Az „előrelátó” forrásteremtést hiányolja az egészségpolitikából Bodrogi József közgazdász, aki szerint radikálisan csökken azon fiatalok és középkorúak aránya, akiknek a befizetéseiből fedezni lehetne a sokasodó idősebbek kezelési költségeit.
A hazai egészségügyi költségekből már most a 65 év felettiekre fordítják a természetbeni ellátások több mint negyven százalékát. Ez az összeg 2018-ban 694 milliárd forint, melyből csak az általuk kiváltott orvosságok támogatásokra kifizetett összeg mintegy 163 milliárd forint volt. S ezek a költségek 2050-ig akár meg is sokszorozódhatnak.
A szakember szerint az ezredfordulón történt meg a trendváltás, ezután már szinte az európai országok egyikében sem született annyi gyerek, mint amennyi a népesség hosszú távú reprodukciójához szükséges lenne.
E tekintetben Magyarország sem marad el. Míg 2001-ben a 14 év alattiak aránya még nagyobb volt másfél százalékkal, mint a 65 évesnél idősebbeké, 2016-ra ez a különbség már több mint öt százalék lett a korosabb lakosság javára. Mindez pedig egyértelműen növekvő terhet ró a jóléti rendszerekre, benne az egészségügyre is. Az egyre növekvő élethossz alatt mind több a betegség.
A demográfiailag idős Görögországban az állam hétszer annyit költ minden egyes korosabb görögre, mint fiatalra. De a görögökhöz hasonló korszerkezetű Svédországban ez az arány 3,4 míg Magyarországon 4,8. A nyugat-európai rendszerekben az Alzheimer-kór felemészti a fekvő-betegellátás kiadásainak nyolcadát. Miközben az állami forrásteremtési lehetőségek már közel sem ennyire dinamikusak.
A kiadások rohamos növekedése részben az élettartam meghosszabbodásával, részben a technika-technológia rohamos fejlődésével magyarázható. Bodrogi József szerint most még senki nem tudja megmondani, hogy nyolc-tíz év múlva milyen keretei lesznek az ellátásnak, és az mibe kerül. Hozzátette: a szakma elég régóta hajtogatja, hogy a gyorsuló változásokat követni képes dinamizmusra lenne szükség az egészségügyi forrásteremtésben.
Ezt erősítette az Interdiszciplináris Magyar Egészségügy (IME) szakfolyóirat minapi konferenciáján Evetovits Tamás, a WHO barcelonai irodájának vezetője is, aki az Egészségügyi Világszervezet egy 28 országra kiterjedő, öt évig tartó kutatás eredményeit ismertette. A vizsgálat arról szólt, hogy az egészségügyi szolgáltatások költségeivel szemben ki, milyen védelemmel rendelkezik. Egyértelműen kiderült, hogy a Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia által alkotott visegrádi négyek (V4) és Szlovénia összehasonlításában a betegségterhek nálunk a legnagyobbak, az orvosi ellátás költségeinek mintegy 30 százalékát önerőből kell állniuk a betegeknek. A WHO ajánlása szerint az önköltség a teljes kiadás legfeljebb 15 százalék lehetne, ugyanis ez az arány, ami még nem szegényít el súlyosan. Ha viszont ennél magasabb, akkor arányosan nő a kockázata annak, hogy valaki nem időben jut hozzá a számára szükséges kezeléshez.
A kutatásból kiderült: nálunk a legszegényebbek hat és fél százaléka nem fordul orvoshoz, illetve nem akkor váltja ki a gyógyszerét, amikor arra épp szüksége lenne. (Ez Szlovéniában mindössze a betegek 0,3, Csehországban 0,5, Szlovákiában 1,5 százaléka.) A magyar kirekesztődők az okok közt említették a magas költségeket, valamint a távolságot és a várakozási időt. A hazai szegények nagy többsége elsősorban a gyógyszereit váltja ki, az egészségügyre fordított kiadásaik 90 százalékát ez teszi ki. Például a gyógyászati segédeszköz kiváltásáról, a szakorvosi kezelésről, valamint a fogorvosról már inkább lemondanak, különösen, ha annak eléréséhez önrészt kell vállalniuk.
Az időskori megbetegedések azt is jelentik, hogy sokan akkor szorulnak leginkább az orvosi ellátásra, amikor a fizetőképességük már erősen csökkent. Ezért, akiknek nincs elég tartalékuk kénytelenek akár több hetet vagy hónapot várni addig, mire a hazai rendszerben a diagnózishoz szükséges szakorvosi vizsgálatokig eljutnak. Ez az idő pedig egy súlyosabb betegségnél hatványozottan csökkenti az eredményes és költséghatékony kezelés esélyét.
Evetovits Tamás úgy vélte: azok az egészségügyi rendszerek nyújtanak kellő védelmet a betegség költségeivel szemben, amelyben az erős közfinanszírozás mellett alkalmazzák korszerű támogatáspolitikát. Példaként említette, hogy Észtországban az idén olyan rendszert vezettek be, amelyben a betegek 100 euró feletti költés után csak a gyógyszerek árának tíz százalékát fizetik. Ez egy átlátható rendszer, szemben a hazaival, ahol a százalékos támogatási rendszer gyakorlatilag követhetetlen a lakosság számára. Ezért, bár annak idején 300 forintos vizitdíjjal lehetett kormányt buktatni, azt senki nem vette észre, hogy csak abban az évben több mint ezer forinttal nőtt a betegek gyógyszerköltsége.
Szerinte a betegségterhek mérséklésére célzott és hatékony eszköz lehet az alacsony, fix összegű hozzájárulás, a szegényeknek juttatott ingyen gyógyszer, illetve egy olyan éves limit, amely felett már szintén nem fizetnek a betegek. A szakember szerint érdemes lenne átgondolni, hogy a magyar támogatáspolitika mennyire betegközpontú, vagy inkább a költségvetést érdekeit tartja szem előtt.
