Utcabál a vértanúk napján?

Publikálás dátuma
2019.06.15. 09:00
Közös kép a nagypapával. Nagy Erzsébet, Jánosi Katalin, Nagy Imre
Fotó: Jánosi Katalin / Fortepan
Nekem elsősorban nem a Hősök tere, hanem a börtön, az utolsó, magányos hajnal, a kivégzés szörnyű pillanatai jutnak eszembe június 16-áról - mondja lapunknak Jánosi Katalin. Az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imre unokája ugyanakkor 1989. június 16-át, a mártír miniszterelnök és társai újratemetésének napját fordulópontnak tartja Magyarország történelmében.
Tavaly decemberben, az éj leple alatt, titokban eltávolították Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről, mostanra pedig áthelyezték a Jásza Mari térre, a „Fehér háznak” háttal, a Margit híd aluljárója felé nézve. Ily mulandó a dicsőség, a tisztelet? ­ ­A dicsőség sohasem, de a tisztelet sajnos mulandó. Utóbbi nagy mértékben függ az időtől, az aktuális hatalomtól, a politikától, az oktatás-kultúrától, a családi és a társadalmi emlékezettől. ­ ­
Gyermek volt még, mégis vannak emlékei Nagy Imréről?  ­Valóban kicsi voltam, de a rendkívüli napokról erős emlékképek élnek bennem. Szerető család voltunk, tehát 1956 októberéig szép gyermekkorom volt.  A szomszédságban laktunk, bérlakásban, szüleim dolgoztak – tehát sokat voltam nagyszüleimnél. Nagymamám igen jó háziasszony volt, sütött-főzött egész nap, így általában nagyapámra akaszkodtunk, és ha a munkától ideje engedte, ­ jó mesemondó és játszótárs is volt. Mi alapvetően azt szerettük, ha hanyagolta a hatalom, nem volt vezető tisztségben, mert ilyenkor több ideje jutott ránk. De bármikor bemehettem az emeleti dolgozóba, ahová különben csak két-három embernek, az igazi elv-társaknak volt bejárása - a barátok „szentélynek” csúfolták. 1955-től, amikor első miniszterelnökségéről letették, amikor mindenhonnan kicsapták és megfigyelt nyugdíjasként betegeskedett – akkor is minden nap az ágyánál sertepertéltem, hízelegtem neki, szerettem. De hamar lábra állt, ezután írta meg „A magyar nép védelmében” című, itthon máig ismeretlen tanulmánykötetét, amelyben a sztálinista-rákosista diktatúra első, magyar nyelvű kritikáját alkotta.
60. születésnapja is élénken él emlékeimben. Tele volt a ház virágokkal, annyi mesés, illatos csokrot nem láttam még. Vagy száz ember (a magyar művészeti elit, a közélet nagyjai) tették tiszteletüket nagyapám előtt, köszöntötték az államférfit – pedig tudták, szemből figyeli, fényképezi őket a Rákosi-féle titkosrendőrség. Mégis tisztelték, becsülték. Sőt, szerették Nagy Imrét reformjaiért, a diktatórikus rendszerrel való szembeszegüléséért, emberségéért. Mert nem volt hajlandó álláspontját feladni, kormányprogramját megváltoztatni – mindezt a magyar nép érdekében, védelmében. Szép nap volt. Sokáig az utolsó szép nap életünkben. Másnap az állampárt elítélő nyilatkozatot tett közzé, melyben „ellenzéki flotta-tüntetésnek” nevezte a születésnapi partit. Nevetséges. Funkcionáló hatalom talán a világtörténelemben nem tett ilyet: szóba hozták egy ellenzéki politikus születésnapját, nemhogy nyilatkozatot írassanak róla! ­
1956. október 22-én Nagy Imre még Badacsonyban szüretelt. Aztán másnap minden megváltozott: alig látták a forradalom napjaiban. ­Egyetlen egyszer tudott csak hazajönni a Parlamentből a forradalom 12 napja alatt, ahol abban az időszakban háromszor is szívrohama volt. Itthon végre aludt, pihent, egy éjszakát lazíthatott. Közben nem feledkezett meg az én születésnapomról sem! Megbeszélhette a történteket családjával, akiknek véleményére mindig sokat adott. Édesapám, Jánosi Ferenc mindvégig vele volt, segítette munkáját. Semmit sem sejtettünk az eljövendőkről, hogy sorsunkat Brioni szigetén már megpecsételték, az életünk csupán hajszálon függ. ­
Aztán jött november 4-e, a jugoszláv követség. Majd az internálás Romániába, s a Népszabadság június 17-i példánya egy hét késéssel, amelyben Nagy Imre és társai kivégzésének tényét közölték. ­A rettenetes hír: nagyapám kivégzése, az édesapámra kiszabott 8 éves börtönbüntetés után - melyet „Viseljék kommunistákhoz méltóan!” felszólítással a táborparancsnok által az asztalra csapott újságból, megkésve tudtunk meg – gondolom, mindenki el tudja képzelni, milyen érzések közepette teltek napjaink, éjszakáink a fegyveres őrökkel, idomított, éjjelre kiengedett kutyákkal őrzött táborban. Túszok voltunk, igaz, a per után már nem sokat értünk. De minden kiszolgáltatottságra felkészülhettünk. ­
Érte üldözés, hátrány Nagy Imre unokájaként? Mi történt az iskolai évek alatt? Volt hol lakniuk? ­Ez hosszabb, kalandos időszak, először mi gyerekek, majd édesanyám, nagymamám is hazatérhettünk a romániai táborból. Bár régi lakásainkba már nem mehettünk vissza, holminkat elszállították egy, a párt által kijelölt VII. kerületi bérlakásba, ahol nagymamámmal együtt kezdtünk új életet. Apám börtönben, ritka levélváltások, anyám, nagymamám mérhetetlen szomorúsága: szürke, szomorú, szívet tépő hónapok, évek következtek. A magyar társadalom felejteni kívánt és felejtett is. Anyám mindig megmutatta azokat a személyeket az utcán, akik ­ tekintetüket elfordítva ­ átmentek a túlsó oldalra. Többször kimentünk a 301-es parcellába, próbáltuk megtalálni nagyapám sírját – elsuttogott híradások alapján ott kellett lennie. A rendőrök hol emberségesebben, hol durvábban, de mindig elhajtottak bennünket. Végül 1989-ben tudtuk meg az igazságot a sírról, az elhantolást rémisztő történetéről. ­
Édesanyja, Nagy Erzsébet egy kelenföldi panelház egyik emeletén lakott mellőzött újságíróként... ­Az már teljesen más időszak. 1960-70 körül édesanyám semmiféle munkahelyre nem jelentkezhetett, „nehogy láttán a magyar munkásosztály felháborodjon és kárt tegyen benne” – szólt a párt-ukáz. Egy darabig nagymamám, özvegy Nagy Imréné postán vette át a számára megítélt 900 forintos kegydíjat, de ezt is megtiltották. Apám ítéletét három évre felfüggesztették súlyos tüdőfertőzése miatt és ’60-ban, testben és lélekben meggyötörten, betegen ­szabadult a váci börtönből. Az ő munkahelyét is az állampárt jelölte ki a Közért vállalatnál. Református lelkész volt, majd az ’50-es években a kultúra területén teljesedett ki munkája, elég kulturális miniszterhelyettes volt, de a PIM főigazgatója is egy rövid, de jelentős időszakban. Végül a Pest- és Nógrád-megyei Levéltárhoz került, csupa börtönviselt ’56-os, például Kosáry Domokos mellé. Nevettek is rajta: „bizonyára egy csoportban jobban meg tudják figyelni őket”. De ott ismét magára talált korai haláláig, melyet a ’68-as csehszlovákiai bevonulásunk hírére elszenvedett szívinfarktus okozott. 1966-ban költöztünk az Etele útra, a kelenföldi lakótelepre. Péter Gábor is arrafelé élt – csak nagyobb nyugdíjból, mint nagymamám, édesanyám, akik 1978-as, illetve 2008-as halálukig ott a panelben éltek. 1989 után volt egy felfutása ’56-nak, de aztán jöttek az aljas gyanúsítások, Nagy Imre hírnevének bemocskolása. Édesanyám érthető módon, a Kádár-rendszer 30 évnyi hazugságai után már nem tudta elviselni az újabb megpróbáltatásokat, végképp megkeseredett. Igyekezett elvonulni a külvilágtól, majd megbetegedett. Csak szomorúsággal tudok rá emlékezni, de nem csak vele, valamennyi felmenőmmel így vagyok. ­
Milyen emlékeket ápol 1989. június 16-ról? A beszédekről, a temetésről? ­1989. június 16. fordulópont volt Magyarország történelmében és valamennyiünk életében. Ezen a napon Budapest és Magyarország népe több mint 30 év után végre nyilvánosan is leróhatta tiszteletét az ’56-os nemzeti kormány kivégzett miniszterelnöke és a forradalom minden mártírja előtt. Az addig jeltelen sírban elhantoltakat végre ünnepélyesen, elégtételt nyújtó és emberhez méltó módon eltemethettük. A világ ezen a napon ismét ránk figyelt, a külföldi tévések, tudósítók egymás lábát taposták Budapesten. Három évtizednyi bénult csend, „kollektív amnézia” után együtt hallgattuk meg a kivégzettek névsorát: ­ több száz áldozat neve tisztán, szabadon szállt a tér felett Darvas Iván és Mensáros László hangján. Úgy reméltem, nagyapám neve mindörökre megtisztult a ráhordott gyalázattól. Nem is sejtettem, a neheze csak ezután következik.
A felemelő, örökre emlékezetes gyásznap történései mellett számomra június 16-a mindig borzalmas, soha nem feledhető események szomorú emléknapja is. Szeretteim, családom, saját életem és sok ártatlan magyar élet szétdúlásának gyásznapja, a torz és gyilkos diktatúra kegyetlenségének bizonyítéka. Nekem elsősorban nem a Hősök tere, hanem a börtön, az utolsó, magányos hajnal, a kivégzés szörnyű pillanatai jutnak eszembe. Sohasem tudtam megbocsátani, hogy nem lehettünk nagyapám mellett, nem biztosíthattuk támogatásunkról, szeretetünkről. Mindezt csak tetézték a ’89 tavaszán lezajlott exhumálás drámai mozzanatai, az elföldelés szörnyű részleteinek napvilágra kerülése: nagyapám Borbíró Piroska néven, egy kátránypapírba csomagolt, összedrótozott deszkakoporsóban, arccal lefelé lett eltemetve. Mi ezekkel az emlékképekkel érkeztünk a Hősök terére. De ahogy Litván György történész mondta: „Június 16-a a feltámadás napja lett a nemlétre és feledésre ítéltek számára”. Hogy ez ma már nem így van, ez valamennyiünk szégyene és felelőssége. A politikáé leginkább. ­
Édesanyja döntése volt, Nagy Imrét ne díszsírhelyre temessék, hanem oda, ahol megtalálták, ’56-os bajtársai közé. Egyetértett vele? ­Feltétlenül. Teljes összhangban döntöttünk mindenről. Most visszaemlékezve; örülök, hogy nem kiemelt díszsírhely nagyapámé, hanem az egyszerű, hétköznapi forradalmárok, emberek közt nyugszik. Ez hűen tükrözi életfelfogását, azt a szemléletet, amiért valóban sokan szerették őt.

Rengetegen felkeresték az Orsó utcai kiállítást az idei Bauhaus100 nyílt napon: jöttek-mentek az emberek, külföldiek is. Kevés a személyes tárgy, de egy bőrönd igazi ereklye, amit Nagy Imre mindenhova magával vitt. Maradt benne valami titokban, a jövő számára? Vagy már teljesen kiürült? ­Két bőrönd is van a kiállításon! Az egyik pántos, méretesebb darab – ezzel indultak emigrációjukba nagyapámék 1930-ban, miután a Horthy-rendszer politikai nézetei miatt (már akkor földet akart osztatni, szervezkedett a parasztok közt Somogyban) börtönbe küldte őt, rendőri felügyelet alá helyezte, megfosztotta megélhetésétől. Nagy Imre nem tudta kis családját eltartani, mert senki sem volt hajlandó a hatalommal ellenszegülve munkát adni számára. Migráns lett, gazdasági emigráns, mint annyian ma is. Miután a szibériai hadifogolytáborban 5 év alatt jól megtanult oroszul, a Szovjetunióba indultak, ahol azonnal állást (Nemzetközi Agrárintézet) és egyszobás moszkvai lakást kapott – ezt itthon lehetetlen lett volna. Abban a bőröndben volt a Nagy-család mindene, egész élete. Ugyanazzal a bőrönddel mentek el 1930-ban, amivel hazajöttek 1945-ben. Anyagilag igen „visszafogott” volt az egész életük, akadt olyan időszak, mikor anyukámnak, nagymamámnak, kettőjüknek egyetlen cipőjük volt, ha egyikük elment, másikuknak otthon kellett maradnia.
A másik bőrönd története „izgalmasabb”: 1956. november 4-e hajnalban telefonált haza nagyapám: „Jönnek az oroszok!” Kocsit küldet értünk, menjünk a jugoszláv követségre, nagyanyám tegye bőröndbe legfontosabb iratait, dokumentumait, amiket otthon őrzött. Így is tettünk, csomagoltunk: mentünk a csapdába! Nem részletezem az ott történteket – november 22-én (Kádár János hivatalos garanciájával) távoztunk a követségről egyenesen túsznak, a szovjet KGB fegyvereseinek a karjaiba –; nagyapám a követségen hagyta az iratokkal teli bőröndöt, mondván, majd érte küldet, nem életfontosságú most hazavinnünk. Mint tudjuk, soha többé nem találkoz(hat)ott saját irataival. Ám a szerb levéltárosok a legmagasabb szakmai színvonalon őrizték évtizedekig, majd a 2000-es évek elején visszajuttatták nekem: most az Országos Levéltár őrzi a dokumentum-együttest. A bőrönd pedig Oszman Dikics jugoszláv, majd szerb követségi titkárral körbejárta a Földet, veszélyes, háborús övezeteket, míg aztán 2002-ben az özvegye visszaszolgáltatta számomra. Felidézek egy érdekes történetet róla. Dikics a követség épületében beszélgetett Milenko Milovanov követségi tanácsossal - ­ a „Nagy Imre-csoport” akkor már két napja az épületben tartózkodott és rendkívül feszült volt a helyzet. Szovjet tankok sorakoztak odakint, csöveik az épületre szegeződtek. A gyermekek számára ki volt adva a parancs, nem szabad az ablakok közelébe settenkedni, mert belőhetnek: mesterlövészek lehetnek a tetőkön. A gyanú beigazolódott. Szegény Milovanov hasonlított nagyapámra, alacsony, joviális alkatú, szemüveges, bajszos ember volt – ez lett a veszte. A szovjetek egész egyszerűen lekaszabolták. Agyveleje a mellette álló Dikics ruháján terült szét. Ezt a momentumot sohasem mérlegelték eléggé a történészek: miként történhetett meg, hogy a tárgyalások közepette „le akarták szedni” Nagy Imre miniszterelnököt? A hivatalos verzióban egy tank lőtt be, de olyan jól célzott - pusztítás nélküli egyetlen lövés történt -, hogy nem hiszek ennek az állításnak. Mindenesetre valamiért hallgatás övezi ezt az esetet. ­ Maradt-e még titok a bőröndökben? Üzenet a jövő számára? Vagy már kiürültek? ­ Nagyapám személyét illetően „titkokra” szerintem már nem lelünk. A történelmi időszakokra nézvést, a hátteret illetően viszont biztosan. Üzenet? Nagy Imre igazi munkásságát túl kevesen ismerik hazájában, van dolgom bőven az „üzeneteket” megosztani a külvilággal. A baloldal szégyene, még inkább bűne, hogy (egyébként sok kiváló baloldali ember példájával, munkásságával, „üzeneteivel” egyetemben) Nagy Imre élete örök pozitív példáját hagyták elveszni, engedték a jobboldal prédájává válni, akik természetesen igyekeznek emlékét amortizálni, tetteit annullálni, pozitív munkásságát eltitkolni. ­ ­ ­

Járt már a Terror Házában, ahol az ’56-osok falán szégyenszemre évekig el voltak cserélve a fotók és a nevek? ­Egyszer. Alaposan megnéztem, ez a nyitás után nem sokkal történt. Azóta nem voltam, nem megyek. Szégyen, amit a forradalom 60. évfordulója kapcsán tevékenykedtek, hamisítottak. De sok egyéb kifogásom is van a „terrorista-bázis” ellen, ahogy magamban nevezem.

Nem zavarják a folytonos átalakítások? Lehetséges, hogy Nagy Imre sírját is áthelyezik?
­Minden évben kimegyek nagyapám sírjához, leteszem virágcsokromat, és beszélgetek vele gondolatban. Szomorúan tapasztalom, egyre fogynak a megemlékezés virágai sírján. Átalakítások? Legszívesebben hagytam volna egy kis részt, ahogy 1989 előtt kinézett: mementónak. Most egy szuper, ám kilúgozott „Parthenont” láthatunk. Viszont a 298-as parcella egybenyitása a 301-sel határozottan felháborít! Az egész terület a „kommunizmus áldozatai” címen szerepel, s a Horthy csendőrség verőemberei egy kalap alá vannak véve a kivégzett ’56-osokkal. Ezért és annyi más méltatlan, durva hamisítás, gyalázkodás miatt olykor valóban felmerült, átvitessem nagyapám holttestét felesége és szüleim mellé a Farkasréti temetőbe. De annyi ide-oda temetés, hantolás után, százszor meggondolom, hogy nyugalmát ismét megzavarjam. Nem tudom, az aktuális hatalom mit tervez az idén. Talán megint „széppé akarják tenni június 16-át a magyarok számára” (ahogy Schmidt Mária mondta igen empatikusan a gyásznapra utalva), talán megint hangos buli lesz a Hősök terén, mártírjaink koporsói helyén. Mintha az aradi vértanúk gyásznapján utcabált rendeznénk! Én koszorúzom aznap a Vértanúk teréről - eredeti, okkal választott helyéről - alattomban elszállított, a Jászai Mari téren újra felállított Nagy Imre szobornál és szomorú szívvel, de emlékezem a 301-es parcellában, a kicsiny sírnál. Otthonomban már előtte való este égni fog a mécses – mint mindig. Halálára, kivégzésére készülődő nagyapámmal töltök időt gondolatban ilyenkor, ha már akkor ezt nem tehettem. Az ’56-os Intézetet beolvasztják a Veritasba, épp június 15-én, a Nagy Imre-ítélet napján. Mi erről a véleménye? ­
Lesújtó az ’56-os Intézetről szóló hír. Micsoda groteszk, immorális dolog „Igazságnak" (veritas) nevezni azt az intézményt, amely tudvalevőleg a párt érdekeinek megfelelően végzi munkáját. Látjuk, érzékeljük: a tények eltérő csoportosításával, egyes elemek hangsúlyozásával, mások elhallgatásával mennyire más és más múlt születik a kurzustörténészek tolla alatt. Szimpla hazugságokat is megenged magának a politika, azt sugalmazva: ez a célok elérése érdekében engedhető. Pedig nem így van, ezt nem szabadna hagynunk! Mi voltunk naiv bolondok, mikor azt hittük 1989-ben, ilyen nem fordulhat elő többé, a politikát azonban lelketlen emberek alakítják, és az emberi természet semmit sem változott. Mindig ott a veszély: az ellenőrizetlen, a megengedhetőnél nagyobb hatalom saját érdekében semmitől sem visszariadva mindent megtesz. Ha szólhatnék a magyar társadalomnak 1956 és 1989 ürügyén, azt üzenném: ahogy a forradalom alatt és a rendszerváltás éveiben, vegyék végre saját kezükbe életük alakítását, vállaljanak felelősséget életükért-sorsukért, gyermekeik jövőjéért.

A rendszerváltás mérföldköve

Harminc esztendeje, hogy 1989. június 16-án a Hősök terén, a Műcsarnok lépcsőin hat koporsót ravataloztak fel: a kivégzett Nagy Imre miniszterelnökét, a perében halálra ítélt Maléter Pál honvédelmi miniszterét és Gimes Miklós újságíróét, valamint a szintén felakasztott Szilágyi Józsefét és a börtönben rejtélyes körülmények között elhunyt Losonczy Gézáét. A hatodik, üres koporsó az 1956-os forradalom összes áldozatát jelképezte. A forradalom hőseinek ezután a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában adták meg a méltó végtisztességet. Göncz Árpád később, köztársasági elnökként úgy fogalmazott: ez volt a rendszerváltás mérföldköve.

Jánosi Katalin

(1951. november 2. - ) Festő- és gobelinművész, Nagy Imrének, az 1956-os forradalom mártír miniszterelnökének unokája. Édesapja dr. Jánosi Ferenc, akit a Nagy Imre-perben szintén elítéltek, édesanyja Nagy Erzsébet. Férje ifjabb Benedek Jenő (1939–) festőművész, fia Benedek Imre (1972–) alkalmazott grafikus.

Szerző

Nyúl, pók, Smurf - napjaink műtárgypiaci sztárjai

Publikálás dátuma
2019.06.10. 14:35

Kétmilliárd dollárral könnyítettek a pénztárcájukon a gyűjtők a májusi New York-i művészeti aukciókon, az összeg több mint feléért kortárs műveket vásároltak.
Jeff Koons, Robert Rauschenberg, Francis Bacon és Mark Rothko voltak a főszereplők, a krónikák sztárja pedig Koons csillogó rozsdamentes acélnyula lett. Az aukciósorozat rekordját viszont egy Monet-mű jelentette.

Rekordok

Öt nap alatt tíz rendezvény tartotta lázban május közepén New Yorkban a kivételes műtárgyakra vadászó közönséget. Impresszionista, modern és kortárs művek kerültek kalapács alá a Sotheby’s, a Christie’s és a Phillips aukcióin. A vitathatatlan győztes a Christie’s lett, a ház egymaga 1,07 milliárd dolláros bevétellel dicsekedhet, a Sotheby’s 842 millióval, míg a Phillips mérlegébe valamivel több, mint 134 millió dollár került. A rendezvénysorozat rekordját ezúttal - az utóbbi időben némileg szokatlanul - nem kortárs, hanem egy impresszionista alkotás érte el, Claude Monet Meules (Szénaboglyák) című festménye a Sotheby’s árverésén 110,7 millióért talált új tulajdonost. A kortárs csúcsot viszont a Christie’s-nél jegyezték fel. Jeff Koons egyméteres fém Nyula 91,075 millió dollárért kelt el, megfosztva a tróntól David Hockneyt, aki csak néhány hónapig dicsekedhetett az élő művészek között az árverési rekorddal. amelyet most átírt a Rabbit.
A piac éhes az ismert gyűjteményekből származó műalkotásokra, ez ismét bebizonyosodott a májusi aukciós maratonon. Egy évvel ezelőtt a Christie’s történelmet írt az évszázad legnagyobb kiárusításával, akkor a Rockefeller kollekciót „kalapálták el”, az összbevétel megközelítette a 850 millió dollárt. Az aukciós-házak ádáz versenyben vannak egy egy ilyen kollekció értékesítésének jogáért, sokszor évekig tartó kutatás, győzködés eredménye, hogy elnyerjék a tulajdonosok bizalmát. A mostani aukciókon mindhárom nagy árverő vevőcsalogató válogatásokkal rukkolt elő. A Christie’s a 2017-ben elhunyt sajtómágnás Samuel Irving "S.I." Newhouse Jr. modern, impresszionista és kortárs alkotásokat is tartalmazó hagyatékával, valamint a pop-art mesterműveket felvonultató Mayer-gyűjteménnyel (Robert B. Mayer és Beatrice C. Mayer) lépett porondra. A Sotheby’s-re egy neves dallasi gyűjtő, Irvin Levy özvegye, Joan Schnitzer Levy bízta rá impresszionista és kortárs értékeit, és Richard és Jane Lang kollekciójából is válogattak a rendezvényre. A Phillips, történetének legnagyobb fogásaként, Miles és felesége, Shirley Fiterman 60 millió dollárra taksált gyűjteményét szerezte meg a májusi árverésre.
A Newhouse-kollekció 216 millió dollárral járult hozzá a májusi aukciós mérleghez, míg a Mayer „kavalkád” 157 milliót fialt. Monet Szénaboglyája újdonságot jelentett a piacon, ahol utoljára több mint 30 esztendővel ezelőtt fordult meg, akkor 2,5 millió dollárért értékesítették. A művész az 1890-as években készítette az összesen 25 festményből álló sorozatot, melynek a Szénakazlak (Meules) címet adta. A most értékesített művet Bertha Honoré Palmer vásárolta meg 1892-ben: a gazdag amerikai hölgy először arra gondolt, hogy eladja egy francia múzeumnak, ám meggondolta magát, inkább további példányokat vett a sorozatból, majd az évek során számos Monet alkotással gyarapította gyűjteményét. A 110,7 millió dollár a legmagasabb összeg, amit impresszionista festményért valaha is adtak. Az egy évvel ezelőtti emlékezetes „kiárusításon”, amelyen a Christie’s a Rockefeller-kollekciót dobta piacra, ugyancsak egy Monet-kép érte el a csúcsot: a Nymphéas en fleur című festményért 84,6 millió dollárt adott egy kínai vevő. A Sotheby’s mostani aukcióján egy német szoftvermilliárdos Hasso Plattner vette meg a rekorder képet, aki egy másik Monet-t is megvásárolt 4,93 millió dollárért. Plattner 2017-ben Potsdamban megalapította a Barberini Múzeumot, és most Berlinben készül egy hasonló intézmény megnyitására.

A trónfosztó

Jeff Koons fényes acélöntvénye, a Nyúl (Rabbit 2) letaszította a trónról David Hockney-t: élő képzőművész eddigi aukciós rekordját a brit festő tartotta tavaly ősz óta. Az Egy művész portréja (Pool with Two Figures - Medence két alakkal) című képét 80 millió dolláron ütötték le a Christie’s aukcióján, akkor az új tulajdonos, a jutalékkal együtt, 90,3 milliót fizetett érte. A Rabbit leütési ára ugyancsak 80 millió dollár volt, ám az aukciósház jutalékkonstrukciója azóta módosult, és így a Koons-szobor 91,07 millió dolláros árával megelőzte Hockney alkotását. A 64 esztendős „műanyagszobrász” ezzel visszahódította a 2013 és 2018 között általa birtokolt, legértékesebb alkotással büszkélkedő élő művész címet, amelyet 2013-ban a "Balloon Dog" (Orange) 58,4 millió dolláros értékesítésével érdemelt ki.
A Rabbit 1986-ban készült rozsdamentes acélból és összesen négy példányt öntött belőle a művész. A 2-es számot viselő Nyúl a Newhouse-gyűjtemnyéből érkezett az aukcióra. Samuel Irving "S.I." Newhouse Jr., aki a The New Yorker-t, a Vogue-ot a Vanity Fair-t és tucatnyi más sajtóterméket kiadó Condé Nast csoport társtulajdonosa volt, 2017-ben hunyt el. A társaság alapjait még apja teremtette meg 1922-ben, amikor megalakította az Advance Publications-t. A Rabbit, ha igaz, 1992-ben 1 millió dollárért került a gyűjteményébe a Gagosian Galériából. A szokatlanul erős reklámkampánnyal megtámogatott Nyúlra az alig tíz percig tartó licitet 40 millió dollárnál kezdték el. A legtovább kitartó ázsiai telefonos alkudozó kiszállása után 80 milliós ajánlatával a teremben ülő, veterán műkereskedő, Robert Mnuchin lett a győztes. Ő nem mellesleg az USA jelenlegi pénzügyminisztere, Steven Mnuchin édesapja, ám apa és fia közismerten nem azonos politikai platformon állnak. A csillogó nyuszi vélhetően nem a családi trezort gazdagítja. Az igazi vevő személyét találgatva többen Mitchell Rales-t a Danaher Corporation igazgatótanácsának milliárdos elnökét emlegetik. Mások szerint, és ez tűnik valószínűbbnek, Mnuchin megbízója a bennfentes kereskedelmi botrányba keveredett SAC Capital Advisors korábbi irányítója, a milliárdos Steven A. Cohen volt, akinek gazdag gyűjteményét Warhol-, Picasso-, Jasper Johns-, Cy Twombly-, Koons- és Damien Hirst-művek is gazdagítják. A 86 éves Mnuchin egyébként ugyancsak pénzügyi menedzserként kezdte karrierjét a Goldman Sachsnál, de 1990-ben elhagyta a pályát és galériát nyitott. Baráti viszonyt ápol Koons-szal, akit látványos kiállítással segített egy nehezebb időszakból való kilábalásban 2004-ben. Koons műveinek megítélése ma sem egyértelmű, lufi-szobrait egyesek korszakalkotónak mondják, míg mások szerint közük sincs a művészethez. Koons munkássága széles skálán mozog, hírhedtek pornóképei, amelyeken ex-feleségével Staller Ilonával, azaz Cicciolinával együtt saját magával örökítette meg, és tudatosan giccses szobrai, köztük Michael Jacksont a kis csimpánzzal (Michael Jackson and Bubbles) ábrázolók.
Andy Warhol Little Electric Chair (1964–65) című képe ugyancsak a Newhouse-kollekcióból került ki; a sajtómágnás 2001-ben 2,3 millió dollárért vásárolta meg, most 8.22 milliót ért. Egy másik Warhol, az 1963-as Double Elvis (Ferus Type), ha el is maradt a 70 milliós várakozásoktól, a rendezvénysorozat harmadik legmagasabb árát hozta: jutalékkal együtt 53 millió dollárt ért meg valakinek, akinek a nevében a Christie’s társelnöke, Alex Rotter licitált.

Pop-art kavalkád

A Christie’s másik nagy „fogása” a Mayer-kollekció egészen kivételes pop-art művekkel kápráztatta el a közönséget. A csúcsot vitathatatlanul az utóbbi időkig talán alulértékelt Robert Rauschenberg 1964-es szitanyomata a “Buffalo II” jelentette, amely egyfajta lenyomata a Keneddy-gyilkosságtól felkavart amerikai politikai hangulatnak. A képet, amely most 88,8 millió dollárért kelt el, a Mayer házaspár 1965-ben Leo Castellitől vásárolta - özvegye, Barbara Castelli szerint 18 000 dollárért. Leo Castelli akkor azt mondta, nem igazán volt olyan vevő, akit meg lehetett szólítani egy Rauschenberggel, de a Mayer házaspár, aktív emberi jogi harcosként, elég nyitott volt ahhoz, hogy felfedezze az új idők üzenetét az alkotásban. Rauschenberg eddigi egyéni aukciós csúcsa 18,6 millió dollár volt. Mint a The Canvas kiderítette, a Walmart örökös, Alice Walton volt a Rauschenberg-kép vevője. Walton az alapítója az arkansasi Crystal Bridges Museum of American Artnak, vagyonát 47 milliárd dollárra becsülik. Rauschenberg 1964-ben Arany Oroszlán díjat nyert a Velencei Biennálén, a most eladott kép épp abban az időben készült, hogy azután, több mint 50 éven át a Mayer-gyűjteményben bújjon meg.
A Mayer-kollekció kiemelkedő tételei között említésre méltó Roy Lichtenstein képregénye (Kiss III, 1962), amit 30,1 millió dollárért sikerült eladni, és Andy Warhol Liz (Early Colored Liz, 1963) című alkotása, amelyet most Larry Gagosian vett meg 19.3 millióért. A Warholt ugyancsak Castelli adta el Mayeréknek 1965-ben 1200 dollárért. Egyéni rekordnál, 28 millió dollárnál ütötték le a 2010-ben elhunyt Louise Bourgeois 3 méter magas, 7 méter széles monumentális pókszobrát (Spider, 1997), amely így 32 millióért került egy ázsiai gyűjtőhöz. Alexander Calder felfüggesztett színes üveg mobil kompozíciójáért (Fish, 1952) ketten versenyeztek, a galériatulajdonos Marc Glimcher és a neves kereskedő Helly Nahmad, végül az előbbi mondta ki az utolsó szót. A kalapács 14.7 milliónál koppant, azaz a prémiummal együtt 17 és fél millió dollárt ért a műalkotás, amelyet 1987-ben 198 ezer dollárért értékesített a Sotheby’s New Yorkban.

Cserebere

Több mint négy évtizedig őrizte Seattle-ben Richard E. Lang és Jane Lang Francis Bacon „Screaming Pope”című vásznát, amely most 44 milliós leütés után, jutalékokkal együtt 50 millió dollárért kelt el a Sotheby's-nél, bizonyítva, hogy a kvalitás mellett a magas ár elérésének legjobb receptje a mű hosszú „pihentetése”. A képért alkudozó díler úgy nyilatkozott, megbízója kész lett volna ennél magasabb árat is fizetni a műért, amely 1975-ben került a Lang-gyűjteménybe. Bacon árfolyama akkor 200 000 dollár körül volt.
Mark Rothko alkotását is tekintélyt parancsoló provenance-szal, és színes múlttal felvértezve dobta piacra a Sotheby’s. Az Untitled (1960) 50 évig a San Francisco-i Museum of Modern Art (SFMOMA) gyűjteményét gazdagította. Nem érdektelen az sem, hogy hogyan került oda - a történet 1945-re nyúlik vissza. Ekkor nyílt meg Rothko első kiállítása Peggy Guggenheim galériájában. A hölgy nem sokkal később kölcsönadta, majd véglegesen odaajándékozta a Slow Swirl at the Edge of the Sea (1944) című képét az SFMOMA-nak, amely 1962-ig őrizte azt. Ekkor az intézmény megkereste Rothkót azzal a kéréssel, hogy cserélje el egy újabb, később készült alkotásra az 1944-ben datált festményt. A közös választás az Untitledre esett. A cserealap, a Slow Swirl at the Edge of the Sea most a New York-i MOMA-ban látható. Az Untitled pedig 50 millióért kelt el, és a hírek szerint a San Francisco-i intézmény a bevételt új akvizíciókra szánja.
Picasso nélkül nincs árverés, New Yorkban ezúttal egy ritkaság, egy 1962-es vászon (Femme au chien- Nő kutyával) okozott izgalmat, amely a művész második feleségét Jacqueline Roque-ot ábrázolja kedvenc afgán agarával. Ahogy a többi sikeres alkotás, ez a kép is hosszú, közel 30 esztendős szünet után bukkant fel ismét a piacon, egy japán gyűjteményben rejtőzött mostanáig. Az előzetesen 30 millió dollár alatti összegre becsült művet a Michelle Wynn Fine Art szerezte meg 48 milliós leütést követően összesen 54,9 millió dollárért. Egy másik Picasso, a Mousquetaire à la pipe (Muskétás pipával, 1968) azonban némileg elmaradt a várakozásoktól, 20,8 milliós áron cserélt gazdát.

KAWS szerint a világ

Az árverezők örök harmadikjánál, a Phillipsnél Jean-Michel Basquiat Önarcképe (1983) 9,5 milliót, Willem de Kooning 10,3 milliót érő absztraktja (Untitled XVI, 1976), valamint egy 6 milliós Roy Lichtenstein alkotás (Horse and Rider, 1976) volt a figyelem középpontjában, de a prímet vitathatatlanul egy KAWS vitte el. Eszik vagy isszák? - kérdezik még ma is sokan a négy betűt olvasva. Néhányan viszont már biztosan tudják, hogy egy 1974-ben született alkotót fed a jelzés. A New Jerseyből származó Brian Donnelly műveivel mostanság ismerkedik a piac. Egyesek a „bolond” kategóriába sorolják, mások úgy gondolják, előbb-utóbb egyre többen veszik komolyan az olyan alkotásokat, amilyeneket KAWS jegyez. Művei ezúttal első ízben kaptak helyet a New York-i porond rangosabbnak tartott esti programjában. A Phillipsnél a legnagyobb izgalmat a The Walk Home (2012) váltotta ki, az alig 800 000 dollárra várt árat 5 millióra tornázták fel a licitálók, így az új, vélhetően ázsiai tulajdonos közel 6 milliót fizetett az alkotásért. Egy másik KAWS, a 2008-ban készül Smurf (Turf-Hot Dog) egy hongkongi privát gyűjteményből érkezett New Yorkba, a Sotheby’s-nél 2,66 millióért került új tulajdonoshoz. A művész rekordját márciusban Hongkongban jegyezték fel, 14,7 millió dollárért kelt el a (The Kaws Album, 2005), ennek fényében sokan még kevesellték is a májusi eredményeket.

Az ügynök prémiuma

A Sotheby’s az ágazat legmagasabb jutalékával terheli az eladásokat, 400 000 dolláros leütésig 25 százalékot számol fel, 4 millióig 20 százalékot, efelett pedig 13,9 százalékot. A Christie’s 300 ezer dollárig ugyancsak 25 százalékos prémiumot szed be, utána 20-at 4 millióig, és 13,5 százalékot efölött. Itthon az árverőházak jutaléka, ha úgy tetszik közvetítői díja általában leütési összegtől függetlenül 20 százalék.

Két és félmilliárd - forintban

A pesti közönség két és félmilliárd körüli összeget vert el a májusi művészeti árveréseken, persze forintban. Árverezett többek között a BÁV, a Nagyházi Galéria és természetesen porondra lépett a két nagy, Virág Judit és Kieselbach Tamás is. Nívós, de - egy kivételével - százmilliós értékeket nélkülöző kollekciókat kínáltak megvételre. Magyar festőnő képéért soha nem adtak annyit hazai árverésen, mint Dénes Valéria kubista remekművéért. Virág Judit aukcióján 110 millió forintot ért a Bruges-t, a belga kisvárost ábrázoló, amúgy több mint 100 esztendeje lappangó mű, amelynek kikiáltási ára 36 millió forint volt. Ugyanezen a rendezvényen Vaszary János Virágcsendélete 70 millió forintért, míg Kádár Béla Nő macskával című festménye 65 millióért kelt el. Az utóbbi alkotás az 1920-as évek Berlinjében készült és 100 év után először bukkant fel Magyarországon. Sikeresek voltak a kortárs alkotók is, így az Iparterv csoportot fémjelző Nádler István Háromszög A/2 című festménye 7,5 milliót, Jovánovics György gipsz reliefje 6,5 milliót, Keserü Ilona Madzagírás című alkotása 6 milliót ért. Összesen 635 millió forintra rúgott az eladott tételek leütési ára, azaz a vásárlók a jutalékkal együtt közel 800 milliót költöttek a rendezvényen. A Kieselbach Galéria árverésén 780 millió feletti értéket „ütöttek le”, azaz közel 950 millióval lett könnyebb a vevők pénztárcája. A sztár Perlrott Csaba Vilmos Park című festménye volt, 95 millió forintért került új tulajdonoshoz. Ferenczy Károly Jókai-domb című festménye 60 milliót, míg a harmadik legdrágább kép, Scheiber Hugó Kertvendéglője 55 milliót ért. A kortársak között Csernus Tibor Repülősök című művéért 11 milliót, míg Ország Lili Király és királynő című háromdarabos sorozatáért 13 millió forintot adott valaki.

Szerző
Témák
aukció

Elvtárs, szaktárs, kartárs (Avagy: minek nevezzelek?)

Nem kérdéses, hogy az ember társaslény, ami régtől megmutatkozik a megszólításokban is.
Vegyük mindjárt elsőként az „elvtársat”. Ez a nyelvújítás teremtette szó a XIX. század közepén jelent meg nálunk, a munkásmozgalom csak később sajátította ki magának. A szocialista vagy ahhoz közeli szakszervezeti mozgalomban már a háború előtt „elvtárs”, „szaktárs” volt a megszólítás. Persze, volt „munkatárs” is, de csak mint megjelölés. Ugyanez vonatkozott az „uti-” és a „házastársra” is. Az állami áldásért folyamodó nőt és férfit az anyakönyvvezető ugyan törvényes házastársakká nyilvánította, ám amikor hivatali helyiségéből kiléptek, az ifjú férj mégiscsak „Jucikámnak”, netán „egyetlen Eleonórámnak” szólította hitvesét, de semmiképpen sem fordult hozzá azzal, hogy „tisztelt házastársnőm”.
Mifelénk a társak javarészt a felszabadulás után kezdtek sokasodni. Abban az időszakban, amikor az elvtársak lettek az urak, és éppen azért egyre kínosabbá vált úrnak lenni. Vége lett az „úr ír”-nak, igaz, nem jött helyette az „elvtárs ír”. Pedig akkoriban úgy elszaporodtak a társak, mint bolondgombák az erdőben eső után. Immár nemcsak a párttagok kezdték elvtársazni egymást, hanem rövid életű "bajtársozás" után kötelezően ez a megszólítás dukált a néphadseregben meg a többi fegyveres testületben is. Ugyancsak mindenki számára elvtárs lett Rákosi Mátyás, mármint csak így illett mind emlegetni, mind megszólítani őt. Az úttörőújságok ugyan rövid ideig Rákosi pajtásként írtak róla, de csak nagyon rövid ideig, mert aztán egy illetékes elvtárs szigorú ukázzal leállította ezt a bizalmaskodást, minden bizonnyal abból kiindulva, hogy a pajtását bárki fenéken billentheti, amit Sztálin legjobb magyar tanítványával ugyebár mégsem való, de persze nem is tanácsos megtenni. 1948-ban Makk Károly rendezésében készült egy Úttörők című játékfilm, amelyet még bemutatása előtt úgy betiltottak, hogy még egy nyomorult negatív sem maradt utána. Mindössze egyetlen dalt sikerült belőle kimenteni (ha jól tudom, szövegét Bacsó Péter írta, aki egyébként a forgatókönyv egyik társszerzője is volt), és az úttörők abban már úgy biztatták egymást, hogy „Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd...”
Elvtárs volt továbbá mintegy hivatalból mindenféle és -fajta főnök: miniszter, megyei tanácselnök, igazgató. Igaz, kivételek itt is akadtak. Az Orvostörténeti Múzeum főigazgatója, Antall József például következetesen igazgató úrnak szólíttatta magát. Többnyire urak maradtak a professzorok is, (az ELTE-n nem feltétlenül, a Műegyetemen viszont annál inkább), és persze a tisztelendők meg a tiszteletesek is. Ahol mégis nagyon ódzkodtak az elvtársazástól, különösen már a Kádár-korszakban, ott a „kartárs” lett a megszólítás, de legalábbis a kötelező cím. A hivatalokban, iskolákban, mármint a tanárok között bizonyosan.
Ezzel azonban a társak hosszú sora még nem zárult le. A sportolóknál a „sporttárs” jött divatba. Persze ott is csak a sajtóban meg a hivatalos gyűléseken, mert nyilvánvaló, hogy a játékvezető ítéletének helyességét kétségbe vonó szurkoló akkoriban sem azt kiabálta be a pályára, hogy „hülye a bíró sporttárs”. Más közegekben a „tagtárs” volt az illendő megszólítás. A MABÉOSZ-ban (a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségében) pedig valamilyen okostojás kitalálta a „gyűjtőtársat”, aminél még az ugyancsak divatba jött „lakótárs” is kimondhatóbban hangzott.
És még két példa az „elvtárs” helyettesítésére. Betlen Oszkár írja le az Élet a halál földjén című könyvében, hogy a buchenwaldi náci koncentrációs táborban a kommunisták – természetesen illegális – pártszervezetet hoztak létre. Nos, annak tagjai a konspiráció kedvéért nem elvtársnak, hanem „szakinak” szólították egymást. A két világháború között az Egyesült Államokba kitántorgott magyar kommunisták (mert ilyenek is voltak, és nem is kevesen) az ’50-es évek elején, az úgynevezett McCarthy-korszakban – bizonyára ugyancsak a konspiráció kedvéért – áttértek a „munkástárs” megszólításra. Emellett, biztos, ami biztos alapon, még az amerikai kommunistaüldözés vége után is kitartottak. Ugyanakkor volt olyan közeg, ahol a kétféle megszólítás békésen élt egymás mellett. Szovjet időkben azokon a moszkvai sajtóértekezleteken, amelyeken nyugati tudósítók is részt vettek, „Tovariscsi i goszpoda!”, vagyis „Elvtársak és uraim!” volt a bevezető titulus.
A rendszerváltás óta, amikor a magyar közéletben ismét divatba jött az urizálás, az „úr” ismét elfoglalta az őt megillető helyet. Az elvtársazást ma már a szocialisták is szégyellik. Nyilván ezért feledkeztek meg teljesen arról a lehetőségről, hogy így nevezzék egymást. Mi, a fizikailag erősebb nem tagjai mindnyájan urak lettünk. És nem is egészen úgy, mint az átkos előtti korszakokban, amikor az igazi úrnak a „direktor úr”, a „mérnök úr”, a „felügyelő úr” stb. megszólítás dukált, és az igazi urak csak a házfelügyelőt, a villanyszerelőt vagy a fűszerest szólították a nevén, vagyis például „Brunnbauer úrnak”. Egy budapesti kávéház ablakában pedig – bizonyára afféle átörökölt k. u. k. hagyományként – állítólag az volt kiírva, hogy „Itt mindenki doktor úr lesz szólítva”. Mi több, mindenkit illett a rangja fölé titulálni. A medikusból „doktor úr”, az alorvosból „főorvos úr”, a főorvosból „tanár úr” lett. (Engem néhai fogorvosom, a betegei által ugyancsak tanár úrnak szólított régi vágású úr következetesen „főszerkesztő úrnak” szólított, noha soha életemben nem főszerkesztettem újságot, de még rádióműsort sem. Most jut eszembe: tulajdonképpen a mezei riportert, tudósítót is felültitulálás „szerkesztő úrnak” tisztelni.)
Megjegyzem, kizárólag rangja megjelölésével lehetett, de lehetne szabályosan ma is
megszólítani azt, aki valamiféle rendőri vagy katonai rendfokozattal rendelkezik. Fülsértő hallani – ami valaha semmiképpen sem fordulhatott volna elő –, hogy „ezredes úr” vagy „tábornok úr” helyett „Kovács úrnak” vagy „Szabó úrnak” titulálják ezeket a rangos személyeket. És ha már a rendőrségnél tartunk. A hatóság szóvivői következetesen „kollégáikat” emlegetik. Holott szerintem a „bajtárs” náluk sokkal helyénvalóbb volna. Eközben a „bajtárs”– ha nem is alaptalanul, de a rendőrökénél azért bizonyára kevesebb alappal – csak a mentősöknél dívik.