Miért ne lehetne egy kislány szuperhős? - Interjú Harcos Bálinttal

Publikálás dátuma
2019.06.22. 12:43

Fotó: Molnár Ádám/Népszava
Költői bemutatkozásakor ember nélküli totalitásra törekedett, aztán két kötet után elhallgatott. A gyerekei születése törte meg az alkotói csendet, azóta ontja a gyerekkönyveket. Például a Szofi-történeteket, amelyeket kínaira is lefordítottak. Harcos Bálint legújabb kötete, a Dorka és az elgurult gomb tavasszal jelent meg.
Az ezredforduló után epikus verseskötettel, majd lírai prózakötettel jelentkezett. Írt filmforgatókönyvet, operafilm-librettót, majd mintegy tíz évre eltűnt az irodalmi nyilvánosság elől. Miért?  Lehet, a személyiségszerkezetemből adódó oka is volt ennek, bár akkor nem volt bennem olyan szándék, hogy visszavonuljak. Halálosan komolyan gondoltam ugyan az első kötetem, a Harcos Bálint Összes címét, de az nem azt jelentette, hogy ez valakinek, úgymond, az összes műve volna. Egyfajta totalitást képzeltem mögé: mit jelent valakinek az összes lehetősége, mi az önmaga összese? Fontos volt ebben az önfelszámolódás: ha valaki totálissá növeli, természeti jelenséggé terjeszti ki magát, akkor meg is szűnik. E könyv végén jelenik meg a Naiv Növény szókapcsolat, amely a második könyv címe lett: e két kötet ugyanazt a kérdést célozza meg. Aztán mégis visszavonultam: elég mélyen meghasonlottam az irodalmi élettel, majd beköszöntött az alkotói válság, és nem publikáltam többet. Egy sort sem írt a tíz év alatt? De, folyamatosan írtam. Csak minden szétesett a kezem között, nem tudott művé válni. Három regényt kezdtem el, de különböző készültségi szinteken mind felrobbant. Egy-két kötetnyi verset biztosan írtam. Ezeket a verseket visszaolvasva igazoltnak látom, hogy nem kerültek kötetbe. Hibátlanul megírt szövegek, de alkotóilag a kiúttalanság dokumentumai. Néhány éve újraolvastam az egészen korai írásaimat. Döbbenten láttam: van itt egy tizenhét-nyolc éves fiú, aki nem engedi, hogy az életvalóságbeli eseményei átkerüljenek a szövegekbe, és elvont, absztrakt képek mögé rejti magát. Csak egyvalaki tudta a szövegeimben ezt a falat áttörni: életem legprimerebb, brutális élményadója, az anyám. A Naiv Növény utáni hosszú szilenciumból aztán a kisfiam és a kislányom születése húzott ki: elkezdtem nekik írni. A gyerekirodalom végül eljuttatott addig a szabadságig, hogy tudjak igazán írni, és a szövegeimet végre kiadjam a kezemből. A Dorka és az elgurult gomb már a tizenharmadik a gyerekkönyvek sorában. Ha a Naiv Növény világát összehasonlítjuk a Szofi-könyvekkel, mintha két külön pályát látnánk.  Elfogadom, ha valaki ezt így gondolja. Én látom a kettő közös gyökerét, de a két sziget közötti tengert egyelőre nem tudom feltölteni. Valószínűleg ez lesz életem egyik nagy kihívása. Vannak zavarba ejtő alkotók, akik alvajáró biztonsággal tudták ezt megvalósítani: a klasszikusok közül Mozart, Cervantes, Shakespeare, Puskin, de a maiak között is vannak, akik képesek erre. Ezt a varázslatot azonban csak kevesen tudják megcsinálni, hogy a művükből egyszerre szülessen meg könyvtárnyi elemzés, doktori értekezés és egy egyszerű mesetörténet. A gyerekirodalomból Astrid Lindgren, René Goscinny, Csukás István vagy Weöres Sándor nevét mindenképp megemlíteném: lenyűgöz, hogy az írásaik nem avulnak, frissek tudnak maradni. Hangsúlyosan gyerekirodalomról beszél, nem mesekönyvekről.  A mese mindig narratív, a gyerekkönyv ennél sokkal szabadabb kategória. A gyerekirodalomban egyébként ugyanazt a mintázatot láthatjuk, mint a felnőtteknek szólóban: a művek nyolcvan-kilencven százaléka bóvli, egy-két százaléka pedig zseniális. Én nagy örömmel próbálom ki magamat többféle műfajban: írtam már verses lapozót, A csupaszín oroszlánt, meseregényt, a Petya és Tulipánt vagy verses mesét, A boszorkánycicát és A Tigris és a Motyót. A Szofi-könyvek műfaját már nehezebb meghatározni. Az elalvás, az átlépés misztériumát körüljáró Dorka és az elgurult gomb megint más: három hosszabb, klasszikusabb mesét tartalmaz. Történeteinek főhősei többnyire lányok. Miért?  Ez nem direkt törekvés a részemről: egyszerűen nagyon szurkolok a kislányoknak. A Pozsonyi Pagony kiadó még akkor csapott le az első Szofi-történetre, amikor a girl power trendje még nem ívelt föl nálunk. Miért is ne lehetne egy kislány szuperhős? Ma már megszokott, ismert Magyarországon ez az igény: én még a kislányomból indultam ki – ő Szofi és Dorka is –, nem egy hullámot akartam meglovagolni. De a kisfiam is több hősömnek – Petyának, Mirkónak – volt a modellje. Mi az, ami bekerülhet egy gyerekkönyvbe?  Az volna a legfontosabb, hogy a gyerekekből induljunk ki. Mindig ott torzul el valami, ha mi felnőttként próbálunk – leereszkedve, felső perspektívából – a gyerekek világába belépni. Ne gügyögjünk nekik, ne legyünk didaktikusak, ne kényszerítsük rájuk azt a világot, ami nem az övék. Komolyan kell vennünk őket. Ők sokkal szabadabbak, merészebbek, féktelenebbek. Teremtően anarchisták. Belépni a világukba – ez nem megy másként: meg kell találnunk azt a gyereket, aki mi voltunk egykor. Át kell verekednünk magunkat az idő bozótján, vissza, és fülelnünk kell a gyerekek szavára. Ha több időt töltünk velük, megnyílnak nekünk, és sok olyan dologba fognak beavatni minket, amire nem is számítanánk. Nemcsak az izomzatuk, a gondolkodásuk is hajlékony. Fantasztikus képzettársításaik vannak, nem is tudják, nem is veszik észre, csak szórják őket, mint a kincseket. A gyerekek világa, a gyereknyelv, a költészet, az álom, az őrület, a szerelmi mámor édestestvérek: mindegyik nagyon közel van a létezés forrásvidékéhez. Ahol a jelek és a jelentések nem olyan kötöttek, mint a mi sivár, felnőtt világunkban, hanem szabadon ringanak. Sajnos ez a láva később megszilárdul. Egy életkor után a gyerekek is elkezdenek csüggesztően realisták lenni, és elkezdik az egykori „varázslataikat” értelmetlennek látni. A gyerekek rengeteg mindenről bátran és könnyedén tudnak beszélni.  Igen, és valójában mi vagyunk azok szülőként, tanárként, akik szorongunk, mert nem tudjuk, pontosan mennyit bízhatunk rájuk. Magam is megtapasztaltam, egy felnőtt világa mennyire merev a gyerekekéhez képest. Ha megjelenik egy új Szofi, a kislányom mindig büszkén beviszi az óvodába. Egyszer egy ilyen napon épp guggolva öltöztettem őt, amikor a nagy térelválasztó mögül meghallottam az egyik ovis társát: anyu, megjelent az új Szofi, vedd meg nekem! Mire a válasz: dehogy veszem meg, te fiú vagy! Különös: mintha a gyerekkönyvek fiú főhőse mindig uniszex lenne, a lány főhős viszont hangsúlyosan csak lány. Magyarországon jóval kevésbé vesznek meg olyan könyvet fiúknak, amelynek lány a főhőse, míg ez fordítva nem igaz. Attól nem félnek, hogy egy lány elfiúsodik, de attól, hogy egy fiú ellányosodik, igen. Mégis, miért félünk? A kisfiúk nem látnak az utcán lányt? Ők ugyanúgy szereplői az életüknek, mint bárki más.

Finy Petra: Budapest fölött (versciklus)

Publikálás dátuma
2019.06.22. 12:07

Fotó: mandadb.hu
Húsleves – Huszárik Zoltán Szindbád című filmjére, Ebéd-jelenet – Felfordul tőled a gyomrom, Mint zsírcseppektől a húsleves felszínén, Vagy síráscseppektől a bú heves helyszínén, Hányok tőled, Hány ok van erre? Hidd el sok. És most nem a sokk beszél belőlem, Hanem valami ennél sokkal több, Áll bennem az undor, mint egy tömb, Mint egy soha meg nem kötő betongömb, Amivel a bensőmben növő űrt próbáltam kiönteni, Vagy a mélybe zárt zűrt kiontani? Az is lehet, hogy nem tőled viszolygok, Inkább csak a köztünk lévő viszonyok bizony sok Bajától, vagy lehet, más iszonytól vigyorgok, Ilyen iszonyúan sirattatóan, Jól van, Ez így elég gáz, És nincs elég géz, Ami elég lenne sebeimre, – El sem férne annyi kötszer a zsebeimbe’ –, Olyan nehezen gyógyulnak, Újra és újra a fájdalomtól kigyúlnak. Igen, azt hiszem, én tehetek mindenről, Talán épp csak magamból van elegem, Mert a lelkemben többen vannak, mint elegen, Rengeteg a szerep, amit játszanom kell, És sehol egy rendező, ki a megfelelő pillanatban ezt harsogná nekem: „– És most, Latinovits Úr, csapjon rá arra a csontra, Pont közepére, de csontra, Hogy kizuhanjon belőle a remegő velő, Ahogy torkából esetenként a hebegő fájdalom tör elő.” De valahogy majd elrendezem ezt is, Hiába fal fel a szorongás, mint az éhes pestis, Melyben leromlik család, lélek, test is, Vagy jobb lesz, ha nem is el-, megrendezem, Ha megrendezem magamat, A rólam szóló filmben, melyben végre lehetnék Én is a főszereplő. Fák me – Makk Károly Szerelem című filmjére, Taxi-jelenet – – Az erdőbe, kérem! – Mondtam a taxisnak, Vagyis inkább az apszisnak a fülkében, Mert a vezető rám se bagózott, A haja hülye, fakó szotty, A fülében pattanás, meg az idegein is, A nyakán puffadt hájredők, Rajta lágy pihéből, dús mezők, A vállán az a csomó, béna korpa Úgy ugrált, mint sok albínó bolha, A körméről a lakk lekopott már, S fújtatott, mint egy szerelmes rozmár. A sofőr amúgy épp mesélte a válását, A férje mással való igen intim hálását, Meg ezt a romlott retek állását, Hisz milyen emberek esnek be hozzá, És sajnos nem belé, De komolyan, még a címet sem tudják pontosan. – Az erdőbe, kérem! – ismételtem Ismételten felszólítva a haladásra, Hogy kiszáguldhassak végre a fénybe, Hogy kint lehessek a megcáfolhatatlanul tündöklő ténybe’, Hogy kimehessek a fehér ég alá. (Fehér ég? Ez meg mi? Színtanból négy alá!) Csak a fák közé vágytam, Nem érdekelt holmi válással kapcsolatos ágytan, Mire a taxis egyszer csak rám sandított, A szeme fehérjébe szűkölő árnyék rondított, Vagy csak simán ilyen szűk a nézése, És a csipától úgy ragad ragyogása, mint a mézé se, Szóval megvilágosodottan hirtelen megszólalt: – Á, értem már! Te ilyen kis öngyilkos vagy, mi? Amolyan zsepis-depis, kapdosós-vagdosós, ugye? Vagy épp az a kiakasztó-felakasztó-fajta? Persze! Azt a madzagot meg tedd le! – Szavaira zsebemben megdermedt a kötél. Tessék, most jól lebuktam. – Fák kellenének, mi? Fák? – nevetett cinkosan, Vagyis inkább cinkesen. – Fák you – csicseregtem rá cinkésen. – Sőt inkább fák me – gondoltam, ha teljesen pontos akarok lenni, Pedig most már nagyon pontot akarok tenni Ennek az egész ügynek a végére, ami az életem. Anya angyal – Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjére, Seregély-jelenet – Azóta kereste őt az égen, A fakópinken és a kéken, A szürkén, a lilán, amin zeng egy trehány trillám, Majd fehér sebet mar rá egy átcikázó villám, S hirtelen nem tudod, mi merre van, mint egy rossz firkán, Merre a lent, merre a még lejjebb, S a fent, amit soha nem érhetsz el, Próbálkozhatsz te bármilyen ócska, leonardós heccel, Hiába is vágysz a magasba, Ebbe a láthatatlanul gőzölgő, furcsa égi kasba, Melyből a felhők kirajzanak minden áldott reggel, Tünékeny testtel, de állandó kedvvel, Mint vattapuha, foszlós méhfalkák, Koszosak, szertelenek és pléhtarkák, Kik azt hirdetik, hogy az elérhetetlenség Valójában oly közel.   Azóta kereste őt az égen, Pont a hajnalcsillaggal szemben, srégen, Amióta az anyja meghalt, és kicsit ő is vele halt, Vele pusztult, vele döglött, De mégis nélküle élt, És tudta, hogy ez hülyeség, Ám egyre csak azt hajtogatta, hogy „anya angyal, Vézna testtel, satnya hanggal, Lelkében némi maradékanyaggal, Ha felnézel, láthatod, Szárnyával csap vagy úgy ötöt-hatot, Aztán megpihen, és csak szitál, Mint gyenge pacsirta erős légörvényen, Uralkodva a kék törvényen, A levegő összes szabálytalan szabályán”. Azóta kereste őt az égen, Amióta meglátta fent a fényben Azt a kupac seregélyt, amit úgy szórtak fel A mennyboltra, mint egy zsák konfettit vagy mákot, Mint egy apró pöttyökből életre kelt ákom-bákot, Ami táncba kezd és szárnyra kap, Majd a sok szárny egy nagyobbat kiad, Egy hatalmas angyalt, Mi régen a múltadban nyargalt, De már csak feketén zümmög, Látva gaztetteinket megértőn hümmög, Hazugságainkra is épphogy megrebben, De soha, soha meg nem retten. Azóta kereste őt az égen, És lehet, hogy most is keresi, A kitartó kutatás szemét vörösre erezi, Szívét csöppre zsugorítja, Vagy szimplán csak felgurítja Majd magát a semmibe, „Ennyi volt hát, ennyike” Súgja, int és távozik, És ő is angyallá változik.
Szerző
Témák
vers költészet

A Hold abszurdabb oldala - Interjú Egressy Zoltánnal

Publikálás dátuma
2019.06.22. 11:56

Fotó: Markoszov Szergej/Népszava
Legtöbben legnépszerűbb drámájával, a Portugállal azonosítják, pedig azóta már számtalan novellája és a napokban – az Ünnepi Könyvhétre – ötödik regénye jelent meg. Hőse mintha írója tükörképe lenne: irodalmi érdeklődésű tudós. A Hold on akár az egyik korábbi regény, a Százezer eperfa folytatásának is tekinthető, és tulajdonképpen ez is egy abszurd disztópia: 2050-ben játszódik, a Holdon, csak ebben a válság még súlyosabb, globálisabb. A szerzővel, Egressy Zoltánnal beszélgettünk.
Nem is olyan rég még azt nyilatkozta, mikor észrevette, a Hold-motívum túlságosan befurakszik a munkáiba, elhatározta, tudatosan figyelni fog rá, nehogy összeholdazza összes művét. A Hold most mégis erősebbnek bizonyult?  Igen, hiába küzdöttem ellene. Feladtam, sőt, a jelek szerint előremenekültem. (nevet) De nem a Hold felől jött a regényötlet, mert az alapvetően egy szerelmi történet. A Hold mint helyszín viszont ideálisnak bizonyult. Kiskorom óta a „vonzásában” élek. Egyébként épp júliusban lesz a Holdra szállás ötvenedik évfordulója, de erre csak nemrég ébredtem rá. A Hold-motívum az írói módszeréhez is nagyon passzol, mert egyszerre tud szimbolikus lenni és vonzza be a tudományos valóságot. Egyik kedves íróm, Cholnoky Viktor kísérletezett azzal hajdanán, hogy kora tudományos eredményeit, technikai újdonságait beillessze újságcikkeibe, kisprózai írásaiba. Rá egyébként erős utalás történik, hiszen a főhős, Laád Szabolcs egyik őse Laád Bulcsú fiziológus, aki Cholnoky regényhőse… Emeli a tétet nemcsak a Hold-motívumban, hanem a válsághelyzetben is. Ennyire „fokozódott” a helyzet?  Bizonyos értelemben az összes könyvem válsághelyzetről szól, majdnem mindegyik egyfajta pusztulástörténet. A válságok oka természetesen mindig az emberi ostobaság. A természet is ezt bünteti. Az ember azonnal pusztítani kezd mindent maga körül, bárhová teszi be a lábát. A Holdat még nem kolonizálta, de már tervezi az ott folytatandó atomkísérleteket. Sokszor egyetlen félmondatból születik egy regénye – a gombhoz varrja a kabátot. Most mi volt a gomb? Előfordult már, hogy a cím volt meg először. Most azt volt a kiindulópont, hogy a kezembe került Arthur C. Clarke A jövő körvonalai című, 1962-ben írt könyve. Tudós, látnok és író volt, rengeteg mindenre ráhibázott. Ahogy ezeket továbbgondoltam, gyűltek a dolgok a disztópiámhoz… A munkái alapja mindig részletekbe menően reális, a Százezer eperfánál szakemberekkel is konzultált. Most mennyit kutatott, illetve szépíróként milyen mélyen érdemes belemenni a tudományos dolgokba?  Arra azért figyelek, hogy ne telepedjenek rá a műre, ne menjen át ismeretterjesztésbe. A Hold onhoz sokkal többet kutattam, mint amennyi végül belekerült a könyvbe. Nagyobb biztonságban mozgok az adott terepen, ha képben vagyok. Különösen érdekes volt nekem ez a terület, mert fizikából, kémiából soha nem voltam jó, a főhősöm viszont biokémikus, aki kamaszként asztrofizikusnak készült. Én felnőttként jöttem csak rá, hogy a természettudományos tárgyak milyen izgalmasak. A regényben szereplő találmányok közül melyiket várja a legjobban?  A hologramos „híres ember-megjelenítést” például, vagy az elmetisztítást, ilyenek persze nem biztos, hogy lesznek, ezek az írói fantázia termékei. Amit viszont nem annyira, az a gondolatrablás, azt talán nem kellene erőltetni. Meg a nyomkövető beépítése. Ezt a regényben Magyarország vezeti be elsőként. Sajnos nem érzem túlzásnak a dolgot, Kínában például már pontozzák az embereket arcfelismerő rendszerrel. A sci-fikben az az ijesztő, hogy amit bennük írnak, többnyire meg is valósul. Clarke-­tól is idézi a regényben többször, hogy amire nagyon komoly igény van, az, csak idő kérdése, megvalósul. Ezt inkább biztatásnak szánja vagy ijesztésnek?  Nem szeretném definiálni a műfajt, nem feltétlenül nevezném a regényt sci-finek. Viszont néha azt érzem, nem kéne ötleteket adni a mindenkori hatalmaknak. A kerék feltalálása csodálatos dolog volt, de elég gyorsan kerékbetörésre kezdték használni. Hasonló a helyzet az atomenergiával. Talán még az utánunk következő generáció normalizálhatja a dolgokat, aztán valószínűleg már késő. Főleg, ha idióták kerülnek fontos országokban döntéshozó pozíciókba, ami egy furcsa járvány most a Földön. Disztópiájában a ’20-as évek Magyarországára a legnagyobb diktatúrát jósolja, a káoszt, a hajléktalanok nyom nélküli eltüntetését…  Amivel azóta próbálkoztak is egy álságos törvény révén. Amikor a kéziratot leadtam, ez még nem volt napirenden. A diktatúrák viszont, ahogy írja, előbb-utóbb forradalomba torkollnak, 2031-ben mégis királyságot vizionál. Ennyire nem bízik a nép erejében?  Amit ironikusnak szán az ember, arról később kiderülhet, hogy maga a valóság. A tűréshatár kitolódott. Ironizálni nem is tudom, van-e még egyáltalán értelme. Az abszurditás meg egyszerűen a hétköznapjainkat jelenti. A Hold onban nemcsak a hatalmon lévők kapják meg a kritikát, talán még élesebben fogalmaz a néppel kapcsolatban.  Egy közösség bármi felé terelhető. Felébreszthető benne a gyűlölet, de a szolidaritás is. Ha a hatalom a gyűlöletet szítja, sikerülni fog. Mintát ad, olyan viselkedésformákat enged meg, amelynek boldogan felel meg sok mindenki. Ennél még nagyobb baj a közöny és a megfélemlíthetőség. A legszomorúbb mégis az, hogy visszaélnek az ember eredendő naivitásával. Elhitetnek hazugságokat vele, más kérdés, hogy a hübrisz általában maga alá temeti azokat, akik túlságosan elbízzák magukat. De a mikor és a hogyan kiszámíthatatlan. Apátia vagy aporia bénítja az embereket?  Kit ez, kit az. A női főhős neve mindenesetre Apáti Anna. Bár Laád Szabolcs alapvetően nem apatikus. Apáti Anna ettől még legyőzi… A hőse most azonban valóban hős, aki kiválasztott.  Azzá válik, ráadásul több vonalon. A világ valaha volt legnagyobb találmányát alkotja meg. Ami történik vele, és ahova végül jut, annak azért a nő a katalizátora. Mégis képes kézbe venni saját sorsát.  Végre tud dönteni egy hősöm! (nevet) Általában döntésképtelenek. A fő válság az emberi ostobaság, ahogy mondta. Van olyan, amitől észhez térne az emberiség?  Nincs. Ha lenne, már tanult volna a történelemből. Kihalnak azok a generációk, amelyek átélték a borzalmakat. Jönnek újak, kezdődik minden elölről. Minden ciklikusan ismétlődik, ugyanolyan őrült személyiségű emberek kerülnek fontos pozíciókba, ahogy korábban. Időről időre jön a vallási, a nacionalista, a nemzetállamista őrület, a különbség annyi, hogy most már valóban képesek vagyunk a bolygó elpusztítására. És miután a technikai fejlődéssel nem jár együtt a társadalmi haladás, ez könnyen meg is valósulhat. Mindamellett, hogy a teljes reménytelenség, kilátástalanság felé tart minden a regényben, nem telepszik mély depresszió az olvasóra.  Talán mert alapvetően derűsen szemlélem a világot. Ahogy a főhősöm a pusztulást. Nem örömmel, azt nem mondom. A történet depresszív, és az egészet belengő derű sem ad felmentést, viszont valamiféle túlélési zálog. Irodalmi gourmand, olyan élvezettel veti bele magát az egyes műfajokba és rajong érezhetően a beidézett művekért, hogy ezért sincs lehetőségünk depresszióba süppedni. Mintha még hinne az emberben.  Az emberi teljesítmény lenyűgöz, rajongó típus vagyok. De hát, ahogy a híres dal fogalmaz, az élet jó, a világ nem. Mindhárom műnemben folyamatosan alkot. Ebben a regényben viszont mindhárom műnemet egyszerre sikerült befognia.  Évekig csak színdarabokat írtam, ezt megelőzte egy fiatalkori versíróidőszak, a próza volt az utolsó. De valahogy ettől nyílt ki a világ. Hosszú ideje ez érdekel a legjobban, ennek ellenére a mai napig többnyire úgy kezelnek, mint drámaírót, aki éppen prózát ír. Pedig ez már átfordult bennem. Megadja az olvasónak is a szabadságot, ha akarja, szerelmi történetként olvassa a regényt, ha akarja, disztópiának vagy egyszerű sci-finek.  Szeretem, ha egy mű egyszerre több oldalról közelít meg valamit, és ha valamiben egyszerre van minden – tudomány, humor meg költészet például. Ám mégiscsak a szerelem mozgat mindent, amiatt kerül a főhős is a Holdra. Ebből a szempontból szerelmi történet, persze azért remélem, szól másról is. Még a Százezer eperfa kapcsán mondta, nem szeretné, hogy politikai pamfletként olvassák és csak közéleti olvasata legyen.  Reményeim szerint kicsit többről szól mindkét regény. A Hold on esetében egyszerűen csak belegondoltam, mi lehet 2050-ben, és ezt a forgatókönyvet éreztem a legesélyesebbnek. Maga is ódzkodik a direkt megszólalásoktól. Van-e olyan pont, amikor már nem elég csupán műveken keresztül reflektálni arra, amiben vagyunk?  Van. De a hetente aláírt különféle petícióknak ilyen mennyiségben csak korlátozott értelmét látom. Fontosak, csak nem nagyon jók semmire, legalábbis az eredményességét tekintve. Kivéve a lelkiismeret megnyugtatását. Mondjuk az sem kevés. Természetesen felháborít a hazudozás, a dezinformálás, a korrupció, az emberek hülyének nézése, a megfélemlítés, és ahogy mondtam, a naivitással való visszaélés. Az ezekkel kapcsolatos véleményem tisztán és világosan kiolvasható a mű­veimből, a Hold onból különösen.

Egressy Zoltán

író, költő, dramaturg. 1998-ban mutatta be a Katona József Színház Portugál című darabját, amely húsz éven át volt színen és a színház legtöbbet játszott előadása lett. Összes, külföldi és belföldi színházi bemutatóinak száma száz fölött van. Több novelláskötete és öt regénye jelent meg.

Szerző