Zeffirelli halálára: Szenvedélyek magaskultúrája

Ha csak a Rómeó és Júliát jegyezné, akkor is a filmtörténet örök alkotója lenne.

Zeffirelli nevét akkor hallottam először, amikor a magyar tanárnőnk a gimnáziumban az olasz nagymester 1968-ban készült mozis adaptációjával hozta meg a kedvünket Shakespeare tragédiájához.

Ekkor hintették el a tudatomban, hogy mit jelent az, hogy valaki nagy rendező. Ha csak a Rómeó és Júliát jegyezné, akkor is a filmtörténet örök alkotója lenne, hiszen ő tette minden korosztály számára kedveltté a világirodalom egyik legnagyobb tragédiáját – a műhöz komponált Nino Rota dallamairól és a gyerekszínészek szenvedélyes játékáról nem is beszélve.

Nem véletlen, hogy élete másik legnagyobb műve az 1967-ben bemutatott A makrancos hölgy, amelyben Richard Burton és Elizabeth Taylor égett magas hőfokon – ezt a művet nyugodtan szintén odatehetjük a legjobb Shakespeare adaptációk közé. A hetvenes években is formában volt, ekkor készítette el az Assisi Szent Ferenc életét bemutató Napfivér, holdnővért, illetve a hat és fél órás monumentális nagyepikus „minisorozatát”, a Názáreti Jézust. Hollywoodban nem sok szeretet kapott, A Brooke Shields-szel 1981-ben forgatott Végtelen szerelem az életmű talán legnagyobb bukása, 1990-es Hamletről pedig mindenki azt a kérdést tette fel: de miért Mel Gibson kapta a címszerepet? Ám, azt, hogy az idős rendezőkben az út végén ott egy bölcs mestermű, a Tea Mussolinivel bizonyította, amelyben brit és amerikai nők sorsán keresztül mutatta be, milyen volt Benito Olaszországa. A Firenzében játszódó történet abszolút önéletrajzi ihletésű. És az is kiderül belőle, hogy Zeffirelli hogyan lehetett egyszerre mélyen vallásos, jobboldali politikus Silvio Berlusconi pártjában, mellette vállaltan homoszexuális. Sosem józan fejjel gondolkodott, a szenvedély vezérelte.