Sinománia: begyakorolt idegenség

Újabban hiába álmodoztunk a kitöréses modernizációról, nem jött össze. Ezért nem is figyelünk azokra, akiknek mintha sikerült volna.

Pest az elmúlt húsz év legijesztőbb helyi infrastrukturális balesetével, vízi katasztrófájával nem tud mit kezdeni. A város tele van távol-keleti turistákkal és már sok éve hozzászoktunk a kínai kereskedőkhöz, vállalkozókhoz, kifőzdéikhez (meg persze, a többi kelet-ázsiaihoz). Na és? Már nem számítanak egzotikusnak, de közben közelebbről nem értettük meg őket. Megmaradtak hétköznapi idegennek.

A Kelet meg nem értését Nyugaton begyakoroltuk, erre a viselkedésformára találta ki Edward Said, a kiváló keresztény amerikai-palesztin gondolkodó az orientalizmus kifejezést: fantáziák és bizalmatlanság keveréke a keleti társadalmak félreértésére. Kína is idetartozott, de soha nem nézték le Nyugaton. Marco Polo annak idején még tele volt mesékkel. De a Kína-mánia első korszakában, a 17-18. században Európa már meglepődött a szervezettségen, a technikán, a működő óriási társadalmakon. Voltak, akik lelkesedtek, mint Voltaire, mások - Adam Smith, vagy Montesquieu - nem voltak annyira nyitottak, de mindenki valamilyen gigantikusat érzékelt.

Újabban hiába álmodoztunk a kitöréses modernizációról, nem jött össze. Ezért nem is figyelünk azokra, akiknek mintha sikerült volna. Sőt, mert nekünk nem jött össze, az ő megoldásaikat utálni kezdtük. Ráadásul, úgy lettünk idomítva, hogy ha valamihez a kormány közeledik, attól idegenkedünk. Mint most a nagy kínai projekthez. Nem egyszerűen Kína, hanem a projekt mögötti megoldások, maga az államkapitalizmus sem látszik a Margit híd alól.

Kína-fantáziák

Pedig a világ új formáival kapcsolatos jövőképek és fantáziák ide kötődnek. E pillanatban más nem igazán érdekli az elemzőket. Tulajdonképpen nemigen tudják, mi lesz a világ más részein az az önmozgás, amelyre nem hatnak majd a kínai történések, és amely középtávon - nem feltétlenül politikailag, hanem mentálisan, kollektív világérzékelésében, tudományának irányaiban - Kínától független marad. Ma két elitcsoport lelkesedik leginkább Kína iránt: a baloldali közértelmiség és a nagyvállalati vezérkarok. Persze másként és más megfontolásokból.

Nálunk e csoportok reakciói is mások. Ha Orbán lelkesedik Kína iránt, a magyar ellenzék nem sokat gondolkozik, reflexből utálkozik. Ezt látják az ideszakosodott kínai szakértők, akik automatikusan, hazai csípőből utálják a tőlük idegenkedő itteni kritikusokat. A magyar vállalatok többsége kis- és középvállalat, számukra Kína áttekinthetetlenül idegen. De az erős magyarországi kínai kolónia egy fokig helyettesíti az igazi Kínát. Közel van, jól szervezett, s különösen közeli az alsó középosztálynak, amely kínai cégektől öltözködik és részben azok tömegétkezdéit használja. Ez a helyi Kína idegen, de valahogy már megszokott, közép-európaitól eltérő társadalmi modelljeivel senki sem foglalkozik, abból semmi sem látszik. Igaz, a külföldön élő kínaiak magukat tudatosan nem mutogatják. Azt sem tudjuk, miképpen kapcsolódnak ezek a külföldi kereskedők a nagy kínai tömb mostani modernizációs mintáihoz. De hát ez hagyományosan így volt: a XVIII.-XX. században a magyar vidéken bizonyos szempontból hasonló szerepet betöltő zsidó kereskedőcsaládok életéről, szokásrendjéről sem tudtak sokszor többet vevőik, szomszédaik (miközben ők mindenféle szempontból közelebbiek voltak).

A nemzetközi piac közben tele volt a bal- és jobboldali Kína-fantáziákkal, gazdaságpolitikai szakácskönyvekkel. A neoliberális kapitalizmus egyes meghatározó kritikusai a "kínai modellben" ellenpólust látnak. Ami itt rossz, az ott, elsősorban az államkapitalista megoldásokkal automatikusan jónak tűnik. A rendszer jobban kezeli a gazdasági válságokat, folyamatos növekedést biztosít, és olyan tömegben számolja fel a szegénységet, ami más helyeken és történeti korszakokban elképzelhetetlen volt. Mindmáig a drámai fordulópont 1989 és a Tienanmen-válság erőszakos feloldása volt. azóta a gazdaságpolitikai, külső értelmezési és ideológiai ciklusok sok tekintetben egymástól látszólag függetlenek. Határozott összekapcsolásuk a stabilitást/biztonságot a középpontba állítva, tulajdonképpen csak egyetlen időpontban, a pekingi olimpia idején látszott.

A sinománia a XVIII. században Kínát egzotikumként fogta fel, a mostani lelkesedés Kínában már nem különlegességet, hanem a kapitalizmus főcsapását látja. A lelkesedés változásához 20-25 év kellett. Az első hullámban a maradék szovjet típusú baloldal lelkesedett - 1989 után Moszkvában is -, és a kínai stabilitásban a szovjet összeomlás ellenpontját látta. A második hullám már megjelent Közép-Európában is: kezdték belátni, hogy itt sajátos kapitalizmusról lehet szó, de amikor vita indult a modellekről, a kínai történelmi mintákról, kulturális sajátosságokról beszéltek. Egzotikus kapitalizmusról, amit nem lehet Európában mintává. Az utolsó évtizedben beértünk "a kínai a kapitalizmus egyik főmodellje” fázisba. Ráadásul Afrikában, Ázsiában Kína magát mint fejlődési alapmodellt kezdte házi fejlesztésű állami-ideológiai programokban aktívan forgalmazni (óvatosan még a “szocializmust” is elővéve).

Nincs külön kínai kapitalizmus

Eközben ezeknek a drámai ideológiai váltásoknak a gazdaságpolitikához sok közük nem volt. Annak is voltak, persze, belső ciklusai, új szociálpolitikai és technológiai programokkal is újrafogalmazva, de a gyors külső képváltási ciklusok ezektől függetlenek maradtak. Ráadásul, bár számos részlet itt is fontos, de mindezeket a hullámokat nem a kínai politikai elit hirdette meg. Sőt, igyekezett azokat elviselni anélkül, hogy kezdeményezte volna őket. Különben is, a kínai politikai gondolkodásban a folyamatosság meghirdetése meghatározó volt, a külső képváltozások felfogásuk szerint csak erősen másodlagosak. A politikai vezetőváltozásokkal módosultak a liberális, vagy a keményebb belpolitikai hangsúlyok (például a másként gondolkodók változó kezelésével).

Arra, természetesen, nincs módunk, hogy alaposabban vázoljuk a kínai kapitalizmus történeti meghatározottságát. De néhány kérdést így is feltehetünk. Először is, hogyan történhetett Kínában a XVIII. században, a kor legfejlettebb piacgazdaságában, hogy nem sikerült kialakítani a korai kapitalizmust, mint rendszert? Másodszor, miért fulladtak kudarcba a XIX. századi Kínában azok a kapitalizmus-építő állami kísérletek, amelyek olyan sikeresek lettek ugyanabban az időben Japánban? Harmadszor, milyen hatása volt a maói modellnek arra, hogy a 60-as éveket követően mégis létrejöttek a kapitalizmus újabb kínai előfeltételei?

A "kínai kapitalizmus" nem egyszerűen replikáció, nem különbözik alapvetően például a "japán kapitalizmustól", a kapitalizmus alapvetően univerzális (Michel Aglietta), s ugyanez igaz a sikeres német, vagy amerikai változatára is. A siker fontos elemeiben univerzális még akkor is, ha belpolitikai vagy szervezeti elemei sajátosak. De feltehetően léteznek azok a változatok, amelyek a helyi környezetből következően inkább specifikusan kudarcosnak tűnnek. Így a maga többszöri elakadásával és újrakezdődésével jellemezhető a “magyar”, vagy "közép-európai" kapitalizmus. Sokan leírták, hogy a Mao idején kiépült állami nagyvállalatok milyen fontosan voltak a későbbi modernizáció szempontjából, de nem nagyon esik szó arról, hogy az 50-60-as évekbeli közép-európai állami szektor valamilyen módon hasonló szerepet játszott volna.

Az aktuális kínai boom négy stíluselemből áll. Először is a világgazdaság legfontosabb mozgatója. Másodszor, ebből következően leváltja a nyugatot, elsősorban az USA-t, mint geopolitikai meghatározót, s Amerika értékei, politikai stílusa, mint a nemzetközi rendszer meghatározó formái fokozatosan visszaszorulnak. Harmadrészt, Kína a növekedést és annak gazdasági stílusát mintává szeretné tenni a fejlődő országokban, mindenekelőtt Ázsiában, Afrikában, sőt Amerikában is. Végül nemzeti szegény-politikájával módosítja a világ gazdagjai és a többiek közötti különbségeket. Ugyanakkor nincs szó arról, hogy Kína ne kapitalista piac lenne, általános modellként tulajdonképpen nem különbözik az amerikaitól, némettől, japántól. Ugyanakkor kialakulás-története radikálisan más.

A Kínai Kommunista Párt közismerten győzött 1949-ben, Csang Kaj-sek Tajvanra menekült. Ezt követően Maóék az agrárvilágban egyfajta szovjet felhalmozási modellt vezettek be. Ez ott működni látszott. Az így hozzáférhető tőkét a városok iparosításába vezették át. Az eredmények nagyon gyorsan megjelentek. Akkortájt senki sem kételkedett abban, hogy így valamilyen szocialista stílusú modell kezdett kialakulni. De a 70-es évek végére már működött állami nagyvállalatok valamilyen rendszere.

A mostani kínai modell forrása kettős. A tőke a maoista falusi felhalmozásból keletkezett, az ideológia pedig a kelet-ázsiai kistigrisek elvi kiszerelésében állt össze. Egyébként e modellek is kínai spirituális eredetűek, de első változataikat a valamikori konfuciánus gyökerekre hivatkozva az ázsiai utolérési kapitalista modellekben (Szingapúrban, Tajvanon, sőt Dél-Koreában) az 50-80-as években rakták először össze. E modellekben a politika az exportágazatokra, az állami vállalatok közvetlen rákapcsolódására a nemzetközi gazdaságra, a szabad kereskedelemre és a szabad tőkemozgásra épített. Tehát nem kell átverni magunkat, ez sehogy nem volt ellenséges a neoliberális gazdaságirányítással.

Kína már vagy harminc éve hat az egyenlőtlenségek növekedésére a világban, de közben az országon belül az egyenlőtlenségek mérséklődnek. Közben Kína a többlettermelés zömét kiviszi. Az export-egyenlőtlenségek növekedéséhez nyilvánvalóan nyersanyag-import kell, ezért közben Kína a nyersanyag-kitermelők egész sorát húzza maga után. A fejlődő országok egész csoportját a jövőben azonban Kína nem magához hasonlóan, gyorsítva húzza úgy fel, ahogyan azt ma még hisszük. Egyébként Kína ma még nagymértékben hozzájárul a dollár hegemóniájához a világgazdaságban (éppen úgy, ahogyan korábban a japán növekedés is működött), tehát nem aláássa, hanem egy ideig erősíti az amerikai pozíciókat.

Globális erőtér

Ami egyébként a korábbi történeti kínai globalizmust illeti, Kínának birodalmi világdominanciája soha nem volt, az újkor elején azonban ázsiai igen. S amikor megjelentek abban az erőtérben az európai hatalmak, mindenekelőtt a britek, akkor vetődtek egyáltalán fel a nemzetközi hatás korlátai. Egy japán történész, Takeshi Hamashita (2008) szerint a premodern Kínában tulajdonképpen nem volt különbség a “kint” és a “bent” között. A rendet koncentrikus körökben kell elképzelnünk, a középpontban a császárral, a birodalom urával. A további körök kifelé a vazallusok függőségeit jelezték – bentről kifele haladva. A területek értékét az ott felajánlott, az onnan származó ajándékok jelentették. A vazallusoknak határvédelmi szerepük is volt. Minél keményebben, minél veszélyesebb szomszéddal szemben védtek, annál értékesebbek voltak. Az így kiépült sinocentrikus ajándékozási-tiszteleti-kereskedelmi rendszer fokozatosan összeolvadt. A Tang-dinasztia korában (618–907) az akkori főváros, Hszian Közép-Ázsiából is kapott ajándékokat, később a Ming-korszakban azután (1368-1644) már északról és nyugatról is és később a kínai hajózási technológiák terjedésével Kína befolyása Japánra és a szomszédos tengerekre is kiterjedt.

Tulajdonképpen a mostani az első eset, amelyben egyáltalán felmerül, hogy Kínának lehet, vagy van globális erőtere. Persze, Kína közben nem egy nemzetállam, hanem inkább egy civilizáció-állam, s már azért sem értjük.

De hát egyre kevesebb megtapasztalni való fér bele nemzetállam képeinkbe. Miért kellene akkor azt mind valahogy értelmezni? Egyre több marad ki, egyre kevesebb fér bele. Hozzá fogunk szokni.