Nyugalmazott milliomos

Már az első pillanatban ismerős volt. Így, hetven felé sok embert ismerek, akiknek nem tudom a nevét, és sok nevet tudok, aminek semmi hasznát sem veszem. Először azt gondoltam, csak nyaral azon a kis balatoni településen, ahol én már állandó lakos vagyok. Korombeli, magas, kisportolt, bajuszos férfi, valahol a diplomácia keresztútjain találkoztunk, mindig elegáns, jól beszélt idegen nyelveket, kellemes társaság, volt államtitkár és bankelnök, vállalati vezér, a politika kedvence, ellensége és barátja, ahogy éppen az érdekei diktálták.
Most régi, kis Opellel közlekedik, agyonmosott trikót és rojtos mackóalsót visel, hullámos ősz fürtjei inkább kiöregedett rockzenészre emlékeztetnek. Korán reggel mindig egyidőben vásárolunk a kis boltban, köszönünk is egymásnak, ahogy illik. Látszólag figyelmesen, hosszasan válogat a szűk kínálatból, aztán mindig ugyanazt veszi, kenyeret, olcsó felvágottat, konzerveket, Unicumot. 
A boltos kislány árulta el. Ő Kállai úr. Milliomos. Ideköltözött - tette hozzá szinte bizalmasan. 
Vajon mit keres itt? Azt, amit én? Eltávolodni a mozgalmas világtól? Végül ő szólított meg egy esős reggelen. - Pekingben találkoztunk, emlékszel? - tegeződtünk, mint régen, meg is bökte a vállamat. - Biztosan - feleltem, de nem emlékeztem. - Akkor igazad volt. Kicsúszott kezünkből.
Mindig bátorítottam az üzletembereket, hogy hallgassanak a diplomatákra, ám sokan úgy gondolták, nincs szükségük a tanácsainkra. Pedig előre kell gondolkodni, akárcsak a sakkban, de Kínában nem csak a partner következő lépését kell kitalálni. Az összes lépést, ez a lényeg.
- Gyere fel egy italra – mondta. 
Dűlőutakon kanyarogtunk, amíg elértünk egy magányos kis házhoz a hegyoldalban. Nagy villára számítottam, borospincére, uszodára, de tévedtem. 
- A feleségem tíz éve meghalt, azóta magam csinálok mindent. Takarítás, ebéd, délután teázás a teraszon.
Körbejártuk a házat. Gondozott kert, ápolt növények. A nappaliban kényelmes bútorok, kínai vázák, a falakon fiatalkori fényképei neves emberek társaságában Leültünk a teraszon. Unicumot töltött. 
- Kidobtam a márkás ruháimat is a sok seggnyalással, hízelkedéssel, csalódással együtt. Mindent, ami a múlthoz kötött. Elég volt. Egy nagy terepjáró áll a garázsban, tíz éve a kulcsa sincs meg. Pedig milyen büszke voltam rá.
Ittunk egyet, aztán még egyet.
- A gyerekek Amerikában vannak, néha jönnek látogatni, de én nem megyek hozzájuk. Nem az én világom. Útlevelem sincs - újra töltött magának, pedig még csak reggel volt.
- A feleségem szerette ezt a környéket, a kertet, miatta költöztünk ide. A barátok egy ideig még jártak, aztán szokás szerint elmaradtak. De jobb is ez így. Csak azt a kínai dolgot sajnálom. Életem nagy bukása volt. Gondoltam, elmondom valakinek - hátradőlt a fotelben, tekintetével a kutyáját kereste a kertben.
- Benne lehet bízni. Néha elbarangol, de estére mindig hazajön. Megvárom a vacsorával.
Most már tudtam, mit keres itt. Azt, amit én. 
Szerző
Odze György

Fórum a hegyen

A folyamatosságot Paul Lendvai képviselte a felszólalókat bemutató bölcs iróniájával, a szervezők egyik legfontosabb újítása a „nulladik napra” beiktatott vitasorozat volt a technológiai kihívásokról és az egészségügy jövőjéről, az osztrák publikum számára a legfőbb politikai igazodási pontot Brigitte Bierlein, az új kancellárasszony szavai nyújtották, a nemzetközi média figyelme pedig leginkább az uniós csatlakozás mellett szenvedélyesen érvelő Zoran Zaevre, Észak-Macedónia miniszterelnökére irányult, aki még országa névváltoztatását is képes volt keresztülvinni, hogy megkezdhessék az EU-csatlakozási tárgyalásokat. Ausztria festői Duna-völgyében, a Wachaunak nevezett térségben, Krems városkával átellenben, a hegyen magasodó göttweigi apátságban megtartották az idei, immár 24. Wachau Európa Fórumot. A kánikula a hatalmas árnyékolók alatt is perzselő volt az apátsági teraszon, ahol a több száz fős záró ebéd színes forgatagában Zoran Zaev volt az egyedüli, aki rágyújtott az asztalnál. Észak-Macedónia kormányfője szerint az egyetlen lehetséges távlatot az európai intézményrendszerbe való teljes betagozódás jelenti. Tudja, hogy ehhez hazájának még sokat kell változnia – talán saját magának is, például hasznos lenne, ha felhagyna a dohányzással, ami Európában már nagyon nem „cool”. A többi felszólalót hallgatva persze fölvetődik a kérdés, nem süllyedő hajóra akar-e felkapaszkodni Észak-Macedónia miniszterelnöke. A beszédek nem tartalmaztak sok eredetiséget, bár kétségtelenül valamivel több derűlátást tükröztek, mint ha egy hónappal ezelőtt, az európai parlamenti választások előtt tartották volna a fórumot. Pozitívum, hogy egy dologban érdekes módon ugyanazt mondta Lendvai és az olasz Antonio Tajani, az EP leköszönő elnöke, aki anno Silvio Berlusconi politikai emlőin nevelkedett: „bíráljuk az uniót, de elkötelezettek vagyunk amellett, hogy jobbá tegyük”. A rombolni akarók nem voltak ott a hegyen. De hogy miként lehet jobbá tenni az uniót, ma még nem nagyon konkretizálódik. A wachaui vitákban az egyik leggyakrabban ismétlődő, kissé nyelvtörő szó a szubszidiaritás volt. Az az elv, hogy minden kérdést a probléma felmerüléséhez legközelebbi közegben, a legalacsonyabb szinten kell kezelni. Amit egy település is megoldhat, azt ne vigyék fel tartományi szintre, amit egy állam saját maga is el tud intézni, abba ne szóljon bele Brüsszel. Ez önmagában akár még zene is lehet a populisták füleinek, de az Európa-párti tétel úgy folytatódik, hogy vannak olyan kihívások, amelyek csak a kontinens összefogásával válaszolhatók meg. Johannes Hahn osztrák EU-biztos ezzel kapcsolatban kiemelte: Európa erős gazdasági tömböt képezhet, de az energia területén, valamint a közös kül- és biztonságpolitikában túlzottan erősek a külső függőségei. Tajani szerint közös európai stratégiára van szükség a migrációs és a kereskedelempolitikában egyaránt. Európának vannak csodaszép gondolatai – most már csak a megfelelő emberekre lenne szükség ezek valóra váltásához.

Maszatolás

Állandóan felcímkézzük egymást és ezáltal magunkat is. Csapatokba verődünk, eszerint alkotunk véleményt, aztán eljátsszuk a függetlent. A hétvégén véget ért Pécsi Országos Színházi Találkozó körül is évek óta megy a maszatolás. Abban senki sem vitázik, hogy szükség van-e országos színházi fesztiválra. Az viszont már vita kérdése, hogy ki válogassa a versenyelőadásokat, ki legyen a zsűriben, ki szóljon hozzá és egyáltalán maradjon-e Pécsen, ahol tizenkilenc éve mégis csak otthonra talált, vagy vándoroljon, netán költözzön el máshová. Érdemes e helyütt is megemlíteni, hogy az induláskor az akkori városvezető, történetesen egy baloldali városvezető, sajnos már elég rég nincs közöttünk lobbizta ki a kulturális tárcánál a pécsi helyszínt. Azt is elintézte, hogy az állam és a város egyenlő arányban támogassa a fesztivált. Azóta ez igencsak változott, a város anyagi gondjai miatt egy helyi cég kezébe került a többségi tulajdon, új szakmai tulajdonos is bekerült a képbe. A kultúrharc a POSZT-ot sem kímélte, de az épp aktuális viharokat követően aztán eddig mégis talpon maradt és a virágzó korszakot egy kompromisszumokkal, háttéralkukkal megterhelt időszak követte. A maszatolás, az össze-vissza beszéd pedig elkezdte eluralni a kommunikációt. Mindenki épp úgy fogalmazott, ahogy a pillanatnyi érdekei kívánták. Egy dolgot felejtettek el, hogy egy színházi fesztivál, azért mégis csak szakmai kérdés. Az Örkény Színház Secondhand című a Szovjetunió felbomlásáról szóló előadásának a végén megidézik az irodalmi Nobel-díjas szerzőnőt, Szvetlana Alekszijevicset, és elhangzik: „Nincs állandóbb és gyötrőbb gondja az embernek, mint az, hogy – ha szabad maradt – minél előbb keressen valakit, aki előtt meghajolhat...” Egyszer ettől a kényszertől kellene végre megszabadulni, mindenféle címkézés és maszatolás nélkül. 
Szerző
Balogh Gyula