Ha Franz Kafka végakarata teljesül, ez a könyv meg sem születhetett volna… A huszadik század egyik legnagyobb hatású írója ugyanis meghagyta a legjobb barátjának, hogy halála után valamennyi írását – töredékes szépirodalmi műveit, naplóit, feljegyzéseit, leveleit – égesse el. Szó szerint semmi se maradjon utána.
A bonyodalom a világirodalom szerencséjére ott kezdődik, hogy Max Brod, mint tudjuk, nem tett eleget zseniális barátja kérésének: nem semmisítette meg a rengeteg kéziratot. Ellenkezőleg: hátralévő életét részben e hagyaték gondozásának, a benne lévő művek szerkesztésének, kiadásának, népszerűsítésének szentelte, s ezzel önnön életműve legmaradandóbb részét hozta létre. Saját alkotásai jórészt teljességgel feledésbe merültek, Kafka írásai viszont, neki köszönhetően, híres kortársai, Joyce és Proust csúcsteljesítményei mellett szerepelnek az irodalmi kánonban.
Max Brod, 1939-ben, tehát az utolsó pillanatban a nácik elől kimenekítette saját és Kafka nála lévő tekintélyes hagyatékát Prágából Palesztinába. Itt találkozott a szintén Csehországból származott Esther Hofféval, aki aztán a társa lett. A hálás Brod a birtokában lévő Kafka-kéziratok egy részét idővel neki ajándékozta, ő pedig végrendeletében a lányaira hagyta a felbecsülhetetlen értékű kollekciót.
Izráel állam azonban megtámadta a végrendeletet, egyértelművé téve, hogy Brod hagyatéka mindenestül őt illeti meg. Mellékszereplőként pedig a Német Irodalmi Archívum is ringbe szállt, hiszen Kafka – értelmezésükben – a német irodalom integráns része, minden művét németül írta, szellemi otthonának mindvégig a klasszikus és kortárs német irodalmat tekintette.
Az Izraeli Nemzeti Könyvtár jogásza, szakértői csapata viszont azzal érvelt, hogy Kafka bensőséges kapcsolatban állt a cionizmussal, héberül tanult, foglalkozott a Palesztinába való kivándorlás gondolatával, s egyáltalán: művei a zsidó szellemiség reprezentatív képviselői. S azt a tényt is folyamatosan hangsúlyozták, hogy a nácik a Kafka-család jónéhány tagjának gyilkosai lettek, s ha megéri, az írót is halálba küldték volna. Mit keresnek itt a németek?
A könyv messze több, mint e hosszú és szövevényes per bemutatása. A riport, a dokumentumpróza és az értelmezés műfaji lehetőségeivel élve a szerző részletesen föltárja a jogi folyamat uralkodó érveinek roppant ingatagságát. Kiderül például, hogy Kafka zsidótudata, az eredet iránti érdeklődése köszönőviszonyban sincs azzal a képpel, amit az Izrael érdekeit védő jogászok felvázoltak. De az sem marad rejtve, hogy a németek udvarias és gáláns ajánlataiban is ott munkál a rossz lelkiismeret, a kései jóvátétel igénye. A családi örökségéért pereskedő rokonszenves asszony pedig végül is kizárólag a jogosnak tekintett jussát kívánja megkapni. Kafka művészete itt, miként a mű sejteti, minden szereplő számára afféle kurrens árucikké vált. Presztízstárggyá.
Benjamin Balint izgalmas könyvének egyik stiláris regisztere a kétségtelen iróniáé. A tengernyi tragédiát halmozó alaptörténetben, kiváltképp a végkifejlet felé közeledve, az élet – a végeláthatatlan pereskedés – mindinkább utánozni kezdi az irodalmat, a mű címe épp ezért telitalálat. A procedúra ugyanis némiképp A per abszurd világát idézi. Kafka – tényleg örök.
Infó:
Benjamin Balint: Kafka utolsó pere
Európa, 2019.
