A Hold abszurdabb oldala - Interjú Egressy Zoltánnal

Publikálás dátuma
2019.06.22. 11:56

Fotó: Markoszov Szergej/Népszava
Legtöbben legnépszerűbb drámájával, a Portugállal azonosítják, pedig azóta már számtalan novellája és a napokban – az Ünnepi Könyvhétre – ötödik regénye jelent meg. Hőse mintha írója tükörképe lenne: irodalmi érdeklődésű tudós. A Hold on akár az egyik korábbi regény, a Százezer eperfa folytatásának is tekinthető, és tulajdonképpen ez is egy abszurd disztópia: 2050-ben játszódik, a Holdon, csak ebben a válság még súlyosabb, globálisabb. A szerzővel, Egressy Zoltánnal beszélgettünk.
Nem is olyan rég még azt nyilatkozta, mikor észrevette, a Hold-motívum túlságosan befurakszik a munkáiba, elhatározta, tudatosan figyelni fog rá, nehogy összeholdazza összes művét. A Hold most mégis erősebbnek bizonyult?  Igen, hiába küzdöttem ellene. Feladtam, sőt, a jelek szerint előremenekültem. (nevet) De nem a Hold felől jött a regényötlet, mert az alapvetően egy szerelmi történet. A Hold mint helyszín viszont ideálisnak bizonyult. Kiskorom óta a „vonzásában” élek. Egyébként épp júliusban lesz a Holdra szállás ötvenedik évfordulója, de erre csak nemrég ébredtem rá. A Hold-motívum az írói módszeréhez is nagyon passzol, mert egyszerre tud szimbolikus lenni és vonzza be a tudományos valóságot. Egyik kedves íróm, Cholnoky Viktor kísérletezett azzal hajdanán, hogy kora tudományos eredményeit, technikai újdonságait beillessze újságcikkeibe, kisprózai írásaiba. Rá egyébként erős utalás történik, hiszen a főhős, Laád Szabolcs egyik őse Laád Bulcsú fiziológus, aki Cholnoky regényhőse… Emeli a tétet nemcsak a Hold-motívumban, hanem a válsághelyzetben is. Ennyire „fokozódott” a helyzet?  Bizonyos értelemben az összes könyvem válsághelyzetről szól, majdnem mindegyik egyfajta pusztulástörténet. A válságok oka természetesen mindig az emberi ostobaság. A természet is ezt bünteti. Az ember azonnal pusztítani kezd mindent maga körül, bárhová teszi be a lábát. A Holdat még nem kolonizálta, de már tervezi az ott folytatandó atomkísérleteket. Sokszor egyetlen félmondatból születik egy regénye – a gombhoz varrja a kabátot. Most mi volt a gomb? Előfordult már, hogy a cím volt meg először. Most azt volt a kiindulópont, hogy a kezembe került Arthur C. Clarke A jövő körvonalai című, 1962-ben írt könyve. Tudós, látnok és író volt, rengeteg mindenre ráhibázott. Ahogy ezeket továbbgondoltam, gyűltek a dolgok a disztópiámhoz… A munkái alapja mindig részletekbe menően reális, a Százezer eperfánál szakemberekkel is konzultált. Most mennyit kutatott, illetve szépíróként milyen mélyen érdemes belemenni a tudományos dolgokba?  Arra azért figyelek, hogy ne telepedjenek rá a műre, ne menjen át ismeretterjesztésbe. A Hold onhoz sokkal többet kutattam, mint amennyi végül belekerült a könyvbe. Nagyobb biztonságban mozgok az adott terepen, ha képben vagyok. Különösen érdekes volt nekem ez a terület, mert fizikából, kémiából soha nem voltam jó, a főhősöm viszont biokémikus, aki kamaszként asztrofizikusnak készült. Én felnőttként jöttem csak rá, hogy a természettudományos tárgyak milyen izgalmasak. A regényben szereplő találmányok közül melyiket várja a legjobban?  A hologramos „híres ember-megjelenítést” például, vagy az elmetisztítást, ilyenek persze nem biztos, hogy lesznek, ezek az írói fantázia termékei. Amit viszont nem annyira, az a gondolatrablás, azt talán nem kellene erőltetni. Meg a nyomkövető beépítése. Ezt a regényben Magyarország vezeti be elsőként. Sajnos nem érzem túlzásnak a dolgot, Kínában például már pontozzák az embereket arcfelismerő rendszerrel. A sci-fikben az az ijesztő, hogy amit bennük írnak, többnyire meg is valósul. Clarke-­tól is idézi a regényben többször, hogy amire nagyon komoly igény van, az, csak idő kérdése, megvalósul. Ezt inkább biztatásnak szánja vagy ijesztésnek?  Nem szeretném definiálni a műfajt, nem feltétlenül nevezném a regényt sci-finek. Viszont néha azt érzem, nem kéne ötleteket adni a mindenkori hatalmaknak. A kerék feltalálása csodálatos dolog volt, de elég gyorsan kerékbetörésre kezdték használni. Hasonló a helyzet az atomenergiával. Talán még az utánunk következő generáció normalizálhatja a dolgokat, aztán valószínűleg már késő. Főleg, ha idióták kerülnek fontos országokban döntéshozó pozíciókba, ami egy furcsa járvány most a Földön. Disztópiájában a ’20-as évek Magyarországára a legnagyobb diktatúrát jósolja, a káoszt, a hajléktalanok nyom nélküli eltüntetését…  Amivel azóta próbálkoztak is egy álságos törvény révén. Amikor a kéziratot leadtam, ez még nem volt napirenden. A diktatúrák viszont, ahogy írja, előbb-utóbb forradalomba torkollnak, 2031-ben mégis királyságot vizionál. Ennyire nem bízik a nép erejében?  Amit ironikusnak szán az ember, arról később kiderülhet, hogy maga a valóság. A tűréshatár kitolódott. Ironizálni nem is tudom, van-e még egyáltalán értelme. Az abszurditás meg egyszerűen a hétköznapjainkat jelenti. A Hold onban nemcsak a hatalmon lévők kapják meg a kritikát, talán még élesebben fogalmaz a néppel kapcsolatban.  Egy közösség bármi felé terelhető. Felébreszthető benne a gyűlölet, de a szolidaritás is. Ha a hatalom a gyűlöletet szítja, sikerülni fog. Mintát ad, olyan viselkedésformákat enged meg, amelynek boldogan felel meg sok mindenki. Ennél még nagyobb baj a közöny és a megfélemlíthetőség. A legszomorúbb mégis az, hogy visszaélnek az ember eredendő naivitásával. Elhitetnek hazugságokat vele, más kérdés, hogy a hübrisz általában maga alá temeti azokat, akik túlságosan elbízzák magukat. De a mikor és a hogyan kiszámíthatatlan. Apátia vagy aporia bénítja az embereket?  Kit ez, kit az. A női főhős neve mindenesetre Apáti Anna. Bár Laád Szabolcs alapvetően nem apatikus. Apáti Anna ettől még legyőzi… A hőse most azonban valóban hős, aki kiválasztott.  Azzá válik, ráadásul több vonalon. A világ valaha volt legnagyobb találmányát alkotja meg. Ami történik vele, és ahova végül jut, annak azért a nő a katalizátora. Mégis képes kézbe venni saját sorsát.  Végre tud dönteni egy hősöm! (nevet) Általában döntésképtelenek. A fő válság az emberi ostobaság, ahogy mondta. Van olyan, amitől észhez térne az emberiség?  Nincs. Ha lenne, már tanult volna a történelemből. Kihalnak azok a generációk, amelyek átélték a borzalmakat. Jönnek újak, kezdődik minden elölről. Minden ciklikusan ismétlődik, ugyanolyan őrült személyiségű emberek kerülnek fontos pozíciókba, ahogy korábban. Időről időre jön a vallási, a nacionalista, a nemzetállamista őrület, a különbség annyi, hogy most már valóban képesek vagyunk a bolygó elpusztítására. És miután a technikai fejlődéssel nem jár együtt a társadalmi haladás, ez könnyen meg is valósulhat. Mindamellett, hogy a teljes reménytelenség, kilátástalanság felé tart minden a regényben, nem telepszik mély depresszió az olvasóra.  Talán mert alapvetően derűsen szemlélem a világot. Ahogy a főhősöm a pusztulást. Nem örömmel, azt nem mondom. A történet depresszív, és az egészet belengő derű sem ad felmentést, viszont valamiféle túlélési zálog. Irodalmi gourmand, olyan élvezettel veti bele magát az egyes műfajokba és rajong érezhetően a beidézett művekért, hogy ezért sincs lehetőségünk depresszióba süppedni. Mintha még hinne az emberben.  Az emberi teljesítmény lenyűgöz, rajongó típus vagyok. De hát, ahogy a híres dal fogalmaz, az élet jó, a világ nem. Mindhárom műnemben folyamatosan alkot. Ebben a regényben viszont mindhárom műnemet egyszerre sikerült befognia.  Évekig csak színdarabokat írtam, ezt megelőzte egy fiatalkori versíróidőszak, a próza volt az utolsó. De valahogy ettől nyílt ki a világ. Hosszú ideje ez érdekel a legjobban, ennek ellenére a mai napig többnyire úgy kezelnek, mint drámaírót, aki éppen prózát ír. Pedig ez már átfordult bennem. Megadja az olvasónak is a szabadságot, ha akarja, szerelmi történetként olvassa a regényt, ha akarja, disztópiának vagy egyszerű sci-finek.  Szeretem, ha egy mű egyszerre több oldalról közelít meg valamit, és ha valamiben egyszerre van minden – tudomány, humor meg költészet például. Ám mégiscsak a szerelem mozgat mindent, amiatt kerül a főhős is a Holdra. Ebből a szempontból szerelmi történet, persze azért remélem, szól másról is. Még a Százezer eperfa kapcsán mondta, nem szeretné, hogy politikai pamfletként olvassák és csak közéleti olvasata legyen.  Reményeim szerint kicsit többről szól mindkét regény. A Hold on esetében egyszerűen csak belegondoltam, mi lehet 2050-ben, és ezt a forgatókönyvet éreztem a legesélyesebbnek. Maga is ódzkodik a direkt megszólalásoktól. Van-e olyan pont, amikor már nem elég csupán műveken keresztül reflektálni arra, amiben vagyunk?  Van. De a hetente aláírt különféle petícióknak ilyen mennyiségben csak korlátozott értelmét látom. Fontosak, csak nem nagyon jók semmire, legalábbis az eredményességét tekintve. Kivéve a lelkiismeret megnyugtatását. Mondjuk az sem kevés. Természetesen felháborít a hazudozás, a dezinformálás, a korrupció, az emberek hülyének nézése, a megfélemlítés, és ahogy mondtam, a naivitással való visszaélés. Az ezekkel kapcsolatos véleményem tisztán és világosan kiolvasható a mű­veimből, a Hold onból különösen.

Egressy Zoltán

író, költő, dramaturg. 1998-ban mutatta be a Katona József Színház Portugál című darabját, amely húsz éven át volt színen és a színház legtöbbet játszott előadása lett. Összes, külföldi és belföldi színházi bemutatóinak száma száz fölött van. Több novelláskötete és öt regénye jelent meg.

Szerző

Végel László: Temetetlen múltunk (Részlet az önéletrajzi regényből)

Publikálás dátuma
2019.06.15. 16:50

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
A Temetetlen múltunk három nemzedék hiánytörténetét felölelő önéletrajzi regény. Egy vidéki, kisebbségi, plebejusi világba vezet, ahol a családtörténet inkább a temetetlen, vagyis elsikkasztott, elrabolt múltról szól, és amelyben minden egyes nemzedék története megszakad. A szereplők valójában a történelem migránsai. Végel László regénye a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhétre jelent meg.
Születésem napján, 1941. február elsején hevesen csapkodtak a villámok, az európai politikusok végre-valahára megelégelték a hiábavaló futkározásokat, az öncélú és komikus tereferéket, belefáradtak a végnélküli párbeszédekbe, a töméntelen önáltatásba, a békéről szóló szentbeszédekbe. Beismerték, feleslegesen pazarolták energiájukat Hitler szelídítésére, belátták, kénytelenek felkészülni a háborúra. A Wehrmacht átlépte a lengyel határt, a szórakozott és udvarias angolokban felébredt a hazafias érzés és kedvetlenül nekicihelődtek, fel kell adni a szigeti gőgöt, muszáj lesz küzdeni Európáért, különben Hitler megkeseríti az ötórai teázásukat. Sztálin, az imádott diktátor egy ideig kalkulált. Amíg sűrű egymásutánban ürítette vodkáspoharát, morfondírozott, nem is olyan ellenszenves az a Hitler, csupán egy kicsit hisztérikus, mérlegelte, miközben Hitler, a másik imádott diktátor bejelentette: végez a kommunistákkal és a zsidókkal. Születésem hajnalán teljes valójukban csillogtak-villogtak a diktátorok. Hitler a cseheket és az osztrákokat puhította. Köztudott, hogy az osztrákokkal könnyűszerrel kiegyezett, hiszen bécsi bevonulását a Heldenplatzon kétszázezres tömeg örömmámorban ünnepelte, az osztrákok igazi pezsgős K.u.K. hangulatban révedeztek. A gyáván meghunyászkodó európai demokrácia épphogy kezdett magához térni, gyámoltalanul öltötte fel a páncélinget, hogy megvédje magát, úgy, ahogyan Thomas Mann javasolta, miközben az isten háta mögött a szenttamási faluvégen egy begluki szoba-konyhás házikóban szüleim a keresztelőmre készülődtek. Álmukban sem gondolhatták, hogy elsőszülött gyermekük a háború és a szégyen korában jött világra. Nem is értem, miért ezzel kezdem, merthogy vagy fél évszázaddal ezelőtt, mondjuk, a hetvenes évek elején osztottam azt az általános véleményt, miszerint a szocializmus örökéletű, én pedig egész életemben csak dohogok, zúgolódok, morgolódok, úgymond lázadok; egyszóval Camus sziklájába kapaszkodva reménytelen vitát folytatok vele. Belenyugodtam, hogy így lesz egészen a halálomig. Legjobb esetben megvalósul az emberarcú szocializmus, ugyanis akkortájt erről képzelegtem, aztán két évtized múlva váratlanul belepottyantam a bársonyos forradalomba, és egyik napról a másikra bársonyos forradalmár lettem. Példaképeim meggyőztek, hogy a szocializmusból úgysem lesz semmi, sőt kénytelen-kelletlen azt is elhintették, hogy az emberarcúnak is befellegzett. Erről az utolsó szocialista szalmaszálról a nagy sietségben teljesen megfeledkeztünk, minek következtében beleestünk, mint béka a moslékba az embertelen arcú kapitalizmusba. Hallgattam, amint a nagy­okosok elismerték, itt az ideje, rúgjuk seggbe az utópiákat, a tegnapi marxisták, Marx, Engels és Lenin könyveit konténerekbe vetették, ahonnan a romák kihalászták és az ócskapiacon árusították, csakhogy nem akadtak vevők. Kommunistákat és zsidókat nem olvasunk, rázták az öklüket a nagyokosok. A romák nem győztek csodálkozni, mi a fene történt az urakkal, a Marx-kötetekkel tétlenül ácsorogtak a pultok mögött, valaki még azt is gondolhatta volna, hogy a romák voltak az utolsó marxisták. Rendben, bólintottam és a vállam vonogattam, ám legyen: rohanjunk a kapitalizmusba, ahol mesés demokrácia vár ránk, reméltem, hogy ebből nem lesz fenékre esés, viszont csakhamar be kellett látnom, hogy a történelem balekja lettem. Történt, hogy keresztelésem napján a szürke reggeli eget kémlelő apám szokása szerint fortyogott, egymás után elszívott néhány kapadohányból sodort cigarettát, a szemerkélő esőt figyelve sürgette anyámat, indulni kell, mert legalább három kilométernyi út áll előttük a katolikus templomig, onnan pedig el kell jutni a városházáig. Apám türelmetlenségét csak amiatt említem, hogy emlékeztessek egy fontos jelenségre: ugyanis a fejébe verték, hogy hivatalos helyen mindig pontos időben muszáj megjelenni, mert nem várakozik rá sem a galamblelkű pap, sem a mogorva tekintetű anyakönyvvezető, érthető tehát, hogy plebejus lelke mindig attól rettegett, hogy késve érkezik. Volt alkalma megtapasztalni, amint az urak megtorolják a késlekedőket. A plebszbe rendszeretetet és kötelességtudatot kell sulykolni, vésse az eszébe a paraszt, gondolták, hogy tisztelje a rendet ugyanúgy, mint ők, akik ugyanabban az időpontban ébrednek és ugyanabban az időpontban térnek nyugovóra, uzsonnaidőben fogyasztják el a friss vajas kiflit, amit a küldönc rendre délelőtt kilenckor tesz az íróasztalukra. Természetesen anyám meséjéről sem feledkezem meg, miszerint apám a keresztelésemre esküvői öltönyében a kijárati ajtó előtt toporgott, mielőtt kilépett az utcára, vagyis az utolsó pillanatban széles karimájú fekete kalapot tett a fejére, ezzel a gesztussal is tartotta magát a rendhez: az urak előtt illik kalapban megjelenni és azt tisztességtudóan levenni, vagy köszönésképpen megemelni. Apám vigasztalta az anyámat, hogy csak a becsei úti Svaštar sar­káig bukdácsolnak a lucskos, sáros utcán, utána kitéglázott járdán folytatják egészen a templomig, a templomtól a községházáig pedig biztosan járhatók lesznek az utcák, hiszen az urak munkába menet nem sározzák be a cipőjüket. Szüleim így vágtak neki a városka begluki részéről a rosszul kitéglázott járdán a városközpont felé. Csak a sarkon szólította meg őket egy ott ácsorgó ismerős nénike. Milyen szép kisbabája van Mariskának. Ez a kisbaba voltam én – természetesen.

Végel László

június 16-án, vasárnap dedikál a Duna-korzón 16 órától a Noran Libro Kiadó standjánál.

Szerző

Egy főfájós hős gyötrelmei (Gyurkovics Tamás: Migrénjéről)

Publikálás dátuma
2019.06.15. 14:45

Fotó: Draskovics Ádám/Népszava
Mengele ide vagy oda, ez a regény nem az előző „folytatása”, habár onnan ágazik elő, és csak a bűntudat „kezelésében” iker vele, ugyanakkor jóval tágabb, szélesebb terepre nyit, amikor a társadalmi megítélés folyamatait ábrázolja megrázó erővel.
1945 februárjában a munkácsi Spiegel Ernő, miután a szovjet csapatok fölszabadították az auschwitz–birkenaui tábort, 39 gyerekkel nekivág a fagyos téli útnak, hogy a korábban Joseph Mengele által (mint Zwillingsvaterre, „ikerkápó”-ra) rábízott ikerfiúkat hazavigye. Negyvenegy napnyi menetelést („ikrek hava”) követően sikerül is 36 fiút a hazavezető út célegyenesébe juttatnia. Mindegyiktől azt kérni, küldjenek neki egy levelezőlapot, ha bizton megérkeztek – így is történik, ő azonban soha nem válaszol semmilyen, évtizedes megkeresésükre sem. Bűntudat és ebből eredeztető pszichoszomatikus fejfájás gyötri. Kollaborált a nácikkal, magával a halál angyalával, ő volt az, aki le tudta nyugtatni, meg tudta vigasztalni az iker­fiúkat (ő is az volt, a húga szintén túlélte a lágert) – és megígérte nekik, ha mindennek vége, hazajuttatja őket. Állta a szavát, ám történetéről, szégyenérzetéről még a családjának sem mesél soha, az alijázásuk után sem. Egészen az Adolf Eichmann perét követő Mengele-próbaperig, ahonnét egyáltalán megtudhatta a világ az ikerkísérletek tényét – és Spiegel Ernő (hős)tettét. „Ez az ellentmondás izgat: a bűntudat nélküli bűnös és a bűntudattól szenvedő jó ember ellentétpárja” – nyilatkozta még a Vasárnapi Híreknek 2018 januárjában Gyurkovics Tamás a korábbi regény, a Mengele bőröndje – Josef M. két halála című ikerregény(!) és az akkor már tervbe vett, íródó új regény kapcsán. Nem véletlenül lett tehát az alcím az, ami! A történelmi adatokra, dokumentumokra támaszkodó írás nem tényregény, hanem fiktív karakterek dilemmáit színre vivő drámák sorozata (a főszereplő egy színházban könyvelő) – Spiegel Ernőből is Cví Spielmann lesz. Az ábrázolt szituá­ciókból most csak kettőt említek, amelyek különösen, központilag meghatározzák a regényt. Az egyik az izraeli társadalom viszonya a holokauszthoz, annak túlélőihez, illetve ennek a ’60-as évekbeli megváltozása, éppen a perek hatására. A másik – ehhez kapcsolódva – a holokausztot túlélő nemzedék leszármazottainak lehetséges viszonya a szüleik, nagyszüleik múltjához. Spielmannak bűntudata van, nem képes feldolgozni a túlélés érdekében és a kötelességérzetéből fakadó haláltábori eseményeket, hiszen kiszolgálta a Herr Doktort, még ha sikerült is a lehető legjobb körülményeket teremtenie a rábízottak számára és néhányukat megmenteni. A zsidó társadalom azonban nem kér az áldozatokból, ellenálló hősöket akar, a „maradékot”, azaz a túlélőket úgy kezeli többnyire, mint ahogy egy részük önmagáról is gondolja: a többiek élete árán sikerült életben maradniuk… És azontúl, hogy nyilvánvalóan egy haláltábor túlélői, nem beszélnek, hallgatnak arról, mi történt velük, mit gondoltak, éreztek akkor és mit gondolnak, éreznek később. A gyermekeik ezért aztán nem tudják, valójában mit és hogyan éltek át a szüleik. Amikor például Spielmann lánya évtizedekkel később szembesül apja tettével, a Sorstalanság Köves Gyurijához hasonlóan gondol a múltra: „kislány korában az Auschwitz meg a Birkenau szavakat olyan gyakran hallotta, hogy kezdetben azt hitte, azok a hétköznapok szokványos helyeit jelölik, mint az iskola, a sereg vagy a zsinagóga, ahol az élete során előbb-utóbb minden felnőtt megfordul”. (260-261. o.) Ejtsünk szót az elbeszélés hogyanjának egyik szegmenséről is: magának a táborlétnek és a hazaútnak a történetét Spielmann egy a feleségével folytatott dialógus keretében, monológ formájában adja elő (a II. rész egésze), a feleség (Anna/Nitza) szólamának kihagyásával, csak a reflexiók megjelenítésével – ettől a confessio teljesen más ritmust, érzelmi töltetet kap a regény többi szövegrészeitől elkülönülve. Ennek ellenére nem ez a beszámoló, hanem a nyilvánosság és az utódok előtti „lelepleződés” talán katartikusabb (V. és VI. rész) az olvasó számára is. A közelmúlt olvasmányai (Benedek Szabolcs: Kádár hét napja; Nádas Péter: Világló részletek; Aranyossi Magda: Én régi, elsüllyedt világom; Spiró György: Tavasz Tárlat) mindenképp szerepet játszanak abban, hogy a Kádár János–Döme Piroska kapcsolatot, ’56-ot és az ’57. május 1-jei felvonulást felelevenítő, újraelbeszélő III. részt, ami mintha a korábbiaktól függetlenül újrakezdene egy másik regényt, nem igazán tudtam hova tenni. Ám szerkesztőként mindenképpen tudtam volna: ki a regényből! Mivel teljesen feleslegesnek hat: ha nincs benne, nem is hiányzik. Valójában egy olyan epizód, aminek jelenlétét, ha nagyon akarom, meg tudom magyarázni (a magyar és a zsidó állam/társadalom eltérő reakciói a világháborúra), de ez már az egyéb szövegtestben benne van, nem ad hozzá, a mellékszereplő Jóska/Joél karakterének indokolatlanul nagy hátteret szolgáltató rész nélkül is megáll a lábán a regény (Jóska pedig akár ki is húzható belőle egészen). Mengele ide vagy oda, ez a regény nem az előző „folytatása”, habár onnan ágazik elő, és csak a bűntudat „kezelésében” iker vele, ugyanakkor jóval tágabb, szélesebb terepre nyit, amikor a társadalmi megítélés folyamatait ábrázolja megrázó erővel. (Migrén - Egy bűntudat története. Kalligram, 2019. 280 o.)

Gyurkovics Tamás

könyvét június 16-án 16 órától a Margó Fesztiválon mutatják be a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Szerző