Befejezhetetlen történet

Publikálás dátuma
2019.06.15. 12:30
A polgári Magyar Nemzet mai napig tartó csúfos története talán jellemzőbb, mint a társaié
Fotó: BAUER SÁNDOR / FORTEPAN
Murányi Gábor a kívülálló számára is izgalmasan ír a múlt századi médiáról. Azon keresztül a mindenkori hatalomról, amely sosem szereti, ha a nyilvánosság ellenőrzi.
Csak irigyelni tudjuk Murányi Gábor Pulitzer-emlékdíjas sajtótörténész, újságíró nyughatatlan munkáját, amellyel a huszadik századi magyar sajtó történetét fürkészi. A szerző maga is gyakorló újságíró, ma a HVG munkatársa, 1991-ig több mint másfél évtizeden át a Magyar Nemzet munkatársa volt, nem elég, hogy közvetlenül ismeri a szerkesztőségi életet, de alapos munkával és kellő íráskészséggel a sajtón kívüli világnak is izgalmasan el tudja mesélni a média mindennapokat átfogó szövedékét. Azt a közeget, amely maga is ellentmondásosan, a hatalom árnyékában több-kevesebb tisztességgel szolgálni hivatott a közvéleményt.
Murányi kötete három részből áll. Az első (Hódolat – Minden időben) felidézi, ahogyan a túlteljesítő sajtó megemlékezett Horthy Miklós országlásának huszadik évfordulójáról, majd 1953-ban Sztálin haláláról és „túlteljesítési naplót” tár elénk Rákosi Mátyás 60. születésnapjának sajtóünnepléséről. Ezt a részt, amint a következőt – Lapok, esetek, hatalom és sajtó – sem olvashatja kellő szakmabeli önirónia és gúnyos borzongás nélkül, mint ahogyan a harmadik részt – Volt egyszer egy Magyar Nemzet – sem, amelynek történetei is illusztrálják: a hatalom és az őt a nyilvánosság nevében ellenőrizni hivatott sajtó állandó háborúja rendszerfüggetlen. Ahogyan távolodunk a Horthy-rendszertől, úgy válik mind komikusabbá a sajtóban tükröződő „valóság”, s amint olyan történeteket olvasunk, amelyekhez hasonlókat más lapoknál magunk is átéltünk, amelyekkel ma is találkozunk, úgy lesznek e történetek mind tragikusabbak. Nem csak azért, mert kettétörtek karriereket, mert meghasonlottá tettek írástudókat, hanem mert azt tükrözik: miként akar a hatalom eszközt faragni a sajtóból. Ezzel arra szorítja, hogy megtalálja saját egérútjait, megtanuljon a sorok között írni, hogy kellő tehetséggel, a közönség képességeire számítva úgy mutassa be a valóságot, hogy a leírtakból mindenki érthessen, aki akar.
Bár a Horthy-rendszerben jelentek meg fehéren maradt hasábokkal napilapok, Magyarországon a Kádár-rendszerben nem volt – nevezzük így – éles cenzúra. A hatalom furfangosabban dirigált. Nem elég itt csak arra emlékezni, hogyan édesgetett magához (a rendszer „társutasának”) ellenzéki írókat a felettébb művelt Aczél György, nem elég arra utalni, hogy szilenciummal – a nyugati nyitás, és a Kádár-rendszer „liberális” arcának megőrzése miatt – csak ritkán éltek, konkrét tiltott névsorral pedig 1988-ig én mint a pártlap hírszerkesztője nem találkoztam, s hiába voltak tabutémák − mint a párt vezető szerepe, a magyar-szovjet testvériség, a szocialista tábor, a szegénység, vagy a határon túli magyar kisebbség élete −, a legerősebb láthatatlan eszköz a hatalom kezében az öncenzúra volt. Az, ahogyan az írástudókba, a szerkesztőkbe beleültették a kételyt: leírhatnak-e valamit, vagy sem. Akkor is, ha ez csak utólag derült ki a főszerkesztői értekezletek egy-egy elejtett kritikájából.
A hazugság azonban csak hazugság maradt, még ha a többség nem adta is be a derekát, s a magyar sajtó igyekezett a láthatatlan falakat mind tágabbra tolni, mígnem 1989−90-ben naivan azt gondolta: örökre megszabadult nem csak a hatalom közvetlen irányításától, hanem a nyilvánosság gyilkosától, az öncenzúrától is. Nem így történt, amiben nem csak a sajtó munkásai a felelősek, de a mindenkori hatalom és az a társadalmi közeg is, amely inkább eldobta – ha megvette egyáltalán – a sorok között író sajtótermékeket, semhogy megtanuljon a sorok között olvasni. Amely nem akart és amely ma sem akar a saját szemének hinni, inkább bólogat a propagandára és a hazugságokra.
Cinikus vigyorral olvashatjuk Murányi Gábor történeteit, pedig az utóbbi huszonvalahány évben megtanulhattuk: nincs olyan, hogy abszolút sajtószabadság, nincs olyan sem, hogy bármilyen hatalom akár csak elviselné, hogy a nyilvánosság ellenőrizze. Irigyeljük Murányit, mert történeteihez más lapoktól is tudnánk történeteket tálalni, még akkor is, ha a polgári Magyar Nemzet mai napig tartó csúfos története talán jellemzőbb, mint társaié. Másrészt pedig azt kívánjuk: ne hagyja abba ennek a véget nem érő történetnek a mesélését, mert történeteket, emberi sorsokat a folytatáshoz vég nélkül talál.

*** Murányi Gábor: A sajtó szövedéke. Huszadik századi laphistóriák Kronosz Kiadó, 405 oldal
Neményi Lili operaénekessel beszélget Mátrai Betegh Béla, a Magyar Nemzet legendás színikritikusa
Fotó: SZALAY ZOLTÁN / FORTEPAN
Szerző

Tarr Béla hajléktalanokkal szervezett találkozót a bécsi ünnepi hetekre

Publikálás dátuma
2019.06.15. 07:09
Tarr Béla
Fotó: Népszava
Élükön egy rollkocsissal vonultak a Múzeumi Negyed csarnokába.
A hajléktalanellenes magyar törvény arra ösztönözte Tarr Bélát, hogy a Bécsi Ünnepi Hetek nyitányaként erős gesztusként találkozót szervezzen földönfutókkal – írja a Der Standard. A helyszín az osztrák fővárosban a Múzeumi Negyed egyik csarnoka volt, ott rendezett nagy bulit. Először is „Elfelejtett emberek” címmel levetítette azt a filmet, amelyet a városban készített a hajléktalanokról. Kelemen Fred, az operatőr kamerája arcról arcra pásztázott, megörökítve a kitaszítottak mindennapjait. A minimális akkordra korlátozott zene csak fokozta a szakrális érzést. Majd bevonultak a terembe maguk az érintettek, élükön egy rollkocsissal – mint egy sereg, amely visszatér a vesztes csatából. A kivételes tehetségű alkotó őszinte alázattal közelített ezekhez az emberekhez. Olyan kezdés volt ez az Ünnepi Játékokon, amely még egyszer zárt határokat akart feltörni – derül ki a cikkből.
Szerző
Témák
Tarr Béla Bécs

Életműdíjjal tüntetik ki Pedro Almodóvárt

Publikálás dátuma
2019.06.14. 14:46

Fotó: MUSTAFA YALCIN / 2019 Anadolu Agency
A Volver és a Mindent anyámról rendezőjét meghatotta a gesztus.
Pedro Almodóvart Arany Oroszlán-életműdíjjal tüntetik ki az idei velencei filmfesztiválon - jelentették be pénteken a szervezők. Alberto Barbera fesztiváligazgató közleményében méltatta Almodóvárt, aki
a legsokoldalúbb, legellentmondásosabb és legprovokálóbb portrékat vázolta fel filmjeivel a Franco-korszak utáni Spanyolországból.

Filmjei a bűn, a vágy és az identitás kérdéseit feszegetik maró humorral és vizuális ragyogással - fűzte hozzá Barbera. Almodóvar a bejelentésre reagálva úgy fogalmazott: az Arany Oroszlán az egyik házi kedvence lesz két vele élő macskája mellett. „Szívem mélyéből köszönöm!” – mondta.
A 69 éves spanyol rendező az 1980-as években kezdte pályafutását. Legismertebb filmjei között szerepel az Asszonyok az idegösszeomlás szélén, a Mindent anyámról és a Volver.
Legutóbbi, Fájdalom és dicsőség című filmjét a cannes-i filmfesztiválon mutatták be. A produkció főszerepét alakító Antonio Banderas a legjobb színész díját kapta.

A velencei filmfesztivált augusztus 28. és szeptember 7. között rendezik meg.
Szerző