– Minek írjam ki, úgysem jelentkezik senki!
Legalább húsz helyen hallottuk ezt a mondatot egyetlen délelőtt a Balaton déli partján boltokban, éttermekben, kávézókban, fagylaltosnál, sörözőben, de még vízibicikli-kölcsönzőtől is. Mindössze egyetlen helyet találtunk, ahol az előre eltervezett, optimális létszám dolgozott, igaz, ott is csak komoly kompromisszumokkal sikerült megoldást találni. A tó délnyugati medencéjének egyik településén – az érintettek kérésére nem írunk konkrét helyet – teljes családi összefogás teszi ugyanis lehetővé, hogy az évtizedek óta működő vállalkozás egyáltalán ki tudjon nyitni minden nap.
– A szüleim lángososként kezdték, aztán szépen fejlődött az üzlet, s ma már igazából vendéglő-söröző a hely, de megmaradt a klasszikus lángos, hekk, palacsinta vonulat is – mondta Ádám. – Amíg gyerekek voltunk, a középiskola végéig nyaranta a húgommal mindketten végigdolgoztuk a szezont, aztán amikor elmentünk egyetemre, apámék vettek fel kisegítőket. Akkor azt hittem, soha többé nem kell az ötven fokban lángossal bajlódnom.
Ádám közgazdászként diplomázott, Budapesten helyezkedett el, három évvel később testvére is végzett – tanárként – az egyetemen, a szülők pedig nélkülük vitték tovább az egységet. Egészen tavalyelőttig.
– Május végén szóltak a szüleim, hogy baj van, a szokásos öt ember helyett csak kettőt sikerült felvenniük nyárra, s így nem tudnak kinyitni – folytatta Ádám. – Megbeszéltük a húgommal, nekik köszönhetünk mindent, értelemszerű, hogy segítünk: ő az iskola végeztével azonnal beállt a tűzhely mellé, s én is elintéztem egyben öt hét szabadságot, hogy július közepétől a csúcsidőszakban mehessek hozzájuk dolgozni. Tavaly már így készültünk eleve, ahogyan az idén is. És nem azért kell jönnünk, mert a szüleim nem akarnak normális bért fizetni, egyszerűen nincs ember. Négyszázezer forintért nem jön senki, hogy havi 26-27 napot gályázzon a forrós olaj mellett napi 13-14 órát. Ugyanennyiért elmehetnek csaposnak, ami feleennyire sem pokoli hely.
– Olyanok jönnek, akiket semmire sem lehet használni, nem dolgozni akarnak, csak sok pénzt keresni – ezt már egy balatonfenyvesi vendéglős állította. – Régebben visszatérő középiskolásokkal és egyetemistákkal csináltam végig a nyarakat, megállapodtunk előre az órabérben, s ehhez tartotta magát mindenki. Most hiába egyezünk meg, lehet, hogy két nap múlva már a szomszédban dolgozik, mert rám ígérnek egy százast, esetleg kettőt óránként.
A déli parton a legszerencsésebbek 1100-1300 forintos órabérért találtak felszolgálót, jó szakácsnak pedig 1500 forint alatt nem próbálnak megegyezést kínálni.
– Tavaly nagy port vert fel, hogy a frekventáltabb települések nagy vendéglőiben havi egymilliót is megkereshetett egy szakács – magyarázta a balatonboglári kikötő egyik éttermének tulajdonosa. – Az illetékesek azonnal cáfolták is, hogy hazugság, ezt nem lehet kigazdálkodni. Hát teljes munkaidős bejelentéssel tényleg nem, de megnézem azt a helyet, ahol napi 14-16 órára be van jelentve az összes pincér, konyhai segéd, szakács, takarító… Kiskönyvvel négy, maximum hat órára, a többi megy feketén, zsebbe. Ha csak 1500 forintos órabérrel számolok heti hatszor 15 órát, az hatszázezer. És a szakácsok, de az északi parton a komoly helyeken a pincérek is megkapják a kétezret is óránként. De az 1200 forintból is összejön a havi négyszázezer.
A munkaerőhiánnyal nemcsak a vendéglők, a különféle üzletek is elkeseredett harcot vívnak. Az egyik déli parti vízibicikli-kölcsönzős például 16 év után maga üldögél a kempingszékben, ugyanis két alkalmazott helyett csak egyet tudott felvenni. – Reggel kilenctől este hétig vagyok nyitva, öt-hat éve még 3-4 ezer forintot adtam az embereimnek, most tízezer alatt szóba sem állnak velem – állította István. – Miután az egekbe nem emelhetem a bérleti díjat, az óránkénti 3000 nagyjából a lélektani határ, így két emberrel nem sokkal lennék nulla fölött. Még így is megrizikóznám, de nem kapok embert, ugyanis egy kis butikban, ahol megy a légkondi is megkapnak ugyanennyit, ráadásul 11-től délután ötig még vevő sincs.
- Nem véletlen, hogy kevés helytől eltekintve nem talál ötszáz forint alatt sima lángost, de olyan helyről is tudok, ahol 950-ről indulnak az árak – jegyezte meg egy fonyódi vendéglős. – Panaszkodnak is a nyaralók, hogy durván megdrágult a Balaton, de valahogy ki kell gazdálkodni az elszállt béreket. Nálam két asszony főz a konyhán, ketten állnak a pultban, s van egy leszedő emberem. Forintosítva ez úgy néz ki, hogy mínusz kétmillióról indulok havonta. Nettóban. Kétszáz forintos kávéval és üdítővel, meg ötszázas hamburgerrel hol lennék?
A balatoni vállalkozók szerint a helyzet tavaly óta is romlott, hiszen egyre kevesebben jönnek haza azok közül, akik a nyári szezonban a Balatonon dolgoztak, aztán télre kimentek a síparadicsomokba.
– Négy éve volt egy brigádom, hét ember pincértől az előkészítőn át a szakácsig – mesélte a balatonboglári Péter. – Április közepéig kint dolgoztak Tirolban, aztán hazajöttek, pihentek másfél hónapot, majd beálltak hozzám a nyárra, októberben pedig mentek vissza Ausztriába. Évekig jól működött ez a rendszer, de három éve üzentek, kint maradnak nyárra is. Merthogy ott is kevés az ember, s a panziós nem merte elküldeni őket a holtszezonra, nehogy találjanak jobb helyet. Inkább fizet nekik egész évben, a májustól októberig tartó időszakot kihozza nullára a biciklis és bakancsos turistákból, de legalább nyugodt a főszezonja. A mieinket persze ezzel keresztbeverte. De ennél is nagyobb baj, hogy pontosan tudjuk, jövőre még rosszabb lesz a helyzet, ahogyan rá egy évre is. Ezeket a pénzeket sokáig a többség nem tudja fizetni, így kénytelen lesz bezárni. Öt év alatt el fog tűnni a balatoni kisvállalkozások fele. Még azok is, ahol most a családtagok keményen beállnak segíteni. A hetvenéves nagymamát nem lehet három hónapra odaállítani a tűzhely mellé napi 15 órában
