Talán csak véletlen egybeesés, hogy Európa délnyugati és keleti perifériáján egyaránt az elhibázott emlékezetpolitika, illetve a történelmi megbékélés hiánya generált az elmúlt napokban konfliktusokat. Madridban a baloldali kormány Franco fasiszta diktátor földi maradványainak exhumálása mellett döntött, kiváltva ezzel a Spanyolországot harminchat évig irányító generalisszimusz mai híveinek felháborodását. Közép-Európában pedig a hajdanvolt Monarchia örökségén marakodó nemzetiségek egyes képviselői mutattak be csúnya színjátékot az Úz-völgyi katonatemetőben, kis híján megismételve az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket.
A román ortodox papok irányításával zajló temetőfoglalás, a rendszeressé váló kárpátaljai emlékműgyalázások vagy a diszkriminatív szlovák nyelvtörvény elfogadása mind-mind a trianoni sebek feltépését jelentik sok magyar számára. Kontinensünknek ezen a tájékán a jelek szerint nem vált követendő példává a történelmi jelentőségű német-francia kézfogás, s a schengeni határok átjárhatósága sem csillapította a revízióra való törekvés érzését.
Magyarországon már egyenesen a „kisantant” feléledésétől tartanak nem kevesen. S mivelhogy a hazai kormánypártot jobbról előzni úgyszólván képtelenség, e fenyegetettség-érzésből idehaza egyvalaki profitálhat csupán: a kiváló helyzetfelismerő képességgel rendelkező Orbán Viktor.
Annál is inkább, mert az EP-választáson a bevándorlás-ellenes retorika nem hozta meg a kívánt eredményt a kontinentális szélsőjobbnak.
Orbán tudja persze, hogy szorosabb európai integrációval lehetne elejét venni a nemzetiségi villongásoknak. Ennek bevallása azonban rövid távú politikai érdekeivel ellentétes lenne. A szóban forgó atrocitások ellenben alkalmat adnak a Horthy-érával jogfolytonosságot vállaló miniszterelnöknek arra, hogy a migránsozás kifulladása után a revizionista érzelmek felkorbácsolásához folyamodjon.
Cirka harminc esztendővel ezelőtt, a rendszerváltozás környékén alapvetően kétféle forgatókönyv létezett hazánk jövőjét illetően. Akadtak, akik a „keresztény kurzus” feltámasztását tartották kívánatosnak négy évtizednyi pauza után, annak autokratikus vonásaival együtt. A rendszerváltó elit szocialista-liberális szegmense viszont, mely akkor még magába foglalta Orbán Viktor pártját is, a szociális vívmányok megőrzése, a demokratikus jogállam megteremtése mellett tört lándzsát.
Antall József garnitúrája inkább az első elképzelés hívének mutatkozott ugyan, de reprezentánsai úgymond elegánsan, fehér kesztyűben tevékenykedtek, s különben is: mindössze négy év adatott nekik. A 2010. évi alkotmányos puccsot követően létrejött rezsim ellenben nem válogat az eszközökben. Horthy szellemében legázolja a független intézményeket, felszámolva az autonómia utolsó kis szigeteit is. Félő, hogy hatalma megtartása érdekében Orbán Viktor az Úz-völgyi temetőben történt eseményeket is arra használja majd, hogy „Nagy-Magyarország” megteremtőjének szerepében tetszelegjen.