Bóta Gábor: Szervilizmus és önkény

Publikálás dátuma
2019.06.23. 16:03
Szilágyi Annamária, Borovics Tamás, Sziládi Hajna
Fotó: SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ
Az volt az ördögi, hogy nem kellett aktualizálni, nyilatkozta Örkény István Tóték című művéről Bezerédi Zoltán rendező, a Szegedi Nemzeti Színház előadása kapcsán, amit a Városmajori Szabadtéri Színpadon is láthattunk. És hát ez a hatvanas évekbeli kisregény, darab, film tényleg veszettül aktuális. Arról regél félelmetesen, ugyanakkor röhögtető módon, hogy valaki a fejünkre ül, és mi ezt hagyjuk. Sőt még biztatjuk is, magunk előtt is megideologizálva, hogy csak ücsörögjön ott nyugodtan, akár legyen oly szíves már-már agyon nyomni minket, netán még megszeretni is próbáljuk azt, aki lehetetlenné tesz bennünket. Az Örkény által zseniálisan megírt őrnagy, akinek a háborúban tropára mentek az idegei, ezeket megreparálandó érkezik egy kis mátrai faluba, ahol az egyik katonájának húga és szülei laknak. Maga a megtestesült, kényszeres, nagyzoló és kisebbségi érzéstől szenvedő, szeszélyes elnyomás, zsarnokoskodó hatalmaskodás. Aki be nem vallaná soha, hogy tulajdonképpen mit csinál. Tán már maga sem veszi észre, mennyire megalázó amit tesz. Nem csak Örkény, hanem Latinovits Zoltán zsenije és legendája is jelen van mind a mai napig a mű körül. Akarja, nem akarja, mindenki hozzá viszonyít. A most az őrnagyot játszó Gömöri Krisztián például elmondta, hogy nem akar olyan lenni, mint Latinovits, de hát ez is viszonyítás. A színészkirály alakítása a Thália Színházban, melyről megmaradt a tévéfelvétel, és szintén az ő címszereplése, Fábri Zoltán klasszikussá nemesedett, Isten hozta, őrnagy úr! című filmjében, etalonná vált. Olyan hideglelős, annyira őrületbe forduló, mint Latinovits, kevés színész tud lenni. Borsódzik az ember háta tőle. Számomra formátumban őt talán leginkább Trill Zsolt közelítette meg Vidnyánszky Attila beregszászi rendezésében. Remekül megmutatta hogyan „hízik” a zsarnokság, az elfogadásával hogy lehet „táplálni”, kezdeti még meglévő gátlásait lenullázni, hogy szinte már ne legyen határa annak, amit megtehet. Vidnyánszky egyéni találmánya volt, hogy miközben az előadásból már egyértelmű a háborús világégés iszonyata, Tóték rádiójából rendszeresen háborúra buzdító, sematikus, irredenta dalok szóltak, és ezek éneklésébe olykor a család, a falu népe is belefogott. Így egymásra kopírozódott az iszonytató valóság, meg a lelkesítő propaganda vulgáris hazugsága, és szemléletesen éles ellentétbe került egymással. Bezerédi azt szemlélteti leginkább, hogy a szervilizmus milyen remek táptalaja az önkénynek. Azt dörgöli az orrunk alá, ha velünk hatalmaskodnak, abban gyakran mi is ludasak vagyunk. Eszelős, ahogy Tót felesége, Mariska és lánya, Ágika, körbezsongják az őrnagyot. Szilágyi Annamária és Sziládi Hajna kimeredő szemekkel, ugrásra készen, lesik minden kívánságát. Arcukra rémülettel vegyes csodálat ül ki. Nem csak tettre készek, hanem szolgaian túl is teljesítenek. Vádlóként ítélkeznek Tót felett, ha az őrnagy képtelenebbnél képtelenebb, mind sürgetőbb utasításait nem akarja végrehajtani. Nem mérlegelnek, hogy szeretett hozzátartozójuk így rabigába kerül, nevetségessé válik, felőrlődik, totálisan összeroppan. Ágikának még imponál is ez a szörnyeteggé vált katonatiszt, megszédül a rangjától, a fessnek tartott egyenruhájától, még a parancsoló hangsúlyai, gesztusai is tetszenek neki. Sziládi remekül érzékelteti, hogy szinte önkívületi, mámoros, beszámíthatatlan állapotba kerül tőle. Pedig a Gömöri Krisztián megszemélyesítette őrnagyban nem sok csodálni való van. Latinovits őrnagya úgy volt elviselhetetlen, hogy azért látszódott rajta a formátum, mondhatni, valaki volt. De ez az őrnagy nemigen tűnik fajsúlyosabbnak Tótéknél. Örkénynek azt a Pisti a vérzivatarban roppant emlékezetessé tett gondolatát juttatja eszembe, hogy mindannyian egyaránt lehetünk gyilkosok vagy áldozatok, aszerint, hogy hová sodor bennünket a sors. Ha egy katonai egyenruhába, egy rangba is bele lehet szeretni, akkor már tényleg nem sokat számít a személyiség. Cselényi Nóra, nyilván szántszándékkal, egyáltalán nem parádés egyenruhát tervezett. Ez jelzi, hogy nem egy különleges emberről van szó, inkább a rangja adja meg a tekintélyét, mint jeles tulajdonságai. Ez Tót tűzoltóparancsnokra valószínűleg szintén igaz, a szövegben is elhangzik, hogy amióta szolgálatot teljesít még nem volt tűz a faluban, így nyilvánvalóan nem mutathatta meg, milyen hősiesen tettre kész. Borovics Tamás Tótja az őrnagy megérkezéséig békében élt magával, a családjával, a faluval, nem csinált semmi érdemlegeset azonkívül, hogy ő a családfő. Nem derül ki róla, milyen tűzoltó lenne, ha jönne a vész, ahogy tulajdonképpen az őrnagyról sem tudjuk, milyen katona, mert nem ez, hanem az alá-fölé rendeltségi viszony ebben az esetben a lényeg. Borovics kényszerűen egyre inkább behódoló embert játszik, akit porig aláznak, de tűr és tűr, és még mindig csak tűr, miközben azért vannak lázadás „csírái”. Mi már tudjuk, hogy minden hiába, hiszen a részint félnótás, részint nagyon is eszes, Vicei Zsolt által alakított, Gyuri postás, azoknak, akiket kedvel, nem adja át a rosszt hírt tartalmazó leveleket, ezért Tóték nem tudják, hogy a fiúk már meghalt a fronton, emiatt okafogyottá vált az őrnagy abnormális jóltartása. A színpad baloldalán rezes bandának öltöztetett zenekar helyezkedik el, Rozs Tamás vezetésével, hol aláfesti, hol gunyorosan ellenpontozza a történteket. Khell Csörsz díszlete fenyőerdővel betelepített dombot ábrázol, meg a kihasználatlan tűzoltószertárat, amiből egy ügyes fordulattal a Pálfi Zoltán által megformált Tomaji plébános parókiája is se perc alatt kialakítható. A darab vége köztudottan az, hogy az őrnagy visszatér még pár napra, mert lebombázták azt a hidat, amin a vonatának át kellene haladnia. Újra dobozok hajtogatására akarná kényszeríteni Tótékat hajnalig. De ez már kibírhatatlanul sok, ekkor már elszakad a cérna, és Tót azzal a margóvágóval, amit a dobozokhoz szükséges kartonok bemetszéséhez használnak, felnégyeli. Bezerédi nem elégszik meg ezzel. Halljuk a színfalak mögül a margóvágó háromszori, hangos, tán azt is mondhatnám, hogy demonstratív csattanását, aztán leheletnyi szünet következik. És hirtelen újra megjelenik az őrnagy, kutya baja. Ez a „pótbefejezés” érzékelteti, hogy nem sikerül megszabadulnunk a basáskodóinktól. Bár bátortalanul, neki-nekirugaszkodunk, hogy történjen már végre valami, de nekik legalább hét fejük van, mint a sárkánynak, és kis visszavonulók után újra, sőt mind jobban, elterpeszkednek rajtunk.
Szerző
Frissítve: 2019.06.24. 16:22

Maffiózók seftországban

Vannak emberek, akiknek vannak történeteik. Olyan történeteik, amiket szívesen mesélnek el egy-egy sörözés közben és amiket hallgatva egyszer csak kibukik belőlünk: „De miért nem írod meg ezeket egyszer egy könyvben?”. Dezső András is ilyen ember. Neki is vannak történetei és neki is többször mondtuk már, hogy össze kéne gyűjtenie ezeket egy könyvbe. Most végre megtette. Dezső András ugyanis egyike annak a néhány újságírónak Magyarországon, akik a szervezett alvilággal foglalkoznak. De talán neki van a legmélyebb történeti tudása a témában – ez kiderül, ha elolvassuk a Maffiózók Mackónadrágban című könyvét. Már a cím is a modern magyar szervezett bűnözés „hőskorára” utal, amikor utolsó kis kasszafúrókból, csempészekből, utcai dílerekből került ki a magyar szervezett bűnözés krémje. Korunk legnagyobb maffiózói természetesen már öltönyös úriemberek, akiknek sem vér nem tapad a kezéhez, sem nejlonzacskóba csomagolt kábítószert nem próbálnak áthozni a határon, ellenben tehetségesebbek néhány világcég vezetőjénél is. (Az unokáik pedig természetesen már mindenki által tisztelt, nyugati egyetemeken végzett, kortárs művészetet, tehetséges de szegény gyerekeket támogató, valódi citoyenek lesznek. Az a mi balszerencsénk, hogy az eredeti tőkefelhalmozás korát sikerült elcsípnünk.) „A magyar szervezett bűnözés regényes története a 70-es évektől napjainkig” - ez a könyv alcíme, és bár az Előszóban András figyelmeztet, hogy „rossz könyvet vesz a kezébe az az olvasó, aki tipikus Coppola-, Scorsese, vagy éppen Guy Ritchie-féle maffiatörténet-füzérre számított”, mert „ebben a sztoriban nincsenek spagettin meghízott gyilkológépek, marhaszegyes bagelt reggeliző főnökök, titkos szertartásokat celebráló kápók, újságba csomagolt döglött halak, egymással rivalizáló családok, macskát simogató keresztapák, de még csak sima beszédű consiglierek sem közvetítenek a felek között, ha valakinek gondja van valakivel. Ez nem film”, a történetek mégis éppen annyira regényesek, hogy a maguk realitásában is élvezetes olvasmányt nyújtsanak. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy András komoly kutatómunka révén számos korabeli levéltári anyag, lehallgatási jegyzőkönyv vagy akár személyes interjúk révén igyekezett minél több esetet valós élethelyzetként, párbeszédekkel tarkítva ábrázolni. Nagy erénye ugyanakkor a könyvnek, hogy „a kevesebb több” jegyében a szerző ellenáll a kísértésnek, hogy még jobban kiszínezze az eseményeket. Amit olvasunk, az mind dokumentált vagy legalábbis valamelyik maffiózó által első kézből elmondott történet, András hiába ismer rengeteg pletykát, alvilági legendát még ezeken túl, olyat nem ír le, aminek valóságtartalmában nem biztos. Aki nyomon követi Dezső András a témában megjelent cikkeit, annak a 90-es évek végétől napjainkig terjedő időszak történetei már ismerősek lehetnek persze, de egy kötetbe fűzve így is érdemes újra elolvasni őket. (Az például külön jó, hogy az újra és újra felbukkanó bugyuta összeesküvés-elméleteket cáfolandó András itt is leírja, hogy a 98-as választások előtt politikusok házánál történt robbantásokat a legnagyobb valószínűséggel a szlovák titkosszolgálat követte el, hogy megpróbálja késleltetni a magyar uniós csatlakozást.) A 70-es, 80-as, kora 90-es évek történetei viszont valóban egy másik világba, „seftországba” visznek minket, ahol egy maffiózó még a pártállami titkosszolgálatokat is képes volt megzsarolni, a budapesti éjszakai élet irigyelt prostituáltja pedig Annamari volt, aki többek között azért lehetett a vágy titokzatos tárgya, mert saját piros Opeljével parkolt a Fészek Klub előtt. A végére két – inkább technikai jellegű – kritikai megjegyzés. Mivel a legtöbb maffiózóról nagyon plasztikus képet kapunk (néha szinte úgy érezzük, hogy mi is ott ülünk velük egy fitneszterem hátsó irodájában vagy egy sarki presszóban), még teljesebbé tette volna az élményt, ha a kötetben képek is szerepelnek róluk. Másrészt, mivel a Maffiózók Mackónadrágban valóban alapmű, ami másokat akár további, még elmélyültebb kutatásra is csábíthat a témában, hasznos fogódzó lett volna ebből a szempontból egy kicsit részletesebb forrásjegyzék. Ezek a hiányosságok ugyanakkor semmit nem vonnak le a kötet értékéből, a Maffiózók Mackónadrágban éppen olyan hasznos kézikönyv lehet egy a közelmúltunkkal foglalkozó történész, újságíró számára, mint amilyen érdekes és izgalmas olvasmány mostanában valamelyik strand gyepén heverészve egy pohár fröccs mellett.

Marosán György: Történelmi „menetrendváltozás”

Publikálás dátuma
2019.06.23. 13:30
TRUMPTÓL KAPOTT KITÜNTETÉST TIGER WOODS
Fotó: SAUL LOEB / AFP
„Az európai állomás határain – dúdolom Bródy szövegét - sok vonat bejött és kiment, de mindig érkezett egy újabb szerelvény, mit nem jelölt a menetrend. Az állomáson volt már tűrhetetlen zaj, és volt már félelmes a csend, de mindig érkezett egy újabb szerelvény…” A dal pontosan tükrözi korunk életérzését: mintha történelmi menetrend-változás zajlana. Ellentmondó hírek forgatagából próbáljuk kitalálni, melyik sínpár vezet a jövőbe és melyik holtvágányra. Ám megbízható információ, vagy hihető eligazítást kínáló tábla helyett csak zűrzavar és tanácstalanság. Rémhírek és álhírek elrejtik előlünk a valóságot. Ilyenkor szinte ösztönszerűen a narratívákhoz fordulunk, és a mesék történeteiben keresünk eligazítást.

Narratívák teszik érthetővé

Meghökkenve szemlélem a képernyőn a Tiger Woods diadalát ünneplő tömeget. Az embereket láthatóan lebilincseli a sztori ellenállhatatlan sodrása: a hős nehéz indulása, küzdelmes kiemelkedése, fenomenális sikere, hanyatlása és a véglegesnek látszó bukás, majd - egy évtized múlva - a lehetetlennek gondolt diadalmas visszatérés. De a sztori fontosságára figyelmezteti a Chicago című musical sztárügyvédje védenceit – a szeretőiket legyilkoló hölgyeket - a börtönben. Az esküdteket – magyarázza - nem az igazság érdekli: egy meggyőző történetet kell „feltálalni”, amely alapján felmentik őket. Az, hogy Woods hanyatlást követően felívelő pályája, vagy a sztárügyvéd által feltálalt mese így megfogja az embereket, arra utal: a jövőt hajlamosak vagyunk a narratíva fordulataiból felépíteni. Miért is ne, hiszen évezredek óta, gyermekkorunktól kezdve - a családban, az iskolában, a templomban, munkahelyen és a gyűléseken is – sztorik és mítoszok kísérik végig életünket. Így azután bármely - számunkra fontos - eseménysor lefolyását a mesék fordulatai rajzolják elénk. De nemcsak önmagunk, vallási és politikai közösségünk, sőt, az egész emberiség jövőjét is, a - kiszámíthatatlan eseményeket érthető keretbe rendező - narratívák teszik érthetővé. A tudósok - a lehetséges fordulatok választékát kutatva - nemrég összegyűjtötték 1700 mese és közismert sztori lefutását (Data Mining Reveals the Six Basic Emotional Arcs of Storytelling, Reagan, A. et al. 2016.). A történetekben hat jellegzetes - a kiemelkedések és az elbukások fordulataiból felépülő - mintát azonosítottak. A pályaív hol a nyomorúságból való felemelkedéssel, hol a dicsőségből való kicsöppenéssel kezdődik, amit a felívelések és a kudarcok ciklikus hullámzása követ. Jellegzetes példái: a legkisebb fiú kiküzdött győzelme, Ikarosz szárnyalását követő bukása, Oidipusz tragédiája, Hamupipőke felemelkedése vagy – mint most – Tiger Woods hanyatlást követő megdicsőülésének sztorijai. Ám nemcsak az átlagemberek, a történelmi személyiségek is a remélt dicsőség vagy – ellenkezőleg - a győzelem pillanatában is az elkerülhetetlen hanyatlás aggodalmat keltő narratíváját látják bele a jövőbe. Polübiosz római történetíró feljegyezte, ahogyan Scipio - a győztes hadvezér – az éppen elpusztított Karthágó romjainál állt, „töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd, a perzsa birodalommal, és a nemrég oly virágzó Macedóniával is. Majd akár szándékosan, akár véletlenül a következő sort kezdte szavalni: »Eljön a nap mikoron megszentelt Ílion elvész / és Priamosz, meg népe a jógerelyes Priamosznak«. És amikor Polübiosz nyíltan megkérdezte tőle mit ért ezen, nem titkolódzott, hanem nyíltan hazáját, Rómát nevezte meg, mivel az emberi sors forgandóságát látva, féltette azt." A világraszóló győzelem hadvezére, a diadal éjszakáján is az elkerülhetetlen bukás végkifejleteként gondol a jövőre.

A logisztikus görbe

A jövő fürkészése különös szerepet kap a történelmi „menetrend-változások” idején. Napjainkban pontosan ezt érezzük: mintha a világ kisiklott volna biztosnak látszó pályájáról. Az események kiszámíthatatlan forgataga A. Toynbee - a neves angol történész – híressé vált megfogalmazását példázza: „A történelem: egyik rohadt dolog a másik után”. A bizonytalan jövőt mérlegelve sokan – ösztönszerűen, mint Scipio - a „tudatalattiból” akaratlanul is előbukkanó narratíva iránymutatásához folyamodnak. Elfelejtkeznek azonban arról, hogy a narratívák konstruált mintái rátelepszenek a kirajzolódó jövő-változatokra. Így azután, önbeteljesítő jóslatként – mint Eric Berne, játszmaszerű sorsprogramjai az egyéneket – ellenállhatatlanul vezérlik a közösséget, az egyébként elkerülhető bukáshoz. Emiatt áldozataivá is válhatunk a - hol hanyatlást, hol viszont végső megdicsőülést ígérő - jövendöléseknek. Célszerűbb lenne, a saját, de még inkább, nemzetünk, különösen pedig, az egész emberiség lehetséges jövőjét a tudomány modelljeiből kiolvasni. Ez különösen akkor tanácsos, amikor – mint napjainkban – nem a régi történet folytatódik, hanem egy egészen új történet bontakozik ki. Erre utal a történelmi „menetrend-változás” érzése. Az efféle korszakváltások idején az események kaotikus forgatagában nem kínálnak kapaszkodót a nemzeti narratívák analógiái. Felértékelődnek viszont a történelem hosszú hullámai. A hullám kifejezés a változások sajátos lüktetésére utal. Azt a tapasztalatot fejezi ki, hogy a történelem menete nem mindig illeszkedik az évek egyenletes múlásához: néha váratlanul felgyorsul, máskor meg hirtelen lenyugszik a változás. Ebből a szemszögből, az elmúlt évezred európai történelme - az egyre bőségesebb statisztikai adatok birtokában - sajátos modellé rendezhető: az 1000-től 2000-ig tartó életpályáját egy ún. logisztikus görbével lehet leírni. A logisztikus görbe sok területen - az élőlények fejlődésétől, a vállalatok növekedésén keresztül egészen egy ökoszisztéma kiformálódásáig – lezajló változásokat foglalja szemléletes keretbe. Az elmúlt évezred lassú, szinte észrevétlen gyarapodással indult. A növekedés a XVI. századot követően nekilendül, majd a XIX. században felgyorsul, végül a XX. században „robbanásszerűvé” válik. Ám a robbanásszerű növekedés az 1980-es évektől mind több területen lelassult, mintha valami láthatatlan falba ütközött volna. Egy ideig úgy tűnt: a növekedés „szekuláris stagnálása” csak múló esemény. Ám napjainkra világossá vált: az emberiség fejlődése fokozatosan – a logisztikus görbe felső szakaszának - stabil állapotába simul bele. A logisztikus görbe modellje - kellő óvatossággal alkalmazva - segíthet eligazodni az emberiség jövőjének kaotikus eseményei között. Ráirányítja ugyanis a figyelmet arra, hogy az efféle ütemváltás mindig válságokkal terhes. Gondoljunk az ember életének három kényes – „ön- és közveszélyes” – korszakára: a serdülés, a családalapítással összefüggő „megállapodás”, és a nyugdíjba vonulás válságokkal terhes időszakára. Természetesen a társadalomban – a gazdaság, a demográfia, a környezet, és a politika bonyolult összefonódása miatt - a növekedési pályának többféle menete lehetséges. Előfordulhat, hogy ismétlődően végighalad a „fellendülés – túllövés - összeomlás” egymást követő szakaszain. Ám ezek a kimeneteket nem az elkerülhetetlen végzet idézi elő, hanem mi magunk. A politikai és üzleti birodalmak döntéshozói azonban ezt még nem ismerték fel, vagy nem vették tudomásul. Vannak – nem is kevesen – akik ebben a helyzetben országuk vagy a civilizációs birodalmuk jövőjét a narratívák szemüvegén keresztül szemlélik. Ezek a politikusok nemzetüket a sors által igazságtalanul „meghurcolt” legkisebb királyfiúként látják, és a történelmi igazságtalanságok - az ő vezérletükkel megvalósuló – végső helyrehozását kívánják.

Alapvető átalakulás előtt

A Föld azonban az elmúlt évtizedek során globális közlegelővé vált: a környezet, a gazdaság, a technológia, és a politika egymástól elválaszthatatlan, egymást alapvetően befolyásoló zárt rendszere lett. Az ilyen típusú rendszerek kormányzása – a Nobel-díjas E. Ostrom útmutatásai nyomán – csak minden érintett egyeztetett akcióival lehetséges. A működtetés szabályai közösen alkothatók meg, a közös javak csak összehangoltan aknázhatók ki, és közösen kell őrködni a szabályok betartásán is. S ami a legnehezebb: a szabályszegőket – legyen az a saját, vagy nem is az ő érdekét sértő, polgár, vállalat vagy állam – mindenki fegyelmezni, és ha kell, büntetni köteles. A közlegelővé vált Földön ugyanis nemcsak a rosszindulat idézhet elő tragédiát, már az is elég, ha valaki egyéni menekülési utat keres. (Individual Solution to Shared Problems Create a Modern Tragedy of the Commons. Gross, J. et al. 2019.) Mindez alapvetően új feltételeket teremt a Föld valamennyi „lakója” számára. Az emberiség történetének alapvető átalakulása előtt állunk. A „hosszú” XXI. század a megállapodás kora lehet. Ez azt jelenti: „kivezetődik” a kapitalizmus, ahogyan azt ma ismerjük. Újraszerveződik a gazdaság: a magántulajdon és piac illetve a közösségi gazdaság (sharing economy) új egyensúlya jöhet létre. Újraszerveződik a társadalom: a zéró-transzakciós költségek hatékonyan működtethetővé teszik, és ezzel felértékelik a nemzetállamokkal szemben a kis közösségeket. Újraszerveződik a viselkedés szabályozásának intézményrendszere: globálisan működtethető megbízhatóság-tesztelő és viselkedés-ellenőrző rendszerek terjednek el. Ám a stabil, a zavaroknak ellenálló (resilience) globális társadalom létrejöttét válságok kísérik. Alapvető problémát jelent, hogy a globális kormányzást és szabályozást lehetővé tevő új intézmények – mint minden eddigi fordulóponton - ellentétesek az évezredek óta megszokott formákkal. Úgy szembesülünk velük, mint amikor a letelepedés után az egalitárius közösségnek alkalmazkodni kellett a magántulajdonhoz és a hatalmi hierarchiához, majd amikor az ítélkezést a közösség helyett az állam intézményei gyakorolták. Rémálomszerű volt, ahogyan a szokások által működtetett szabályok tiltottá váltak, és helyettük ismeretlen szabályok alapján, idegen hatalom büntetett. Végül azonban az állam szabályozó és büntető intézményei egyre kifinomultabbá váltak, és ez alapozta meg a dinamikus növekedést a Földön. Napjainkban ismét történelmi fordulópont előtt állunk. A hosszú trendek azonban, bár világosan kirajzolják a távoli jövőt arról, hogy mi történik holnap vagy egy év múlva, kevés konkrétumot tudnak mondani. Ez a legfontosabb oka, hogy a logisztikus görbe kevésbé ragadja meg az emberek fantáziáját, mint az elkerülhetetlen jövőt felrajzoló narratíva. Az egyetlen – figyelmeztető - támpont: a hosszú XVI. század meghozta Európa kiemelkedését, ám elképzelhetetlenül kegyetlen és hosszú – 80 éves és 30 éves - háborúkkal volt szegélyezve. Az előttünk álló évszázad épp így válságokat ígér, bár remélhetjük, elegendő bölcsességünk lesz ezeket megoldani. Az olvasó eldöntheti, vajon biztatást vagy fenyegetést olvas ki Toynbee másik - szintén sokat idézett - mondásából: „A civilizációkat nem megölik, a civilizációkkal az öngyilkosság végez”.