Papp Sándor Zsigmond: Élj a zsírral barátságban!

Nyilvánvaló, hogy az ördög találta ki a cukros üdítőt és a kolozsvári szalonnát, míg az Úr a cézársalátán és a pirítóson keresztül szól hozzánk.

Ha engem kérdeznek, szerintem a zsírnak igenis helye van a teremtésben. Már nem annak, amit a kenyérre kenünk, hanem ami úszógumiként tapad a derékra, hasra, combra, tokára. Ami szépen, finoman kibélel, mintha anyánk ölelne meg gyerekként.

A Teremtőmmel való társalgásomnak (időnként perlekedésemnek) egyik legfontosabb visszatérő motívuma, hogy miért úgy rakott össze, hogy a negyvenes éveimre ugyan megmaradt a régi étvágyam, az anyagcserém viszont lelassult, így az eredmény borítékolható: hátizsákként cipelem magammal torkosságom terheit. Ha igaz, hogy Isten a maga képére dizájnolt, akkor vélhetően ő már ezer és ezer éve él salátán és szénhidrát-csökkentett kenyéren. Még a tekintetét sem veti a tepertőre vagy tejszínhabos fagylaltra. Ez az első, kissé profán (vagy apokrif) változat. A másik, hogy a zsírral szembeni gyöngeségünket direkt csempészte belénk, ahogy a gyártók szándékoltan nem készítenek tökéletes műszaki cikket, mert akkor senki nem cserélné le egy idő után, és csőd fenyegetne. A mi gyengeségünk arra ad alkalmat, hogy újra és újra megacélozzuk az akaratunkat, ellenálljunk a kísértésnek. Főleg egy olyan korban, amely szinte csak kísértésből él, hiszen méterenként válthatunk konyhát és földrészt, minden sarkon az ízlelőbimbóinkat támadják, vietnámi leves és svéd húsgolyó. A szánkba ugrik a világ.

Jómagam azt vettem észre, hogy a veretes olvasmányaim mellé lassan befurakodnak olyan könyvek is, amelyekben kétségbeesetten keresem a választ a gabonafüggőség és a zsírlerakódás ellen. Van, amelyik a zsír titkos életéről beszél, és arról győzköd, hogy ez a testünk legkevésbé elismert szerve, vagyis évek óta rossz a zsír píárja; ahelyett hogy szidnánk tehát, meg kell békélnünk vele. Élj a zsírral barátságban! Ez nekem kissé olyan, mintha az ördög suttogna a fülembe, aki folyton le akar zavarni az üdvösség (száz, de inkább kilencven kiló alatt kezdődik) szűk ösvényéről. Mert nyilvánvaló, hogy az ördög találta ki a cukros üdítőt és a kolozsvári szalonnát, míg az Úr a Cézár salátán és a pirítóson keresztül szól hozzánk. Évek óta folyik tehát a harc, méghozzá a küzdelem számára oly kínálkozó korban, amikor az evés már messze nem a túlélés eszköze, hanem a legfőbb élvezeti forrás, időnként már a létfenntartással kapcsolatos macerákat is félrelöki.

Eszünk hát minden helyett és ellen. Csak egy kis hamburgert az ijedtségre, és ha ferde szemmel nézett ránk a főnökünk vagy kikapott a kedvenc csapatunk (magyar klubcsapatnak például ezért sem nagyon szabad drukkolni), már le is csusszant egy tál bolognai spagetti, némi kolbásszal tompítva, utórengésként pedig másfél Esterházy-szelet. Ha ugyanis tele a has, a világ igazán nyugodt helynek tűnik. A békés emésztés: egy tó rezzenéstelen tükre. Én mondom, minden világégést elkerülhetnénk, ha előtte a felek istenesen bezabálnának. (Nézzük csak meg Hitler étrendjét és rossz gyomrát, mindent érteni fogunk a nemzetiszocializmusból.) Más kérdés, hogy akkor meg az elhízásba haltak volna bele, ahogy mi manapság a béke gyermekeiként, hiszen a túlsúly, a kóros elhízás lett az egyik vezető halálozási ok a fejlett országokban. Az egészségére vigyázó, tudatos polgárként így hát reggelente fellépek a mérlegre, halkan elszörnyedek, mindig alaposan átvizsgálom a mérleg forgó számlapját, hátha a gyerek állított el valamit rajta, de ez persze sosem jön be, a mérlegnél már csak a régi latin tanárnőm volt kérlelhetetlenebb, amikor a rendhagyó ragozásról faggatott. Végül újabb fogadalmakkal tetőzöm a korábbiakat. És csöndes világfájdalommal töprengek Isten mibenlétén. A zsír metafizikai természetén.

Engem különösen szerethetnek odafent, mert én a meleg víztől is hízom, s ha fogyni szeretnék, akkor példátlan szigorúságot kell életbe léptetnem, mint a szigorított fegyházban, csak itt nem őriznem kell a rabot – a zsírt, a drága kis zsírpárnámat –, hanem megszöktetni, kiebrudalni. És nem kötelet fonok álmatlan éjszakáimon, nem a rácsot fűrészelem a körömreszelővel, hanem lemondok mindenről, amiért élni érdemes: a gesztenyepürétől a diós metéltig. Szabadidőmben a zsírszövet megismerésének történelmi hátteréről olvasok (bizony, ilyenje is van neki). Az ókori görög orvosok például még úgy vélekedtek, írja Sylvia Tara a maga különös bestsellerében, hogy a zsír alvadt vérből (!) összeálló keverék, amely gyakrabban fordul elő a nők „hideg” testében. Hippokratész pedig arról is meg volt győződve, hogy ha nem foglalkoznak a zsírral, akkor az bizony szexuális zavarokhoz vezethet, például terméketlenséghez.

Csoda hát ha én is arról álmodozom, hogy soványan megírom életem regényét. Rosszabb napokon beérem az elsővel is. Mit ér a hírnév, ha nem lehet megenni? Camus halálát a Nobel-díján vett sportkocsi hozta el, azzal perdült le a jeges útról, és ütközött neki a fának. Lehet, hogy az enyémet az hozná el, hogy valamelyik díjammal a zsebemben beülnénk egy étterembe, és „Így mulat egy magyar úr!” felkiáltással kikérném a teljes étlapot? Mint Móricz szerény utóda a Tragédiából. Csak ez kissé pontosabban írná le a mostani kort: a magát ünneplő ember pusztulna bele az általa fönntartott mértéktelenségbe. Hát, jó étvágyat.