Az volt az ördögi, hogy nem kellett aktualizálni, nyilatkozta Örkény István Tóték című művéről Bezerédi Zoltán rendező, a Szegedi Nemzeti Színház előadása kapcsán, amit a Városmajori Szabadtéri Színpadon is láthattunk. És hát ez a hatvanas évekbeli kisregény, darab, film tényleg veszettül aktuális.
Arról regél félelmetesen, ugyanakkor röhögtető módon, hogy valaki a fejünkre ül, és mi ezt hagyjuk. Sőt még biztatjuk is, magunk előtt is megideologizálva, hogy csak ücsörögjön ott nyugodtan, akár legyen oly szíves már-már agyon nyomni minket, netán még megszeretni is próbáljuk azt, aki lehetetlenné tesz bennünket.
Az Örkény által zseniálisan megírt őrnagy, akinek a háborúban tropára mentek az idegei, ezeket megreparálandó érkezik egy kis mátrai faluba, ahol az egyik katonájának húga és szülei laknak. Maga a megtestesült, kényszeres, nagyzoló és kisebbségi érzéstől szenvedő, szeszélyes elnyomás, zsarnokoskodó hatalmaskodás. Aki be nem vallaná soha, hogy tulajdonképpen mit csinál. Tán már maga sem veszi észre, mennyire megalázó amit tesz.
Nem csak Örkény, hanem Latinovits Zoltán zsenije és legendája is jelen van mind a mai napig a mű körül.
Akarja, nem akarja, mindenki hozzá viszonyít. A most az őrnagyot játszó Gömöri Krisztián például elmondta, hogy nem akar olyan lenni, mint Latinovits, de hát ez is viszonyítás. A színészkirály alakítása a Thália Színházban, melyről megmaradt a tévéfelvétel, és szintén az ő címszereplése, Fábri Zoltán klasszikussá nemesedett, Isten hozta, őrnagy úr! című filmjében, etalonná vált. Olyan hideglelős, annyira őrületbe forduló, mint Latinovits, kevés színész tud lenni. Borsódzik az ember háta tőle. Számomra formátumban őt talán leginkább Trill Zsolt közelítette meg Vidnyánszky Attila beregszászi rendezésében.
Remekül megmutatta hogyan „hízik” a zsarnokság, az elfogadásával hogy lehet „táplálni”, kezdeti még meglévő gátlásait lenullázni, hogy szinte már ne legyen határa annak, amit megtehet. Vidnyánszky egyéni találmánya volt, hogy miközben az előadásból már egyértelmű a háborús világégés iszonyata, Tóték rádiójából rendszeresen háborúra buzdító, sematikus, irredenta dalok szóltak, és ezek éneklésébe olykor a család, a falu népe is belefogott. Így egymásra kopírozódott az iszonytató valóság, meg a lelkesítő propaganda vulgáris hazugsága, és szemléletesen éles ellentétbe került egymással.
Bezerédi azt szemlélteti leginkább, hogy a szervilizmus milyen remek táptalaja az önkénynek. Azt dörgöli az orrunk alá, ha velünk hatalmaskodnak, abban gyakran mi is ludasak vagyunk. Eszelős, ahogy Tót felesége, Mariska és lánya, Ágika, körbezsongják az őrnagyot. Szilágyi Annamária és Sziládi Hajna kimeredő szemekkel, ugrásra készen, lesik minden kívánságát. Arcukra rémülettel vegyes csodálat ül ki. Nem csak tettre készek, hanem szolgaian túl is teljesítenek. Vádlóként ítélkeznek Tót felett, ha az őrnagy képtelenebbnél képtelenebb, mind sürgetőbb utasításait nem akarja végrehajtani. Nem mérlegelnek, hogy szeretett hozzátartozójuk így rabigába kerül, nevetségessé válik, felőrlődik, totálisan összeroppan.
Ágikának még imponál is ez a szörnyeteggé vált katonatiszt, megszédül a rangjától, a fessnek tartott egyenruhájától, még a parancsoló hangsúlyai, gesztusai is tetszenek neki. Sziládi remekül érzékelteti, hogy szinte önkívületi, mámoros, beszámíthatatlan állapotba kerül tőle. Pedig a Gömöri Krisztián megszemélyesítette őrnagyban nem sok csodálni való van. Latinovits őrnagya úgy volt elviselhetetlen, hogy azért látszódott rajta a formátum, mondhatni, valaki volt. De ez az őrnagy nemigen tűnik fajsúlyosabbnak Tótéknél. Örkénynek azt a Pisti a vérzivatarban roppant emlékezetessé tett gondolatát juttatja eszembe, hogy mindannyian egyaránt lehetünk gyilkosok vagy áldozatok, aszerint, hogy hová sodor bennünket a sors.
Ha egy katonai egyenruhába, egy rangba is bele lehet szeretni, akkor már tényleg nem sokat számít a személyiség. Cselényi Nóra, nyilván szántszándékkal, egyáltalán nem parádés egyenruhát tervezett. Ez jelzi, hogy nem egy különleges emberről van szó, inkább a rangja adja meg a tekintélyét, mint jeles tulajdonságai. Ez Tót tűzoltóparancsnokra valószínűleg szintén igaz, a szövegben is elhangzik, hogy amióta szolgálatot teljesít még nem volt tűz a faluban, így nyilvánvalóan nem mutathatta meg, milyen hősiesen tettre kész. Borovics Tamás Tótja az őrnagy megérkezéséig békében élt magával, a családjával, a faluval, nem csinált semmi érdemlegeset azonkívül, hogy ő a családfő. Nem derül ki róla, milyen tűzoltó lenne, ha jönne a vész, ahogy tulajdonképpen az őrnagyról sem tudjuk, milyen katona, mert nem ez, hanem az alá-fölé rendeltségi viszony ebben az esetben a lényeg. Borovics kényszerűen egyre inkább behódoló embert játszik, akit porig aláznak, de tűr és tűr, és még mindig csak tűr, miközben azért vannak lázadás „csírái”. Mi már tudjuk, hogy minden hiába, hiszen a részint félnótás, részint nagyon is eszes, Vicei Zsolt által alakított, Gyuri postás, azoknak, akiket kedvel, nem adja át a rosszt hírt tartalmazó leveleket, ezért Tóték nem tudják, hogy a fiúk már meghalt a fronton, emiatt okafogyottá vált az őrnagy abnormális jóltartása.
A színpad baloldalán rezes bandának öltöztetett zenekar helyezkedik el, Rozs Tamás vezetésével, hol aláfesti, hol gunyorosan ellenpontozza a történteket. Khell Csörsz díszlete fenyőerdővel betelepített dombot ábrázol, meg a kihasználatlan tűzoltószertárat, amiből egy ügyes fordulattal a Pálfi Zoltán által megformált Tomaji plébános parókiája is se perc alatt kialakítható.
A darab vége köztudottan az, hogy az őrnagy visszatér még pár napra, mert lebombázták azt a hidat, amin a vonatának át kellene haladnia. Újra dobozok hajtogatására akarná kényszeríteni Tótékat hajnalig. De ez már kibírhatatlanul sok, ekkor már elszakad a cérna, és Tót azzal a margóvágóval, amit a dobozokhoz szükséges kartonok bemetszéséhez használnak, felnégyeli. Bezerédi nem elégszik meg ezzel. Halljuk a színfalak mögül a margóvágó háromszori, hangos, tán azt is mondhatnám, hogy demonstratív csattanását, aztán leheletnyi szünet következik. És hirtelen újra megjelenik az őrnagy, kutya baja. Ez a „pótbefejezés” érzékelteti, hogy nem sikerül megszabadulnunk a basáskodóinktól. Bár bátortalanul, neki-nekirugaszkodunk, hogy történjen már végre valami, de nekik legalább hét fejük van, mint a sárkánynak, és kis visszavonulók után újra, sőt mind jobban, elterpeszkednek rajtunk.