A Hold abszurdabb oldala - Interjú Egressy Zoltánnal

Legtöbben legnépszerűbb drámájával, a Portugállal azonosítják, pedig azóta már számtalan novellája és a napokban – az Ünnepi Könyvhétre – ötödik regénye jelent meg. Hőse mintha írója tükörképe lenne: irodalmi érdeklődésű tudós. A Hold on akár az egyik korábbi regény, a Százezer eperfa folytatásának is tekinthető, és tulajdonképpen ez is egy abszurd disztópia: 2050-ben játszódik, a Holdon, csak ebben a válság még súlyosabb, globálisabb. A szerzővel, Egressy Zoltánnal beszélgettünk.

Nem is olyan rég még azt nyilatkozta, mikor észrevette, a Hold-motívum túlságosan befurakszik a munkáiba, elhatározta, tudatosan figyelni fog rá, nehogy összeholdazza összes művét. A Hold most mégis erősebbnek bizonyult?

Igen, hiába küzdöttem ellene. Feladtam, sőt, a jelek szerint előremenekültem. (nevet) De nem a Hold felől jött a regényötlet, mert az alapvetően egy szerelmi történet. A Hold mint helyszín viszont ideálisnak bizonyult. Kiskorom óta a „vonzásában” élek. Egyébként épp júliusban lesz a Holdra szállás ötvenedik évfordulója, de erre csak nemrég ébredtem rá.

A Hold-motívum az írói módszeréhez is nagyon passzol, mert egyszerre tud szimbolikus lenni és vonzza be a tudományos valóságot.

Egyik kedves íróm, Cholnoky Viktor kísérletezett azzal hajdanán, hogy kora tudományos eredményeit, technikai újdonságait beillessze újságcikkeibe, kisprózai írásaiba. Rá egyébként erős utalás történik, hiszen a főhős, Laád Szabolcs egyik őse Laád Bulcsú fiziológus, aki Cholnoky regényhőse…

Emeli a tétet nemcsak a Hold-motívumban, hanem a válsághelyzetben is. Ennyire „fokozódott” a helyzet?

Bizonyos értelemben az összes könyvem válsághelyzetről szól, majdnem mindegyik egyfajta pusztulástörténet. A válságok oka természetesen mindig az emberi ostobaság. A természet is ezt bünteti. Az ember azonnal pusztítani kezd mindent maga körül, bárhová teszi be a lábát. A Holdat még nem kolonizálta, de már tervezi az ott folytatandó atomkísérleteket.

Sokszor egyetlen félmondatból születik egy regénye – a gombhoz varrja a kabátot. Most mi volt a gomb?

Előfordult már, hogy a cím volt meg először. Most azt volt a kiindulópont, hogy a kezembe került Arthur C. Clarke A jövő körvonalai című, 1962-ben írt könyve. Tudós, látnok és író volt, rengeteg mindenre ráhibázott. Ahogy ezeket továbbgondoltam, gyűltek a dolgok a disztópiámhoz…

A munkái alapja mindig részletekbe menően reális, a Százezer eperfánál szakemberekkel is konzultált. Most mennyit kutatott, illetve szépíróként milyen mélyen érdemes belemenni a tudományos dolgokba?

Arra azért figyelek, hogy ne telepedjenek rá a műre, ne menjen át ismeretterjesztésbe. A Hold onhoz sokkal többet kutattam, mint amennyi végül belekerült a könyvbe. Nagyobb biztonságban mozgok az adott terepen, ha képben vagyok. Különösen érdekes volt nekem ez a terület, mert fizikából, kémiából soha nem voltam jó, a főhősöm viszont biokémikus, aki kamaszként asztrofizikusnak készült. Én felnőttként jöttem csak rá, hogy a természettudományos tárgyak milyen izgalmasak.

A regényben szereplő találmányok közül melyiket várja a legjobban?

A hologramos „híres ember-megjelenítést” például, vagy az elmetisztítást, ilyenek persze nem biztos, hogy lesznek, ezek az írói fantázia termékei. Amit viszont nem annyira, az a gondolatrablás, azt talán nem kellene erőltetni. Meg a nyomkövető beépítése. Ezt a regényben Magyarország vezeti be elsőként. Sajnos nem érzem túlzásnak a dolgot, Kínában például már pontozzák az embereket arcfelismerő rendszerrel.

A sci-fikben az az ijesztő, hogy amit bennük írnak, többnyire meg is valósul. Clarke-tól is idézi a regényben többször, hogy amire nagyon komoly igény van, az, csak idő kérdése, megvalósul. Ezt inkább biztatásnak szánja vagy ijesztésnek?

Nem szeretném definiálni a műfajt, nem feltétlenül nevezném a regényt sci-finek. Viszont néha azt érzem, nem kéne ötleteket adni a mindenkori hatalmaknak. A kerék feltalálása csodálatos dolog volt, de elég gyorsan kerékbetörésre kezdték használni. Hasonló a helyzet az atomenergiával. Talán még az utánunk következő generáció normalizálhatja a dolgokat, aztán valószínűleg már késő. Főleg, ha idióták kerülnek fontos országokban döntéshozó pozíciókba, ami egy furcsa járvány most a Földön.

Disztópiájában a ’20-as évek Magyarországára a legnagyobb diktatúrát jósolja, a káoszt, a hajléktalanok nyom nélküli eltüntetését…

Amivel azóta próbálkoztak is egy álságos törvény révén. Amikor a kéziratot leadtam, ez még nem volt napirenden.

A diktatúrák viszont, ahogy írja, előbb-utóbb forradalomba torkollnak, 2031-ben mégis királyságot vizionál. Ennyire nem bízik a nép erejében?

Amit ironikusnak szán az ember, arról később kiderülhet, hogy maga a valóság. A tűréshatár kitolódott. Ironizálni nem is tudom, van-e még egyáltalán értelme. Az abszurditás meg egyszerűen a hétköznapjainkat jelenti.

A Hold onban nemcsak a hatalmon lévők kapják meg a kritikát, talán még élesebben fogalmaz a néppel kapcsolatban.

Egy közösség bármi felé terelhető. Felébreszthető benne a gyűlölet, de a szolidaritás is. Ha a hatalom a gyűlöletet szítja, sikerülni fog. Mintát ad, olyan viselkedésformákat enged meg, amelynek boldogan felel meg sok mindenki. Ennél még nagyobb baj a közöny és a megfélemlíthetőség. A legszomorúbb mégis az, hogy visszaélnek az ember eredendő naivitásával. Elhitetnek hazugságokat vele, más kérdés, hogy a hübrisz általában maga alá temeti azokat, akik túlságosan elbízzák magukat. De a mikor és a hogyan kiszámíthatatlan.

Apátia vagy aporia bénítja az embereket?

Kit ez, kit az. A női főhős neve mindenesetre Apáti Anna. Bár Laád Szabolcs alapvetően nem apatikus. Apáti Anna ettől még legyőzi…

A hőse most azonban valóban hős, aki kiválasztott.

Azzá válik, ráadásul több vonalon. A világ valaha volt legnagyobb találmányát alkotja meg. Ami történik vele, és ahova végül jut, annak azért a nő a katalizátora.

Mégis képes kézbe venni saját sorsát.

Végre tud dönteni egy hősöm! (nevet) Általában döntésképtelenek.

A fő válság az emberi ostobaság, ahogy mondta. Van olyan, amitől észhez térne az emberiség?

Nincs. Ha lenne, már tanult volna a történelemből. Kihalnak azok a generációk, amelyek átélték a borzalmakat. Jönnek újak, kezdődik minden elölről. Minden ciklikusan ismétlődik, ugyanolyan őrült személyiségű emberek kerülnek fontos pozíciókba, ahogy korábban. Időről időre jön a vallási, a nacionalista, a nemzetállamista őrület, a különbség annyi, hogy most már valóban képesek vagyunk a bolygó elpusztítására. És miután a technikai fejlődéssel nem jár együtt a társadalmi haladás, ez könnyen meg is valósulhat.

Mindamellett, hogy a teljes reménytelenség, kilátástalanság felé tart minden a regényben, nem telepszik mély depresszió az olvasóra.

Talán mert alapvetően derűsen szemlélem a világot. Ahogy a főhősöm a pusztulást. Nem örömmel, azt nem mondom. A történet depresszív, és az egészet belengő derű sem ad felmentést, viszont valamiféle túlélési zálog.

Irodalmi gourmand, olyan élvezettel veti bele magát az egyes műfajokba és rajong érezhetően a beidézett művekért, hogy ezért sincs lehetőségünk depresszióba süppedni. Mintha még hinne az emberben.

Az emberi teljesítmény lenyűgöz, rajongó típus vagyok. De hát, ahogy a híres dal fogalmaz, az élet jó, a világ nem.

Mindhárom műnemben folyamatosan alkot. Ebben a regényben viszont mindhárom műnemet egyszerre sikerült befognia.

Évekig csak színdarabokat írtam, ezt megelőzte egy fiatalkori versíróidőszak, a próza volt az utolsó. De valahogy ettől nyílt ki a világ. Hosszú ideje ez érdekel a legjobban, ennek ellenére a mai napig többnyire úgy kezelnek, mint drámaírót, aki éppen prózát ír. Pedig ez már átfordult bennem.

Megadja az olvasónak is a szabadságot, ha akarja, szerelmi történetként olvassa a regényt, ha akarja, disztópiának vagy egyszerű sci-finek.

Szeretem, ha egy mű egyszerre több oldalról közelít meg valamit, és ha valamiben egyszerre van minden – tudomány, humor meg költészet például. Ám mégiscsak a szerelem mozgat mindent, amiatt kerül a főhős is a Holdra. Ebből a szempontból szerelmi történet, persze azért remélem, szól másról is.

Még a Százezer eperfa kapcsán mondta, nem szeretné, hogy politikai pamfletként olvassák és csak közéleti olvasata legyen.

Reményeim szerint kicsit többről szól mindkét regény. A Hold on esetében egyszerűen csak belegondoltam, mi lehet 2050-ben, és ezt a forgatókönyvet éreztem a legesélyesebbnek.

Maga is ódzkodik a direkt megszólalásoktól. Van-e olyan pont, amikor már nem elég csupán műveken keresztül reflektálni arra, amiben vagyunk?

Van. De a hetente aláírt különféle petícióknak ilyen mennyiségben csak korlátozott értelmét látom. Fontosak, csak nem nagyon jók semmire, legalábbis az eredményességét tekintve. Kivéve a lelkiismeret megnyugtatását. Mondjuk az sem kevés. Természetesen felháborít a hazudozás, a dezinformálás, a korrupció, az emberek hülyének nézése, a megfélemlítés, és ahogy mondtam, a naivitással való visszaélés. Az ezekkel kapcsolatos véleményem tisztán és világosan kiolvasható a műveimből, a Hold onból különösen.