Gloria victis

Ha nehezen is, de tegyük félre egy pillanatra az emlékezés gyötrelmeit, akkor is, ha tudjuk, a magyar történelemmel igazán szembenézni meglehetősen gyötrelmes, ha a szembenéző valóban az igazságra kíváncsi, nem pedig a hatalom emlékezetpolitikai csalárdságaira. Harminc éve, hogy Orbán Viktor Nagy Imre mártír miniszterelnök és társai újratemetésén beleégett a nemzet köztudatába. Három évtized múltán már csak azon folyik a vita, volt-e a beszédének hatása a szovjet csapatok kivonására, vagy sem. Nem volt. De annak a beszédnek a lényege nem a szovjet megszállás volt, hanem az, aminek a szovjet megszállás a következménye lett. A szakítás mindenféle diktatúrába hajló autokrata berendezkedéssel, azzal, hogy ebben az országban bárkit az akasztófáig lehessen üldözni politikai nézetei miatt. A reménytelen jövőről szólt, ifjú nemzedékek eltékozolt életéről. Orbán Viktor, a mai kormányfő, vasárnap kora reggel - mint a közösségi oldalára feltett videó igazolja - feleségét kézenfogva felkereste Nagy Imre sírját. Micsoda utat járt be ez a politikus és nyomában az ország azon fele, amely hatalmon tartja, hogy a fekete koporsók mellől eljusson a 301-es parcelláig. Micsoda politikai kacskaringók kellettek hozzá, hogy a harmincadik évfordulón teljes titokban emlékezzen arra a politikusra, akinek szobrát ugyancsak teljes titokban helyeztette el a Vértanúk teréről Marx hűlt helyére, amiben azért érzünk némi utókori jobboldali hatalmi gúnyt, egyszersmind jószándékot is: jobb a szobor Nagy Imrének, ha nem látja a mai parlamentet. Gloria victis - írta Facebook-videója címének a miniszterelnök. Amiről csak annyi jut eszünkbe: igen: szeretnénk sokan meglátni, hogy őt legyőzzék, de semmi olyan áron, ahogyan Nagy Imrével tették 1958-ban azok, akikkel volt bátorsága szakítani. Dicsőség az áldozatoknak. De ki fog itt dicsőséget celebrálni a magyar népnek Orbán után? 
Szerző
Friss Róbert

A revízió szelleme

Talán csak véletlen egybeesés, hogy Európa délnyugati és keleti perifériáján egyaránt az elhibázott emlékezetpolitika, illetve a történelmi megbékélés hiánya generált az elmúlt napokban konfliktusokat. Madridban a baloldali kormány Franco fasiszta diktátor földi maradványainak exhumálása mellett döntött, kiváltva ezzel a Spanyolországot harminchat évig irányító generalisszimusz mai híveinek felháborodását. Közép-Európában pedig a hajdanvolt Monarchia örökségén marakodó nemzetiségek egyes képviselői mutattak be csúnya színjátékot az Úz-völgyi katonatemetőben, kis híján megismételve az 1990-es marosvásárhelyi eseményeket. 
A román ortodox papok irányításával zajló temetőfoglalás, a rendszeressé váló kárpátaljai emlékműgyalázások vagy a diszkriminatív szlovák nyelvtörvény elfogadása mind-mind a trianoni sebek feltépését jelentik sok magyar számára. Kontinensünknek ezen a tájékán a jelek szerint nem vált követendő példává a történelmi jelentőségű német-francia kézfogás, s a schengeni határok átjárhatósága sem csillapította a revízióra való törekvés érzését. 
Magyarországon már egyenesen a „kisantant” feléledésétől tartanak nem kevesen. S mivelhogy a hazai kormánypártot jobbról előzni úgyszólván képtelenség, e fenyegetettség-érzésből idehaza egyvalaki profitálhat csupán: a kiváló helyzetfelismerő képességgel rendelkező Orbán Viktor. Annál is inkább, mert az EP-választáson a bevándorlás-ellenes retorika nem hozta meg a kívánt eredményt a kontinentális szélsőjobbnak. 
Orbán tudja persze, hogy szorosabb európai integrációval lehetne elejét venni a nemzetiségi villongásoknak. Ennek bevallása azonban rövid távú politikai érdekeivel ellentétes lenne. A szóban forgó atrocitások ellenben alkalmat adnak a Horthy-érával jogfolytonosságot vállaló miniszterelnöknek arra, hogy a migránsozás kifulladása után a revizionista érzelmek felkorbácsolásához folyamodjon.
Cirka harminc esztendővel ezelőtt, a rendszerváltozás környékén alapvetően kétféle forgatókönyv létezett hazánk jövőjét illetően. Akadtak, akik a „keresztény kurzus” feltámasztását tartották kívánatosnak négy évtizednyi pauza után, annak autokratikus vonásaival együtt. A rendszerváltó elit szocialista-liberális szegmense viszont, mely akkor még magába foglalta Orbán Viktor pártját is, a szociális vívmányok megőrzése, a demokratikus jogállam megteremtése mellett tört lándzsát. 
Antall József garnitúrája inkább az első elképzelés hívének mutatkozott ugyan, de reprezentánsai úgymond elegánsan, fehér kesztyűben tevékenykedtek, s különben is: mindössze négy év adatott nekik. A 2010. évi alkotmányos puccsot követően létrejött rezsim ellenben nem válogat az eszközökben. Horthy szellemében legázolja a független intézményeket, felszámolva az autonómia utolsó kis szigeteit is. Félő, hogy hatalma megtartása érdekében Orbán Viktor az Úz-völgyi temetőben történt eseményeket is arra használja majd, hogy „Nagy-Magyarország” megteremtőjének szerepében tetszelegjen.
Szerző
Beck Tamás

Nemzeti Cédrusparancsnok

Fogadni mernék, legtöbbjüknek fogalma sincs arról, mi az a falerisztika. Forduljanak hozzám bizalommal: én tudom. Igaz, csak tegnap óta, de így is fejjel emelkedem ki honfitársaim közül. Mint megtudtam, a falerisztika kitüntetéstudományt jelent. Az ilyen tárgyú szakkönyvekben külön fejezetet jár majd Magyarországnak. 
Trócsányi igazságügyminiszter például a minap Nemzeti Cédrus lett. Nagyon büszke vagyok rá. Noha Csontváry képei óta a cédrus a mi szívünkhöz is közel áll, Budapesten eddig egyetlen példány volt belőle, Fedák Sári egykori parkjából maradt a második kerületben. Most már kettő lesz, a második a miniszter, aki Libanonban megkapta a Nemzeti Cédrus Rend parancsnoki fokozatát. Azt nem tudom, vannak-e alacsonyabb fokozatú cédrusközlegények is, de a szépséges fa Libanonban nemzeti jelkép, rajta van az ország zászlaján. Trócsányi azzal érdemelte ki, hogy a magyar kormány félmilliárd forinttal támogatja 33 ottani templom felújítását. Ami – őszintén mondom - derék dolog, Libanon ezer megpróbáltatáson ment át, minden segítséget megérdemel. Azon lehet vitatkozni, mire van a legnagyobb szükség egy olyan országban, amelyet 15 éves polgárháború dúlt, ahol nincs elég iskola, kórház, folyóvíz, áram, és milliónyi menekült család sátrakban húzza meg magát, de a fő, hogy a jótett fejében egy kormánytagunk Nemzeti Cédrussá nőtte ki magát. Addig sem szekál minket közigazgatási bíróságokkal.
Na és milyen volt, amikor az azeri diktátor felesége (sajnos nem eléggé közismert) érdemei elismeréseként egy rangos kitüntetés középkeresztjét vihette haza emlékbe? A nők szeretik az ilyen cuki szuveníreket, és ez mégiscsak mutatósabb, mint egy „I love Budapest” feliratú kötény vagy a matyó legénykét formázó dugóhúzó. Remélem, zárható vitrinbe tették, mert a hölgy párjának kezéhez olykor odaragadhat valami, pár éve az első volt a világ legkorruptabb politikusainak listáján. Tavaly Szijjártó mindenesetre átadott egy medált azeri kollégájának is. Nem kell sok idő, és a gyilkos is kap valami szép érdemérmet, elvégre ő alapozta meg a meghitt viszonyt. „Mostan baltás gyilkosról álmodom” - mondogathatta egymásnak Kosztolányi után szabadon a két külügyminiszter.
Meg vagyok győződve, hogy kitüntetési jogszabályaink titkos záradéka előírja az ú.n. „frocli-kvóta” alkalmazását. Bizonyos számú díjat kizárólag abból a célból kell adományozni, hogy a jónép a plafonon legyen. Máshol a nemzeti ünnepek csendes unalomba fúlnak, bezzeg nálunk! A „frocli-kvóta” helyes érvényesítése nyomán jelentős társadalmi csoportok levegőért kapkodnak, szerencsés esetben egyesek felháborodva visszaadják korábbi kitüntetéseiket. 
Az első komoly kísérlet 2013-ban történt, amikor egyszerre sikerült kitüntetni a Magyar Gárda indulóját komponáló Kárpátia zenekar vezetőjét, a Szálasit pozitív színben bemutató kiállítás létrehozóját, valamint Szaniszló Ferencet, az Echo Tv műsorvezetőjét. Ő volt az, aki „ingyenélő emberszabásúaknak” nevezte a cigányokat, de hihetetlen leleménnyel fejtette meg a vörösiszap-katasztrófa titkát is: a magyargyűlölő IMF csinálta az egészet, NATO-repülőgépekkel bombázván a tározót. Az első próbálkozás bizonytalanságát mutatja, hogy a kormány ekkor még megingott: a felháborodás hatására rávette Szaniszlót, hogy adja vissza önként a díjat. 
2016-ban Bayer Zsolt lovagkeresztje kapcsán már sem a kitüntetett, sem a kitüntető nem jött zavarba. Csak az országnak az a része, amely olvasta-hallotta legalább egyszer az új lovagot. 2018-ban a „frocli-kvóta” hézagmentes betöltéséhez már két jeles személyiségre is szükség volt. Egyrészt díjazták a botrányos arkangyalos emlékmű alkotóját, hadd üsse meg a guta a Szabadság téren évek óta tiltakozókat. Másrészt nők ezreinek hörgése közepette Tisztikeresztet kapott Varga István, aki fideszes képviselőként a családon belüli erőszakról szóló vitában kifejtette, hogy ha az asszonyok holmi „önmegvalósítás” helyett rendesen szülnék egymás után a gyerekeket, mindjárt kevesebb pofont kapnának otthon.
Idén a frocli már rutinszerűvé vált. Kásler miniszter kitüntette az 56-os emlékév botrányában elhíresült Dózsa Lászlót, aki magát hazudta egy igazi „pesti srác” plakátjára. A Mazsihiszt és még sokakat a félrasszista (fél?) Takaró Mihály felmagasztalásával hergelték. A kormányzati példát követik a lojális szervezetek. Polt Péter ügyészsége emlékéremmel ismeri el Handó Tünde „kiváló együttműködését”, aki közben beletapos a Bírói Tanács alkotmányos jogaiba. Hja, tudni kell, kivel érdemes együttműködni, kivel nem. A dél-békési kistérségi társulást sem zavarja Simonka György kitüntetésében, hogy a fideszes képviselőt még Polték is kénytelenek voltak meggyanúsítani bűnszervezetben elkövetett súlyos bűncselekményekkel. Az idei „frocli-kvóta” szerintem kimerítve, de sosem lehet tudni…
Addig is, csak hogy edzésben legyünk, tanulmányozhatjuk a miniszterelnök díjainak impozáns listáját. Ami igazán elbűvölt benne, az a tokiói Dzsószai Egyetem „a szabadság és demokrácia iránti elkötelezettségért” adományozott díszdoktori címe.
Azért van ezeknek a japánoknak humoruk.
Szerző
Lendvai Ildikó