Állambácsi

Az állam én vagyok. Én is. Meg a többiek. Mi, mindannyian. Mégis, immár kilencedik éve az a felállás, mintha az állam már nem én lennék. Hanem csak azok, akik helyeslik a jelenlegi irányt, akik jónak tartják mindazt, ami itt történik mostanság, akik visszaépítették azt, amit egyszer már sikerült lebontani.

Talán ezért is torzult el a jelenlegi hatalom értéktelen rendje abba az irányba, hogy Kubához, Venezuelához, vagy éppen Kínához hasonlóan nálunk is az legyen a politikai alapfelállás, hogy az állam majd gondoskodik rólunk, helyettünk, nekünk még csak gondolkodnunk sem kell. És akik beálltak a sorba, hagyták, hogy a tudatuk hiánya legyen a mérce, azok irányítanak minket, még gondolkodókat.

Hiába határozza meg a lét a tudatot, ha nincs mire hatni. Kiüresített térben minden értelem értelmetlenné válik. Talán emiatt is vannak értelmetlen döntések, értelmezhetetlen eredményekkel. Talán ide vezethető vissza mindaz, ami ma egyre többeknek már teljességgel idegen, elfogadhatatlan, amit egyre többen már elutasítanak.

Valószínűleg mindenkinek elemi vágya, hogy anyagilag biztonságban éljen. Naivitás ugyanakkor azt hinni, hogy az állambácsi tényleg gondoskodni fog rólunk. Valójában csak magunkra számíthatunk.

Éppen ezért szakítani kell azzal az attitűddel, amely mélyen beidegződött a társadalom többségének tudatába! Főleg, ha minderre még politikai hatalmat is építenek. Tudniillik azt, hogy az „állambácsi biztonságot nyújt", és megúszhatod a versenyt! Hogy az állambácsi majd gondoskodik rólad. Hogy az állambácsit becsapni nem kell félnetek, úgysem ellenőriznek mindenkit, mindenhol.! Hogy az állambácsit mindenkor meg lehet, sőt meg is kell fejni. Lehet érzékelni, hogy a konzervatívok éppen ezekre a kommunista hagyományra építenek.

Orbán is éppen az ilyen nosztalgiákra próbál bazírozni, hogy szavazatokat gyűjtsön. És nemhogy demagóg módon épít erre a beidegződésre, hanem a félelemre, a megfélemlítésre játszva manipulál, befolyásol, érdekeltté teszi mindazokat, akik az állam működésének a normalitását lennének hivatottak biztosítani. Ezért is torz és deformált ez az egész jelenlegi rendszer. De ha a Kádár-korszaktól örökölt mentalitástól nemhogy nem tudnak, de nem is akarnak elszakadni, akkor ez a szakítás azontúl, hogy szükségszerű, iszonyúan nehéz is. Ezért új struktúra helyett ezt alkalmazták mint könnyebb megoldást. Átvéve természetesen ennek minden elemét, beleértve a teljes és totális központosítást és az államosítást. Minden és mindenki egy embertől függjön.

Aminek következtében az objektív, tárgyilagos mérlegelések hiányán alapuló döntések torz eredményeket képeznek. Ha nincs önálló döntési jog és lehetőség, akkor tényleg csak marionettbábuk vagyunk mindannyian. És szalutálunk egy despota minden, a realitásoktól is elrugaszkodott ámokfutásához. Egyre többet teszünk be abba a közös zsákba, amelyiken egyre nagyobb lyuk tátong. És minél több folyik bele, annál több folyik ki belőle. Viszont az eredménye, de még a látszata is a nullával vetekszik.

Mindez csak egyre jó: a még mindig elvakultakkal elhiteti, hogy milyen jó is, ha az állam nemcsak gondoskodik rólad, de gondolkodik is helyetted. Talán ezért is van az, hogy a politikusok jobban szeretik, ha sokat vonnak el, a visszaosztásnál pedig ők diktálhatnak.

Hogy egy példával is érzékeltessem mindezt: az is közrejátszott az magánnyugdíjvagyon állami ellopásában, hogy ennek az állambácsinak nagyon nem tetszett az öngondoskodás, az önálló takarékoskodás. Ez szembement az állambácsi majd gondoskodik rólad ígérettel. A magánnyugdíjak viszont, a nyugdíjas halála után, az örökösöket gazdagították volna. De ha ez a pénz is az állami nyugdíjkasszát növeli, akkor az az állam feneketlen bugyrában landol, ismeretlen felhasználási céllal. A mi pénzünk, mégsem szólhatunk bele a felhasználásába. Mint ahogy a magánynyugdíjak átszivattyúzása után is sok mindenre felhasználták azt az összeget, csak nem arra, ami a rendeltetése volt. Jellemző példája ez annak, hogy mekkora értékkülönbség van az állami és/vagy az öngondoskodás között.

Az egyközpontúság, a személyi kultusz, a hatalomkoncentráció - nem lévén igazi, valós kontrollja - rengeteg pénzt emészt fel. Jóval többet a kelleténél. A mohóság, a hozzá nem értés, a realitások hiánya nem ismer határokat.

Tudom, hogy a működéshez pénz kell, Tisztában vagyok vele, hogy pénz nélkül elhal az állam. De az enyém meg felkopik.