával és általánosként való beállításával keltenek hangulatot a homoszexuálisokkal szemben. A legkedveltebb példákat a meleg felvonulásokon elkapott pillanatképek szolgáltatják. Vádként itt a gusztustalan magamutogatástól a térítési szándékig minden előfordul. A felvonulás valódi lényegét viszont az a demonstráció képezi, hogy ne kelljen szégyellni a másságot, vegyék emberszámba őket is. A "megértő" homofóbia nem bánja, mi történik a zárt ajtók mögött, csak ne nyilvánosan tegyék. Fájdalom, e vélemény csak toleráns közegben él, ugyanabból a szájból más társaságban durva szavak hangzanak. A homofóbia úgy állítja be, mintha a nemi orientáció szabad választás eredménye lenne. Mára azonban szakmai konszenzus jött létre azt illetően, hogy nem választásról van szó, hanem egyelőre tisztázatlan okokból kialakult állapotról, amit legfeljebb titkolni vagy megtagadni lehet, de megváltoztatni nem. Gyakori vád, hogy a homoszexuálisok között több a pedofil. Emiatt azonban nem szabad a melegeket hibáztatni, hiszen a férfiakat sem tekintjük rablógyilkosnak, noha ők jelentősen többen követnek el ilyen típusú bűncselekményeket, mint a nők. A promiszkuitás is gyakoribb a homoszexuálisok között. Itt pusztán arról van szó, hogy a férfiak szexuális motivációi a lazább kapcsolatok kialakítására, erősebbek a nőkénél, ezért két férfi könnyebben megérti egymást ebben a kérdésben. Tiltsák meg, hogy egyes szervezetek homoszexuális propagandát folytassanak az iskolákban – követeli egy szélsőséges párt képviselője. Itt nyilvánvalóan a megértést hirdető szervezetek szándékainak elferdítéséről van szó. Néhol időnként túltolják a toleráns gesztusokat, ami magas labda az árgus szemű gyűlölködők számára. A gyermekek egynemű szülői környezetben való felnevelése az a kérdés, ahol sok egyenlőséget hirdető is elbizonytalanodik, s kiderül, hogy mégsem tartja teljesen egyenrangúnak a homo- és a heteroszexuális kapcsolatot. A helyzet azonban az, hogy jelenleg nem létezik olyan tudományos evidencia, amely azt támasztaná alá, hogy a szülői környezet hatással lenne a szexuális orientációra.

Elfogultságaink gyökerei

A homofóbia egy személyiségtípust takar, s mint ilyen, erős korrelációt mutat másfajta intoleranciákkal. Egy gyűlölködő ember nem elégszik meg egyetlen embercsoport kipécézésével, hanem negatívan viszonyul az idegenekhez, az eltérő rasszokhoz, népcsoportokhoz, kultúrákhoz, vallásokhoz és politikai közösségekhez, vagy például az értelmiségiekhez, illetve más csapatok szurkolóihoz. Az olasz Liga politikája jól mutatja az irracionális elvek összefonódását: a homoszexuálisokat a társadalomra veszélyesnek tartó álláspont például xenofóbiával és védőoltás-ellenességgel párosul. E magatartás szociológiai, pszichológiai és biológiai háttere sokrétű. Az iskolázatlanság erős hajlamosító tényező. A törzsi ösztön is fontos szerepet játszik. Míg az ősközösségi társadalmakban ez az idegi mechanizmus értelmes funkcióval bírt, hiszen a tagok érdekei közösek voltak, ráadásul vérségi kötelékek is összefűzték őket, addig a modern társadalmakban a csoport tagjainak érdekközössége gyakran csak látszólagos. A fociultrák extrém példái ennek: a felizzott klánösztön törni-zúzni képes mindenfajta értelem nélkül. Egy tanulmány szerint a szélsőséges eszmék képviselői gyengék a metakognícióban, azaz a saját kognitív folyamataik megértésében. Gondolataink és késztetéseink tárgyilagos megítélése azért lenne fontos, mert az emberi elme nem a tiszta logika alapján működik, hanem érdekek és prekoncepciók által irányított. Az agy érzelmekkel átszőtt értelmezési kereteteket alkot a dolgok és szituációk lényegének megragadására. Bizonyos helyzetekben azonban nem a valóság megértése a lényeg, hanem a személyünk valós vagy vélt érdekeinek megfelelő pozicionálása. A homofóbia alapértelmezési kerete az, hogy, „szemben velünk, normálisokkal, azok egy idegen, aberráns csoportot képeznek”, mindez megfűszerezve ellenséges érzelmekkel és degradáló, dehumanizáló ideológiával. A felerősödött gyűlölet, undor és felsőbbrendűségi érzés olyan tudatállapotot eredményezhet, melyben egy helyzet ténybeli és morális igazsága lényegtelenné válik. Az ember sajátja, hogy idegen értelmezéseket is képes magáévá tenni anélkül, hogy ennek tudatában lenne. A reklámok és a propaganda kiaknázza e fogékonyságunkat. A manipulálható irracionalizmus tömeges előfordulása egy óriási társadalmi csapdát eredményez, amiből történelmünk eddig képtelennek bizonyult kiszabadulni. Egy érdekes kísérlet, melynek során homoszexuális tartalmú filmeket nézettek a vizsgálati alanyokkal, s közben mérték az erekciót, azt a pikáns eredményt hozta, hogy homofóbia mértéke pozitívan korrelált az izgalom fokával. Lehetséges, hogy ezt a fajta intoleranciát sok esetben a látens melegek öngyűlölete szítja?

Gének vagy társadalom?

Hosszú évtizedek óta vita tárgya, hogy a szexuális orientáció és a nemi identitás öröklött vagy környezeti hatásra alakul ki. Az ún. klasszikus viselkedésgenetika pionírjai e témában Michael Bailey és Richard Pillar voltak, akik egy 1993-ban közölt tanulmányukban azt az eredményt hozták ki, hogy az egypetéjű ikrek esetében 52 százalék, a kétpetéjű ikreknél pedig 22 százalék az esélye annak, hogy ha egy fiú testvérpár egyik tagja homoszexuális, akkor a másik is az. Egy másik cikkükben nőknél ez az arány 48, illetve 16 százalékra jött ki. Sajnos a mintavételi módszer (homoszexuális kiadványokban való toborozás) nem állta ki a szakmaiság próbáját. Bailey maga korrigálta korábbi eredményeit egy másik tanulmányban, ami jóval alacsonyabb arányú genetikai komponenst adott eredményül. Számos egyéb, ikerkutatáson alapuló, publikáció jelent meg azóta a témában rendkívül változó eredményeket produkálva; a legtöbb tanulmány 10 százalék feletti örökölhetőséget állapított meg. A klasszikus viselkedésgenetika, módszertanából eredően, százalékos arányokat produkál, ami azt az érzetet kelti, mintha a genetikai és társadalmi tényezők kölcsönhatás nélküli építőkockákként raknák össze a viselkedést. Elméletileg azonban az is elképzelhető, hogy a homoszexualitás hátterében mindig genetikai tényező áll, de ennek megnyilvánulása függ a környezettől. Ez esetben egy gén nem oki, hanem csupán hajlamosító tényezőként szerepel. A környezeti hatások esetében lényeges kérdés, hogy azok véletlenszerűek, vagy pedig rendszeresen előforduló körülmények okozzák, hiszen az utóbbi esetben a szexuális orientáció egy bizonyos korig elvileg befolyásolható lenne. Richard Plomin, napjaink meghatározó viselkedés-genetikusa szerint a képességeink és maga a személyiség is alapvetően genetikailag meghatározott, mert fontos ugyan a környezet is, de a véletlenszerű, egyedi események sokkal lényegesebbek, mint a szisztematikus hatások, például a nevelés. Tegyük hozzá, hogy ez az elképzelés nem élvez egyöntetű szakmai támogatást. Az anyaméhben való fejlődés biológiai hatások alatt áll ugyan, de a születendő gyermek szempontjából ez környezetnek számít. Itt elsősorban a hormonális hatások fontosak. A molekuláris biológiai technikák megjelenésével egy új vállalkozás látott napvilágot: a homoszexualitás génje utáni hajsza. Dean Hamer és munkatársai (1993) azt figyelték meg, hogy a férfi homoszexualitás anyai ágon öröklődik, ezért az X kromoszómát kezdték vizsgálni, s annak egyik végén (az Xq28-as régióban) olyan genetikai markereket fedeztek fel, amelyek a homoszexuálisokban voltak gyakoriak. A későbbi kutatások mind az anyai vonalon történő öröklést, mind az Xq28-as régió szerepét megkérdőjelezték, noha voltak az eredeti megfigyelést megerősítő eredmények is. Oki hatású géneket azonban eleinte nem sikerült azonosítani. A későbbiekben lettek ugyan kandidáns gének is, de a kapott eredmények igen gyenge szakmai lábakon álltak. Nem valószínű, hogy egyetlen génváltozat állna a háttérben, nyilvánvalóan többgénes hajlamosító hatásról van szó. Egy friss tanulmányban, 490 ezer vizsgálati alany bevonásával 4 genetikai variánst sikerült azonosítani. Ez a tanulmány is egy genetikai marker-alapú megközelítést alkalmazott (egyetlen bázisban való különbséget vizsgáltak), amely azon prekoncepcióin alapul, mely szerint a tulajdonságokat meghatározó, illetve a legtöbb esetben csak jellemző genetikai markerek ugyanazon sajátság esetében megegyeznek. A komplex betegségek esetében vita folyik ezen elképzelés helyességéről. Az alternatív elmélet szerint egy adott betegség genetikai tényezői mások és mások. Az ekkora mintaszámú vizsgálatoknál a marker-alapú megközelítés jelenleg még elengedhetetlen, mert igen költséges a teljes genom szekvenálás. A közeljövőben ez változni fog, már ma is futnak milliós létszámú populációkat vizsgáló genomprogramok.

Epigenetika

A gének kifejeződését a DNS és az azt körülvevő ún. hisztonfehérjék kémiai módosítása szabályozza. Az ezt vizsgáló tudományterületen (epigenetika) is megfigyelhető technológiai robbanás a homoszexualitás kérdését sem hagyta érintetlenül. Egy nemrég megjelent publikációban 9 olyan genomi régió epigenetikai változását írták le, melyek alapján 70 százalékos pontossággal megtudták jósolni a szexuális orientációt. Az epigenetikai módosulás érdekessége, hogy nem csupán genetikai, hanem környezeti hatásra is változhat (nem feltétlenül ugyanaz a DNS-régió), és emiatt a két korábban elkülönültnek vélt hatás a génműködés szabályozásában egyesül. Bizonyos epigenetikai módosulások öröklődhetnek is. E genetikai imprintingnek nevezett mechanizmus jellemzője, hogy az anya és az apa eltérő géneket lát el epi-jelekkel (metil-csoportok kapcsolása a DNS-hez) az ivarsejtek képzése során. Normálisan az ivarsejtképzés során az epi-jelek törlődnek, majd újraalakulnak az ivarsejt típusa (petesejt, hímivarsejt) alapján. Egy elmélet szerint az epigenetikai memória néha nem törlődik tökéletesen, ezért egyes anyák fiai, illetve apák lányai a kromoszomális nemüktől eltérő szexuális orientációval vagy nemi identitással fognak rendelkezni.

A darwini paradoxon

Mivel a homoszexuálisok átlagosan kevesebb gyermeket nemzenek a heteroszexuálisoknál, a darwini logika szerint az erre hajlamosító alléloknak idővel el kellene tűnniük a populációból. Egyes tanulmányok szerint azonban lehetséges, hogy ugyanazon génvariánsok növelik a termékenységet, mint amelyek homoszexualitásra is hajlamosítanak. A magas fertilitás egyik oka lehet a férfiak iránti élénkebb érdeklődés, melyet egy anya a fiának is örökíthet. Magyarul, a homoszexualitás a nagyobb termékenység kockázati költsége.

Végszó

Jelenleg alig rendelkezünk konkrétummal a homoszexualitás örökítő tényezőit illetően. Az érintettek mégis a genetikai meghatározottság eszméjét részesítik előnyben, mert úgy vélik, hogy a másik lehetőség a bűnös szabad választás. Sajnos, az intolerancia ellen ez nem nyújt menekvést, hiszen azt nem az igazságkeresés, hanem a gyűlölködő prekoncepció hajtja. Meg kellene tanulnunk elfogadni mások szabadságát. Az emberi elme elvileg képes önreflexióra, és így torzítás nélkül látni a világot. Érdemes lenne tömeges szinten megpróbálkozni ezzel. Egy jól működő iskolarendszer nem adatokat bifláztat, hanem az intellektust tréningezi. Ez lehetne a megoldás az intolerancia ellen is, hiszen a belátó értelem és a humanizmus kéz a kézben járnak.

Hegyi Iván: A felkelő nap száma

Publikálás dátuma
2019.06.15. 17:28
KIU SZAKAMOTO Az ő száma volt az első japán kompozíció, amely vezette az amerikai slágerlistát
Június tizenötödike különleges nap a popzene történetében: kilencszáz-hatvanháromban ekkor ugrott az amerikai slágerlista élére egy japán kompozíció.
Ázsiai szám addig sohasem vezette a Billboard lajstromát. Európai szerzemény már volt a tengerentúli topon, mégpedig 1958-ban, amikor Domenico Modugno a San Remó-i fesztiválon is átütő sikerrel adta elő Nel blu dipinto di blu című saját szerzeményét, amelyet azóta is a refrénje szerint („Volare”) tart nyilván és dúdol a világ. (Nem angol anyanyelvű énekes számaként tündökölt még az osztrák Lolita Seemann, deine Heimat ist das Meer – az Államokban kiadott lemezen: Sailor, Your Home Is the Sea – című dala 1960-ban az ötödik, valamint az olasz Emilio Pericoli Al Di La-ja 1962-ben a hatodik helyen. Szintén a lista élmezőnyében – harmadikként – jegyezték 1961-ben az öt évvel később a Sinatra-standardet, a Strangers in the Nightot jegyző német szerző-zenekarvezető Bert Kaempfert Wonderland by Nightját, de az instrumentális felvétel volt.) A távol-keleti dal eredetijét 1961-ben énekelte lemezre Hisasi Osima, művésznevén Kiu Szakamoto. Egy kaliforniai lány, akinek az édesapja a Japan Airlinesnál dolgozott pilótaként, meghallotta a számot, s olyannyira megtetszett neki, hogy a japán kislemezt megvásárolta, majd hazavitte. Otthon lejátszotta a lányiskola buliján, a muzikális bakfisok egyike pedig elkérte tőle a korongot, mert a diáktárs papája disc-jockey volt. A lemezlovas apuka leforgatta a felvételt a helyi rádióban; a többi történelem... Louis Benjamin, a brit lemezgyártó cég, a Pye Records Japánba látogató vezetője már előbb felfedezte a nótát, és figyelmébe ajánlotta azt Kenny Ballnak, a „jazzmenjeit” irányító angol trombitásnak, aki szerette a különlegességeket, mert 1962-ben a Moszkva-parti esték feldolgozásával került mind a brit, mind az amerikai lista második helyére. A vasfüggönyön inneni kompozíció eredetileg a Leningrádi esték címre hallgatott, mivel zeneszerzője, Vaszilij Szolovjov-Szedoj Szentpéterváron született, de a szovjet kulturális minisztérium aligha visszautasítható kérésére a költő-szövegíró Mihail Matuszovszkij megváltoztatta a textust. Ám akár leningrádi, akár moszkvai számmal – ráadásul instrumentális felvétellel – a közvetlen élmezőnybe kerülni sem Nagy-Britanniában, sem az Egyesült Államokban nem mutatkozott papírforma-kimenetelnek, ám még ez a dupla „dobás” is eltörpült ahhoz képest, ami az énekelt számmal történt. Az Egyesült Királyságban ugyan csak a hatodik helyre futott fel a japán dal, ám a tengerentúlon nemhogy a fülbe meg a tetőre mászott, de három hétig a topon is maradt (és nyolc hetet töltött az első tízben). Hatvanháromban nem volt automatikus, hogy az amerikai slágerlista legkedveltebb darabjainak bármelyikét sietve műsorra tűzik idehaza, ám a kivételes világszám gyorsan megjelent nálunk is, mégpedig Toldy Mária tolmácsolásában. „Mi az a Sukiyaki? Mondja meg ezt valaki! Tudják a lányok, a gésák a teaházban” – énekelte Malek Andrea édesanyja, aki neves zeneszerzőket választott társául, mert előbb Bágya Andráshoz, majd Malek Miklóshoz ment feleségül. (Az olyan oszlopos slágereket, mint a Megáll az idő, a Nekünk találkozni kellett, a Vagy mindent vagy semmit jegyző Bágya neki írta az első – 1966-ban megrendezett – Táncdalfesztivál örökzöld dalainak egyikét, a Más ez a szerelem című meghitt művet.) A Sukiyaki-ziccert a Neoton sem hagyta ki. Az együttes távol-keleti turnéján Csepregi Éva japánul dalolta a számot annak első kiadása után huszonegy évvel, 1982-ben. Csepregi az idő tájt harminc sem volt, de Kiu Szakamoto is alig jutott túl a negyvenen. Ám három esztendővel később az a fiatalember, aki közvetve sokat köszönhetett a Japan Airlinesnak, a légitársaság Tokió és Oszaka között közlekedő 123-as járatával lezuhant, és szörnyet halt. A katasztrófát senki nem élte túl, a légi szerencsétlenségben – az Amerikát meghódító filmszínész-előadóval együtt – 520 ember hunyt el 1985. augusztus 12-én. 123-as, tizenkettedike... A 13-asnak kell következnie. S nem csalás, nem ámítás: a Sukiyaki-kislemezből 13 millió kelt el szerte a világon.
Szerző

Utcabál a vértanúk napján?

Publikálás dátuma
2019.06.15. 09:00
Közös kép a nagypapával. Nagy Erzsébet, Jánosi Katalin, Nagy Imre
Fotó: Jánosi Katalin / Fortepan
Nekem elsősorban nem a Hősök tere, hanem a börtön, az utolsó, magányos hajnal, a kivégzés szörnyű pillanatai jutnak eszembe június 16-áról - mondja lapunknak Jánosi Katalin. Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imre unokája ugyanakkor 1989. június 16-át, a mártír miniszterelnök és társai újratemetésének napját fordulópontnak tartja Magyarország történelmében.
Tavaly decemberben, az éj leple alatt, titokban eltávolították Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről, mostanra pedig áthelyezték a Jásza Mari térre, a „Fehér háznak” háttal, a Margit híd aluljárója felé nézve. Ily mulandó a dicsőség, a tisztelet? ­ ­A dicsőség sohasem, de a tisztelet sajnos mulandó. Utóbbi nagy mértékben függ az időtől, az aktuális hatalomtól, a politikától, az oktatás-kultúrától, a családi és a társadalmi emlékezettől. ­ ­
Gyermek volt még, mégis vannak emlékei Nagy Imréről?  ­Valóban kicsi voltam, de a rendkívüli napokról erős emlékképek élnek bennem. Szerető család voltunk, tehát 1956 októberéig szép gyermekkorom volt.  A szomszédságban laktunk, bérlakásban, szüleim dolgoztak – tehát sokat voltam nagyszüleimnél. Nagymamám igen jó háziasszony volt, sütött-főzött egész nap, így általában nagyapámra akaszkodtunk, és ha a munkától ideje engedte, ­ jó mesemondó és játszótárs is volt. Mi alapvetően azt szerettük, ha hanyagolta a hatalom, nem volt vezető tisztségben, mert ilyenkor több ideje jutott ránk. De bármikor bemehettem az emeleti dolgozóba, ahová különben csak két-három embernek, az igazi elv-társaknak volt bejárása - a barátok „szentélynek” csúfolták. 1955-től, amikor első miniszterelnökségéről letették, amikor mindenhonnan kicsapták és megfigyelt nyugdíjasként betegeskedett – akkor is minden nap az ágyánál sertepertéltem, hízelegtem neki, szerettem. De hamar lábra állt, ezután írta meg „A magyar nép védelmében” című, itthon máig ismeretlen tanulmánykötetét, amelyben a sztálinista-rákosista diktatúra első, magyar nyelvű kritikáját alkotta.
60. születésnapja is élénken él emlékeimben. Tele volt a ház virágokkal, annyi mesés, illatos csokrot nem láttam még. Vagy száz ember (a magyar művészeti elit, a közélet nagyjai) tették tiszteletüket nagyapám előtt, köszöntötték az államférfit – pedig tudták, szemből figyeli, fényképezi őket a Rákosi-féle titkosrendőrség. Mégis tisztelték, becsülték. Sőt, szerették Nagy Imrét reformjaiért, a diktatórikus rendszerrel való szembeszegüléséért, emberségéért. Mert nem volt hajlandó álláspontját feladni, kormányprogramját megváltoztatni – mindezt a magyar nép érdekében, védelmében. Szép nap volt. Sokáig az utolsó szép nap életünkben. Másnap az állampárt elítélő nyilatkozatot tett közzé, melyben „ellenzéki flotta-tüntetésnek” nevezte a születésnapi partit. Nevetséges. Funkcionáló hatalom talán a világtörténelemben nem tett ilyet: szóba hozták egy ellenzéki politikus születésnapját, nemhogy nyilatkozatot írassanak róla! ­
1956. október 22-én Nagy Imre még Badacsonyban szüretelt. Aztán másnap minden megváltozott: alig látták a forradalom napjaiban. ­Egyetlen egyszer tudott csak hazajönni a Parlamentből a forradalom 12 napja alatt, ahol abban az időszakban háromszor is szívrohama volt. Itthon végre aludt, pihent, egy éjszakát lazíthatott. Közben nem feledkezett meg az én születésnapomról sem! Megbeszélhette a történteket családjával, akiknek véleményére mindig sokat adott. Édesapám, Jánosi Ferenc mindvégig vele volt, segítette munkáját. Semmit sem sejtettünk az eljövendőkről, hogy sorsunkat Brioni szigetén már megpecsételték, az életünk csupán hajszálon függ. ­
Aztán jött november 4-e, a jugoszláv követség. Majd az internálás Romániába, s a Népszabadság június 17-i példánya egy hét késéssel, amelyben Nagy Imre és társai kivégzésének tényét közölték. ­A rettenetes hír: nagyapám kivégzése, az édesapámra kiszabott 8 éves börtönbüntetés után - melyet „Viseljék kommunistákhoz méltóan!” felszólítással a táborparancsnok által az asztalra csapott újságból, megkésve tudtunk meg – gondolom, mindenki el tudja képzelni, milyen érzések közepette teltek napjaink, éjszakáink a fegyveres őrökkel, idomított, éjjelre kiengedett kutyákkal őrzött táborban. Túszok voltunk, igaz, a per után már nem sokat értünk. De minden kiszolgáltatottságra felkészülhettünk. ­
Érte üldözés, hátrány Nagy Imre unokájaként? Mi történt az iskolai évek alatt? Volt hol lakniuk? ­Ez hosszabb, kalandos időszak, először mi gyerekek, majd édesanyám, nagymamám is hazatérhettünk a romániai táborból. Bár régi lakásainkba már nem mehettünk vissza, holminkat elszállították egy, a párt által kijelölt VII. kerületi bérlakásba, ahol nagymamámmal együtt kezdtünk új életet. Apám börtönben, ritka levélváltások, anyám, nagymamám mérhetetlen szomorúsága: szürke, szomorú, szívet tépő hónapok, évek következtek. A magyar társadalom felejteni kívánt és felejtett is. Anyám mindig megmutatta azokat a személyeket az utcán, akik ­ tekintetüket elfordítva ­ átmentek a túlsó oldalra. Többször kimentünk a 301-es parcellába, próbáltuk megtalálni nagyapám sírját – elsuttogott híradások alapján ott kellett lennie. A rendőrök hol emberségesebben, hol durvábban, de mindig elhajtottak bennünket. Végül 1989-ben tudtuk meg az igazságot a sírról, az elhantolást rémisztő történetéről. ­
Édesanyja, Nagy Erzsébet egy kelenföldi panelház egyik emeletén lakott mellőzött újságíróként... ­Az már teljesen más időszak. 1960-70 körül édesanyám semmiféle munkahelyre nem jelentkezhetett, „nehogy láttán a magyar munkásosztály felháborodjon és kárt tegyen benne” – szólt a párt-ukáz. Egy darabig nagymamám, özvegy Nagy Imréné postán vette át a számára megítélt 900 forintos kegydíjat, de ezt is megtiltották. Apám ítéletét három évre felfüggesztették súlyos tüdőfertőzése miatt és ’60-ban, testben és lélekben meggyötörten, betegen ­szabadult a váci börtönből. Az ő munkahelyét is az állampárt jelölte ki a Közért vállalatnál. Református lelkész volt, majd az ’50-es években a kultúra területén teljesedett ki munkája, elég kulturális miniszterhelyettes volt, de a PIM főigazgatója is egy rövid, de jelentős időszakban. Végül a Pest- és Nógrád-megyei Levéltárhoz került, csupa börtönviselt ’56-os, például Kosáry Domokos mellé. Nevettek is rajta: „bizonyára egy csoportban jobban meg tudják figyelni őket”. De ott ismét magára talált korai haláláig, melyet a ’68-as csehszlovákiai bevonulásunk hírére elszenvedett szívinfarktus okozott. 1966-ban költöztünk az Etele útra, a kelenföldi lakótelepre. Péter Gábor is arrafelé élt – csak nagyobb nyugdíjból, mint nagymamám, édesanyám, akik 1978-as, illetve 2008-as halálukig ott a panelben éltek. 1989 után volt egy felfutása ’56-nak, de aztán jöttek az aljas gyanúsítások, Nagy Imre hírnevének bemocskolása. Édesanyám érthető módon, a Kádár-rendszer 30 évnyi hazugságai után már nem tudta elviselni az újabb megpróbáltatásokat, végképp megkeseredett. Igyekezett elvonulni a külvilágtól, majd megbetegedett. Csak szomorúsággal tudok rá emlékezni, de nem csak vele, valamennyi felmenőmmel így vagyok. ­
Milyen emlékeket ápol 1989. június 16-ról? A beszédekről, a temetésről? ­1989. június 16. fordulópont volt Magyarország történelmében és valamennyiünk életében. Ezen a napon Budapest és Magyarország népe több mint 30 év után végre nyilvánosan is leróhatta tiszteletét az ’56-os nemzeti kormány kivégzett miniszterelnöke és a forradalom minden mártírja előtt. Az addig jeltelen sírban elhantoltakat végre ünnepélyesen, elégtételt nyújtó és emberhez méltó módon eltemethettük. A világ ezen a napon ismét ránk figyelt, a külföldi tévések, tudósítók egymás lábát taposták Budapesten. Három évtizednyi bénult csend, „kollektív amnézia” után együtt hallgattuk meg a kivégzettek névsorát: ­ több száz áldozat neve tisztán, szabadon szállt a tér felett Darvas Iván és Mensáros László hangján. Úgy reméltem, nagyapám neve mindörökre megtisztult a ráhordott gyalázattól. Nem is sejtettem, a neheze csak ezután következik.
A felemelő, örökre emlékezetes gyásznap történései mellett számomra június 16-a mindig borzalmas, soha nem feledhető események szomorú emléknapja is. Szeretteim, családom, saját életem és sok ártatlan magyar élet szétdúlásának gyásznapja, a torz és gyilkos diktatúra kegyetlenségének bizonyítéka. Nekem elsősorban nem a Hősök tere, hanem a börtön, az utolsó, magányos hajnal, a kivégzés szörnyű pillanatai jutnak eszembe. Sohasem tudtam megbocsátani, hogy nem lehettünk nagyapám mellett, nem biztosíthattuk támogatásunkról, szeretetünkről. Mindezt csak tetézték a ’89 tavaszán lezajlott exhumálás drámai mozzanatai, az elföldelés szörnyű részleteinek napvilágra kerülése: nagyapám Borbíró Piroska néven, egy kátránypapírba csomagolt, összedrótozott deszkakoporsóban, arccal lefelé lett eltemetve. Mi ezekkel az emlékképekkel érkeztünk a Hősök terére. De ahogy Litván György történész mondta: „Június 16-a a feltámadás napja lett a nemlétre és feledésre ítéltek számára”. Hogy ez ma már nem így van, ez valamennyiünk szégyene és felelőssége. A politikáé leginkább. ­
Édesanyja döntése volt, Nagy Imrét ne díszsírhelyre temessék, hanem oda, ahol megtalálták, ’56-os bajtársai közé. Egyetértett vele? ­Feltétlenül. Teljes összhangban döntöttünk mindenről. Most visszaemlékezve; örülök, hogy nem kiemelt díszsírhely nagyapámé, hanem az egyszerű, hétköznapi forradalmárok, emberek közt nyugszik. Ez hűen tükrözi életfelfogását, azt a szemléletet, amiért valóban sokan szerették őt.

Rengetegen felkeresték az Orsó utcai kiállítást az idei Bauhaus100 nyílt napon: jöttek-mentek az emberek, külföldiek is. Kevés a személyes tárgy, de egy bőrönd igazi ereklye, amit Nagy Imre mindenhova magával vitt. Maradt benne valami titokban, a jövő számára? Vagy már teljesen kiürült? ­Két bőrönd is van a kiállításon! Az egyik pántos, méretesebb darab – ezzel indultak emigrációjukba nagyapámék 1930-ban, miután a Horthy-rendszer politikai nézetei miatt (már akkor földet akart osztatni, szervezkedett a parasztok közt Somogyban) börtönbe küldte őt, rendőri felügyelet alá helyezte, megfosztotta megélhetésétől. Nagy Imre nem tudta kis családját eltartani, mert senki sem volt hajlandó a hatalommal ellenszegülve munkát adni számára. Migráns lett, gazdasági emigráns, mint annyian ma is. Miután a szibériai hadifogolytáborban 5 év alatt jól megtanult oroszul, a Szovjetunióba indultak, ahol azonnal állást (Nemzetközi Agrárintézet) és egyszobás moszkvai lakást kapott – ezt itthon lehetetlen lett volna. Abban a bőröndben volt a Nagy-család mindene, egész élete. Ugyanazzal a bőrönddel mentek el 1930-ban, amivel hazajöttek 1945-ben. Anyagilag igen „visszafogott” volt az egész életük, akadt olyan időszak, mikor anyukámnak, nagymamámnak, kettőjüknek egyetlen cipőjük volt, ha egyikük elment, másikuknak otthon kellett maradnia.
A másik bőrönd története „izgalmasabb”: 1956. november 4-e hajnalban telefonált haza nagyapám: „Jönnek az oroszok!” Kocsit küldet értünk, menjünk a jugoszláv követségre, nagyanyám tegye bőröndbe legfontosabb iratait, dokumentumait, amiket otthon őrzött. Így is tettünk, csomagoltunk: mentünk a csapdába! Nem részletezem az ott történteket – november 22-én (Kádár János hivatalos garanciájával) távoztunk a követségről egyenesen túsznak, a szovjet KGB fegyvereseinek a karjaiba –; nagyapám a követségen hagyta az iratokkal teli bőröndöt, mondván, majd érte küldet, nem életfontosságú most hazavinnünk. Mint tudjuk, soha többé nem találkoz(hat)ott saját irataival. Ám a szerb levéltárosok a legmagasabb szakmai színvonalon őrizték évtizedekig, majd a 2000-es évek elején visszajuttatták nekem: most az Országos Levéltár őrzi a dokumentum-együttest. A bőrönd pedig Oszman Dikics jugoszláv, majd szerb követségi titkárral körbejárta a Földet, veszélyes, háborús övezeteket, míg aztán 2002-ben az özvegye visszaszolgáltatta számomra. Felidézek egy érdekes történetet róla. Dikics a követség épületében beszélgetett Milenko Milovanov követségi tanácsossal - ­ a „Nagy Imre-csoport” akkor már két napja az épületben tartózkodott és rendkívül feszült volt a helyzet. Szovjet tankok sorakoztak odakint, csöveik az épületre szegeződtek. A gyermekek számára ki volt adva a parancs, nem szabad az ablakok közelébe settenkedni, mert belőhetnek: mesterlövészek lehetnek a tetőkön. A gyanú beigazolódott. Szegény Milovanov hasonlított nagyapámra, alacsony, joviális alkatú, szemüveges, bajszos ember volt – ez lett a veszte. A szovjetek egész egyszerűen lekaszabolták. Agyveleje a mellette álló Dikics ruháján terült szét. Ezt a momentumot sohasem mérlegelték eléggé a történészek: miként történhetett meg, hogy a tárgyalások közepette „le akarták szedni” Nagy Imre miniszterelnököt? A hivatalos verzióban egy tank lőtt be, de olyan jól célzott - pusztítás nélküli egyetlen lövés történt -, hogy nem hiszek ennek az állításnak. Mindenesetre valamiért hallgatás övezi ezt az esetet. ­ Maradt-e még titok a bőröndökben? Üzenet a jövő számára? Vagy már kiürültek? ­ Nagyapám személyét illetően „titkokra” szerintem már nem lelünk. A történelmi időszakokra nézvést, a hátteret illetően viszont biztosan. Üzenet? Nagy Imre igazi munkásságát túl kevesen ismerik hazájában, van dolgom bőven az „üzeneteket” megosztani a külvilággal. A baloldal szégyene, még inkább bűne, hogy (egyébként sok kiváló baloldali ember példájával, munkásságával, „üzeneteivel” egyetemben) Nagy Imre élete örök pozitív példáját hagyták elveszni, engedték a jobboldal prédájává válni, akik természetesen igyekeznek emlékét amortizálni, tetteit annullálni, pozitív munkásságát eltitkolni. ­ ­ ­

Járt már a Terror Házában, ahol az ’56-osok falán szégyenszemre évekig el voltak cserélve a fotók és a nevek? ­Egyszer. Alaposan megnéztem, ez a nyitás után nem sokkal történt. Azóta nem voltam, nem megyek. Szégyen, amit a forradalom 60. évfordulója kapcsán tevékenykedtek, hamisítottak. De sok egyéb kifogásom is van a „terrorista-bázis” ellen, ahogy magamban nevezem.

Nem zavarják a folytonos átalakítások? Lehetséges, hogy Nagy Imre sírját is áthelyezik?
­Minden évben kimegyek nagyapám sírjához, leteszem virágcsokromat, és beszélgetek vele gondolatban. Szomorúan tapasztalom, egyre fogynak a megemlékezés virágai sírján. Átalakítások? Legszívesebben hagytam volna egy kis részt, ahogy 1989 előtt kinézett: mementónak. Most egy szuper, ám kilúgozott „Parthenont” láthatunk. Viszont a 298-as parcella egybenyitása a 301-sel határozottan felháborít! Az egész terület a „kommunizmus áldozatai” címen szerepel, s a Horthy csendőrség verőemberei egy kalap alá vannak véve a kivégzett ’56-osokkal. Ezért és annyi más méltatlan, durva hamisítás, gyalázkodás miatt olykor valóban felmerült, átvitessem nagyapám holttestét felesége és szüleim mellé a Farkasréti temetőbe. De annyi ide-oda temetés, hantolás után, százszor meggondolom, hogy nyugalmát ismét megzavarjam. Nem tudom, az aktuális hatalom mit tervez az idén. Talán megint „széppé akarják tenni június 16-át a magyarok számára” (ahogy Schmidt Mária mondta igen empatikusan a gyásznapra utalva), talán megint hangos buli lesz a Hősök terén, mártírjaink koporsói helyén. Mintha az aradi vértanúk gyásznapján utcabált rendeznénk! Én koszorúzom aznap a Vértanúk teréről - eredeti, okkal választott helyéről - alattomban elszállított, a Jászai Mari téren újra felállított Nagy Imre szobornál és szomorú szívvel, de emlékezem a 301-es parcellában, a kicsiny sírnál. Otthonomban már előtte való este égni fog a mécses – mint mindig. Halálára, kivégzésére készülődő nagyapámmal töltök időt gondolatban ilyenkor, ha már akkor ezt nem tehettem. Az ’56-os Intézetet beolvasztják a Veritasba, épp június 15-én, a Nagy Imre-ítélet napján. Mi erről a véleménye? ­
Lesújtó az ’56-os Intézetről szóló hír. Micsoda groteszk, immorális dolog „Igazságnak" (veritas) nevezni azt az intézményt, amely tudvalevőleg a párt érdekeinek megfelelően végzi munkáját. Látjuk, érzékeljük: a tények eltérő csoportosításával, egyes elemek hangsúlyozásával, mások elhallgatásával mennyire más és más múlt születik a kurzustörténészek tolla alatt. Szimpla hazugságokat is megenged magának a politika, azt sugalmazva: ez a célok elérése érdekében engedhető. Pedig nem így van, ezt nem szabadna hagynunk! Mi voltunk naiv bolondok, mikor azt hittük 1989-ben, ilyen nem fordulhat elő többé, a politikát azonban lelketlen emberek alakítják, és az emberi természet semmit sem változott. Mindig ott a veszély: az ellenőrizetlen, a megengedhetőnél nagyobb hatalom saját érdekében semmitől sem visszariadva mindent megtesz. Ha szólhatnék a magyar társadalomnak 1956 és 1989 ürügyén, azt üzenném: ahogy a forradalom alatt és a rendszerváltás éveiben, vegyék végre saját kezükbe életük alakítását, vállaljanak felelősséget életükért-sorsukért, gyermekeik jövőjéért.

A rendszerváltás mérföldköve

Harminc esztendeje, hogy 1989. június 16-án a Hősök terén, a Műcsarnok lépcsőin hat koporsót ravataloztak fel: a kivégzett Nagy Imre miniszterelnökét, a perében halálra ítélt Maléter Pál honvédelmi miniszterét és Gimes Miklós újságíróét, valamint a szintén felakasztott Szilágyi Józsefét és a börtönben rejtélyes körülmények között elhunyt Losonczy Gézáét. A hatodik, üres koporsó az 1956-os forradalom összes áldozatát jelképezte. A forradalom hőseinek ezután a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában adták meg a méltó végtisztességet. Göncz Árpád később, köztársasági elnökként úgy fogalmazott: ez volt a rendszerváltás mérföldköve.

Jánosi Katalin

(1951. november 2. - ) Festő- és gobelinművész, Nagy Imrének, az 1956-os forradalom mártír miniszterelnökének unokája. Édesapja dr. Jánosi Ferenc, akit a Nagy Imre-perben szintén elítéltek, édesanyja Nagy Erzsébet. Férje ifjabb Benedek Jenő (1939–) festőművész, fia Benedek Imre (1972–) alkalmazott grafikus.

Szerző