Ha nehezen is, de tegyük félre egy pillanatra az emlékezés gyötrelmeit, akkor is, ha tudjuk, a magyar történelemmel igazán szembenézni meglehetősen gyötrelmes, ha a szembenéző valóban az igazságra kíváncsi, nem pedig a hatalom emlékezetpolitikai csalárdságaira.
Harminc éve, hogy Orbán Viktor Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai újratemetésén beleégett a nemzet köztudatába. Három évtized múltán már csak azon folyik a vita, volt-e a beszédének hatása a szovjet csapatok kivonására, vagy sem. Nem volt. De annak a beszédnek a lényege nem a szovjet megszállás volt, hanem az, aminek a szovjet megszállás a következménye lett. A szakítás mindenféle diktatúrába hajló autokrata berendezkedéssel, azzal, hogy ebben az országban bárkit az akasztófáig lehessen üldözni politikai nézetei miatt. A reménytelen jövőről szólt, ifjú nemzedékek eltékozolt életéről.
Orbán Viktor, a mai kormányfő, vasárnap kora reggel - mint a közösségi oldalára feltett videó igazolja - feleségét kézenfogva felkereste Nagy Imre sírját.
Micsoda utat járt be ez a politikus és nyomában az ország azon fele, amely hatalmon tartja, hogy a fekete koporsók mellől eljusson a 301-es parcelláig. Micsoda politikai kacskaringók kellettek hozzá, hogy a harmincadik évfordulón teljes titokban emlékezzen arra a politikusra, akinek szobrát ugyancsak teljes titokban helyeztette el a Vértanúk teréről Marx hűlt helyére, amiben azért érzünk némi utókori jobboldali hatalmi gúnyt, egyszersmind jószándékot is: jobb a szobor Nagy Imrének, ha nem látja a mai parlamentet.
Gloria victis - írta Facebook-videója címének a miniszterelnök. Amiről csak annyi jut eszünkbe: igen: szeretnénk sokan meglátni, hogy őt legyőzzék, de semmi olyan áron, ahogyan Nagy Imrével tették 1958-ban azok, akikkel volt bátorsága szakítani.
Dicsőség az áldozatoknak. De ki fog itt dicsőséget celebrálni a magyar népnek Orbán után?