Befejezhetetlen történet

Murányi Gábor a kívülálló számára is izgalmasan ír a múlt századi médiáról. Azon keresztül a mindenkori hatalomról, amely sosem szereti, ha a nyilvánosság ellenőrzi.

Csak irigyelni tudjuk Murányi Gábor Pulitzer-emlékdíjas sajtótörténész, újságíró nyughatatlan munkáját, amellyel a huszadik századi magyar sajtó történetét fürkészi. A szerző maga is gyakorló újságíró, ma a HVG munkatársa, 1991-ig több mint másfél évtizeden át a Magyar Nemzet munkatársa volt, nem elég, hogy közvetlenül ismeri a szerkesztőségi életet, de alapos munkával és kellő íráskészséggel a sajtón kívüli világnak is izgalmasan el tudja mesélni a média mindennapokat átfogó szövedékét. Azt a közeget, amely maga is ellentmondásosan, a hatalom árnyékában több-kevesebb tisztességgel szolgálni hivatott a közvéleményt.

Murányi kötete három részből áll. Az első (Hódolat – Minden időben) felidézi, ahogyan a túlteljesítő sajtó megemlékezett Horthy Miklós országlásának huszadik évfordulójáról, majd 1953-ban Sztálin haláláról és „túlteljesítési naplót” tár elénk Rákosi Mátyás 60. születésnapjának sajtóünnepléséről. Ezt a részt, amint a következőt – Lapok, esetek, hatalom és sajtó – sem olvashatja kellő szakmabeli önirónia és gúnyos borzongás nélkül, mint ahogyan a harmadik részt – Volt egyszer egy Magyar Nemzet – sem, amelynek történetei is illusztrálják: a hatalom és az őt a nyilvánosság nevében ellenőrizni hivatott sajtó állandó háborúja rendszerfüggetlen.

Ahogyan távolodunk a Horthy-rendszertől, úgy válik mind komikusabbá a sajtóban tükröződő „valóság”, s amint olyan történeteket olvasunk, amelyekhez hasonlókat más lapoknál magunk is átéltünk, amelyekkel ma is találkozunk, úgy lesznek e történetek mind tragikusabbak. Nem csak azért, mert kettétörtek karriereket, mert meghasonlottá tettek írástudókat, hanem mert azt tükrözik: miként akar a hatalom eszközt faragni a sajtóból. Ezzel arra szorítja, hogy megtalálja saját egérútjait, megtanuljon a sorok között írni, hogy kellő tehetséggel, a közönség képességeire számítva úgy mutassa be a valóságot, hogy a leírtakból mindenki érthessen, aki akar.

Bár a Horthy-rendszerben jelentek meg fehéren maradt hasábokkal napilapok, Magyarországon a Kádár-rendszerben nem volt – nevezzük így – éles cenzúra. A hatalom furfangosabban dirigált. Nem elég itt csak arra emlékezni, hogyan édesgetett magához (a rendszer „társutasának”) ellenzéki írókat a felettébb művelt Aczél György, nem elég arra utalni, hogy szilenciummal – a nyugati nyitás, és a Kádár-rendszer „liberális” arcának megőrzése miatt – csak ritkán éltek, konkrét tiltott névsorral pedig 1988-ig én mint a pártlap hírszerkesztője nem találkoztam, s hiába voltak tabutémák − mint a párt vezető szerepe, a magyar-szovjet testvériség, a szocialista tábor, a szegénység, vagy a határon túli magyar kisebbség élete −, a legerősebb láthatatlan eszköz a hatalom kezében az öncenzúra volt. Az, ahogyan az írástudókba, a szerkesztőkbe beleültették a kételyt: leírhatnak-e valamit, vagy sem. Akkor is, ha ez csak utólag derült ki a főszerkesztői értekezletek egy-egy elejtett kritikájából.

A hazugság azonban csak hazugság maradt, még ha a többség nem adta is be a derekát, s a magyar sajtó igyekezett a láthatatlan falakat mind tágabbra tolni, mígnem 1989−90-ben naivan azt gondolta: örökre megszabadult nem csak a hatalom közvetlen irányításától, hanem a nyilvánosság gyilkosától, az öncenzúrától is. Nem így történt, amiben nem csak a sajtó munkásai a felelősek, de a mindenkori hatalom és az a társadalmi közeg is, amely inkább eldobta – ha megvette egyáltalán – a sorok között író sajtótermékeket, semhogy megtanuljon a sorok között olvasni. Amely nem akart és amely ma sem akar a saját szemének hinni, inkább bólogat a propagandára és a hazugságokra.

Cinikus vigyorral olvashatjuk Murányi Gábor történeteit, pedig az utóbbi huszonvalahány évben megtanulhattuk: nincs olyan, hogy abszolút sajtószabadság, nincs olyan sem, hogy bármilyen hatalom akár csak elviselné, hogy a nyilvánosság ellenőrizze. Irigyeljük Murányit, mert történeteihez más lapoktól is tudnánk történeteket tálalni, még akkor is, ha a polgári Magyar Nemzet mai napig tartó csúfos története talán jellemzőbb, mint társaié. Másrészt pedig azt kívánjuk: ne hagyja abba ennek a véget nem érő történetnek a mesélését, mert történeteket, emberi sorsokat a folytatáshoz vég nélkül talál.

***

Murányi Gábor: A sajtó szövedéke. Huszadik századi laphistóriák

Kronosz Kiadó, 405 oldal