emlékezetpolitika;Veritas;MTA;társadalomtudomány;'56-os Intézet;

2019-06-23 09:23:48

Köz- és önveszélyes tudomány(?)politika

Majd egy éve kavarognak az egymásnak ellentmondó hírek a kormányzat Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) kapcsolatos terveiről, intézkedéseiről és az akadémiai körök reakcióiról. Vélemények és érvek ütköztek egymással.

A vitában már számos megalapozott állítás igazolta, milyen veszélyeket rejtenek a társadalom jövőjére nézve a kormányzatnak a tudomány fontos műhelyei – nemcsak az MTA, hanem egyetemi intézetek, tanszékek, független kutatóhelyek – korlátozására, erőszakos és rapid átalakítására, megszüntetésére irányuló törekvései. Az egymásnak ellentmondani látszó nyilatkozatokból azonban már korábban is egyértelmű tendencia sejlett fel.

Véglegesen egyértelművé tette a kormányzat céljait legutóbbi két döntése: az akadémiai törvény módosításának kezdeményezése és ezzel egyidőben az 1956-os Intézet betagolása a közvetlen kormányzati irányítás alatt működő VERITAS Történetkutató Intézetbe. Ennek lényege pedig nem egyszerűen az innováció erősítése, az alkalmazott tudományok preferálása az alapkutatásokkal szemben, hanem a társadalom- és bölcsészettudományok feletti – ideológiai alapú és politikai célú – teljes uralom megszerzése, a független tudományos munka ellehetetlenítése ezeken a területeken.

Ez a szándék nem új keletű, a mai akciók egy évekkel ezelőtt megindult folyamat szerves részét képezik, az erre irányuló törekvés beteljesítésének szándékát jelzik. A jelenségre – akkor még, mint potenciális veszélyre – az új intézetek sorának (XX. századi Intézet, XXI. Századi Intézet, Molnár Tamás Kutatóközpont, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, Nemzeti Örökség Intézete, Nemzetstratégiai Kutatóintézet) létrehozására utalva többen is felhívták a figyelmet már 2013-ban. Ez a törekvés aztán még markánsabban jelent meg a VERITAS Történetkutató Intézet létesítésekor, melynek feladata az alapító okirat szerint „az elmúlt másfél évszázad sorsfordító politikai és társadalmi eseményeinek hiteles, multidiszciplináris szemléletű, kutató, elemző, ismeretterjesztő igényű és a nemzettudatot erősítő céllal történő” munka. A feladat-meghatározással implicite azt mondták ki, hogy az addig működő kutatóhelyek (MTA Történettudományi Intézete, egyetemi tanszékek, 1956-os Intézet, Politikatörténeti Intézet stb.) és munkatársaik nem hiteles képet alkottak az ország múltjának meghatározó eseményeiről, folyamatairól, kiemelkedő történelmi személyiségeinkről. S ezt a nézetet a létrehozás kapcsán megszólaló politikusok leplezetlen nyíltsággal hirdették. Az ideológiai indíttatású politikai célok érvényesítésének szándékát ennél is egyértelműbben jelezte, hogy a VERITAS intézet közvetlenül a Miniszterelnökség irányítása alatt működik.

Mindezzel nem az a baj, hogy új, a hatalom által meghatározott és nyilván annak politikai érdekeit szolgáló kutatóhelyek jöttek létre, hanem az, hogy általuk a bölcsészet- és társadalomtudományok művelését szűk ideológiai keretek közé kívánják szorítani. Ezt jelzi az is, hogy – miközben más kutatóintézeteket megcsonkítottak és állami intézménybe olvasztottak (1956-os Intézet), illetve különböző eszközökkel ellehetetleníteni igyekeztek (Politikatörténeti Intézet) – a VERITAS – az MTA Történettudományi Intézetét is beleértve – minden más történeti kutatóhelynél nagyságrendekkel kedvezőbb pénzügyi és technikai feltételek között működhet. Ennek a folyamatnak betetőzését jelentheti az MTA bölcsészet- és társadalomtudományi intézeteinek kormányzati irányítás alá vonása (mert az Akadémia alóli kiszervezésük nyilvánvalóan ezt szolgálja), esetleges majdani felszámolása, amit az 1956-os Intézet sorsa is jelez.

E kormányzati lépés pedig nem csak az egzisztenciális értelemben is veszélyeztetett akadémiai kutatókat sújtja. Az egész társadalom – a regnáló hatalom által alapvető hivatkozási alapként emlegetett – nemzet jövőjére nézve is veszélyes. Mi több, a mindezt generáló politikai erőre is.

Közveszélyes

Ne vesztegessünk most arra szót, hogy a VERITAS – mely már nevével is arra utal, hogy az IGAZSÁG egyedüli letéteményese a történettudományban – létesítésének indoklása önmagában is meghazudtolja az intézet Deák Ferenctől vett jelmondatát: „…hazudni nem szabad”. Mert annak sugallása, hogy az 1980-as évektől dinamikusan átalakuló és a korábbi politikai kötöttségektől megszabaduló történettudomány művelői „hazudtak”, nemcsak az ekkor született munkák ismeretének hiányát igazolja, hanem szemen szedett hazugság.

Mit mutat a gyakorlat? A kutatói/publikációs és az emlékezetpolitikai gyakorlat…

A trendek világosan kirajzolódnak – anélkül is, hogy statisztikai adatokkal és könyvek, tanulmányok százainak citálásával terhelnénk az olvasót. Elég, ha csak két szempontot kiemelve vetünk egy pillantást a jelenséghalmazra.

A rendszerváltás utáni történetírásunkra általában jellemző, hogy a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapott huszadik századi történelmünk fontos részleteinek feltárása, illetve újraértékelése. Indokoltan, hisz a Horthy-korszakra és kivált az 1948 utáni időszakra jellemző volt a történeti kutatás átpolitizálása, legitimációs célokra történő felhasználása. Ez egyaránt jelentett elhallgatást és ideológiai, hatalmi érdekeket szolgáló, torz és hamis értékeléseket. Természetes igény volt a hiányok pótlása és históriánk fontos részeinek újraértékelése.

A megoldásokban azonban jelentős eltérések voltak és vannak. A szakma domináns része – politikai szimpátiáitól függetlenül – történeti és nemzetközi kontextusban elemezve az egyes jelenségeket, árnyalt, reális analízisek alapján készített színvonalas, a valóságot minél sokoldalúbban tükröző szintéziseket, résztanulmányokat. A kormánypárti politikusok megnyilatkozásai, emlékezetpolitikai gesztusai (lásd pl. szobrok és a Sorsok Háza sorsát) és néhány őket támogató történész sajtócikkei, nyilatkozatai (kevésbé tanulmányai), a kormányzat által uralt sajtóban olvasható és a médiumokban látható/hallható értékelések egyértelműen mutatják, hogy a témaválasztás célja: egyoldalúan pozitív képet festeni a keresztény és nemzeti elveket hirdető Horthy-korszakról, elrettentőt pedig nemcsak a Rákosi-, hanem a Kádár-korszakról is. Ez pedig a nemzeti érdekek elsődlegességét, a nemzeti egység fontosságát hirdető Fidesz-KDNP és az általa uralt államhatalom igazolását, legitimálását szolgálja – másrészt a vele szemben álló ellenzéki erők hitelének rombolását.

A tudatosan tervezett és jelentős mértékben érvényesülő hatás azonban ennél mélyebb. A mindkét korszakban összetett struktúrából és viszonyokból kiragadott pozitív, illetve elrettentő elemek arra szolgálnak, hogy ne a maguk sokszínűségében és bonyolultságában mutassák be az adott kort, annak társadalmát és politikai viszonyait, hanem egy szűk problémára koncentráljanak. Az így befolyásolt történelemszemlélet számukra kedvező hatása az lehet, hogy az ország egészének jelenkori, a kormányzat által alakított helyzetéből is csak azt nézzék és lássák, amit a kormányzati propaganda sugall.

Ennél is veszélyesebb az, hogy az említett közleményekkel, megnyilatkozásokkal elsősorban nem informálnak, gondolkodtatnak, önálló véleményalkotásra sarkallnak, hanem érzelmeket gerjesztenek. Meglovagolva a magyar társadalom keserves XX. századi tapasztalatait, nosztalgiát keltenek az államszocializmus szorításaihoz képest szabadabb, 1945 előtti polgári viszonyok iránt. Elhallgatják azonban annak nyilvánvaló negatívumait. Ezt jelképezte például az, hogy az ún. marxista történetírásban az 1960-as évek közepéig alaptalanul fasiszta diktatúrának nevezett rendszert 1990 után politikai szerepeket is vállaló történészek – ugyancsak megalapozatlanul – demokráciának minősítették.

Árulkodó azonban, hogy nem szólnak a korszak azon jelenségeiről, melyek az ő politikájuk leleplezésével veszélyeztetnek. A Fidesz és kormánya által hangoztatott nemzeti egység fontosságának leghangosabb 1945 előtti hirdetője miniszterelnökként Gömbös Gyula volt (1932–1936). Ezt azonban nem alulról építkező, a társadalom kis közösségeinek közös érdekeken alapuló egyesülése révén kívánta megvalósítani, hanem hatalmi eszközökkel. Nem lévén stabil parlamenti háttere, ezt a kormánypárt átszervezésével igyekezett elérni. A Nemzeti Egység Pártja (NEP) helyi szervezeteit az ország valamennyi településén megszervezték – központi vezérléssel, a „Vezér”, Gömbös akaratának megfelelően. Arra törekedtek, hogy valamennyi választópolgár belépjen a pártba – megszüntetve ezzel a többi politikai szervezetet. Minden belépő aláírásával fogadott pártfegyelmet, és a „Vezér” követését mindenben. A legkisebb falu vezetőit is személyesen Gömbös nevezte ki, akik a központból kapott formanyomtatványon fogadtak hűségesküt a „Vezérnek”. Az 1935 elején mintegy kétmillió tagot számláló politikai erő feladata nem csak a választások megnyerésének biztosítása volt. A helyi szervezeteknek el kellett érniük, hogy az élet minden területén – gazdaság, szociális munka, kultúra, szórakozás, sport stb. – a kormánypárté legyen a kezdeményezés, e feladatokat a Nemzeti Egység Párt helyi intézményeiben (műhelyében, népkonyhájában, közkönyvtárában, sportegyesületében stb.) végezzék. A pártközpont utasította őket: érjék el, hogy „a különálló akciók teljesen szűnjenek meg, és minden akciót a Nemzeti Egység kezdeményezzen”. Ez a korabeli sokszínű civil szervezetek megszüntetését, az önkormányzatok szerepének korlátozását jelentette volna. Mindezek révén a társadalom egészének feltétel nélküli azonosulását kívánták biztosítani nemcsak az ideológiával és a szervezettel, hanem személy szerint a „Vezérrel”, Gömbös Gyulával is. Ennek jegyében csak a NEP tagjait tekintették a nemzet tagjának, mindenki mást a nemzeten kívül állónak, szervezeteiket nem politikai ellenfélnek, hanem a nemzet ellenségének…

Azok az intézkedések, melyeket a kormányzat az elmúlt napokban hozott, e törekvéseik érvényesítése előtt akarják akadálytalanná tenni az utat, hogy szabadon szűkíthessék be nagy tömegek világlátását és gondolkodását, s őket feltétlenül követő, hűséges „alattvalókká” neveljék.

Önveszélyes

A felelős, valóban a nemzet egészének érdekeit szem előtt tartó és azokat szolgálni akaró politikai hatalom sokoldalúan tájékozódik, minden kérdésben megismer különböző álláspontokat, más-más szemlélet alapján született tudományos elemzéseket és következtetéseket. Ezek alapján alakítja politikai gyakorlatát. Mert ez az igazi záloga annak, hogy a társadalom valós problémáit felismerje, helyesen értelmezze, s mindezek alapján reális módszereket találjon és alkalmazzon azok megoldására. Ennek lehetőségét azzal is segíti, hogy nemcsak tűri, hanem támogatja is az egyes tudományágak szakmai szabályai szerint, szabadon folyó kutatómunkát és azok szuverén intézményeit. Nem csak eltűri, inspirálja is a köztük zajló vitát, mert évezredes tapasztalat, hogy csak a különböző vélemények ütköztetése, azaz párbeszéd révén szerezhető valós tudás, születhetnek helyes döntések – minden kérdésben. A hatalmat gyakorlók, ha szükségét érzik, maguk is vitatkozhatnak. Mi több, kell, hogy párbeszédet folytassanak a tudomány képviselővel. Ennek során érvelhetnek saját álláspontjuk mellett, de önös érdekük, hogy módosítsák vagy akár feladják azt, ha meggyőződnek a másik fél igazáról.

Rövidtávon, hatalmi eszközökkel érvényesíthető a realitásokat figyelmen kívül hagyó akarat. Hosszútávon azonban a döntéshozó kudarcához vezet, mert hibásan értelmezi a múltbéli és jelenkori valóságot, hibás döntéseket hoz, mellyel kárt okoz a társadalomnak. Ez pedig – előbb vagy utóbb – támogatottságának csökkenését, hatalmának elvesztését eredményezheti.

Mindennél szemléletesebb példája ennek az az intézkedéssorozat, mellyel a kormányzat ellehetetlenítette vagy felszámolta az Magyar Tudományos Akadémia kutatóbázisát és más, az ő nézeteitől eltérő szemléletű kutatóintézeteket, s helyettük az egyes tudományterületeket monopolizáló, az ő önkényes döntéseit igazoló, hatalmát „tudományos érvekkel” legitimáló kutatóhelyek sorát hozta létre. Ezek révén egyoldalú, a valóságot torzan ábrázoló képet sugall a múlt és a jelen viszonyairól, ami azzal a veszéllyel is jár (erre is van történeti példa – jó néhány), hogy az általuk alkotott kép meggyőződésükké válik és hibás döntéseket generál.

Tudománypolitika? Nemzeti érdek?

A tudománypolitika a társadalom életének javítása, helyes döntési képességeinek fejlesztése érdekében a múlt és jelen valóságát minél sokoldalúbban és reálisabban feltáró kutatómunka fejlődését, adminisztratív és anyagi eszközökkel történő támogatását szolgálja. A fent idézett parlamenti(?), kormányzati(?), miniszterelnöki döntések ennek ellenkezőjét. Nem a társadalom egészét szolgáló tudomány fejlődését, hanem az uralkodó párt hatalmi érdekeit érvényesítik.

Azaz nem tudománypolitika, hanem hatalompolitika.

A kormánypárt, a kormányzat és annak „vezére” teheti mindezt – a társadalom nagy (általa kizárólagosan nemzetinek tartott) része kitartó támogatásával. Azokéval, akik nem látják, vagy nem látják be, hogy mindaz, amit a – szavazataikkal hatalomra juttatott és immár majd egy évtizede folyamatosan hatalmon tartott – politikusok e téren (is) művelnek, az ő jövőjüket veszélyezteti, érdekeiket sérti. Nem ismerik fel, hogy a magyar történelem korábbi korszakaiból önkényesen kiragadott események, jelenségek – azok összefüggéseire fittyet hányó – tendenciózus tálalásával csak érzelmeiket korbácsolják fel. Azokból a sérelmekből fakadó, jogos ellenszenvet, gyűlöletet, melyeket nekik vagy elődeiknek okoztak korábbi hatalmak. Olyanok, melyek – joggal elítélt – módszereit a mai hatalmat gyakorlók is alkalmazzák. Többek között a tudományos intézményekkel kapcsolatos intézkedéseik során. Annak érdekében, hogy – szimpatizánsaik figyelmét mai életünk mindennapi problémáiról elterelve – a régről fakadt érzelmek ébren tartásával biztosítsák a saját hatalmukat fenntartó szavazatokat.

Ez a politika nem nemzeti politika, hanem hatalompolitika.

A kormányzat a saját hatalmi érdekeit szolgáló ideológiának megfelelő múltértelmezés kizárólagosságát kívánja megteremteni a közoktatásban.

Ez a politika nem oktatáspolitika, hanem hatalompolitika.

S e hatalompolitika egyik alapvető célja, hogy gátolja a valós szándékaikat leleplező, azokat a társadalomnak bemutató, a fenti sorokhoz hasonló elemzések megszületését és publikálását.

Ennek legfőbb eszköze pedig a sajtópolitikának csúfolt hatalompolitika.