Köz- és önveszélyes tudomány(?)politika

Publikálás dátuma
2019.06.23. 09:23
MARABU RAJZA
Majd egy éve kavarognak az egymásnak ellentmondó hírek a kormányzat Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) kapcsolatos terveiről, intézkedéseiről és az akadémiai körök reakcióiról. Vélemények és érvek ütköztek egymással.
A vitában már számos megalapozott állítás igazolta, milyen veszélyeket rejtenek a társadalom jövőjére nézve a kormányzatnak a tudomány fontos műhelyei – nemcsak az MTA, hanem egyetemi intézetek, tanszékek, független kutatóhelyek – korlátozására, erőszakos és rapid átalakítására, megszüntetésére irányuló törekvései. Az egymásnak ellentmondani látszó nyilatkozatokból azonban már korábban is egyértelmű tendencia sejlett fel.
Véglegesen egyértelművé tette a kormányzat céljait legutóbbi két döntése: az akadémiai törvény módosításának kezdeményezése és ezzel egyidőben az 1956-os Intézet betagolása a közvetlen kormányzati irányítás alatt működő VERITAS Történetkutató Intézetbe. Ennek lényege pedig nem egyszerűen az innováció erősítése, az alkalmazott tudományok preferálása az alapkutatásokkal szemben, hanem a társadalom- és bölcsészettudományok feletti – ideológiai alapú és politikai célú – teljes uralom megszerzése, a független tudományos munka ellehetetlenítése ezeken a területeken.
Ez a szándék nem új keletű, a mai akciók egy évekkel ezelőtt megindult folyamat szerves részét képezik, az erre irányuló törekvés beteljesítésének szándékát jelzik. A jelenségre – akkor még, mint potenciális veszélyre – az új intézetek sorának (XX. századi Intézet, XXI. Századi Intézet, Molnár Tamás Kutatóközpont, Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, Nemzeti Örökség Intézete, Nemzetstratégiai Kutatóintézet) létrehozására utalva többen is felhívták a figyelmet már 2013-ban. Ez a törekvés aztán még markánsabban jelent meg a VERITAS Történetkutató Intézet létesítésekor, melynek feladata az alapító okirat szerint „az elmúlt másfél évszázad sorsfordító politikai és társadalmi eseményeinek hiteles, multidiszciplináris szemléletű, kutató, elemző, ismeretterjesztő igényű és a nemzettudatot erősítő céllal történő” munka. A feladat-meghatározással implicite azt mondták ki, hogy az addig működő kutatóhelyek (MTA Történettudományi Intézete, egyetemi tanszékek, 1956-os Intézet, Politikatörténeti Intézet stb.) és munkatársaik nem hiteles képet alkottak az ország múltjának meghatározó eseményeiről, folyamatairól, kiemelkedő történelmi személyiségeinkről. S ezt a nézetet a létrehozás kapcsán megszólaló politikusok leplezetlen nyíltsággal hirdették. Az ideológiai indíttatású politikai célok érvényesítésének szándékát ennél is egyértelműbben jelezte, hogy a VERITAS intézet közvetlenül a Miniszterelnökség irányítása alatt működik.
Mindezzel nem az a baj, hogy új, a hatalom által meghatározott és nyilván annak politikai érdekeit szolgáló kutatóhelyek jöttek létre, hanem az, hogy általuk a bölcsészet- és társadalomtudományok művelését szűk ideológiai keretek közé kívánják szorítani. Ezt jelzi az is, hogy – miközben más kutatóintézeteket megcsonkítottak és állami intézménybe olvasztottak (1956-os Intézet), illetve különböző eszközökkel ellehetetleníteni igyekeztek (Politikatörténeti Intézet) – a VERITAS – az MTA Történettudományi Intézetét is beleértve – minden más történeti kutatóhelynél nagyságrendekkel kedvezőbb pénzügyi és technikai feltételek között működhet. Ennek a folyamatnak betetőzését jelentheti az MTA bölcsészet- és társadalomtudományi intézeteinek kormányzati irányítás alá vonása (mert az Akadémia alóli kiszervezésük nyilvánvalóan ezt szolgálja), esetleges majdani felszámolása, amit az 1956-os Intézet sorsa is jelez.
E kormányzati lépés pedig nem csak az egzisztenciális értelemben is veszélyeztetett akadémiai kutatókat sújtja. Az egész társadalom – a regnáló hatalom által alapvető hivatkozási alapként emlegetett – nemzet jövőjére nézve is veszélyes. Mi több, a mindezt generáló politikai erőre is.
KENEDI JÁNOS ÉS RAINER M. JÁNOS Az ’56-os Intézet felszámolása egyértelműen mutatja a kormány céljait
Fotó: Kovács Tamás / MTI

Közveszélyes

Ne vesztegessünk most arra szót, hogy a VERITAS – mely már nevével is arra utal, hogy az IGAZSÁG egyedüli letéteményese a történettudományban – létesítésének indoklása önmagában is meghazudtolja az intézet Deák Ferenctől vett jelmondatát: „…hazudni nem szabad”. Mert annak sugallása, hogy az 1980-as évektől dinamikusan átalakuló és a korábbi politikai kötöttségektől megszabaduló történettudomány művelői „hazudtak”, nemcsak az ekkor született munkák ismeretének hiányát igazolja, hanem szemen szedett hazugság. Mit mutat a gyakorlat? A kutatói/publikációs és az emlékezetpolitikai gyakorlat… A trendek világosan kirajzolódnak – anélkül is, hogy statisztikai adatokkal és könyvek, tanulmányok százainak citálásával terhelnénk az olvasót. Elég, ha csak két szempontot kiemelve vetünk egy pillantást a jelenséghalmazra. A rendszerváltás utáni történetírásunkra általában jellemző, hogy a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapott huszadik századi történelmünk fontos részleteinek feltárása, illetve újraértékelése. Indokoltan, hisz a Horthy-korszakra és kivált az 1948 utáni időszakra jellemző volt a történeti kutatás átpolitizálása, legitimációs célokra történő felhasználása. Ez egyaránt jelentett elhallgatást és ideológiai, hatalmi érdekeket szolgáló, torz és hamis értékeléseket. Természetes igény volt a hiányok pótlása és históriánk fontos részeinek újraértékelése. A megoldásokban azonban jelentős eltérések voltak és vannak. A szakma domináns része – politikai szimpátiáitól függetlenül – történeti és nemzetközi kontextusban elemezve az egyes jelenségeket, árnyalt, reális analízisek alapján készített színvonalas, a valóságot minél sokoldalúbban tükröző szintéziseket, résztanulmányokat. A kormánypárti politikusok megnyilatkozásai, emlékezetpolitikai gesztusai (lásd pl. szobrok és a Sorsok Háza sorsát) és néhány őket támogató történész sajtócikkei, nyilatkozatai (kevésbé tanulmányai), a kormányzat által uralt sajtóban olvasható és a médiumokban látható/hallható értékelések egyértelműen mutatják, hogy a témaválasztás célja: egyoldalúan pozitív képet festeni a keresztény és nemzeti elveket hirdető Horthy-korszakról, elrettentőt pedig nemcsak a Rákosi-, hanem a Kádár-korszakról is. Ez pedig a nemzeti érdekek elsődlegességét, a nemzeti egység fontosságát hirdető Fidesz-KDNP és az általa uralt államhatalom igazolását, legitimálását szolgálja – másrészt a vele szemben álló ellenzéki erők hitelének rombolását. A tudatosan tervezett és jelentős mértékben érvényesülő hatás azonban ennél mélyebb. A mindkét korszakban összetett struktúrából és viszonyokból kiragadott pozitív, illetve elrettentő elemek arra szolgálnak, hogy ne a maguk sokszínűségében és bonyolultságában mutassák be az adott kort, annak társadalmát és politikai viszonyait, hanem egy szűk problémára koncentráljanak. Az így befolyásolt történelemszemlélet számukra kedvező hatása az lehet, hogy az ország egészének jelenkori, a kormányzat által alakított helyzetéből is csak azt nézzék és lássák, amit a kormányzati propaganda sugall. Ennél is veszélyesebb az, hogy az említett közleményekkel, megnyilatkozásokkal elsősorban nem informálnak, gondolkodtatnak, önálló véleményalkotásra sarkallnak, hanem érzelmeket gerjesztenek. Meglovagolva a magyar társadalom keserves XX. századi tapasztalatait, nosztalgiát keltenek az államszocializmus szorításaihoz képest szabadabb, 1945 előtti polgári viszonyok iránt. Elhallgatják azonban annak nyilvánvaló negatívumait. Ezt jelképezte például az, hogy az ún. marxista történetírásban az 1960-as évek közepéig alaptalanul fasiszta diktatúrának nevezett rendszert 1990 után politikai szerepeket is vállaló történészek – ugyancsak megalapozatlanul – demokráciának minősítették. Árulkodó azonban, hogy nem szólnak a korszak azon jelenségeiről, melyek az ő politikájuk leleplezésével veszélyeztetnek. A Fidesz és kormánya által hangoztatott nemzeti egység fontosságának leghangosabb 1945 előtti hirdetője miniszterelnökként Gömbös Gyula volt (1932–1936). Ezt azonban nem alulról építkező, a társadalom kis közösségeinek közös érdekeken alapuló egyesülése révén kívánta megvalósítani, hanem hatalmi eszközökkel. Nem lévén stabil parlamenti háttere, ezt a kormánypárt átszervezésével igyekezett elérni. A Nemzeti Egység Pártja (NEP) helyi szervezeteit az ország valamennyi településén megszervezték – központi vezérléssel, a „Vezér”, Gömbös akaratának megfelelően. Arra törekedtek, hogy valamennyi választópolgár belépjen a pártba – megszüntetve ezzel a többi politikai szervezetet. Minden belépő aláírásával fogadott pártfegyelmet, és a „Vezér” követését mindenben. A legkisebb falu vezetőit is személyesen Gömbös nevezte ki, akik a központból kapott formanyomtatványon fogadtak hűségesküt a „Vezérnek”. Az 1935 elején mintegy kétmillió tagot számláló politikai erő feladata nem csak a választások megnyerésének biztosítása volt. A helyi szervezeteknek el kellett érniük, hogy az élet minden területén – gazdaság, szociális munka, kultúra, szórakozás, sport stb. – a kormánypárté legyen a kezdeményezés, e feladatokat a Nemzeti Egység Párt helyi intézményeiben (műhelyében, népkonyhájában, közkönyvtárában, sportegyesületében stb.) végezzék. A pártközpont utasította őket: érjék el, hogy „a különálló akciók teljesen szűnjenek meg, és minden akciót a Nemzeti Egység kezdeményezzen”. Ez a korabeli sokszínű civil szervezetek megszüntetését, az önkormányzatok szerepének korlátozását jelentette volna. Mindezek révén a társadalom egészének feltétel nélküli azonosulását kívánták biztosítani nemcsak az ideológiával és a szervezettel, hanem személy szerint a „Vezérrel”, Gömbös Gyulával is. Ennek jegyében csak a NEP tagjait tekintették a nemzet tagjának, mindenki mást a nemzeten kívül állónak, szervezeteiket nem politikai ellenfélnek, hanem a nemzet ellenségének… Azok az intézkedések, melyeket a kormányzat az elmúlt napokban hozott, e törekvéseik érvényesítése előtt akarják akadálytalanná tenni az utat, hogy szabadon szűkíthessék be nagy tömegek világlátását és gondolkodását, s őket feltétlenül követő, hűséges „alattvalókká” neveljék.

Önveszélyes

A felelős, valóban a nemzet egészének érdekeit szem előtt tartó és azokat szolgálni akaró politikai hatalom sokoldalúan tájékozódik, minden kérdésben megismer különböző álláspontokat, más-más szemlélet alapján született tudományos elemzéseket és következtetéseket. Ezek alapján alakítja politikai gyakorlatát. Mert ez az igazi záloga annak, hogy a társadalom valós problémáit felismerje, helyesen értelmezze, s mindezek alapján reális módszereket találjon és alkalmazzon azok megoldására. Ennek lehetőségét azzal is segíti, hogy nemcsak tűri, hanem támogatja is az egyes tudományágak szakmai szabályai szerint, szabadon folyó kutatómunkát és azok szuverén intézményeit. Nem csak eltűri, inspirálja is a köztük zajló vitát, mert évezredes tapasztalat, hogy csak a különböző vélemények ütköztetése, azaz párbeszéd révén szerezhető valós tudás, születhetnek helyes döntések – minden kérdésben. A hatalmat gyakorlók, ha szükségét érzik, maguk is vitatkozhatnak. Mi több, kell, hogy párbeszédet folytassanak a tudomány képviselővel. Ennek során érvelhetnek saját álláspontjuk mellett, de önös érdekük, hogy módosítsák vagy akár feladják azt, ha meggyőződnek a másik fél igazáról. Rövidtávon, hatalmi eszközökkel érvényesíthető a realitásokat figyelmen kívül hagyó akarat. Hosszútávon azonban a döntéshozó kudarcához vezet, mert hibásan értelmezi a múltbéli és jelenkori valóságot, hibás döntéseket hoz, mellyel kárt okoz a társadalomnak. Ez pedig – előbb vagy utóbb – támogatottságának csökkenését, hatalmának elvesztését eredményezheti. Mindennél szemléletesebb példája ennek az az intézkedéssorozat, mellyel a kormányzat ellehetetlenítette vagy felszámolta az Magyar Tudományos Akadémia kutatóbázisát és más, az ő nézeteitől eltérő szemléletű kutatóintézeteket, s helyettük az egyes tudományterületeket monopolizáló, az ő önkényes döntéseit igazoló, hatalmát „tudományos érvekkel” legitimáló kutatóhelyek sorát hozta létre. Ezek révén egyoldalú, a valóságot torzan ábrázoló képet sugall a múlt és a jelen viszonyairól, ami azzal a veszéllyel is jár (erre is van történeti példa – jó néhány), hogy az általuk alkotott kép meggyőződésükké válik és hibás döntéseket generál.

Tudománypolitika? Nemzeti érdek?

A tudománypolitika a társadalom életének javítása, helyes döntési képességeinek fejlesztése érdekében a múlt és jelen valóságát minél sokoldalúbban és reálisabban feltáró kutatómunka fejlődését, adminisztratív és anyagi eszközökkel történő támogatását szolgálja. A fent idézett parlamenti(?), kormányzati(?), miniszterelnöki döntések ennek ellenkezőjét. Nem a társadalom egészét szolgáló tudomány fejlődését, hanem az uralkodó párt hatalmi érdekeit érvényesítik. Azaz nem tudománypolitika, hanem hatalompolitika. A kormánypárt, a kormányzat és annak „vezére” teheti mindezt – a társadalom nagy (általa kizárólagosan nemzetinek tartott) része kitartó támogatásával. Azokéval, akik nem látják, vagy nem látják be, hogy mindaz, amit a – szavazataikkal hatalomra juttatott és immár majd egy évtizede folyamatosan hatalmon tartott – politikusok e téren (is) művelnek, az ő jövőjüket veszélyezteti, érdekeiket sérti. Nem ismerik fel, hogy a magyar történelem korábbi korszakaiból önkényesen kiragadott események, jelenségek – azok összefüggéseire fittyet hányó – tendenciózus tálalásával csak érzelmeiket korbácsolják fel. Azokból a sérelmekből fakadó, jogos ellenszenvet, gyűlöletet, melyeket nekik vagy elődeiknek okoztak korábbi hatalmak. Olyanok, melyek – joggal elítélt – módszereit a mai hatalmat gyakorlók is alkalmazzák. Többek között a tudományos intézményekkel kapcsolatos intézkedéseik során. Annak érdekében, hogy – szimpatizánsaik figyelmét mai életünk mindennapi problémáiról elterelve – a régről fakadt érzelmek ébren tartásával biztosítsák a saját hatalmukat fenntartó szavazatokat. Ez a politika nem nemzeti politika, hanem hatalompolitika. A kormányzat a saját hatalmi érdekeit szolgáló ideológiának megfelelő múltértelmezés kizárólagosságát kívánja megteremteni a közoktatásban. Ez a politika nem oktatáspolitika, hanem hatalompolitika. S e hatalompolitika egyik alapvető célja, hogy gátolja a valós szándékaikat leleplező, azokat a társadalomnak bemutató, a fenti sorokhoz hasonló elemzések megszületését és publikálását. Ennek legfőbb eszköze pedig a sajtópolitikának csúfolt hatalompolitika.
TÜNTETÉS AZ MTA MELLETT
Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Szerző

A 2019-es könyvfesztivál…

Publikálás dátuma
2019.06.22. 20:14

Fotó: Tóth Gergő
Megszoktam: minden könyves nagy rendezvény után tucatnyi új könyv tornyosul a dolgozóasztalomon. Mihez kezdjek velük? A kisbetűs nyomtatványokat elolvasni előrehaladott makuladegenerációmmal még nagyítóval is csak nehezen tudom. Válogatok hát. Kiszedegetem a jóbarátok írásait. A legfontosabbakat. Írni róluk még így is csak nehezen tudok. Bevalljam? Félek, hogy kiesek irodalmunk vérkeringéséből. Magamra maradok, mint a hozzám hasonló öregek. Beleolvasok a kötetekbe, elraktározom őket, örülök nekik. Az asztalomon pedig egyre kevesebb marad. Sinkovits Péter, a zentai jóbarát, valamint a terézvárosi Brém-Nagy Ferenc első kötete. Orbán János Dénes prózája, Várady Szabolcs fordításra váró versei. Végül néhány kihagyhatatlan: Shrek Tímea rövid-prózája, amiből itt, a szemünk láttára válik novellafüzér, majd talán – esetleg már jövőre – nagyregény. Csender Levente megdöbbentő mesekönyve felrúgja a műfaj összes képzelt szabályait. Van itt aztán, amit félretolni lehetetlen. A lírikus Máté Imréről, 1956-os menekülttársamról Zsebők Csaba, egy fiatal történész írt két szakmabeli segítségével emlékkötetet. Érdekes kísérlet, még ha nehéz is egyetérteni vele. Mert hát, mit is állít a történész trió? Nem kevesebbet, mint hogy a Forradalmat mások mellett „a vidéki diákok Kolhoz-köre” készítette elő. A Petőfi-kör vagy a szegedi egyetemisták csak mellékesen kerülnek említésre. Az én szemtanú tapasztalatom szerint éppen ellenkezőleg, a kiváltságosok pesti egyetemeken tanuló fiai voltak a leghangosabb lázadozók. Vidéki diákok? Nem találkoztam velük. Másrészt a forradalmakat nem szokás – mint disznóölést – „előkészíteni”. Azok csak hirtelen, váratlanul kitörnek. Egy-egy főpróba adódik legfeljebb, mint az 1954-es futballtüntetés vagy egy felkeléshez közelebbi esemény, az október 6-i Rajk-temetés. Szervezett vidéki fiatalok tudtommal egyik eseménynél sincsenek. És hát, mintha mindez az emberarcú szocializmusból valami zavaros jobboldal felé sodorná 56-ot… Barátomról, Máté Imréről a kis kötetben kevés szó esik. Imre saját elbeszélése szerint Budapesten fegyverrel harcolt, majd Münchenben francia borokkal kereskedett. Jó költő és nagy mesemondó volt. Szeretetreméltó, festői figura. 1956-os szereplését harmincéves emigrációja alatt írta meg. Végül itt van előttem – már egy éve várja, hogy elolvassam – Száraz Miklós György Székelyek című kötete. „Történelemről és hagyományról” – közli az alcím. Szépirodalmi igénnyel, tehetem hozzá. Két és félszáz oldalnyi izgalmas, jó irodalom. Ennyi. Mintegy húsz kötet a 2019-es könyvfesztivál terméséből. „Csak” válogatás, tehát igazságtalan. Időközben megváltozott, alkalmi helyszínen, a Duna-korzón lement az idei évi Ünnepi Könyvhét. Azután is sok újabb kaland, sok újabb izgalom vár rám.

Sinománia: begyakorolt idegenség

Publikálás dátuma
2019.06.16. 16:29
Észak-kínai üveghíd
Fotó: Imaginechina / AFP / He maofeng
Újabban hiába álmodoztunk a kitöréses modernizációról, nem jött össze. Ezért nem is figyelünk azokra, akiknek mintha sikerült volna.
Pest az elmúlt húsz év legijesztőbb helyi infrastrukturális balesetével, vízi katasztrófájával nem tud mit kezdeni. A város tele van távol-keleti turistákkal és már sok éve hozzászoktunk a kínai kereskedőkhöz, vállalkozókhoz, kifőzdéikhez (meg persze, a többi kelet-ázsiaihoz). Na és? Már nem számítanak egzotikusnak, de közben közelebbről nem értettük meg őket. Megmaradtak hétköznapi idegennek. A Kelet meg nem értését Nyugaton begyakoroltuk, erre a viselkedésformára találta ki Edward Said, a kiváló keresztény amerikai-palesztin gondolkodó az orientalizmus kifejezést: fantáziák és bizalmatlanság keveréke a keleti társadalmak félreértésére. Kína is idetartozott, de soha nem nézték le Nyugaton. Marco Polo annak idején még tele volt mesékkel. De a Kína-mánia első korszakában, a 17-18. században Európa már meglepődött a szervezettségen, a technikán, a működő óriási társadalmakon. Voltak, akik lelkesedtek, mint Voltaire, mások - Adam Smith, vagy Montesquieu - nem voltak annyira nyitottak, de mindenki valamilyen gigantikusat érzékelt. Újabban hiába álmodoztunk a kitöréses modernizációról, nem jött össze. Ezért nem is figyelünk azokra, akiknek mintha sikerült volna. Sőt, mert nekünk nem jött össze, az ő megoldásaikat utálni kezdtük. Ráadásul, úgy lettünk idomítva, hogy ha valamihez a kormány közeledik, attól idegenkedünk. Mint most a nagy kínai projekthez. Nem egyszerűen Kína, hanem a projekt mögötti megoldások, maga az államkapitalizmus sem látszik a Margit híd alól.

Kína-fantáziák

Pedig a világ új formáival kapcsolatos jövőképek és fantáziák ide kötődnek. E pillanatban más nem igazán érdekli az elemzőket. Tulajdonképpen nemigen tudják, mi lesz a világ más részein az az önmozgás, amelyre nem hatnak majd a kínai történések, és amely középtávon - nem feltétlenül politikailag, hanem mentálisan, kollektív világérzékelésében, tudományának irányaiban - Kínától független marad. Ma két elitcsoport lelkesedik leginkább Kína iránt: a baloldali közértelmiség és a nagyvállalati vezérkarok. Persze másként és más megfontolásokból. Nálunk e csoportok reakciói is mások. Ha Orbán lelkesedik Kína iránt, a magyar ellenzék nem sokat gondolkozik, reflexből utálkozik. Ezt látják az ideszakosodott kínai szakértők, akik automatikusan, hazai csípőből utálják a tőlük idegenkedő itteni kritikusokat. A magyar vállalatok többsége kis- és középvállalat, számukra Kína áttekinthetetlenül idegen. De az erős magyarországi kínai kolónia egy fokig helyettesíti az igazi Kínát. Közel van, jól szervezett, s különösen közeli az alsó középosztálynak, amely kínai cégektől öltözködik és részben azok tömegétkezdéit használja. Ez a helyi Kína idegen, de valahogy már megszokott, közép-európaitól eltérő társadalmi modelljeivel senki sem foglalkozik, abból semmi sem látszik. Igaz, a külföldön élő kínaiak magukat tudatosan nem mutogatják. Azt sem tudjuk, miképpen kapcsolódnak ezek a külföldi kereskedők a nagy kínai tömb mostani modernizációs mintáihoz. De hát ez hagyományosan így volt: a XVIII.-XX. században a magyar vidéken bizonyos szempontból hasonló szerepet betöltő zsidó kereskedőcsaládok életéről, szokásrendjéről sem tudtak sokszor többet vevőik, szomszédaik (miközben ők mindenféle szempontból közelebbiek voltak). A nemzetközi piac közben tele volt a bal- és jobboldali Kína-fantáziákkal, gazdaságpolitikai szakácskönyvekkel. A neoliberális kapitalizmus egyes meghatározó kritikusai a "kínai modellben" ellenpólust látnak. Ami itt rossz, az ott, elsősorban az államkapitalista megoldásokkal automatikusan jónak tűnik. A rendszer jobban kezeli a gazdasági válságokat, folyamatos növekedést biztosít, és olyan tömegben számolja fel a szegénységet, ami más helyeken és történeti korszakokban elképzelhetetlen volt. Mindmáig a drámai fordulópont 1989 és a Tienanmen-válság erőszakos feloldása volt. azóta a gazdaságpolitikai, külső értelmezési és ideológiai ciklusok sok tekintetben egymástól látszólag függetlenek. Határozott összekapcsolásuk a stabilitást/biztonságot a középpontba állítva, tulajdonképpen csak egyetlen időpontban, a pekingi olimpia idején látszott. A sinománia a XVIII. században Kínát egzotikumként fogta fel, a mostani lelkesedés Kínában már nem különlegességet, hanem a kapitalizmus főcsapását látja. A lelkesedés változásához 20-25 év kellett. Az első hullámban a maradék szovjet típusú baloldal lelkesedett - 1989 után Moszkvában is -, és a kínai stabilitásban a szovjet összeomlás ellenpontját látta. A második hullám már megjelent Közép-Európában is: kezdték belátni, hogy itt sajátos kapitalizmusról lehet szó, de amikor vita indult a modellekről, a kínai történelmi mintákról, kulturális sajátosságokról beszéltek. Egzotikus kapitalizmusról, amit nem lehet Európában mintává. Az utolsó évtizedben beértünk "a kínai a kapitalizmus egyik főmodellje” fázisba. Ráadásul Afrikában, Ázsiában Kína magát mint fejlődési alapmodellt kezdte házi fejlesztésű állami-ideológiai programokban aktívan forgalmazni (óvatosan még a “szocializmust” is elővéve).

Nincs külön kínai kapitalizmus

Eközben ezeknek a drámai ideológiai váltásoknak a gazdaságpolitikához sok közük nem volt. Annak is voltak, persze, belső ciklusai, új szociálpolitikai és technológiai programokkal is újrafogalmazva, de a gyors külső képváltási ciklusok ezektől függetlenek maradtak. Ráadásul, bár számos részlet itt is fontos, de mindezeket a hullámokat nem a kínai politikai elit hirdette meg. Sőt, igyekezett azokat elviselni anélkül, hogy kezdeményezte volna őket. Különben is, a kínai politikai gondolkodásban a folyamatosság meghirdetése meghatározó volt, a külső képváltozások felfogásuk szerint csak erősen másodlagosak. A politikai vezetőváltozásokkal módosultak a liberális, vagy a keményebb belpolitikai hangsúlyok (például a másként gondolkodók változó kezelésével). Arra, természetesen, nincs módunk, hogy alaposabban vázoljuk a kínai kapitalizmus történeti meghatározottságát. De néhány kérdést így is feltehetünk. Először is, hogyan történhetett Kínában a XVIII. században, a kor legfejlettebb piacgazdaságában, hogy nem sikerült kialakítani a korai kapitalizmust, mint rendszert? Másodszor, miért fulladtak kudarcba a XIX. századi Kínában azok a kapitalizmus-építő állami kísérletek, amelyek olyan sikeresek lettek ugyanabban az időben Japánban? Harmadszor, milyen hatása volt a maói modellnek arra, hogy a 60-as éveket követően mégis létrejöttek a kapitalizmus újabb kínai előfeltételei? A "kínai kapitalizmus" nem egyszerűen replikáció, nem különbözik alapvetően például a "japán kapitalizmustól", a kapitalizmus alapvetően univerzális (Michel Aglietta), s ugyanez igaz a sikeres német, vagy amerikai változatára is. A siker fontos elemeiben univerzális még akkor is, ha belpolitikai vagy szervezeti elemei sajátosak. De feltehetően léteznek azok a változatok, amelyek a helyi környezetből következően inkább specifikusan kudarcosnak tűnnek. Így a maga többszöri elakadásával és újrakezdődésével jellemezhető a “magyar”, vagy "közép-európai" kapitalizmus. Sokan leírták, hogy a Mao idején kiépült állami nagyvállalatok milyen fontosan voltak a későbbi modernizáció szempontjából, de nem nagyon esik szó arról, hogy az 50-60-as évekbeli közép-európai állami szektor valamilyen módon hasonló szerepet játszott volna. Az aktuális kínai boom négy stíluselemből áll. Először is a világgazdaság legfontosabb mozgatója. Másodszor, ebből következően leváltja a nyugatot, elsősorban az USA-t, mint geopolitikai meghatározót, s Amerika értékei, politikai stílusa, mint a nemzetközi rendszer meghatározó formái fokozatosan visszaszorulnak. Harmadrészt, Kína a növekedést és annak gazdasági stílusát mintává szeretné tenni a fejlődő országokban, mindenekelőtt Ázsiában, Afrikában, sőt Amerikában is. Végül nemzeti szegény-politikájával módosítja a világ gazdagjai és a többiek közötti különbségeket. Ugyanakkor nincs szó arról, hogy Kína ne kapitalista piac lenne, általános modellként tulajdonképpen nem különbözik az amerikaitól, némettől, japántól. Ugyanakkor kialakulás-története radikálisan más. A Kínai Kommunista Párt közismerten győzött 1949-ben, Csang Kaj-sek Tajvanra menekült. Ezt követően Maóék az agrárvilágban egyfajta szovjet felhalmozási modellt vezettek be. Ez ott működni látszott. Az így hozzáférhető tőkét a városok iparosításába vezették át. Az eredmények nagyon gyorsan megjelentek. Akkortájt senki sem kételkedett abban, hogy így valamilyen szocialista stílusú modell kezdett kialakulni. De a 70-es évek végére már működött állami nagyvállalatok valamilyen rendszere. A mostani kínai modell forrása kettős. A tőke a maoista falusi felhalmozásból keletkezett, az ideológia pedig a kelet-ázsiai kistigrisek elvi kiszerelésében állt össze. Egyébként e modellek is kínai spirituális eredetűek, de első változataikat a valamikori konfuciánus gyökerekre hivatkozva az ázsiai utolérési kapitalista modellekben (Szingapúrban, Tajvanon, sőt Dél-Koreában) az 50-80-as években rakták először össze. E modellekben a politika az exportágazatokra, az állami vállalatok közvetlen rákapcsolódására a nemzetközi gazdaságra, a szabad kereskedelemre és a szabad tőkemozgásra épített. Tehát nem kell átverni magunkat, ez sehogy nem volt ellenséges a neoliberális gazdaságirányítással. Kína már vagy harminc éve hat az egyenlőtlenségek növekedésére a világban, de közben az országon belül az egyenlőtlenségek mérséklődnek. Közben Kína a többlettermelés zömét kiviszi. Az export-egyenlőtlenségek növekedéséhez nyilvánvalóan nyersanyag-import kell, ezért közben Kína a nyersanyag-kitermelők egész sorát húzza maga után. A fejlődő országok egész csoportját a jövőben azonban Kína nem magához hasonlóan, gyorsítva húzza úgy fel, ahogyan azt ma még hisszük. Egyébként Kína ma még nagymértékben hozzájárul a dollár hegemóniájához a világgazdaságban (éppen úgy, ahogyan korábban a japán növekedés is működött), tehát nem aláássa, hanem egy ideig erősíti az amerikai pozíciókat.

Globális erőtér

Ami egyébként a korábbi történeti kínai globalizmust illeti, Kínának birodalmi világdominanciája soha nem volt, az újkor elején azonban ázsiai igen. S amikor megjelentek abban az erőtérben az európai hatalmak, mindenekelőtt a britek, akkor vetődtek egyáltalán fel a nemzetközi hatás korlátai. Egy japán történész, Takeshi Hamashita (2008) szerint a premodern Kínában tulajdonképpen nem volt különbség a “kint” és a “bent” között. A rendet koncentrikus körökben kell elképzelnünk, a középpontban a császárral, a birodalom urával. A további körök kifelé a vazallusok függőségeit jelezték – bentről kifele haladva. A területek értékét az ott felajánlott, az onnan származó ajándékok jelentették. A vazallusoknak határvédelmi szerepük is volt. Minél keményebben, minél veszélyesebb szomszéddal szemben védtek, annál értékesebbek voltak. Az így kiépült sinocentrikus ajándékozási-tiszteleti-kereskedelmi rendszer fokozatosan összeolvadt. A Tang-dinasztia korában (618–907) az akkori főváros, Hszian Közép-Ázsiából is kapott ajándékokat, később a Ming-korszakban azután (1368-1644) már északról és nyugatról is és később a kínai hajózási technológiák terjedésével Kína befolyása Japánra és a szomszédos tengerekre is kiterjedt. Tulajdonképpen a mostani az első eset, amelyben egyáltalán felmerül, hogy Kínának lehet, vagy van globális erőtere. Persze, Kína közben nem egy nemzetállam, hanem inkább egy civilizáció-állam, s már azért sem értjük. De hát egyre kevesebb megtapasztalni való fér bele nemzetállam képeinkbe. Miért kellene akkor azt mind valahogy értelmezni? Egyre több marad ki, egyre kevesebb fér bele. Hozzá fogunk szokni.
Szerző