Már az első pillanatban ismerős volt. Így, hetven felé sok embert ismerek, akiknek nem tudom a nevét, és sok nevet tudok, aminek semmi hasznát sem veszem. Először azt gondoltam, csak nyaral azon a kis balatoni településen, ahol én már állandó lakos vagyok. Korombeli, magas, kisportolt, bajuszos férfi, valahol a diplomácia keresztútjain találkoztunk, mindig elegáns, jól beszélt idegen nyelveket, kellemes társaság, volt államtitkár és bankelnök, vállalati vezér, a politika kedvence, ellensége és barátja, ahogy éppen az érdekei diktálták.
Most régi, kis Opellel közlekedik, agyonmosott trikót és rojtos mackóalsót visel, hullámos ősz fürtjei inkább kiöregedett rockzenészre emlékeztetnek. Korán reggel mindig egyidőben vásárolunk a kis boltban, köszönünk is egymásnak, ahogy illik. Látszólag figyelmesen, hosszasan válogat a szűk kínálatból, aztán mindig ugyanazt veszi, kenyeret, olcsó felvágottat, konzerveket, Unicumot.
A boltos kislány árulta el. Ő Kállai úr. Milliomos. Ideköltözött - tette hozzá szinte bizalmasan.
Vajon mit keres itt? Azt, amit én? Eltávolodni a mozgalmas világtól? Végül ő szólított meg egy esős reggelen.
- Pekingben találkoztunk, emlékszel? - tegeződtünk, mint régen, meg is bökte a vállamat.
- Biztosan - feleltem, de nem emlékeztem.
- Akkor igazad volt. Kicsúszott kezünkből.
Mindig bátorítottam az üzletembereket, hogy hallgassanak a diplomatákra, ám sokan úgy gondolták, nincs szükségük a tanácsainkra. Pedig előre kell gondolkodni, akárcsak a sakkban, de Kínában nem csak a partner következő lépését kell kitalálni. Az összes lépést, ez a lényeg.
- Gyere fel egy italra – mondta.
Dűlőutakon kanyarogtunk, amíg elértünk egy magányos kis házhoz a hegyoldalban. Nagy villára számítottam, borospincére, uszodára, de tévedtem.
- A feleségem tíz éve meghalt, azóta magam csinálok mindent. Takarítás, ebéd, délután teázás a teraszon.
Körbejártuk a házat. Gondozott kert, ápolt növények. A nappaliban kényelmes bútorok, kínai vázák, a falakon fiatalkori fényképei neves emberek társaságában Leültünk a teraszon. Unicumot töltött.
- Kidobtam a márkás ruháimat is a sok seggnyalással, hízelkedéssel, csalódással együtt. Mindent, ami a múlthoz kötött. Elég volt. Egy nagy terepjáró áll a garázsban, tíz éve a kulcsa sincs meg. Pedig milyen büszke voltam rá.
Ittunk egyet, aztán még egyet.
- A gyerekek Amerikában vannak, néha jönnek látogatni, de én nem megyek hozzájuk. Nem az én világom. Útlevelem sincs - újra töltött magának, pedig még csak reggel volt.
- A feleségem szerette ezt a környéket, a kertet, miatta költöztünk ide. A barátok egy ideig még jártak, aztán szokás szerint elmaradtak. De jobb is ez így. Csak azt a kínai dolgot sajnálom. Életem nagy bukása volt. Gondoltam, elmondom valakinek - hátradőlt a fotelben, tekintetével a kutyáját kereste a kertben.
- Benne lehet bízni. Néha elbarangol, de estére mindig hazajön. Megvárom a vacsorával.
Most már tudtam, mit keres itt. Azt, amit én.