Sebes György: Drámák és élmények

Publikálás dátuma
2019.06.23. 17:02
Hajdú B. közvetít – ma már ő az etalon
Fotó: Czagány Balázs / MTI
Ezen a héten a kosárlabda bajnoki döntő kínál izgalmakat a sportkedvelőknek. Természetesen ezeket a mérkőzéseket is közvetíti a „tévé”. Az idézőjel pedig azért indokolt, mert napjainkban sportcsatornából sem egyetlen létezik, bár időnként lehet olyan érzésünk, hogy ez csak a látszat. Tudniillik az egykori közszolgálatiságától mára már nagyon messzire jutott Magyar Televízió – ha úgy tetszik, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, vagyis az MTVA – magának szerezte meg a jelentős sportesemények túlnyomó többségét. Felsorolni is hosszú lenne, mi mindent láthatunk csakis és kizárólag az M4 sportcsatornán. Ez így persze nem is igaz, mert gyakran előfordul, hogy egy időben több olyan meccs, verseny, viadal zajlik, aminek ők a gazdái. Ilyenkor aztán a kevésbé fontosnak vélt közvetítést „kiadják” a Duna Tv-nek, meg a Duna Worldnek. Ami önmagában nem is lenne olyan nagy baj, de közben a többi sportcsatornának – természetesen – nem jut semmi. Holott nekik is vannak –lehetnének – nézőik, továbbá olyan riportereik, akik magas színvonalon tálalhatnák az eseményeket. Ehelyett viszont kénytelenek vagyunk a sok kezdő, tapasztalatlan, vagy éppen alkalmatlan kommentátort hallgatni a mégoly izgalmas események alatt, csak azért, mert ők az MTVA alkalmazottai. Ez pedig már igenis lényegbevágó kérdés. Nem sajnáljuk mi a rengeteg eseményt a köztévétől. Igaz, a jogokat ők az adófizetők pénzén szerzik meg, ellentétben a kereskedelmi tévékkel, amelyek a piacon próbálnak megélni. De ha félre is tesszük a „piszkos anyagiakat”, még mindig ott marad a beszélő emberek problémája. Márpedig ők sokat hozzá tudnak tenni a képekhez, s itt nem csupán az információkról van szó, hanem az egész tálalásáról. Ebből a szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy egy színes egyéniség, egy rutinos kommentátor, vagy egy szerencsétlen újonc kapja meg a mikrofont. Éppen két hete valódi dráma zajlott a képernyőn. Illetve: azt a drámát láthattuk, ami a vízben zajlott, a férfi vízilabda Bajnokok Ligája döntőjében. Emlékezetes, a Ferencváros majdnem végig két-három góllal vezetett, aztán a vége döntetlen lett, s csak ötméteresek döntöttek a magyar bajnok javára. Varga Ákos közvetítette a mérkőzést, remekül. Bár csak nemrég került a köztévé csapatához, de rutint már eleget szerzett korábban az Eurosportnál. Már a tavalyi futball világbajnokságon bebizonyította, hogy érdemes volt átigazolni, azóta nemcsak focimeccseken, hanem kézilabda és most vízilabda találkozókon is hozta a „formáját”. Méltó párja lett Hajdú B. Istvánnak, aki nem véletlenül kap meg minden fontos labdarúgó eseményt. Ők pont annyi hátteret mondanak, amennyi még nem sok, nem okoskodják túl a történteket, s még humoruk is van. A már említett kosárlabda bajnoki döntő összecsapásait – mondhatni természetesen – Knézy Jenő közvetíti. Ő ebben a sportágban otthon van, hiszen sok éven át játszott is, nemcsak érti a történteket, hanem át is tudja adni a nézőknek. Magyarázatai mindig ülnek, segít eligazodni a helyzetekben. Érdekes módon viszont a futball-mérkőzéseken gyakran teng túl. Elemzése okoskodásnak hat. Kosárlabdában ezt sosem érezni nála, akárcsak az úszóversenyeken. Talán a focit másra kellene hagynia, bár nagy választék nincs, mert a többi riporter meg sem közelíti a legjobbak színvonalát. Lenne pedig a futballhoz értő és azt jól „eladó” kommentátor még, csak hát ők másutt dolgoznak, nem az MTVA-nál. Így tehát Faragó Richárdnak maradnak a német bajnoki meccsek, meg a kevésbé fontos találkozók, pedig ő pont olyan kaliber, mint Hajdú B. Sport TV-s kollégájával, Fülöp Lászlóval ugyanez a helyzet. Méhes Gábor és Petur András pedig csak azért különböznek kissé, mert ők kézilabdát is közvetítenek, mégpedig mesterfokon. Nagy szerencséje a Sport TV-nek, hogy ez a két riporter olyan pompásan képes láttatni ezt a sportágat. Noha e meccseknek fantasztikusan felgyorsult a tempója, ők még sincsenek soha lemaradva az eseményekről. Ráadásul élvezetesen tudják kommentálni a történéseket. Már csak ezért is kár volt a kölni BL-döntő magyar meccseit az „újonc” Bartha Zoltánnak adni, hiszen ő meg sem közelíti Méhes kvalitásait. Volt egy harmadik, a kézilabdához is nagyon értő riportere a Sport TV-nak, de ő tavaly átment a Spíler TV-hez, ahol már csak a spanyol labdarúgó bajnokság mérkőzésein beszélhet. Matuz Krisztiánt sokan vádolják azzal, hogy színtelen, pedig egyáltalán nem. Épp annyit tesz hozzá a látottakhoz, amennyivel pontosan eligazíthatja a nézőket. A látszat ellenére sem sírjuk vissza azokat az időket, amikor még egyetlen tévé volt Magyarországon – na jó, két csatornával – és ott dolgoztak a legjobbak. Vitray Tamás volt hosszú ideig a mérce, de aztán felnőtt mellé Knézy Jenő és Gyulai István, majd még később jöttek a fiatalok, Hajdú B. nemzedéke. Érthető, hogy a legjobb kommentátorok napjainkban nem egy helyen vannak, csak sajnálatos, hogy emiatt nem egyformán jutnak nekik feladatok. A hozzáértők helyett ezért sokszor kevésbé jókat kell hallgatnunk. Persze ilyenkor még mindig le lehet venni a hangot. Csak az élmény nem lesz ugyanaz.  

Del Medico Imre: Ki kicsoda?

Magyarországon régen is, ma is minden itt lakó személynek bejelentett lakással kell rendelkeznie, azaz napjainkban csak kellene. Természetesen azoknak is, akik annak idején a pencsiben laktak. Anyám irodájában volt a bejelentőkönyv, ő maga kezelte, s fel volt tüntetve benne a beköltöző személy minden, rendőrség által megkívánt adata. A pencsiben minden héten legalább egyszer megjelent egy detektív és ellenőrizte, láttamozta a bevezetett adatokat. Egyikük nevére emlékezem ma is - rokonszenves ember volt -: dr. Csobaji. Rajtuk kívül csak akkor volt dolga anyámnak rendőrökkel, ha előállítani jöttek egy vendéget. Erre csak kétszer került sor. Az egyikről már írtam, az önmagát lengyel menekültnek kiadó Stanislaw Wonickyről a Gestapo ügynökéről. A másikról az alábbiakban szólok. Valamikor 1939- 40-ben szobát vett ki egy elegáns házaspár. Nevet nem említek, mert a férj igen ismert, úri család tagja volt. Az ifjú, roppant csinos bécsi hölggyel nemrég kötött házasságot, lakásuk még nem volt. Már jó néhány hete laktak a pencsiben, amikor egy reggel megjelentek a detektívek. Nem a KEOKH emberei, hanem - mint később megtudtuk - a gazdasági ügyekben illetékesek. Az ok: valutasíbolás. A háború által okozott és még várható értékromlás miatt sokan igyekeztek készpénzüket, értékeiket a semleges külföldön biztonságba helyezni. Itthon a devizagazdálkodás, a síbolás büntetendő cselekmény volt. A jó családnevet viselő férj ebben volt segítségére több olyan személynek, aki pénzét, értékeit külföldre kívánta juttatni. Feleségét nem tartóztatták le, de rendszeresen kihallgatták. Hiába, mert semmit sem volt hajlandó mondani. Még akkor sem, amikor a nyomozás során kiderült, hogy férje bigámiát követett el, még nem vált el első feleségétől. A változás akkor következett be, amikor a vizsgálati fogságban ülő férjnél orvosi vizsgálatra került sor és kiderült, hogy titkolt nemi betegsége van. Ezután a feleség is megvizsgáltatta magát. Kiderült, hogy férje átvitte rá a betegséget és már a házasságkötéskor beteg volt. Ettől fogva hajlandó volt vallomást tenni. Utána pedig - mivel eredetileg osztrák állampolgár volt - hazautazott Németországba. Pár nappal 1944. március 19-e után beállított egy SS-ember. Érdeklődött a pencsiben régebben néhány hétig lakott szép hölgy, Brack Márta után (megjegyzem - mai szóval -: szexbomba volt). Anyám semmit sem tudott róla azon kívül, ami a bejelentőkönyvben állt. „De ez a nő zsidó!” „Magyar állampolgár és vallást nem kérdezünk". Mire a német: „Azt érezni, szagolni kell, ha valaki zsidó”. „Hogy mit nem mond" - felelte Anyám és megkínálta egy feketével. Abba az imént kiürült csészébe töltötte a kávét, amiből a németnek ajtót nyitó Léderer Andor vendég itta ki feketéjét. Hát az SS-embernek nagyon ízlett a kávé, nem szagolt, nem érzett semmit, csak megköszönte és távozott.

Bóta Gábor: Szervilizmus és önkény

Publikálás dátuma
2019.06.23. 16:03
Szilágyi Annamária, Borovics Tamás, Sziládi Hajna
Fotó: SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ
Az volt az ördögi, hogy nem kellett aktualizálni, nyilatkozta Örkény István Tóték című művéről Bezerédi Zoltán rendező, a Szegedi Nemzeti Színház előadása kapcsán, amit a Városmajori Szabadtéri Színpadon is láthattunk. És hát ez a hatvanas évekbeli kisregény, darab, film tényleg veszettül aktuális. Arról regél félelmetesen, ugyanakkor röhögtető módon, hogy valaki a fejünkre ül, és mi ezt hagyjuk. Sőt még biztatjuk is, magunk előtt is megideologizálva, hogy csak ücsörögjön ott nyugodtan, akár legyen oly szíves már-már agyon nyomni minket, netán még megszeretni is próbáljuk azt, aki lehetetlenné tesz bennünket. Az Örkény által zseniálisan megírt őrnagy, akinek a háborúban tropára mentek az idegei, ezeket megreparálandó érkezik egy kis mátrai faluba, ahol az egyik katonájának húga és szülei laknak. Maga a megtestesült, kényszeres, nagyzoló és kisebbségi érzéstől szenvedő, szeszélyes elnyomás, zsarnokoskodó hatalmaskodás. Aki be nem vallaná soha, hogy tulajdonképpen mit csinál. Tán már maga sem veszi észre, mennyire megalázó amit tesz. Nem csak Örkény, hanem Latinovits Zoltán zsenije és legendája is jelen van mind a mai napig a mű körül. Akarja, nem akarja, mindenki hozzá viszonyít. A most az őrnagyot játszó Gömöri Krisztián például elmondta, hogy nem akar olyan lenni, mint Latinovits, de hát ez is viszonyítás. A színészkirály alakítása a Thália Színházban, melyről megmaradt a tévéfelvétel, és szintén az ő címszereplése, Fábri Zoltán klasszikussá nemesedett, Isten hozta, őrnagy úr! című filmjében, etalonná vált. Olyan hideglelős, annyira őrületbe forduló, mint Latinovits, kevés színész tud lenni. Borsódzik az ember háta tőle. Számomra formátumban őt talán leginkább Trill Zsolt közelítette meg Vidnyánszky Attila beregszászi rendezésében. Remekül megmutatta hogyan „hízik” a zsarnokság, az elfogadásával hogy lehet „táplálni”, kezdeti még meglévő gátlásait lenullázni, hogy szinte már ne legyen határa annak, amit megtehet. Vidnyánszky egyéni találmánya volt, hogy miközben az előadásból már egyértelmű a háborús világégés iszonyata, Tóték rádiójából rendszeresen háborúra buzdító, sematikus, irredenta dalok szóltak, és ezek éneklésébe olykor a család, a falu népe is belefogott. Így egymásra kopírozódott az iszonytató valóság, meg a lelkesítő propaganda vulgáris hazugsága, és szemléletesen éles ellentétbe került egymással. Bezerédi azt szemlélteti leginkább, hogy a szervilizmus milyen remek táptalaja az önkénynek. Azt dörgöli az orrunk alá, ha velünk hatalmaskodnak, abban gyakran mi is ludasak vagyunk. Eszelős, ahogy Tót felesége, Mariska és lánya, Ágika, körbezsongják az őrnagyot. Szilágyi Annamária és Sziládi Hajna kimeredő szemekkel, ugrásra készen, lesik minden kívánságát. Arcukra rémülettel vegyes csodálat ül ki. Nem csak tettre készek, hanem szolgaian túl is teljesítenek. Vádlóként ítélkeznek Tót felett, ha az őrnagy képtelenebbnél képtelenebb, mind sürgetőbb utasításait nem akarja végrehajtani. Nem mérlegelnek, hogy szeretett hozzátartozójuk így rabigába kerül, nevetségessé válik, felőrlődik, totálisan összeroppan. Ágikának még imponál is ez a szörnyeteggé vált katonatiszt, megszédül a rangjától, a fessnek tartott egyenruhájától, még a parancsoló hangsúlyai, gesztusai is tetszenek neki. Sziládi remekül érzékelteti, hogy szinte önkívületi, mámoros, beszámíthatatlan állapotba kerül tőle. Pedig a Gömöri Krisztián megszemélyesítette őrnagyban nem sok csodálni való van. Latinovits őrnagya úgy volt elviselhetetlen, hogy azért látszódott rajta a formátum, mondhatni, valaki volt. De ez az őrnagy nemigen tűnik fajsúlyosabbnak Tótéknél. Örkénynek azt a Pisti a vérzivatarban roppant emlékezetessé tett gondolatát juttatja eszembe, hogy mindannyian egyaránt lehetünk gyilkosok vagy áldozatok, aszerint, hogy hová sodor bennünket a sors. Ha egy katonai egyenruhába, egy rangba is bele lehet szeretni, akkor már tényleg nem sokat számít a személyiség. Cselényi Nóra, nyilván szántszándékkal, egyáltalán nem parádés egyenruhát tervezett. Ez jelzi, hogy nem egy különleges emberről van szó, inkább a rangja adja meg a tekintélyét, mint jeles tulajdonságai. Ez Tót tűzoltóparancsnokra valószínűleg szintén igaz, a szövegben is elhangzik, hogy amióta szolgálatot teljesít még nem volt tűz a faluban, így nyilvánvalóan nem mutathatta meg, milyen hősiesen tettre kész. Borovics Tamás Tótja az őrnagy megérkezéséig békében élt magával, a családjával, a faluval, nem csinált semmi érdemlegeset azonkívül, hogy ő a családfő. Nem derül ki róla, milyen tűzoltó lenne, ha jönne a vész, ahogy tulajdonképpen az őrnagyról sem tudjuk, milyen katona, mert nem ez, hanem az alá-fölé rendeltségi viszony ebben az esetben a lényeg. Borovics kényszerűen egyre inkább behódoló embert játszik, akit porig aláznak, de tűr és tűr, és még mindig csak tűr, miközben azért vannak lázadás „csírái”. Mi már tudjuk, hogy minden hiába, hiszen a részint félnótás, részint nagyon is eszes, Vicei Zsolt által alakított, Gyuri postás, azoknak, akiket kedvel, nem adja át a rosszt hírt tartalmazó leveleket, ezért Tóték nem tudják, hogy a fiúk már meghalt a fronton, emiatt okafogyottá vált az őrnagy abnormális jóltartása. A színpad baloldalán rezes bandának öltöztetett zenekar helyezkedik el, Rozs Tamás vezetésével, hol aláfesti, hol gunyorosan ellenpontozza a történteket. Khell Csörsz díszlete fenyőerdővel betelepített dombot ábrázol, meg a kihasználatlan tűzoltószertárat, amiből egy ügyes fordulattal a Pálfi Zoltán által megformált Tomaji plébános parókiája is se perc alatt kialakítható. A darab vége köztudottan az, hogy az őrnagy visszatér még pár napra, mert lebombázták azt a hidat, amin a vonatának át kellene haladnia. Újra dobozok hajtogatására akarná kényszeríteni Tótékat hajnalig. De ez már kibírhatatlanul sok, ekkor már elszakad a cérna, és Tót azzal a margóvágóval, amit a dobozokhoz szükséges kartonok bemetszéséhez használnak, felnégyeli. Bezerédi nem elégszik meg ezzel. Halljuk a színfalak mögül a margóvágó háromszori, hangos, tán azt is mondhatnám, hogy demonstratív csattanását, aztán leheletnyi szünet következik. És hirtelen újra megjelenik az őrnagy, kutya baja. Ez a „pótbefejezés” érzékelteti, hogy nem sikerül megszabadulnunk a basáskodóinktól. Bár bátortalanul, neki-nekirugaszkodunk, hogy történjen már végre valami, de nekik legalább hét fejük van, mint a sárkánynak, és kis visszavonulók után újra, sőt mind jobban, elterpeszkednek rajtunk.
Szerző
Frissítve: 2019.06.24. 16:22