Albán szabvány

Hetven évvel ezelőtt Tiranában felakasztották Koci Xoxe (Kocsi Dzodze) albán kommunista vezetőt, a párt korábbi második emberét. Így végződött az első sztálini rituálé szerint megrendezett politikai per a leereszkedő vasfüggöny mögött, 1949 júniusában. Az áldozat maga is keményvonalas volt. Bádogosból lett partizán, majd a második világháború után hatalomra jutva belügyminiszter, a hírhedt titkosrendőrség, a Sigurimi irányítója. Kíméletlen volt az ellenséggel, mígnem egy nap őt vitte el a nagy fekete autó.

Furcsamód a koholt vádakban volt némi igazság. Xoxe (1911–49) tényleg tárgyalt Titóval arról, hogy Albánia hetedik tagköztársaságként csatlakozna Jugoszláviához. Akkortájt, amikor éppen megint újrarajzolták Európa térképét, ez nem is számított eretnekségnek. A délszláv elvtársak részt vettek az albán párt megalapításában, ellenálló múltjuk szintén közös volt. Még arról is szó volt, hogy Bulgária is része lesz az új délszláv szuperállamnak.

Csakhogy 1948-ban Sztálin Kominformja kiátkozta Titót. A „népek bölcs tanítójának” nem hiányzott a konkurencia, egy másik karizmatikus kommunista vezető, ünnepelt háborús hős a béketáborban. Inkább egy eleven ellenség kellett neki, ha már a legendás jégcsákánnyal elhamarkodottan agyonverette a „júdás Trockijt”. Tito lett a soros. Barátból áruló, „az imperialisták láncos kutyája”.

Enver Hoxha (Hodzsa, 1908–85) albán pártvezér lecsapott a kínálkozó alkalomra, hogy demonstrálja Sztálin iránti hűségét, egyszersmind megszabaduljon egy lehetséges vetélytárstól. Személyesen ment Moszkvába, beszámolni a „jugoszláv ügynökök és szabotőrök bandájának” ügyéről. A szovjet szervek „tapasztalatukkal és szakértelmükkel” segítették a per lebonyolítását. Xoxe be is vallott minden képtelenséget, amit muszáj volt: amerikai–brit kém, összeesküvést szervezett főnöke meggyilkolására, a kormány megdöntésére.

Rákosi észbe kapott. Nehogy lemaradjon, „a legjobb magyar tanítvány” sebtiben beleszőtte a jugoszláv szálat a már készülő budapesti koncepciós per forgatókönyvébe, és az új iránynak megfelelő „titoista” fővádlottat választott. Rajk Lászlót pár nappal a tiranai ítélethirdetés előtt tartóztatták le. (Veszélyes munkakör volt a belügyminiszteri: Nagy Imrét lemondatták, Rajkot kivégezték, Kádárt lecsukták, Zöld Sándor kiirtotta a családját, mielőtt öngyilkos lett.) A dominó elindult, sorra jöttek a csatlós országok abszurd eljárásai, prominens vádlottakkal és „példásan szigorú” ítéletekkel, egészen a csehszlovákiai Slánsky-perig (1952).

Az albán elítélteket nem rehabilitálták Sztálin halála után. Hoxha a kemény diktatúra híve maradt. Szakított a Szovjetunióval Hruscsov enyhülő, „revizionista” politikája miatt. Maóval eltemette utolsó szövetségesét, Kínában is csalódott, amit a pártvezetésen belül újabb tisztogatás kísért. Így lett az elszigetelődő kis balkáni ország „a kommunizmus magányos világítótornya az eszme árulóinak tengerén”. A paranoiás korszak mementója kétszázezer betonbunker, manapság ezekkel csalogatják Albániába a borzongásra vágyó turistákat.