1944-ben sok százezer magyarországi zsidó embernek kellett előbb sárga csillagot viselnie, majd gettóba vagy csillagos házba költöznie, mielőtt minden településről elszállították őket – legnagyobb számban a biztos halálba. Az ország szeme előtt játszódó eseményekről alig-alig ismerünk fényképeket. Pedig a mindinkább a vizualitásra építő kultúrában különösen fontos lenne, hogy képeken is bemutathassuk a történteket – rögzítik az újonnan létrehozott holokausztfoto.hu készítői.
A debütáló tájékoztatón Tamási Miklós, a fortepan.hu szerkesztője elmondta, hogy feltételezésük szerint sokkal több kép készülhetett annál, amit most ismerünk. A döntően amatőr fotókra épülő fortepan.hu népszerűsége és sikere is bizonyítja, hogy nem szabad megállni a gyűjtéssel.
A holokausztfoto.hu célja, hogy a magyarországi vészkorszakhoz köthető összes fényképet felkutassa és egy helyen közzétegye. Az önkéntes munkában létrejött kezdeményezésben – Tamási Miklós mellett – Szlávy Adrienne családfakutató, Lénárt András történész, Kelemen Ágnes doktorandusz és Dési János újságíró, valamint számos külső szakértő vesz részt.
A munkaszolgálatosoknak a kezdeti években még engedélyezett volt a fényképezés, később már nem. A gettókat, gyűjtőtáborokat is tilos volt fotózni. Ha valakit rajtakaptak, hogy mégis megteszi, a gépét elkobozták, felvételeit megsemmisítették, az illető ellen eljárást indítottak – sorolta Jalsovszky Katalin muzeológus fotótörténész az okait annak, miért maradt fenn kevés fénykép a magyarországi holokausztról.
A németek 1944-ben, amikor megszállták Magyarországot, már nem voltak fotózkodós hangulatukban – folytatta a muzeológus. A józanabbja tudta, hogy elvesztették a háborút: nem akartak bűnjeleket hagyni maguk után. Nincsenek (elvétve vannak) felvételek a bevagonírozásokról, vagy például azokról a vérengzésekről, amelyeket a nyilas keretlegények követtek el a Duna-parton.
Jalsovszky Katalin becslése szerint a magyarországi üldöztetést bemutató fotók száma mindössze 900-1000 közé tehető. Elenyésző hányadukat készítette hivatásos fotós, nagy részük privát felvétel. A messziről, rejtőzködve, takarásból kattintott kockák valószínűleg az utókor számára próbálták dokumentálni a szörnyűségeket.
Akadtak azonban, akik antiszemita indíttatásból fotóztak. Így aztán láthatjuk, milyen volt az, amikor az egyik hajdúsági településen falusiak egy csoportja széthordja a gettóban maradt ingóságokat: egy fejkendős asszony – a zabrált holmi birtokában – elégedetten mosolyog a kamerába.
Sosem tudjuk meg, milyen értékes kortörténeti felvételek vesztek oda a háború után. A megmaradt fotók szisztematikus gyűjtése évtizedeket késett, a felejtés és feledtetés mechanizmusa működött – mondta Jalsovszky Katalin.
A muzeológus – Molnár Judit történészhez hasonlóan – hangsúlyozta, mennyire fontos feltárni, hogy egy kép mikor, hol és milyen körülmények született. Ennek illusztrálására két felvételt mutatott be az MTI archívumából. Az egyikről kiderült, hogy valójában Körmend a helyszín, és nem Szeged, ahogyan az a képaláírásban szerepel. A másik fotón a szöveg szerint nyilasok terelnek zsidókat Budapesten, holott a fényképen olyan üldözöttek láthatók, akiket Wallenberg mentett meg a deportálástól.
Külföldi esetet is említett. Az egyik koncentrációs táborban kifejezetten jól táplált, vidám emberek láthatók. Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy a képek a tábor felszabadítása után hónapokkal készültek, akkor a fotók akár holokauszttagadó propagandára is felhasználhatók.
Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár főigazgatója a műfaji korlátokra is felhívta a figyelmet: ahogyan múzeumi keretek között nem lehet visszaadni a holokauszt borzalmait, úgy képi eszközökkel is nagyon nehéz.
A holokausztfoto.hu szerkesztői elsősorban az 1938-1948 között készült felvételeket várják a történelmi Magyarországról, de az időhatárokat rugalmasan kezelik. Felveszik katalógusukba a numerus clausussal, egyetemi atrocitásokkal, a harmincas évek antiszemita incidenseivel kapcsolatos képeket is.