Mert táncolni jó! - TértáncKoncert a Bazilikánál

Publikálás dátuma
2019.06.16. 20:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A Budapesti Fesztiválzenekar ötödik éve rendezi meg ingyenes szabadtéri nagykoncertjét. Idén Beethoven VII. szimfóniáját játszották el, az utolsó tételre négyszáz gyerek táncolt a Bazilika előtt.
- Amikor egy világhírű zenekar húzza a talpalávalót, ez azért nem semmi – mondja Csenteri Andrea, apátfalvi óvónő, aki a Budapesit Fesztiválzenekar TérTáncKoncert koreográfiáját tanította be 18 gyereknek. A Csongrád megyei község egyike annak a 21 településnek, ahonnan a négyszáz gyerek érkezett a vasárnapi Szent István Bazilika előtt zajló programra. - Annak idején egy néptánccsoportban táncoltam Vári Bertalannal, ő keresett meg öt évvel ezelőtt a kérdéssel, hogy van-e kedvünk csatlakozni a programhoz. Először nemigen értettem az ötletet, de az első budapesti TérTáncon rájöttem, hogy az a toleranciáról, egymás elfogadásáról szól. Fontos az is, hogy a gyerekek ismerkednek a komolyzenével, ami nem kifejezetten gyerekműfaj. Nagyon jó érzés, amikor azt a visszajelzést kapom valamelyiküktől, hogy ezt megismerem a rádióból, ezt táncoltam és tudom ki Beethoven, vagy Sztravinszkij – meséli az amatőr néptáncos Csenteri Andrea a szentendrei Barcsay Jenő Általános Iskolában tartott szombati próbán. Az apátfalviak egyike, a pink ruhás két copfos kislány profin ismeri a mozdulatokat, bizonytalanságot csak a gyerekrengeteg miatt látni rajta. Az iskolai aula tikkasztó hőségében nem spórol meg egyetlen guggolást sem, csak Vári Bertalan csendre intő mondatai alatt próbál elnyomni egy-két ásítást. A koreográfia nem okoz nehézséget neki. - Apátfalva a néptáncban nagy tradicionális múlttal rendelkezik, nálunk gyűjtötték a dél-alföldi táncrend több mint felét Gajdos István vőfélytől. Így nálunk a tánc eleve fontos, az óvodában és az iskolában is tanítjuk – büszkélkedik Csenteri Andrea. Videón kapták meg a koreográfiát, február óta próbálnak. - A klasszikus balettmozdulatok nekem is feladták a leckét, mert mi néptáncosok a kezünkkel nem nagyon tudunk mit kezdeni, csípőre tesszük, vagy felemeljük, azt jónapot - utal a különbségre az óvónő, aki a Szeged Táncegyüttesben és a Makói forgatósban táncolt.   A Harangozó-díjas táncművész, koreográfus Vári Bertalan a Honvéd Táncegyüttesben kezdte, dolgozott az Experidance társulatában, 2011-ben saját együttest alapított Varidance néven. Öt éve minden évben ő készíti a sok száz gyerekre kitalált koreográfiát. A legtöbb csoport visszatérő már, az újak motivációs levéllel jelentkezhetnek. Az akár több száz kilométerről érkező együttesek buszait a zenekar bérli, a szombati próba után Szentendrén töltik az éjszakát. Este tábortűz körül hozzák össze az ötszáz fős Baranya megyei Drávafokról és a budapesti Gustave Eiffel Francia Általános Iskola és Gimnáziumból, a Szabolcs megyei Tiszaszalkáról és a budajenői általános iskolából, az ország legkülönbözőbb településeiről érkező különböző szociális helyzetű, kultúrájú, bőrszínű gyerekeket.   - Mert jó táncolni! - válaszolja a kilenc éves Kristóf Milán a miértről érdeklődő kérdésre. Kicsit nehéz a koreográfia és kicsit furcsa számára, hogy egyszerre több százan táncolnak, pedig nem először vesz részt a programon. - Tavaly is voltam, és az idei zene jobban tetszik – meséli a hernádszentandrási kisfiú, akinek már 33-34-es a lába. Tavaly Brahms Magyar táncok-jára járták. - Amikor próbálták szétosztani a csoportokat, be kellett állniuk cipőméret szerint és Milán 32-es cipője volt a legkisebb – meséli Csaba Viktória, az InDaHouse Hungary program Hernádszentandráson, a négyszáz fős lakosú borsodi faluban két éve dolgozó önkéntese, aki 24 gyereknek tanította be a koreográfiát. - Van egy család, amelynek Budapest annyira ismeretlen, hogy nem merik elengedni a gyereküket, mert nagyon sokat hallottak arról, hogy Budapesten elrabolnak gyerekeket. De talán vasárnap az anyuka mégis elhozza őt – mutatja be kétszáz kilométeresnél sokkal nagyobb távolságot Csaba Viktória.  

Örömmámor és szabadság

Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar alapítója, vezetője - Mitől különleges a TérTáncKoncert? - Minden koncert lehetőség arra, hogy átadjuk azt az örömérzést, amit a zene nekünk jelent. Csodálatos megélni, ahogy a roma és nem roma, hátrányos helyzetű és elitgimnáziumban tanuló gyerekeknek, miután hónapokig tanulták a koreográfiát, nagyon keményen dolgoztak, együtt mit jelent ez a program. Fantasztikus nézni a sokféleségüket és azt, ahogy összeköti őket ez a közös produkció. - Kinek az ötlete volt öt évvel ezelőtt? - Eleinte minden évben a Budapesti Búcsún volt egy szabadtéri koncert a Hősök terén. Nem emlékszem, hogy kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy a koncertet összekössük azzal, hogy gyerekek táncolnak, de végül a Budapesti Búcsú továbbfejlesztése lett a TérTáncKoncert. Sehol a világon nem láttam hozzá hasonlót, sok külföldi vendég is eljön. - Miért Beethoven VII. szimfóniáját választotta idén? - A VII. szimfónia a szabadság himnusza és a tánc valamiféle megdicsőülése. Az utolsó tételben örömmámorról és táncról van szó, ezért ennél tökéletesebb találkozást el sem tudnék képzelni darab és az esemény között. - Évekkel ezelőtt a fővárosi finanszírozással kapcsolatos felhívásában is ez a szimfónia szólt. Személyesen is van különleges köze a darabhoz? - Ez az egyik nagy kedvenc, a zeneirodalom egyik nagy csodája. Sokszor előadtuk már a zenekarral, de így ezzel a sok száz táncoló gyerekkel, mindennél jobb. - A zenekar dél-koreai turnéjának koncertjeit a dunai hajóbalesetben elhunyt áldozatok emlékének szenteli. Miért? - Nagyon sokat dolgozunk az ország és Budapest nemzetközi hírnevén, és ez nem valamiféle üres frázis. Sokat utazunk és sok ezer ember ünnepli a zenekart és rajta keresztül a magyar kultúrát. A koreaiaknak most Budapest neve ezt a hajótragédiát jelenti. Épp ebből a városból érkezik hozzájuk egy zenekar. A világ legtermészetesebb dolga, hogy nemcsak a saját részvétünket kell kifejeznünk, hanem közvetítenünk kell Budapest és az ország együttérzését is. Ezért a koreai koncertek egy megemlékező negyedórával kezdődnek, kifejezetten erre a célra választottunk egy koreai darabot. - A dél-koreai megemlékezés és a TérTáncKoncert sem a szűken értelmezett zene része. Miért gondolja fontosnak, hogy a közügyekre reagáljanak? - A Fesztiválzenekar története két fázisra osztható. Az elsőben az motivált bennünket, hogy mi legyünk a legjobbak, és iszonyú kemény munkával eljutottunk a szakma csúcsára. A második fázisban azt a célt tűztük ki, hogy miután felelősek vagyunk a közösségért, felhasználjuk a nemzetközi és hazai jelenlétet, népszerűséget arra, hogy tegyünk valamit a közösségért. Majdnem tíz éve elindult a nem csupán a zenét adás korszaka. - Ki dönti el, hogy milyen ügyek mellé állnak, mit képviselnek? - Mint vezetőnek nekem kell eldöntenem, de nagyon sokat beszélgetünk zenészekkel, munkatársakkal is erről. 

Frissítve: 2019.06.17. 13:22

Tarr Béla: Ez a foglalkozásom, összerendezem a dolgokat

Publikálás dátuma
2019.06.16. 19:09

Fotó: Filep István
Tarr Béla október óta dolgozott Bécsben a hajléktalanok világát bemutató, mindössze négy napig látható különleges alkotásán, amelyben kétszázötven, egzisztenciájától megfosztott ember arcképét lehetett megismerni.
Nyolc hónapig dolgozott az osztrák fővárosban. Sikerült megismernie? Én egy másik Bécset ismertem meg, nem azt, amit az emberek általában ismernek. Még nem láttam a Stephansdomot, de azt meg tudom mondani, hogy a Gürteltől (Bécs külső körútja) kifelé melyik sarkon melyik hajléktalan szálló működik, és ott ki kicsoda. Tíz szállóra jártunk munkatársaimmal rendszeresen, elmentünk éjszakai szállásokra, ételosztókba, ahol a nincstelenek enni kapnak. Kikből állt össze a hajléktalanok serege? Voltak közöttük lengyelek, szlovákok, románok, bolgárok, németek, szerbek, magyarok. A kelet-európai hajléktalanok gyakorlatilag Bécsben landolnak. Nem állítom, hogy fejedelmi dolguk van. Sőt! De még mindig emberségesebben bánnak velük, mint ahonnan eljönnek. Mindenki azt mondja, „hát haza, azt nem”. Hogy tudott közel kerülni a fedél nélküliekhez? Segítettek a szállók vezetői? Segítségre nem volt szükség, ezek az emberek nem hülyék. Lassan megértették, hogy miről akar szólni a művünk. Ez egy lassú folyamat, már mindenkit ismerek névről, ők is megszoktak engem, már nem gyanakszanak. Mégsem magától értetődő, hogy követni kezdték önt? Ez megmagyarázhatatlan. Az ember megérzi, hogy nem egy tömeggel áll szemben, hanem individuumok sokaságával. Azt is érzékeli, hogy ki az, aki csak önmagával van elfoglalva, ki az, aki messzebbre lát, ki az, aki teljesen elveszett. De hogy mit veszünk fel filmre, az már az ő személyiségükből következett. Volt, akinek megvolt a saját műsora, ilyen a magát ezüstre festő kéregető, aki mindennap elmegy szobornak a Stephansdomhoz. De például az öltöztető babával önfeledten játszó férfi alakítását mi találtuk ki. Az volt a benyomásom, hogy a hajléktalanok nagyon bezárultak, kevés kivétellel nem is szólnak egymáshoz. A jelenetek nem elméletek alapján készültek, meg kellett találni a legautentikusabb formát. Empátia kell hozzá, semmi más. Szándékosan „hagyta ki” a produkcióból a beszédet, rendezői megfontolásból? Így alakult, nem volt mögötte rendezői mánia. Ebben az egész produkcióban nem volt szükség szavakra. Nézze, az embernek van agya, vannak érzékszervei, érzékenysége. Minden idegszálával igyekszik megérteni a világot, aztán megpróbál formát adni neki, hogy megoszthassa más emberekkel. Engedi az agyát a benyomásoktól vezetni? Persze. Az a legnagyobb marha, akinek van egy koncepciója és azt végigviszi. Én hagyom, hogy a dolgok hassanak rám, s aztán megpróbálom valamilyen irányba terelni. Végül is ez a foglalkozásom: összerendezem a dolgokat. Így jön létre, más és más. Itt Bécsben is azt láttam, hogy bár mindent rögzített a számítógép, minden előadásnak más a ritmusa. Hiába van beprogramozva az összes lámpa, akkor is bele kell nyúlni, ennyiben hasonlít a produkció a színházhoz. Ez azt jelenti, hogy bent volt a közönséggel együtt a teremben, és igazított az előadáson? Igen, de azt nem árulom el, hogy hol. Nem sajnálja, hogy ezt az annyi műgonddal készített alkotást csak 1600 ember látta? Engem a Festwochen hívott meg, bármit csinálhattam volna. Akár színdarabot, akár kiállítást. Elképzelhető, hogy ősztől újra vetítjük, de csak itt az E-épületben, mintha színházban lennénk. A legutolsó szögig minden megvan, bármikor felállítható. Van a produkciónak ritmusa, logikája, hullámzása, itt kell a nézőnek ülnie. Adódik az Önnek gyakran feltett kérdés, örökre elbúcsúzott 2011-ben a filmkészítéstől? A világ változik ugyan, de nem lényegesen, dermedtség uralkodik. Van egy formanyelv, egy stílus, ami hozzátartozik ahhoz a gondolathoz, amit az ember el akar mondani. S ha már az ember úgy érzi, hogy az egészet elmondta, megcsinálta, akkor nincs értelme ismételni, nem is szabad. Nincs tehát film. De Magyarország sincs? Nem jelent Önnek semmit személyesen, hogy elkezdődött az Andrew Vajna utáni korszak? Én Vajnát személyesen alig ismertem, egyszer beszéltünk csak, ami nem volt éppen sikeres. Nem egy emberhez viszonyulok, hanem egy struktúrához. Ha azt gondolom, hogy a struktúra nem jó, nem demokratikus, – márpedig nem változik, miközben emberek jönnek és eltűnnek – akkor az én viszonyom is azonos vele. Magyarországon vagyunk nyolc millióan választópolgárok, ezt választottuk, együk meg, amit főztünk. Szívesen dolgoznék Magyarországon, de most nem tudok. Szívesebben aludnék a saját ágyamban, mint egy szállodában. 

Névjegy

Tarr Béla Kossuth-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró. Pécsett született 1955-ben. 1987-től működik együtt Krasznahorkai László regényíróval. A Guardian című brit lap a világ legjobb filmrendezői listáján a 13. helyen említette. 2007-ben a Cannes-i fesztiválon Georges Simenon regénye alapján készült A londoni férfi című filmjével vett részt a hivatalos versenyprogramban. 2011-ben pedig A torinói ló versenyzett és nyerte el az Ezüst Medve díjat a Nemzetközi Berlini Filmfesztiválon. Ebben az évben bejelentette, hogy nem rendez több filmet. 2011-ben választották a Magyar Filmművészek Szövetsége elnökének. Élesen bírálta az Andy Vajna filmügyi kormánybiztos működését, majd bezárta produkciós irodáját, és iskolát alapított a szarajevói egyetemen.

Hajléktalanok a legélhetőbb városban

Ezerhatszáz ember láthatta – összesen nyolc előadásban a bécsi ünnepi hetek záró csúcsprodukcióját, Tarr Béla Missing People című alkotását. Az évek óta a legélhetőbbnek mondott világváros csillogástól mentes arcáról, a hajléktalanokról lehetett látni nagyon szokatlan bemutatót, másfél órában. A nézőket a Museumsquartier E-épületében gyűjtötték össze, majd egy „az előadás rögtön kezdődik“ feliratú tábla alatt vezették őket némi kacskaringóval egy hatalmas, hosszúkás terembe. Egy óriási és két kisebb filmvászon uralja a falakat, csak oldalt, hát nélküli magas padokon ülve lehet követni az eseményeket. A termet bordó szövettel letakart, kisebb-nagyobb ünnepi asztalok töltik meg, rajtuk egy már befejezett lakoma, talán szilveszteri mulatság nyomaival: eldőlt pezsgős üvegekkel, szendvicsbe nyomott csikkel, konfettivel, földre dobott papírszalvétákkal. Az egységes helyszínt néhány oda nem illő ruhakupac, elhagyott mankó, hálózsák, szétolvasott könyv, himzőeszköz töri meg. A közönség időt kap ezek konstatálására, s ekkor nyílik a hatalmas bársonyfüggöny, s kezdődik az igazi látványosság. A világhírű rendező hangsúlyozottan nem filmet készített, de valami hasonlót. A 95 perc alatt végig a vászonra meredünk, ott vonulnak be furcsa ünnepélyességgel a kiválasztott hajléktalanok, szomorú seregüket egy kerekes székes, szakállas férfi vezeti. Hol a csoportkép látható, hol az egyének – 250-en vannak – válnak ki a tömegből. Hol filmet látunk, hol színházat, rettenetesen lehangoló élő zene kíséretében. A kamera folyton mozog, ahogy pásztázik az elnyűtt, gyakran elivott arcokon. Az oldal vásznak időként ráerősítenek a fő vászon történéseire, az arcok lassan ismerőssé válnak. Az előadás helyszíne megegyezik a nézők által elfoglalt teremmel, a nyomorultak ott próbálnak elnyúlni, aludni, inni, enni, olvasni, ahol utóbb a közönség nézi őket. Cselekmény nincs, egy magyarul elhangzó „én istenem..“ imán kívül beszéd sem hallható. A magánfoglalatosságok, a többnyire befelé forduló emberek megmutatásán kívül egyetlen közösségi esemény történik: a lepusztított asztalokon maradt lakoma romjainak elfogyasztása. Az addig visszafogott, lelassult emberek hirtelen felélénkülnek, falnak, isznak, akár egymás elől kapkodják a pezsgős üvegeket. A“nagy zabálás“ után az emberek nyugovóra térnek, ahányan, annyiféleképpen. Van aki csak eldobja magát a földön, van, aki gondosan megágyaz kevéske holmijából, néhányan összebújnak. A pihenésből egyetlen valaki nem ébred fel, hasra fordult, mezítlábas alakját a többiek körülveszik, csak vastag cipőjük, nadrágjuk szára látható. Teljes kilátástalanság, reménytelenség. Az idő leteltével a pezsgőtől átmenetileg felélénkült hajléktalanok újból elkomorulnak, a kerekes székes férfi vezényletével elhagyják a termet. A mozivászon kettényílik, az éles fényben sörpadok és sörszékek láthatók, a nézők ingyen sört ihatnak, egy harmonikás fiatal nő pedig élőben folytatja a lehangoló zenélést. A közönség az oldalajtón távozhat, egy olyan folyosón keresztül ahová a fedél nélküliek holmijait tornyozták fel, rettenetes harmóniában. Nem volt könnyű.

Frissítve: 2019.06.16. 19:28

Átadták a Leopold Bloom Díjat

Publikálás dátuma
2019.06.16. 18:46

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás
Ember Sári vehette át idén a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat, a nemzetközi Bloomsday ünnepének előestéjén a Ludwig Múzeumban. A Mary McLoughlin és John Ward műgyűjtők által alapított, 2011 óta kétévenként meghirdetett elismerés célja, hogy elősegítse a magyar képzőművészek nemzetközi karrierépítését. A nemzetközi művészeti szakemberekből álló háromtagú zsűri csaknem ötven pályázatból választotta ki a hat döntőst, majd közülük a nyertest. A tízezer euró összegű elismerést a tavaly Campari Art Prize díjjal, valamint Herczeg Klára junior díjjal is elismert képzőművész a prágai Karlin Studiosban megvalósuló kiállítása és az ahhoz kapcsolódó költségek biztosítására használja fel. 
Szerző
Témák
Ember Sári
Frissítve: 2019.06.16. 19:42