Nyitott mondat - Gordon Zsigmond hazatér (Kondor Vilmos: A budapesti gengszter)

Publikálás dátuma
2019.06.22. 15:46

Kondor Vilmos hazatért. A hard-boiled (kemény) krimi meghonosítója (tkp. hazai megteremtője), aki a 2008-as Budapest noirral megalapozta a később pentalógiává bővülő Bűnös Budapest-ciklust – Gordon Zsigmond, a bűnügyi újságíró 1936–1956 között, Gömbös Gyula temetésétől az októberi forradalomig göngyölít fel bűneseteket és oszt igazságot –, bár már több elbeszéléssel is gazdagította noir-hőse történeteinek repertoárját [lásd például a Szélhámos Budapest című regényt (2016)], az amerikai éveket taglaló kalandokat eddig csak két novellában osztotta meg velünk. Az Ifjú Mariska hétköznapi halála még a Forrás folyóiratban jelent meg 2011-ben [kötetben: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes (2012), bővítve: A haldokló részvényes (2018)], A haverem nélkül című pedig a Nyitott mondat felkérésére íródott és a 2019. március 22-i számunkban volt olvasható. A most, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő kötet viszont nemcsak hogy Gordon Zsigmond 1930. évi, Magyarországra való visszatérésének előzményeit és okait meséli el, de egyenesen regénynyi terjedelemben. És mivel a műfaj őshazájában játszódó történetről van szó, a magyar nyelvű írás mellett is állíthatjuk: Kondor visszatért az origóhoz. Ráadásul, ahogy a szerző az utószóban kifejti, Philadelphia, a cselekmények helyszínéül szolgáló város már az amerikai bűnregények sorában is tekintélyes kategorizáló erővel (lokalitással) bír, nem véletlen tehát, hogy a Kondor-mű ajánlója az e téren egyik legjelesebb alkotónak, David Goodisnak szól. 1929-ben járunk, Pennsylvaniában, Phillyben, a szesztilalom igazán virágzó időszakának utolsó évében, még a gazdasági világválság előtt. Gordon Zsigmond 10 éve, még gyerekként hagyta maga mögött Magyarországot az apjával, miután a Lenin-fiúk meggyilkolták az anyját. A Green Béla szerkesztette Philadelphiai Magyar Újság (lásd Ifjú Mariska…) után már a Philadelphia Inquirer zsurnalisztája, amikor megbízást kap főnökétől, hogy épüljön be egy szeszcsempész bandába – na, itt kellett volna már nemet mondania Ziggynek! Mert nemcsak a nagyhatalmú Al Capone tűnik fel a közvetlen közelségében, hanem… Hát persze! Pár mindenre elszánt magyar bűnöző is – kicsi a világ! És míg a Hasított képű párbeszédképes, addig a honfitársak nem kegyelmeznek senkinek – legkisebb közös többszörös? Pedig a bokszbajnok, ifjú Gordonnak van miért és kiért aggódnia a saját bőrén kívül is, hiszen depressziós apja, Keszthelyen élő nagyapja (a korábbi-későbbi Budapest-regényeknek az olvasók által egyik legkedveltebb alakja, a lekvárfőző Mór), valamint egy szenvedélyes szerelmi társ (Myrna) élete is veszélybe kerülhet. (Utóbbi története szinte külön novella a regényben, és a „legnoirabb”, a színeit tekintve…) A maffia körei, ahogy az szokás, a politikaiakkal kerülnek metszésbe. Magyarnak lenni tehát külföldön is veszélyes, nem csak idehaza – és 90 éve is az volt. Ha nagyon kukacoskodni akarnék, azt mondanám, Gordon Zsigmond személye igazából nem is fontos a regényben – akár új hőst is teremthetett volna magának Kondor az amerikai környezetben, és akkor nem kellett volna gesztusokat tennie, hogy összekösse előbbi-későbbi hősét a fiatalkori önmagával. De végül is mindegy, az igazi főhős számomra megint csak a város, ahogy volt ez korábban is Budapest kapcsán. (Ez egy másik bűnös város.) Szinte a szerző-elbeszélő szeme mögött leskelem a 100 évvel ezelőtti Philly térképét. Fordulok be vele utcáról utcára, belvárosból külvárosba, bokszklubokból virágboltba, vagy homoszexuális irodalmat és egyéb élvezeteket kínáló boltok és klubok ajtaján. Eszem vele az utcai kifőzdékben, ugrok föl vele villamosok peronjára, utasítom el pökhendien a német turistákat… Szóval egy otthonosan mozgó hőssel mozgok én is otthonosan (az olvasó is hazatalált) – elhiszem neki, hogy ez a nagyváros olyan, amilyen leírja, és olyanok a lakói, amiként Gordon látja őket. De nem kétlem, lesz olyan olvasó, akit a történelmi valóságba ágyazott fiktív politikai-maffia szál tart majd éberen, vagy az a (talán túl) bonyolult játszma, amibe a téglának beépült újságíró fog, hogy kikecmeregjen a halálos helyzetből. Az esetenkénti didaxis (a történeti háttérismeretek előtérbe tolakodása, a tudás csapdája), a párbeszédek helyenkénti modoros sutasága és egy logikai/nyelvi buktató [a neve ellenére magyar származású gengszter, Polák Joe elcsodálkozik, amikor Gordon angolról magyarra vált a beszédben (258. o.), miközben a megelőző oldalakon (27. fejezet) Gordon Green Bélával Polák füle hallatára feltehetően nem angolul beszélgetett…] ellenére A budapesti gengszter a jól ismert színvonalon és ízekkel, historizáló színekkel, nem kevés humorral és anakronisztikus fricskákkal(!) szórakoztatja az olvasót. Kondor-rajongóknak bűn lenne kihagyni. (Libri, 2019. 434 o.)
Szerző

Miért ne lehetne egy kislány szuperhős? - Interjú Harcos Bálinttal

Publikálás dátuma
2019.06.22. 12:43

Fotó: Molnár Ádám/Népszava
Költői bemutatkozásakor ember nélküli totalitásra törekedett, aztán két kötet után elhallgatott. A gyerekei születése törte meg az alkotói csendet, azóta ontja a gyerekkönyveket. Például a Szofi-történeteket, amelyeket kínaira is lefordítottak. Harcos Bálint legújabb kötete, a Dorka és az elgurult gomb tavasszal jelent meg.
Az ezredforduló után epikus verseskötettel, majd lírai prózakötettel jelentkezett. Írt filmforgatókönyvet, operafilm-librettót, majd mintegy tíz évre eltűnt az irodalmi nyilvánosság elől. Miért?  Lehet, a személyiségszerkezetemből adódó oka is volt ennek, bár akkor nem volt bennem olyan szándék, hogy visszavonuljak. Halálosan komolyan gondoltam ugyan az első kötetem, a Harcos Bálint Összes címét, de az nem azt jelentette, hogy ez valakinek, úgymond, az összes műve volna. Egyfajta totalitást képzeltem mögé: mit jelent valakinek az összes lehetősége, mi az önmaga összese? Fontos volt ebben az önfelszámolódás: ha valaki totálissá növeli, természeti jelenséggé terjeszti ki magát, akkor meg is szűnik. E könyv végén jelenik meg a Naiv Növény szókapcsolat, amely a második könyv címe lett: e két kötet ugyanazt a kérdést célozza meg. Aztán mégis visszavonultam: elég mélyen meghasonlottam az irodalmi élettel, majd beköszöntött az alkotói válság, és nem publikáltam többet. Egy sort sem írt a tíz év alatt? De, folyamatosan írtam. Csak minden szétesett a kezem között, nem tudott művé válni. Három regényt kezdtem el, de különböző készültségi szinteken mind felrobbant. Egy-két kötetnyi verset biztosan írtam. Ezeket a verseket visszaolvasva igazoltnak látom, hogy nem kerültek kötetbe. Hibátlanul megírt szövegek, de alkotóilag a kiúttalanság dokumentumai. Néhány éve újraolvastam az egészen korai írásaimat. Döbbenten láttam: van itt egy tizenhét-nyolc éves fiú, aki nem engedi, hogy az életvalóságbeli eseményei átkerüljenek a szövegekbe, és elvont, absztrakt képek mögé rejti magát. Csak egyvalaki tudta a szövegeimben ezt a falat áttörni: életem legprimerebb, brutális élményadója, az anyám. A Naiv Növény utáni hosszú szilenciumból aztán a kisfiam és a kislányom születése húzott ki: elkezdtem nekik írni. A gyerekirodalom végül eljuttatott addig a szabadságig, hogy tudjak igazán írni, és a szövegeimet végre kiadjam a kezemből. A Dorka és az elgurult gomb már a tizenharmadik a gyerekkönyvek sorában. Ha a Naiv Növény világát összehasonlítjuk a Szofi-könyvekkel, mintha két külön pályát látnánk.  Elfogadom, ha valaki ezt így gondolja. Én látom a kettő közös gyökerét, de a két sziget közötti tengert egyelőre nem tudom feltölteni. Valószínűleg ez lesz életem egyik nagy kihívása. Vannak zavarba ejtő alkotók, akik alvajáró biztonsággal tudták ezt megvalósítani: a klasszikusok közül Mozart, Cervantes, Shakespeare, Puskin, de a maiak között is vannak, akik képesek erre. Ezt a varázslatot azonban csak kevesen tudják megcsinálni, hogy a művükből egyszerre szülessen meg könyvtárnyi elemzés, doktori értekezés és egy egyszerű mesetörténet. A gyerekirodalomból Astrid Lindgren, René Goscinny, Csukás István vagy Weöres Sándor nevét mindenképp megemlíteném: lenyűgöz, hogy az írásaik nem avulnak, frissek tudnak maradni. Hangsúlyosan gyerekirodalomról beszél, nem mesekönyvekről.  A mese mindig narratív, a gyerekkönyv ennél sokkal szabadabb kategória. A gyerekirodalomban egyébként ugyanazt a mintázatot láthatjuk, mint a felnőtteknek szólóban: a művek nyolcvan-kilencven százaléka bóvli, egy-két százaléka pedig zseniális. Én nagy örömmel próbálom ki magamat többféle műfajban: írtam már verses lapozót, A csupaszín oroszlánt, meseregényt, a Petya és Tulipánt vagy verses mesét, A boszorkánycicát és A Tigris és a Motyót. A Szofi-könyvek műfaját már nehezebb meghatározni. Az elalvás, az átlépés misztériumát körüljáró Dorka és az elgurult gomb megint más: három hosszabb, klasszikusabb mesét tartalmaz. Történeteinek főhősei többnyire lányok. Miért?  Ez nem direkt törekvés a részemről: egyszerűen nagyon szurkolok a kislányoknak. A Pozsonyi Pagony kiadó még akkor csapott le az első Szofi-történetre, amikor a girl power trendje még nem ívelt föl nálunk. Miért is ne lehetne egy kislány szuperhős? Ma már megszokott, ismert Magyarországon ez az igény: én még a kislányomból indultam ki – ő Szofi és Dorka is –, nem egy hullámot akartam meglovagolni. De a kisfiam is több hősömnek – Petyának, Mirkónak – volt a modellje. Mi az, ami bekerülhet egy gyerekkönyvbe?  Az volna a legfontosabb, hogy a gyerekekből induljunk ki. Mindig ott torzul el valami, ha mi felnőttként próbálunk – leereszkedve, felső perspektívából – a gyerekek világába belépni. Ne gügyögjünk nekik, ne legyünk didaktikusak, ne kényszerítsük rájuk azt a világot, ami nem az övék. Komolyan kell vennünk őket. Ők sokkal szabadabbak, merészebbek, féktelenebbek. Teremtően anarchisták. Belépni a világukba – ez nem megy másként: meg kell találnunk azt a gyereket, aki mi voltunk egykor. Át kell verekednünk magunkat az idő bozótján, vissza, és fülelnünk kell a gyerekek szavára. Ha több időt töltünk velük, megnyílnak nekünk, és sok olyan dologba fognak beavatni minket, amire nem is számítanánk. Nemcsak az izomzatuk, a gondolkodásuk is hajlékony. Fantasztikus képzettársításaik vannak, nem is tudják, nem is veszik észre, csak szórják őket, mint a kincseket. A gyerekek világa, a gyereknyelv, a költészet, az álom, az őrület, a szerelmi mámor édestestvérek: mindegyik nagyon közel van a létezés forrásvidékéhez. Ahol a jelek és a jelentések nem olyan kötöttek, mint a mi sivár, felnőtt világunkban, hanem szabadon ringanak. Sajnos ez a láva később megszilárdul. Egy életkor után a gyerekek is elkezdenek csüggesztően realisták lenni, és elkezdik az egykori „varázslataikat” értelmetlennek látni. A gyerekek rengeteg mindenről bátran és könnyedén tudnak beszélni.  Igen, és valójában mi vagyunk azok szülőként, tanárként, akik szorongunk, mert nem tudjuk, pontosan mennyit bízhatunk rájuk. Magam is megtapasztaltam, egy felnőtt világa mennyire merev a gyerekekéhez képest. Ha megjelenik egy új Szofi, a kislányom mindig büszkén beviszi az óvodába. Egyszer egy ilyen napon épp guggolva öltöztettem őt, amikor a nagy térelválasztó mögül meghallottam az egyik ovis társát: anyu, megjelent az új Szofi, vedd meg nekem! Mire a válasz: dehogy veszem meg, te fiú vagy! Különös: mintha a gyerekkönyvek fiú főhőse mindig uniszex lenne, a lány főhős viszont hangsúlyosan csak lány. Magyarországon jóval kevésbé vesznek meg olyan könyvet fiúknak, amelynek lány a főhőse, míg ez fordítva nem igaz. Attól nem félnek, hogy egy lány elfiúsodik, de attól, hogy egy fiú ellányosodik, igen. Mégis, miért félünk? A kisfiúk nem látnak az utcán lányt? Ők ugyanúgy szereplői az életüknek, mint bárki más.

Finy Petra: Budapest fölött (versciklus)

Publikálás dátuma
2019.06.22. 12:07

Fotó: mandadb.hu
Húsleves – Huszárik Zoltán Szindbád című filmjére, Ebéd-jelenet – Felfordul tőled a gyomrom, Mint zsírcseppektől a húsleves felszínén, Vagy síráscseppektől a bú heves helyszínén, Hányok tőled, Hány ok van erre? Hidd el sok. És most nem a sokk beszél belőlem, Hanem valami ennél sokkal több, Áll bennem az undor, mint egy tömb, Mint egy soha meg nem kötő betongömb, Amivel a bensőmben növő űrt próbáltam kiönteni, Vagy a mélybe zárt zűrt kiontani? Az is lehet, hogy nem tőled viszolygok, Inkább csak a köztünk lévő viszonyok bizony sok Bajától, vagy lehet, más iszonytól vigyorgok, Ilyen iszonyúan sirattatóan, Jól van, Ez így elég gáz, És nincs elég géz, Ami elég lenne sebeimre, – El sem férne annyi kötszer a zsebeimbe’ –, Olyan nehezen gyógyulnak, Újra és újra a fájdalomtól kigyúlnak. Igen, azt hiszem, én tehetek mindenről, Talán épp csak magamból van elegem, Mert a lelkemben többen vannak, mint elegen, Rengeteg a szerep, amit játszanom kell, És sehol egy rendező, ki a megfelelő pillanatban ezt harsogná nekem: „– És most, Latinovits Úr, csapjon rá arra a csontra, Pont közepére, de csontra, Hogy kizuhanjon belőle a remegő velő, Ahogy torkából esetenként a hebegő fájdalom tör elő.” De valahogy majd elrendezem ezt is, Hiába fal fel a szorongás, mint az éhes pestis, Melyben leromlik család, lélek, test is, Vagy jobb lesz, ha nem is el-, megrendezem, Ha megrendezem magamat, A rólam szóló filmben, melyben végre lehetnék Én is a főszereplő. Fák me – Makk Károly Szerelem című filmjére, Taxi-jelenet – – Az erdőbe, kérem! – Mondtam a taxisnak, Vagyis inkább az apszisnak a fülkében, Mert a vezető rám se bagózott, A haja hülye, fakó szotty, A fülében pattanás, meg az idegein is, A nyakán puffadt hájredők, Rajta lágy pihéből, dús mezők, A vállán az a csomó, béna korpa Úgy ugrált, mint sok albínó bolha, A körméről a lakk lekopott már, S fújtatott, mint egy szerelmes rozmár. A sofőr amúgy épp mesélte a válását, A férje mással való igen intim hálását, Meg ezt a romlott retek állását, Hisz milyen emberek esnek be hozzá, És sajnos nem belé, De komolyan, még a címet sem tudják pontosan. – Az erdőbe, kérem! – ismételtem Ismételten felszólítva a haladásra, Hogy kiszáguldhassak végre a fénybe, Hogy kint lehessek a megcáfolhatatlanul tündöklő ténybe’, Hogy kimehessek a fehér ég alá. (Fehér ég? Ez meg mi? Színtanból négy alá!) Csak a fák közé vágytam, Nem érdekelt holmi válással kapcsolatos ágytan, Mire a taxis egyszer csak rám sandított, A szeme fehérjébe szűkölő árnyék rondított, Vagy csak simán ilyen szűk a nézése, És a csipától úgy ragad ragyogása, mint a mézé se, Szóval megvilágosodottan hirtelen megszólalt: – Á, értem már! Te ilyen kis öngyilkos vagy, mi? Amolyan zsepis-depis, kapdosós-vagdosós, ugye? Vagy épp az a kiakasztó-felakasztó-fajta? Persze! Azt a madzagot meg tedd le! – Szavaira zsebemben megdermedt a kötél. Tessék, most jól lebuktam. – Fák kellenének, mi? Fák? – nevetett cinkosan, Vagyis inkább cinkesen. – Fák you – csicseregtem rá cinkésen. – Sőt inkább fák me – gondoltam, ha teljesen pontos akarok lenni, Pedig most már nagyon pontot akarok tenni Ennek az egész ügynek a végére, ami az életem. Anya angyal – Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjére, Seregély-jelenet – Azóta kereste őt az égen, A fakópinken és a kéken, A szürkén, a lilán, amin zeng egy trehány trillám, Majd fehér sebet mar rá egy átcikázó villám, S hirtelen nem tudod, mi merre van, mint egy rossz firkán, Merre a lent, merre a még lejjebb, S a fent, amit soha nem érhetsz el, Próbálkozhatsz te bármilyen ócska, leonardós heccel, Hiába is vágysz a magasba, Ebbe a láthatatlanul gőzölgő, furcsa égi kasba, Melyből a felhők kirajzanak minden áldott reggel, Tünékeny testtel, de állandó kedvvel, Mint vattapuha, foszlós méhfalkák, Koszosak, szertelenek és pléhtarkák, Kik azt hirdetik, hogy az elérhetetlenség Valójában oly közel.   Azóta kereste őt az égen, Pont a hajnalcsillaggal szemben, srégen, Amióta az anyja meghalt, és kicsit ő is vele halt, Vele pusztult, vele döglött, De mégis nélküle élt, És tudta, hogy ez hülyeség, Ám egyre csak azt hajtogatta, hogy „anya angyal, Vézna testtel, satnya hanggal, Lelkében némi maradékanyaggal, Ha felnézel, láthatod, Szárnyával csap vagy úgy ötöt-hatot, Aztán megpihen, és csak szitál, Mint gyenge pacsirta erős légörvényen, Uralkodva a kék törvényen, A levegő összes szabálytalan szabályán”. Azóta kereste őt az égen, Amióta meglátta fent a fényben Azt a kupac seregélyt, amit úgy szórtak fel A mennyboltra, mint egy zsák konfettit vagy mákot, Mint egy apró pöttyökből életre kelt ákom-bákot, Ami táncba kezd és szárnyra kap, Majd a sok szárny egy nagyobbat kiad, Egy hatalmas angyalt, Mi régen a múltadban nyargalt, De már csak feketén zümmög, Látva gaztetteinket megértőn hümmög, Hazugságainkra is épphogy megrebben, De soha, soha meg nem retten. Azóta kereste őt az égen, És lehet, hogy most is keresi, A kitartó kutatás szemét vörösre erezi, Szívét csöppre zsugorítja, Vagy szimplán csak felgurítja Majd magát a semmibe, „Ennyi volt hát, ennyike” Súgja, int és távozik, És ő is angyallá változik.
Szerző
Témák
vers költészet