Szállunk-e a Holdra?

Már-már ott tartunk, mint a reménybeli szépségkirálynők, akik őszinte hitet tesznek a világbéke mellett. Miért különbözne ebben a magyarság bármely más nációtól?

Donald Trump amerikai elnök például a floridai Orlandóban, húszezer ember előtt nyitotta meg 2020-as újraválasztási kampányát. Abszurd, de nehéz lesz versenyezni vele, mert olyanokat ígér, hogy meggyógyítja a rákot, ellenszert talál az AIDS-re, és űrhajósokat küld a Marsra. Ez utóbbiról John F. Kennedy jut eszünkbe, aki 1962. szeptember 12-én a texasi Houstonban, a Rice Egyetemen beszélt a Hold-program részleteiről. Azt mondta: „Úgy döntöttünk, hogy még ebben az évtizedben eljutunk a Holdra… Nem azért, mert a feladat könnyű, hanem azért, mert nehéz… Azért, mert ez a cél képességeink és erőnk legjavát igényli..."

Ennyit a kókler és a nemzetét egy közös célért egyesíteni képes államférfi közötti különbségről. Az amerikaiak 1969-ben eljutottak a Holdra, de a nemzetet lelkesítő álmok és a realitás közötti szakadékot jelzi: a beszéd után egy hónappal kitört a kubai rakétaválság, és 14 hónappal később az elnököt Dallasban meggyilkolták. Levon-e ez morzsányit is az államférfi nagyságából? És: enyhít-e Trump kóklerségén csipetnyit is, hogy választási számlájára a floridai beszéd utáni 24 órában példátlanul nagy összeg, csaknem 30 millió dollár érkezett?

Budapest a főpolgármester-jelöltek előválasztási lázában ég. A józan észnek tudjuk be, hogy az ellenzék e ritka kreatív politikai ötletét (az előválasztást, hogy a budapestiek maguk mondják meg, kit gondolnak Tarlós István megfelelő kihívójának) eddig nem sikerült senkinek meghekkelnie, s végül is három olyan személy maradt a listán, aki programja alapján – más-más megfontolásból – alkalmasnak tűnik, hogy legalább azon eltöprengjünk: mitől lehetne élhetőbb Budapest.

A programok céljai, eltekintve attól a nem épp apróságtól, hogy megvalósításuk lehetőségei nem egyformák, alig különböznek. Abban is hasonlóak, hogy az élhetőség legfontosabb feltételéről, a szabad szellemi levegőről kissé visszafogottan beszélnek. Márpedig ez a szabad lélegzetvétel teszi-teheti Budapestet egy történelmileg vízfejű ország vezérlázadójává egy olyan közegben, amelyet a NER ural. Nem csupán Budapest levegőjéről, egészségügyéről, közlekedéséről vagy lakásairól van szó. Hanem arról, hogy a főváros visszafoglalásának első lépcsője az előválasztás, a győztes mögötti egységes ellenzéki kiállás, a következő lépcsőfokon pedig, a „vízfej” után következhet a nagyvárosok, az ország önkormányzatainak – önigazgatásunk, autonómiánk – visszafoglalása. Ha a regnáló hatalomnak le kell mondania a fővárosról, úgy talán az országgal sem tud már mindent megtenni, és ez a lehetőség háttérbe kell szorítson minden ellenzéki pártellentétet és presztízsharcot.

Nem az ígéreteknek, hanem ennek kellene az ellenzéki budapestiek fejében járnia, amikor a három jelölt között döntenek. Hogy olyan ember kell a főváros élére, aki nem azért akar a Holdra szállni, mert az könnyű, hanem azért, mert nehéz.