Június 16-a a mai Magyarország egyik meghatározó dátuma. 1958-ban Kádárék ekkor
végeztették ki a forradalom miniszterelnökét és társait. 1989-ben ekkor ravatalozták fel a Hősök terén és temették újra Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet. A hatodik, üres koporsó a forradalom és szabadságharc összes halottját jelképezte. A rendszerváltás és az erkölcsileg vállalhatatlan kommunista hatalom szimbólumává vált az esemény.
A rendszerváltásé, amelyről ma is sok tévhit és mendemonda kering. A 30 éve történt eseményekről idén és jövőre is remélhetőleg sokat fogunk beszélni, sokat fogunk rájuk emlékezni. Kell is a visszatekintés, hiszen a demokratikus Magyarország akkor született, és a jelen pontosabb megértéséhez elengedhetetlen ismernünk a kezdeteket. Ebben az írásban most néhány hamis képzettel szeretnék foglalkozni, amelyek a közbeszéd egy részében jelen vannak, és nem a tényeken alapulnak. Sokszor megfordulok fiatalok között, évtizedek óta tanítom is őket, hallom tőlük is ezeknek egy jelentős részét.
Azzal kell kezdenem, ami szinte mindig felmerül, ha erről az időszakról beszélünk: nem is volt rendszerváltás, csak elitcsere történt, a lényeg nem változott azóta sem. Nos, nyilván tévedés azt hinni, hogy a Kádár rendszer pártállami diktatúrája azonos a szabad választásokkal.
A kommunista Magyarországon 1988-ig csak egy párt, egy szakszervezet és egy ifjúsági szervezet létezhetett. Az alapvető emberi jogok nem érvényesülhettek, nem beszélhettünk sem szólás-, sem gyülekezési szabadságról. A véleményünket szabadon csak az illegális (szamizdat) lapokban lehetett kifejteni, mert a kommunista párt által kontrollált nyilvánosságban működött a cenzúra, illetve öncenzúra. A gondolat nyílt kifejtésért büntetés járt, ahogy az engedély nélkül szervezett megmozdulásért is. Hazánkban megszálló csapatok állomásoztak, a szovjetek évtizedeken keresztül beleszóltak politikai és gazdasági folyamatokba.
A rendszerváltással mindez gyökeresen megváltozott: azóta nem egy erőszakkal ránk kényszerített, idegen hatalom érdekeit kell kiszolgálnunk, hanem saját magunk vagyunk felelősek a szabadon meghozott döntéseinkért. Jogokkal, alkotmányos renddel, demokratikus intézményekkel rendelkező ország vagyunk közel 30 éve. Tehát az elitcsere csak a felszín, alapvetően változott Magyarország ’89-90-ben.
Persze sokan érzik úgy, hogy ma önkényben élnek, csorbulnak alkotmányos jogaik, diktatúra épül. Diktatúra nincs, de a jogok szűkülnek, a Fidesz-kétharmad önkényt szül. Nehéz azzal szembesülni, hogy hazánk jelenlegi állapotáért nem a megszálló oroszok, németek, osztrákok, törökök stb. felelősek, hanem mi magunk, szavazati joggal rendelkező magyar polgárok. Bármikor le tudná váltani az ország az Orbán-kormányt, ha akarná, és ha látna helyette jobb megoldást.
Az is felmerül rendszeresen, hogy a feltörekvő és a régi elit kiegyezésének tekinthető a rendszerváltás, amelyből a népet kizárták. Ez a vélekedés is nélkülözi a tényalapot. A hazai demokratikus átalakulás széleskörű népi részvétellel zajlott.
A különböző politikai tüntetéseken tíz és százezrek vettek folyamatosan részt országszerte. 1989. március 15-én, a romániai falurombolás elleni tiltakozáson, a bős-nagymarosi vízlépcső építése elleni demonstráción, az ’56-os forradalom mártír miniszterelnökének és társainak a felravatalozásán százezrek jelentek meg.
Nagy Imréék újratemetése a Kádár-rendszer szimbolikus temetésévé változott. A Hősök terén kb. 300 ezren, otthon, a TV előtt milliók nézték, ahogy évtizedes tabuk dőlnek meg pillanatok alatt. A szónokok ellenforradalom helyett forradalomról beszéltek, a még hatalmon lévő szocialista párt vezetői által ártatlanul meggyilkolt százak nevét olvasták fel, a megszálló orosz csapatok kivonását követelték. Sokan ott szembesültek azzal, hogy micsoda vérben és bűnben fogant a Kádár-rezsim. Ez a nap tette világossá, hogy rendszerváltás indult el az országban.
Emlékszem a változások gyorsaságára, hiszen egy évvel korábban június 16-án még jó, ha ezren lehettünk. Orbán Viktorral ketten indultunk az illegálisnak számító megemlékezésre, és a tervek szerint a Kelenhegyi és Mányoki utca sarkán találkoztunk volna Kis Jánossal. Mi késtünk 2 percet, addigra ő már nem volt ott. A Batthyányi örökmécsesnél már együtt siettünk a beszédét elkezdő Tamás Gáspár Miklós védelmére, amikor az egyenruhás és civil rendőrök megrohantak minket.
Az Ellenzéki Kerekasztal 1989 szeptemberében bomlott fel az MSZMP-vel megkötött alku miatt. Az MDF - megszegve a közös megállapodást - titkos tárgyalásokba bocsátkozott a kommunistákkal. Ennek eredménye lett az a paktum, amit hiányosságai, értelmetlen kompromisszumai miatt az SZDSZ és a Fidesz nem fogadott el, és népszavazást kezdeményezett négy kérdésben. A “négyigenes” népszavazáson 58 százalékos részvétel mellett közel 4 millió 300 ezer polgár vett részt.
A rendszerváltás lényegében az 1990-es első szabad választással zárult le. A konzervatív, liberális, baloldali és egyéb pártok indulásával megtartott parlamenti választás 62,7 százalékos részvétellel, közel 5 millió választó közreműködésével történt meg.
A magyar rendszerváltásra joggal lehetünk büszkék. Az emberek aktív részvételével, békés módon sikerült lebontani a diktatúrát, megteremteni a piacgazdaság és demokrácia alapjait. Létrejött a független és szabad Magyarország, évszázados álmunk vált valóra. Az esemény sok figyelmet, elemzést és értő kutatást igényel a téma jelentősége miatt is. Szükséges lenne vitákat, beszélgetéseket szervezni, független kutatóintézeteket létrehozni a jobb megismerés végett, és azért is, hogy a most felnövekvő fiatalok ne hamis közhelyekkel találkozzanak a rendszerváltás kapcsán.
Persze elemezni kell majd azt is, miért történt az, hogy Magyarország a régió vezető, sikerre ítélt országából visszacsúszott a sereghajtók közé 2003-2004 után. Ez az a bizonyos hetedik koporsó, amelybe a jövőnket temetjük már egy ideje. 2012-ben írtam erről cikket az akkor még létező Népszabadságba.
“»A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk ott fekszik.« Nemcsak a rendszerváltás, hanem saját életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt 1989. június 16-a, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napja. A Kádár-rendszer erkölcsi és politikai megsemmisülése ezen a napon, ott a Hősök terén vált visszavonhatatlanná, ez a gesztus adta meg a lehetőséget a teljes magyar társadalom számára, hogy fellélegezzen, új lapot, a demokratikus és szabad Magyarország megteremtésének fejezetét nyissa meg a történelemben. Bár tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet, mégis azok közé tartozom, akik Orbán Viktor aznap elhangzott beszédét ma is nagyszerűnek tartják. A beszéd úgy tett hitet 1956 erkölcsi és politikai öröksége mellett, hogy eközben egyértelművé tette: nemcsak emlékezésre, de az állampárt elutasítására, a megszálló szovjet katonák távozására, rendszerváltásra van szükség.
Orbán Viktor élete legfontosabb beszédének fájó aktualitása van ma is. Nem azért, mert ma ő az ország miniszterelnöke, és nem is azért, mert ma is küzdenünk kellene az ország szuverenitásáért. Hanem azért, mert a koporsók száma egyre nő. Általános élménye a magyar társadalomnak, hogy közös perspektíváink nem javultak, hanem romlottak az elmúlt években, ahogyan az is, hogy hosszú-hosszú időnek kell eltelnie, mire rendbe tudjuk hozni mindazt, amit elrontottunk. Míg a rendszerváltás első évtizede egyértelműen sikeres volt, addig az ezredfordulót követő évek kudarcnak bizonyultak. A jelenlegi kormány nemhogy megállítani nem tudta, hanem fokozta Magyarország lemaradását” - írtam akkor.
A lényeg nem változott 7 év óta. A rendszerváltás ügyének viszont tartozunk annyival 30 év után, hogy igyekszünk tisztán látni a múlt eseményeit, megismerni azok jelentőségét.