Hit és tartás

Minarik mosodástól – vagyis a Régi idők focija című filmből – (is) tudhatjuk, hogy kell egy csapat. Persze nemcsak a sportban, hanem mondjuk a politikában is. Ám a csapatba szükség van húzóemberekre és -nevekre. Például egy kapusra. „Hiszen olyan hitet és tartást, mint egy kapus, senki más nem tud adni a csapatnak” - írta nemrég Orbán Viktor. És itt már összeér a sport és a politika. 
A kérdés csak az, többértelmű-e az imént idézett mondat. Pontosabban, hogy annak szánta-e a miniszterelnök, amikor – pályafutása befejezésekor – levélben köszöntötte Király Gábort. Mindez pedig annak fényében érdekes, hogy a válogatottsági csúcstartót a Fidesz kinézte magának szombathelyi polgármesternek. Vagy mégsem. Ez is rejtély, hiszen a vasiak cáfolták, s ugyanezt próbálta a focista is, de úgy, hogy azt sokféleképpen lehet érteni. 
Akármi derül is majd ki később, az biztos, hogy a politika megpróbálja kihasználni a nevezetes emberek már megszerzett népszerűségét. Nekik ugyanis nagy előnyük, hogy nem kell energiát fordítani a megismertetésükre. Hogy aztán alkalmasak-e azokra a tisztségekre, amelyekért elindítják őket, az már más kérdés. De az kétségtelen, az olimpiai bajnok vízilabdázó Vári Attila, vagy a tévéműsorokból ismert Kálmán Olga, netán Klausmann Viktor már korábban letett valamit az asztalra. Igaz, nem arra, mint amelyikről most – az önkormányzati választás kapcsán – szó van, de a reputációjuk azért megvan. Többre meg egyelőre nincs szükség. Ha veszítenek, lehet őket ejteni, ha befutnak, hurrá, bár problémákat az is felvet. Ám olyan távolra sem a pártok, sem a jelöltjeik nem akarnak – most – tekinteni. 
Orbán Viktor levelében mindenesetre sok sikert kívánt Király Gábornak „a magyar labdarúgás szakmai berkeiben is”. Ismételjük: is. És még hol kell a kapusnak hitet és tartást adni a csapatnak?
Szerző
Sebes György
Frissítve: 2019.06.18. 10:10

Állambácsi

Az állam én vagyok. Én is. Meg a többiek. Mi, mindannyian. Mégis, immár kilencedik éve az a felállás, mintha az állam már nem én lennék. Hanem csak azok, akik helyeslik a jelenlegi irányt, akik jónak tartják mindazt, ami itt történik mostanság, akik visszaépítették azt, amit egyszer már sikerült lebontani.
Talán ezért is torzult el a jelenlegi hatalom értéktelen rendje abba az irányba, hogy Kubához, Venezuelához, vagy éppen Kínához hasonlóan nálunk is az legyen a politikai alapfelállás, hogy az állam majd gondoskodik rólunk, helyettünk, nekünk még csak gondolkodnunk sem kell. És akik beálltak a sorba, hagyták, hogy a tudatuk hiánya legyen a mérce, azok irányítanak minket, még gondolkodókat.
Hiába határozza meg a lét a tudatot, ha nincs mire hatni. Kiüresített térben minden értelem értelmetlenné válik. Talán emiatt is vannak értelmetlen döntések, értelmezhetetlen eredményekkel. Talán ide vezethető vissza mindaz, ami ma egyre többeknek már teljességgel idegen, elfogadhatatlan, amit egyre többen már elutasítanak.
Valószínűleg mindenkinek elemi vágya, hogy anyagilag biztonságban éljen. Naivitás ugyanakkor azt hinni, hogy az állambácsi tényleg gondoskodni fog rólunk. Valójában csak magunkra számíthatunk.
Éppen ezért szakítani kell azzal az attitűddel, amely mélyen beidegződött a társadalom többségének tudatába! Főleg, ha minderre még politikai hatalmat is építenek. Tudniillik azt, hogy az „állambácsi biztonságot nyújt", és megúszhatod a versenyt! Hogy az állambácsi majd gondoskodik rólad. Hogy az állambácsit becsapni nem kell félnetek, úgysem ellenőriznek mindenkit, mindenhol.! Hogy az állambácsit mindenkor meg lehet, sőt meg is kell fejni. Lehet érzékelni, hogy a konzervatívok éppen ezekre a kommunista hagyományra építenek.
Orbán is éppen az ilyen nosztalgiákra próbál bazírozni, hogy szavazatokat gyűjtsön. És nemhogy demagóg módon épít erre a beidegződésre, hanem a félelemre, a megfélemlítésre játszva manipulál, befolyásol, érdekeltté teszi mindazokat, akik az állam működésének a normalitását lennének hivatottak biztosítani. Ezért is torz és deformált ez az egész jelenlegi rendszer. De ha a Kádár-korszaktól örökölt mentalitástól nemhogy nem tudnak, de nem is akarnak elszakadni, akkor ez a szakítás azontúl, hogy szükségszerű, iszonyúan nehéz is. Ezért új struktúra helyett ezt alkalmazták mint könnyebb megoldást. Átvéve természetesen ennek minden elemét, beleértve a teljes és totális központosítást és az államosítást. Minden és mindenki egy embertől függjön.
Csakhogy ez nagyon veszélyes. Ugyanis a függők irányíthatók, manipulálhatók, befolyásolhatók, kényszeríthetők. Gazdasági és politikai téren egyaránt.

 Aminek következtében az objektív, tárgyilagos mérlegelések hiányán alapuló döntések torz eredményeket képeznek. Ha nincs önálló döntési jog és lehetőség, akkor tényleg csak marionettbábuk vagyunk mindannyian. És szalutálunk egy despota minden, a realitásoktól is elrugaszkodott ámokfutásához. Egyre többet teszünk be abba a közös zsákba, amelyiken egyre nagyobb lyuk tátong. És minél több folyik bele, annál több folyik ki belőle. Viszont az eredménye, de még a látszata is a nullával vetekszik. 
Mindez csak egyre jó: a még mindig elvakultakkal elhiteti, hogy milyen jó is, ha az állam nemcsak gondoskodik rólad, de gondolkodik is helyetted. Talán ezért is van az, hogy a politikusok jobban szeretik, ha sokat vonnak el, a visszaosztásnál pedig ők diktálhatnak.
Hogy egy példával is érzékeltessem mindezt: az is közrejátszott az magánnyugdíjvagyon állami ellopásában, hogy ennek az állambácsinak nagyon nem tetszett az öngondoskodás, az önálló takarékoskodás. Ez szembement az állambácsi majd gondoskodik rólad ígérettel. A magánnyugdíjak viszont, a nyugdíjas halála után, az örökösöket gazdagították volna. De ha ez a pénz is az állami nyugdíjkasszát növeli, akkor az az állam feneketlen bugyrában landol, ismeretlen felhasználási céllal. A mi pénzünk, mégsem szólhatunk bele a felhasználásába. Mint ahogy a magánynyugdíjak átszivattyúzása után is sok mindenre felhasználták azt az összeget, csak nem arra, ami a rendeltetése volt. Jellemző példája ez annak, hogy mekkora értékkülönbség van az állami és/vagy az öngondoskodás között. 
Az egyközpontúság, a személyi kultusz, a hatalomkoncentráció - nem lévén igazi, valós kontrollja - rengeteg pénzt emészt fel. Jóval többet a kelleténél. A mohóság, a hozzá nem értés, a realitások hiánya nem ismer határokat. 
Tudom, hogy a működéshez pénz kell, Tisztában vagyok vele, hogy pénz nélkül elhal az állam. De az enyém meg felkopik.
Szerző
Ferincz Jenő

Média és hatalom

Mondják, hogy az alkohol oldja a gátlásokat, az ember annak hatása alatt őszintén kimond olyanokat is, amiket józanul nem tenne. Ennek a közismert igazságnak lett áldozata Heinz-Christian Strache volt osztrák alkancellár is, amikor kifejezte vágyát egy Orbánéhoz hasonlító médiapiaci térfoglalásra, és ezért cserébe jól fizető állami megrendeléseket ígért. Az eset érdekes párhuzamok végiggondolására indít.
A volt alkancellár szerény volt: nem rögtön egy egész médiabirodalmat, csupán egy – igaz, fajsúlyos – lapot, a Kronen Zeitungot szeretett volna szárnyai alá venni. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy belebukjon nemcsak ő, hanem az egész osztrák kormány. Ilyesmi nálunk szóba sem jöhet. A NER szilárdan áll talapzatán, nyilván fel sem merülhet egy hasonló barter gyanúja sem. 
Csak a véletlen műve lehet, hogy a hazai nyomtatott sajtó többségét, közte az összes vidéki napilapot magáénak tudó és a Népszabadságot kivégző Mediaworks annak a Mészáros Lőrincnek a tulajdonában kötött ki, akinek más érdekeltségeihez özönlenek a jól fizető állami megrendelések. Feltehetően annak az önzetlen felajánlásnak sincs köze ezekhez az állami megrendelésekhez, amelynek révén az egész portfólió Mészárostól ingyenesen a Fidesz média-gólemének, a Közép-Európai Média- és Sajtó Alapítványnak (KESMA) a tulajdonába került. Nyilván ugyanez az önzetlenség indította a többi NER-lovagot is hasonló felajánlásokra. 
Amiről Strache csak álmodozott, az nálunk már rég megvalósult, méghozzá ugyanannak a készséges „üzletembernek” Heinrich Pecinának az áldásos közreműködésével, akit Strache is emlegetett, és aki „kéznél volt” akkor is, amikor a Médiahatóság a Ringier és az Axel-Springer cégek fúziójának megakadályozásával lehetetlenítette el, hogy a Népszabadság tőkeerős befektetőhöz kerüljön. A Médiahatóság akkor a sokszínű tájékoztatást látta veszélyben forogni. A csaknem ötszáz médiumot magába nyelő KESMA esetében ilyen veszély nyilván nincs, igaz, hogy ennek a kínosan védhető álláspontnak a képviseletétől Orbán Viktor megszabadította a Médiahatóságot azzal, hogy az ügyet nemzetstratégiai jelentőségűnek nyilvánította. 
Mindezekből (is) látszik a mi demokráciánk fölénye a dekadens nyugati demokráciákkal szemben: amíg az utóbbiaknál egy sokkal kisebb jelentőségű ügyből kormányválság lehet, ez nálunk nem fordulhat elő.
Nemrégiben pár napot egy tündéri őrségi falu színvonalas szállodájában töltöttem. A hotelban a szlovén és osztrák tv-csatornák mellett a négy „közszolgálati” magyar csatorna, a tv2 és az RTL volt fogható. Eredmény: 5:1 a Fidesz javára. Korábbi utazások tapasztalataiból tudom, hogy a magyar vidékre másutt is ez a jellemző. Nem kell sokat kutatni annak az okát, hogy a magyar vidéken miért elsöprő a Fidesz támogatottsága, szemben a nagyobb városokkal, ahol szélesebbek a tömegtájékoztatási lehetőségek. 
A Mérték Médiaelemző Műhelynek a 2017. évi bevételek alapján végzett kutatása szerint a kormánypárt részesedése a média hír- és közéleti szegmenséből 77,8 százalék. Ez az az „ellenszél”, amelyben Orbán Viktor kénytelen dolgozni. Végtelen a példák sora, amelyek az bizonyítják, hogy akié a média, azé a hatalom, és ez az összefüggés fordítva pláne igaz. Nálunk már régen az utóbbi fázisnál tartunk. Persze mindebben semmi új nincs. Egy Goebbels nevű illető erre már régen rájött.
Szerző
Hajdú Miklós