Ó, te boldog Hoffmann Adolf!

Akik nem tanulnak a történelemből, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.
(George Santayana)

Születtem 1822-ben a Borsod megyei Szendrőn, meghaltam 1908. június 1-én Nyíregyházán nyolcvanhat éves koromban. Éltem addig családom szeretetében, városom megbecsülésében. Kilenc gyerekem jött erre a világra, hét fiú, két lány, mind egészségesen, és Mariska kivételével, aki kilencvenegyben gyermekágyi lázban elhunyt, mind túl is éltek engem, hál’ istennek. Mind a kilenc gyermekemnek szerelmetes feleségem, Serog Katalin volt az édesanyja, aki elhagyott bennünket ötvenhét éves korában 1889. október 7-én. Nyugodj békében kedvesem a nyíregyházi temetőben, ahol én is nyugszom karnyújtásnyira tőled! Sírod felett a kedvenc nótádat sírva énekeltem.
Eltörött a hegedűm, nem akar szólani, Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni?

Nemigen tudhatják, akik eme írást olvassák, hogyan nézhettem ki az életemben, mert nem maradt fenn rólam fotográfia, vagy még nem találták meg. Pedig csináltattam családi fotókat, volt hozzá anyagi tehetségem, és csináltak is rólam az öreg honvédek körében a honvédegyletben, vagy a 48-as pártban, melynek korifeusa voltam, de a papír mulandó árú. Én aztán tudom. Papír és írószer üzletünk is volt Nyíregyházán, azt hirdettem eladni. „Élénk forgalmú papír-, írószer- és könyvkereskedés 3000 forintos áruraktárral igen kedvező feltételek mellett eladó. Olcsó és szép üzlethelyiség a legforgalmasabb utcában. Bővebbet Hoffmann Adolf Nyíregyházán.” Azt már nem tudom, eladtam-e, mert csak arra emlékszem, amiről a dédunokám tud, aki eme emlékezést feljegyzi, a bolond, hogy nincs jobb dolga. Azazhogy ez nem is emlékezés, hanem valami hebehurgya szöveg, mert talán az ő idejében írni már így szokás. Jókai meghalt énelőttem néhány évvel. Pedig fiatalabb volt, mint én. Öreg embernek ifjú lányt feleségül venni nem ajánlatos.
Ellopták szívemet, jól érzem, Aki ellopta is, esmérem. Tied vagyok, rabod vagyok,  megkötözött foglyod vagyok…

Megvallom, nemigen értem, hogy írogató utódom miért azt a címet adta az irománynak, amit adott. Az én életemben nem volt elsődleges, hogy boldog vagyok vagy nem vagyok boldog. Sohasem gondolkodtam ezen. Bár természetesen igen boldog voltam és sokszor. Talán jóval többször, mint a legtöbb ember, mert én nem engedtem, nem engedhettem meg magamnak. hogy boldogtalan legyek. Ez bizony ilyen egyszerű: az ember ne engedje, hogy boldogtalan legyen. Ne engedje, ne hagyja, ne tűrje. Na, persze ehhez ember kell, ember és kor kell, morogja a dédunokám, és ebből már megsejthetem, hogy ő nem volt annyira és olyan sokszor boldog, mint én. Sajnálom. Időben kell élni. És meghalni. Szerencse kérdése.

Az árgyélus kismadár nem száll minden ágra, én sem fekszem minden nap szép paplanos ágyba…
Haj, de jó is volt élni! De jó is! Miért ne lettem volna boldog, kérdem tisztelettel, tessék már megmondani? Kilenc egészséges gyerek apja, huszonegy unoka nagyapja, a nyíregyházi honvédegylet titkára, az evangélikus gimnázium támogatója (minden fiam oda járt) és sikeres kereskedő, akinek Nyíregyháza kellős közepén volt a háza is, a boltja is. Aki járt a városomban, ismeri a Korona szállót. Na most kérem tisztelettel azon az épületen volt nagy betűkkel a nevem: Hoffmann Adolf. Még az a Krúdy gyerek is megírta, az a svihák, akinek a kedves nagyapjával, a százados úrral egy év híján egyidősek voltunk, és sokszor üldögéltünk pohár borok mellett, régi dolgokra, vitézségekre emlékezni, örülni és szomorkodni. Én voltam az öregebb, de ő a pajkosabb, nagy kópé, nagy nőcsábász. Ahhoz volt tehetsége. Tőle örökölte az a pernahajder unokája, amit örökölt. De csak éljen sokáig! Vagy már nem él? Nem tudom én, nem tudhatok semmit a jövőről. Pedig nagyon kíváncsi voltam rá mindig. Nagyon hittem benne, nagyon szépnek láttam. Szépnek kell lennie. Azért tettem, amit tettem. Kilenc gyermek, sikeres üzletek, városi megbecsültség, képviselőtestületi tagság, tisztesség, becsület és örök nyertesség a negyvennyolcas párttal. Éljen Kossuth Lajos! Éljen a szabadság! Amit ember megkaphat, azt én az élettől megkaptam. Megkaptam, megcsináltam, megszereztem. Kicsordul a könnyem, ahogy az emlékek feltolulnak…
Süvegemen nemzetiszín rózsa. Ajakamon kedves babám csókja. Ne félj babám, nem megyek világra. Nemzetemnek vagyok katonája.

Vagyok ma is, voltam akkor is, amikor (és most idézek, mert anno leírtam) "1848-ban a vészkiáltás, mely Magyarország rónáin és bércein végighangzott, hogy a haza veszedelemben van, hogy jön a német és hozza a rabbilincset a szabadságszerető magyar nemzet lábára, engem a szegény nyomorban élő bóhert is felvillanyozott. Én ugyan mostohagyermeke voltam e hazának, megfosztva minden politikai és polgári jogtól, lenézve, megvetve, de én szerettem a hazámat", szerettem mindhalálig. Hadnagyságig vittem, magam nem kíméltem, Nagysallón felderítőnek jelentkeztem, a csatában meg is sebesültem, és a nekünk éjsötét Világos után a szebeni internálásból megszöktem. Nem dicsekvés, csak tényközlés, amit itt feljegyzésre méltónak talált a dédunokám. Bár volna mivel dicsekednem. Ötven év Nyíregyházán megbecsültségben, tisztességben, boldogságban. Úgy reméltem és remélem, hogy gyermekeim, unokáim sem hoznak szégyent a nevemre. Úgy reméltem és remélem, hogy boldog világ jön el ebben a nagy fejlődésben, amit megéltem. Úgy reméltem és remélem, hogy jó szívvel emlékeztek majd rám. Na, ennyi legyen elég mára.
(…)
(A szövegben található információk nagy része Margócsy József: A nyíregyházi Hoffmann-család című írásában szerepel. Hoffmann Adolf leszármazottai közül heten bizonyíthatóan a vészkorszakban vesztették életüket. Ketten a bevagonírozás előtt a gettóban, öten Auschwitzban. Az utóbbiak között volt az író nagyapja és nagybátyja.)

Papp Sándor Zsigmond: Élj a zsírral barátságban!

Publikálás dátuma
2019.06.16. 12:35

Fotó: Shutterstock
Nyilvánvaló, hogy az ördög találta ki a cukros üdítőt és a kolozsvári szalonnát, míg az Úr a cézársalátán és a pirítóson keresztül szól hozzánk.
Ha engem kérdeznek, szerintem a zsírnak igenis helye van a teremtésben. Már nem annak, amit a kenyérre kenünk, hanem ami úszógumiként tapad a derékra, hasra, combra, tokára. Ami szépen, finoman kibélel, mintha anyánk ölelne meg gyerekként. A Teremtőmmel való társalgásomnak (időnként perlekedésemnek) egyik legfontosabb visszatérő motívuma, hogy miért úgy rakott össze, hogy a negyvenes éveimre ugyan megmaradt a régi étvágyam, az anyagcserém viszont lelassult, így az eredmény borítékolható: hátizsákként cipelem magammal torkosságom terheit. Ha igaz, hogy Isten a maga képére dizájnolt, akkor vélhetően ő már ezer és ezer éve él salátán és szénhidrát-csökkentett kenyéren. Még a tekintetét sem veti a tepertőre vagy tejszínhabos fagylaltra. Ez az első, kissé profán (vagy apokrif) változat. A másik, hogy a zsírral szembeni gyöngeségünket direkt csempészte belénk, ahogy a gyártók szándékoltan nem készítenek tökéletes műszaki cikket, mert akkor senki nem cserélné le egy idő után, és csőd fenyegetne. A mi gyengeségünk arra ad alkalmat, hogy újra és újra megacélozzuk az akaratunkat, ellenálljunk a kísértésnek. Főleg egy olyan korban, amely szinte csak kísértésből él, hiszen méterenként válthatunk konyhát és földrészt, minden sarkon az ízlelőbimbóinkat támadják, vietnámi leves és svéd húsgolyó. A szánkba ugrik a világ. Jómagam azt vettem észre, hogy a veretes olvasmányaim mellé lassan befurakodnak olyan könyvek is, amelyekben kétségbeesetten keresem a választ a gabonafüggőség és a zsírlerakódás ellen. Van, amelyik a zsír titkos életéről beszél, és arról győzköd, hogy ez a testünk legkevésbé elismert szerve, vagyis évek óta rossz a zsír píárja; ahelyett hogy szidnánk tehát, meg kell békélnünk vele. Élj a zsírral barátságban! Ez nekem kissé olyan, mintha az ördög suttogna a fülembe, aki folyton le akar zavarni az üdvösség (száz, de inkább kilencven kiló alatt kezdődik) szűk ösvényéről. Mert nyilvánvaló, hogy az ördög találta ki a cukros üdítőt és a kolozsvári szalonnát, míg az Úr a Cézár salátán és a pirítóson keresztül szól hozzánk. Évek óta folyik tehát a harc, méghozzá a küzdelem számára oly kínálkozó korban, amikor az evés már messze nem a túlélés eszköze, hanem a legfőbb élvezeti forrás, időnként már a létfenntartással kapcsolatos macerákat is félrelöki. Eszünk hát minden helyett és ellen. Csak egy kis hamburgert az ijedtségre, és ha ferde szemmel nézett ránk a főnökünk vagy kikapott a kedvenc csapatunk (magyar klubcsapatnak például ezért sem nagyon szabad drukkolni), már le is csusszant egy tál bolognai spagetti, némi kolbásszal tompítva, utórengésként pedig másfél Esterházy-szelet. Ha ugyanis tele a has, a világ igazán nyugodt helynek tűnik. A békés emésztés: egy tó rezzenéstelen tükre. Én mondom, minden világégést elkerülhetnénk, ha előtte a felek istenesen bezabálnának. (Nézzük csak meg Hitler étrendjét és rossz gyomrát, mindent érteni fogunk a nemzetiszocializmusból.) Más kérdés, hogy akkor meg az elhízásba haltak volna bele, ahogy mi manapság a béke gyermekeiként, hiszen a túlsúly, a kóros elhízás lett az egyik vezető halálozási ok a fejlett országokban. Az egészségére vigyázó, tudatos polgárként így hát reggelente fellépek a mérlegre, halkan elszörnyedek, mindig alaposan átvizsgálom a mérleg forgó számlapját, hátha a gyerek állított el valamit rajta, de ez persze sosem jön be, a mérlegnél már csak a régi latin tanárnőm volt kérlelhetetlenebb, amikor a rendhagyó ragozásról faggatott. Végül újabb fogadalmakkal tetőzöm a korábbiakat. És csöndes világfájdalommal töprengek Isten mibenlétén. A zsír metafizikai természetén. Engem különösen szerethetnek odafent, mert én a meleg víztől is hízom, s ha fogyni szeretnék, akkor példátlan szigorúságot kell életbe léptetnem, mint a szigorított fegyházban, csak itt nem őriznem kell a rabot – a zsírt, a drága kis zsírpárnámat –, hanem megszöktetni, kiebrudalni. És nem kötelet fonok álmatlan éjszakáimon, nem a rácsot fűrészelem a körömreszelővel, hanem lemondok mindenről, amiért élni érdemes: a gesztenyepürétől a diós metéltig. Szabadidőmben a zsírszövet megismerésének történelmi hátteréről olvasok (bizony, ilyenje is van neki). Az ókori görög orvosok például még úgy vélekedtek, írja Sylvia Tara a maga különös bestsellerében, hogy a zsír alvadt vérből (!) összeálló keverék, amely gyakrabban fordul elő a nők „hideg” testében. Hippokratész pedig arról is meg volt győződve, hogy ha nem foglalkoznak a zsírral, akkor az bizony szexuális zavarokhoz vezethet, például terméketlenséghez. Csoda hát ha én is arról álmodozom, hogy soványan megírom életem regényét. Rosszabb napokon beérem az elsővel is. Mit ér a hírnév, ha nem lehet megenni? Camus halálát a Nobel-díján vett sportkocsi hozta el, azzal perdült le a jeges útról, és ütközött neki a fának. Lehet, hogy az enyémet az hozná el, hogy valamelyik díjammal a zsebemben beülnénk egy étterembe, és „Így mulat egy magyar úr!” felkiáltással kikérném a teljes étlapot? Mint Móricz szerény utóda a Tragédiából. Csak ez kissé pontosabban írná le a mostani kort: a magát ünneplő ember pusztulna bele az általa fönntartott mértéktelenségbe. Hát, jó étvágyat.

Isten éltesse Orbán Viktort!

Publikálás dátuma
2019.06.16. 12:12

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Ha Magyarország keresztény ország lenne, az emberek segítőkészen fogadnák a menekülteket, még akkor is, ha nem kimondottan örülnek.
"Mi a baj a populizmussal?" - kérdi ismerősétől egy férfi, miközben vérvételre várunk. "Megnéztem a neten, és csak azt jelenti hogy a nép akaratára teszik a hangsúlyt. Hát pont ez, ami kell! Az egyik cikk szerint Orbán is populistának tartja magát, mert ő a nép oldalán áll." Ilyen egyszerű lenne, közbeszóljak? De erre a másik: "Ez csak addig oké, míg nincsenek többségben a cigányok. Ezért kell több MAGYAR gyerek!" Vagyis jó dolog a demokrácia -- amíg a "mi fajtánk" nyer. 

Mindig jó egy választás

Orbán Viktor szereti hangoztatni, hogy kormánya kikéri a nép véleményét. Az úgynevezett konzultációk (pl. a családvédelem témájában) irányított kérdésekből állnak; egy valódi kérdés például az lenne, hogy épüljön-e még több üres stadion, vagy tegyük rendbe az egészségügyi szolgáltatást. A demokrácia valóban a népuralomról szól, de Polübiosz már Krisztus előtt javasolta a hatalmi ágak szétválasztását, egymás ellenőrzése végett, pedig akkor viszonylag kevesek foglalkozhattak közügyekkel. Évszázadokkal később e gondolat erős hatással volt az Amerikai Egyesült Államok alapító atyáira is. A modern demokrácia szerves része a fékek és ellensúlyok rendszere, mert a többség akarata könnyen a többség zsarnokságát eredményezi. Mindig jó egy választás, sokat tudunk meg magunkról. Míg Európa és a világ óriási kihívások előtt áll, Magyarországon az egész a menekültekről, a "bevándorlás" kérdésről szólt. Ha Magyarország keresztény ország lenne, az emberek segítőkészen fogadnák a menekülteket, még akkor is, ha nem kimondottan örülnek, mert így kimutathatnák, hogy gyakorolják is, amit prédikálnak. Azt is láttuk, hogy mennyire félrevezető tud lenni egy közvélemény-kutatás. Évekkel ezelőtt mesélte egy férfi, hívta őket valamilyen intézet, hogy kire fognak szavazni: "Hülye leszek megmondani, lehet, hogy az állásomba kerül!" Szerintem ez túlzás, habár egyre több ilyesmire utaló híreket hallani. Viszont maga az ilyen félelem sokat mond el az ország állapotáról. Komoly méretű a tudatlanság, ami a populizmus sikerének előfeltétele hogy lehessen a lakosság érzelmeivel játszani. Benda Kálmán elismerte Martinovics Ignác akaraterejét, szellemi képességeit, de azt is látta hogy "karrierista, hiú, gőgös és önhitt" volt, aki "elgondolásaihoz mániákus következetességgel ragaszkodott" (Börcsök Mária: Kettészakadt Magyarország, 2012.). Amiket hallottam Orbánról olyanoktól, akik valamikor kedvelték és dolgoztak is alatta, ez reá is illik. Viszont a kormánypártokra szavazó 1.8 millió ember erről nem tud, vagy nem érdekli, mert a lényeg az hogy "megvéd minket". Zavaros időket élünk és az ilyen biztonságkeresés érthető. Nem meglepő, hogy akármit is mond a Fidesz, tábora "szilárdan együtt ingadozik a párttal". A választásra jogosultak fele nem ment szavazni május 26-án. Gyanúm szerint az ellenzéki pártok fel sem fogják, hogy civakodásuk mennyire depolitizáló hatású. Észre sem veszik, hogy nekünk, az Orbán-szektán kívülieknek, a legelbizonytalanítóbb érv pont a torzsalkodás, személyeskedés, amire apátia a reakció. De a kormány több százmilliós reklámkampánya - közpénzből! - se hozta meg a várt eredményt. Bőven van min elgondolkodni - mindenkinek. Fricz Tamás már rajta is van: 26-a után mondta azt a Hír TV-ben, mennyire meglepte a DK erősödése, hozzátéve, hogy ezek szerint az emberek "elfejtették miket csinált Gyurcsány 2006-ban", de most majd felfrissítik memóriájukat. Korábban az uralkodók legyilkolták ellenfeleiket, de most már van a média és van karaktergyilkosság, vagyis van némi haladás. Sokan voltunk a péknél egy nappal az európai parlamenti választás előtt, vártuk a legfrissebb kenyeret. Egy idős férfi üdvözölte a mögöttem belépőt. "Szia Gyurikám, rég nem láttalak, a misén se voltatok" - és jöttek a szokásos kérdések: család, egészség, unoka - akiről kiderült, állandóan a neten lóg. "Képzeld, a múltkor mesélte, hogy Orbán azt mondta, hogy ő Európa DNS-e!" "Ki a Dénes?" "Nem Dénes, dé-en-es, tudod, a gének. Azt mondta, hogy ő Európa génje." "Hát, akkor Simicska nem is mondott rosszat." "Ez hogy jön ide?" "Hát a gének, hát tudod (kis falu, nők is voltak a boltban) hogyan lesz a gyerek…" "Ja, erre nem is gondoltam, ez marha jó! Ugye mentek szavazni?" "Noná! Nem lehet ide beengedni akárkit, ezek a sz..háziak tönkretennék az országot." Eddig csak gúnyolódni hallottam Orbán DNS-kijelentésén: "Ez hülye!" - pedig nagyon is önleleplező kijelentés. Kár hogy Bernard-Henri Lévy nem csapott le rá. Szaporodáskor a DNS továbbadja az utódnak az ősök genetikai anyagát. És milyenek is voltak őseink? Lényegében az "Üsd vágd, nem apád!" összefoglalja közigazgatási és társadalomtudományos hozzáállásukat. Ez vezetett a II. világháborúig mivel az I. - a 40 millió halottal - nem volt elég ahhoz, hogy elgondolkozzunk az okokon. 1945-ben Jean Monnet, Robert Schuman, Altiero Spinelli és mások felvetették mi lenne, ha végre tanulnánk a történtekből. Gondolataikból született az Európai Unió, aminek a nemzetek közti együttműködés, a szolidaritás, és a konszenzuskeresés lenne az alapja. Többek között e hármat is rühelli Orbán. Milyen büszkén mondta Chuck Norrisnak, hogy "Én egy utcai harcos vagyok", ami megmosolyogtató lenne, ha országunknak nem egy felvilágosult demokratára lenne égető szüksége. Orbán komoly döntéseit nem előzi meg a felekkel való konzultáció, lásd MTA, CEU, 1956-os Intézet, stb. (Május utolsó napján jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy a kormánypárti Veritashoz kerül az 56-os Intézet. Javasolnám az utóbbinak és a Politikatudományi Intézetnek, hogy mentsék ki archívumukat, például a Columbia Egyetemre.)

Tud-e parancsolni a géneknek az ész?

Egy régebbi Story magazinbeli interjúban Áder János elmesélte hogy Orbán milyen akarnok. De tudunk-e változtatni viselkedésünkön? Tud-e az ész parancsolni a géneknek? Az évszázadok során több próbálkozás volt a rivalizálás és az ezzel járó vérontás megszüntetésére, például az "Isten igaza"-proklamáció, vagy a XIV. századi Pierre Dubois javaslata egy Nemzetek Ligájáról, ami egy fórum az ellentétek megtárgyalására. Dante De Monarchia című politikai írásában kifejtette, hogy legyen végre világbéke és egy világuralkodót vizionált, hogy szűnjön meg a rivális uralkodók közti vérontás. (Nem érdektelen hozzátenni, hogy 1585-ben a Vatikán betiltotta ezt az írást.) Túl erős az emberekben a törzsi szellem és a magukat kereszténynek képzelő emberek se tudják kellően tudatosítani, hogy istenük teremtette az embert és mi nagyon sokfélék vagyunk hitben, elképzelésben, tudásban, tehetségben.  A magyar miniszterelnök is ilyen és állandóan a "mi fajtánkról" beszél. Szerencsémre egy színes kultúrájú országban nőttem fel. Egy gyerekkori pajtásom indián (Haida) volt, később lettek pakisztáni, kínai, indiai, japán, kubai, és nyugat-európai - származású - barátaim, akiktől sokat tanultam országukról és kultúrájukról. Orbán provincializmusa érthető, de sejtésem szerint politikai haszonlesésből rá is játszik erre. "S a nép, az istenadta nép,/ Ha oly boldog-e rajt'/Mint akarom, s mint a barom,/Melyet igába hajt?" Ez az ő mentalitása; az én országom, én népem, én fajtám - csak ez számít személyes hatalma érdekében. Másoktól félni kell, és mivel félelmetesek, ezért gyűlölni kell őket - ez politikai sikerének titka. Magyarországot elkerülte a polgárosodás és sok tekintetben feudális maradt. Lehangoló volt látni, hallani, amint sokan beájultak, amikor a dunai árvíz idején falunkban járt. Érdekes volt olvasni Unyatyinszki György írását Gerő Márton szociológus és Szabó Andrea szociológus-politológus "A magyar társadalom és a politika, 2019” tanulmányáról, különösen azt, hogy a fideszes választópolgárok körében a Kádár-rendszert és az Orbán-rendszert támogatók aránya majdnem azonos (35, illetve 37 százalékos).

"Én vagyok a legkeresztényebb"

Megdöbbentő élményem volt idén március 15-én, amikor hallgattam Orbán beszédét, melyben kifejtette mekkora veszélyben van Európa és a keresztény kultúra. Beszéde közben átkapcsoltam a Sky TV híradójára. A bemondó éppen idézett valakit és majdnem ugyanazok a mondatok hangzottak el, mint amiket előtte hallottam miniszterelnökünk szájából. "Nem lehet, hogy Orbán beszédéről lenne szó" - gondoltam, mivel az egyenes adásban ment és tíz perce kezdődött. Kiderült, hogy Brenton Tarrant írásából idéztek, aki néhány órával korábban tömegmészárlást követett el Új Zélandon. Kérdezem: Milyen "keresztény kultúra" az, aminek kevés vagy éppen semmi köze sincs Krisztus tanításához? Orbán gyakran beszél a kereszténységről, de egy lebutított-butító verziót prezentál, ami éppenséggel a kereszténység lényegével ellentétes. "Én vagyok a legkeresztényebb" - állította Orbán Lévynek, ami finoman szólva is röhejes és Krisztus szavai meghazudtolják: "Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket." (Máté 5:44) Úgy 20 éves koromban kezdtem komolyan foglalkozni a Bibliával és rájöttem, hogy számomra túl magas a mérce. Többek között nem tudom magam rávenni, hogy szeressem Orbánt. Érthető, hogy már sokan megszabadulnának tőle és rendszerétől, de nagyon nem mindegy hogyan. Május 14-e óta megy a szöveg az orbánista médiában egy CEU-tanár Facebook bejegyzéséről, melyben a lengyel köztársasági elnök, Lech Kaczyński 2010. április 10-i repülőgép-szerencsétlenségére utal. Mivel Orbán akkor Washingtonban volt, ezt úgy interpretálták, hogy Kovács M. Mária a Kaczyńskihoz hasonló sorsot vizionál számára. Még tizenkét nappal később is ez volt a téma Bayer Zsolt műsorában és persze jót bele lehetett rúgni a CEU-ba is. (Lehet, hogy csak nem voltam elég alapos, de a maradék ellenzéki médiában nem láttam írást Kovács mondatáról.)  Persze jó lenne túllépni az Orbán-érán, de határozottan nem kívánom halálát; kerüljön egészségesen az Európai Ügyészség és a Nemzetközi Bíróság elé, és tudjuk meg végre az igazságot a sok gyanús ügye körül.  A 2012. február 4-i Le Monde-ban Orbán Viktor kifejtette nézeteit a "nem demokratikusan megszervezett, de sikeresebb országok” kapcsán: értelmezése szerint a nem demokratikus-jelleg előfeltétele a gazdasági sikernek. Néhány éve már kifejtette, hogy a parlamenti demokráciát illetően ő a demokráciára teszi a hangsúlyt. Úgy beszélt, mintha a "parlamenti” jelző fosztóképző lenne – lásd a "szocialista demokrácia” párosítást. Röviden, 2010 óta egy kísérletnek vagyunk tanúi: hogyan lehet egy demokráciát kiür(es)íteni és diktatúraszerűen működtetni, mégis demokráciának hirdetni és nemzetközileg elfogadtatni.  Sok minden fog történni a jogállamiság lebontásában itthon a közelgő időben. Félő, hogy csak nőni fog azon politikusok száma, akik szeretnék ellesni, hogyan kell hatalomra jutni, hogyan kell politikai ellenfeleiket a nemzet ellenségeként beállítani, hogyan kell kihasználni az emberek tudatlanságát. Látszik, hogy Orbán sokkal jobban érzi magát diktátorok társaságában, mert nem kell attól tartania, hogy számon kérnek rajta bármit, aminek köze lenne a jogállamisághoz, sajtószabadsághoz, vagy emberi jogokhoz. Érdekes, hogy Donald Trump egyformán oda van Orbánért és Kim Dzsongunért; az egyikkel "remek a kémia köztünk", a másikkal meg "ikrek vagyunk", míg a demokratákat, mint Angela Merkel, kerüli.  Cammogunk visszafelé az időben. Orbánra is illik amit Adlai Stevenson mondott Barry Goldwaterről, aki szerint "minden jobb lesz a közelgő múltban”. Ezt semmi sem szimbolizálta jobban, mint amikor egy sámán táncolt a királyi korona körül az Országházban. Egy korábbi cikkemben idéztem Spiró György rezignáltságát - "mindig így volt e világi élet" (Vörösmarty) -, de Márai Sándor egyenesen örömmel nyugtázta ezen állapotot. Az 1984. június 29-i naplóbejegyzésében írta: "Az emberi rossz szándék inkább megnyugtató mint félelmes: jó tudni a megbízható igazat, hogy az ember mindig, minden gonoszra képes. Nincs meglepetés!" Néha azért jöhetne egy kis meglepetés.