Hegyi Gyula: Móló

Amikor kisfiú volt és még Petikének hívták, a nagymamája sokszor kivitte a mólóra. Akkoriban Hágában laktak, az egyes villamossal gyorsan kijutottak a tengerpartra. A strandon sok érdekesség várta, de őt a móló vonzotta a legjobban. A Pier, ahogy a hollandok nevezték. Két szintje volt, az alsón üzletek, kávézók sorakoztak, kisfiúként sohasem értette, ki az, aki cipőt venni megy ki a tengerbe nyúló mólóra. A felső szint nyitott volt, itt mindig fújt a szél és hallani lehetett, ahogy a hullámok kitartóan ostromolják a móló oszlopait. Balra volt a kikötő, jobbra a dűnék húzódtak. Kicsit távolabb fürödtek a nudisták, és ott emelkedtek az Atlanti Fal elhagyatott betonbunkerei, amelyeket még Hitler idejében építettek. De ezt csak később tudta meg, a nagymama megkímélte az olyan dolgoktól, amelyeket kényelmetlen lett volna elmagyaráznia egy kisfiúnak.

Anyja a nyolcvanas évek elején költözött ki Hollandiába, legálisan, mert hozzáment egy hágai kistisztviselőhöz. Ahogy megszületett a kisfia, kihozatta mellé a saját anyját, aki évente több hónapot töltött velük Hágában. Peti jórészt a nagymamájától tanult meg magyarul. Anyja vad szorgalommal próbált beilleszkedni, jógaórákat adott, holland leckéket vett és a BBC adásain csiszolta az angolját. Az apa, mint annyi ottani férfi, kisebbségi érzése miatt hozott magának kelet-európai feleséget, riasztotta a fiatal holland nők kirobbanó magabiztossága. De Éva, ahogy nyugati szokás szerint a kisfiú is hívta az anyját, néhány év alatt megunta a gyufaszálakból hajómodellt építő, unalmas emberkét, és összejött egy vívóbajnokból lett egyetemi oktatóval, akihez Groningenbe költöztek. A nagymama próbált alkalmazkodni az új férfihoz is, de Peti lassan kamasz lett, Piet de Boerként gondolt magára, és egyre kevésbé viselte el az őt kisfiúként kezelő asszonyt. Így a nagymamát többé nem hívták. Egyszer találkozott még vele, amikor a barátaival Bécsből lebicikliztek a Balatonra, és egy éjszakát a családi nyaralóban töltöttek Szántódon. Aztán az Egyesült Államokba került, évekig ott tanult, majd egy brüsszeli banknál helyezkedett el.

A groningeni férfinak volt egy macskája, akit ő és Éva is azonnal megszerettek. Igazából a macska volt a ház ura, mindenki hozzá és a szeszélyeihez alkalmazkodott. Czar, ahogy hívták, csak a nagymamától tartott, mindig félrehúzódott előle. A nagymama ezt látszólag sajnálta, megpróbált kedveskedve beszélni a cicához, de nem sok sikerrel. Egyszer, amikor reggel elmentek otthonról, és csak a nagymama maradt a lakásban, Petinek vissza kellett mennie a szobájában felejtett teniszütőért. Döbbenten látta, ahogy a nagymama egy seprűvel üti és kergeti a szerencsétlen állatot. „Te szemét dög, nem érdemled meg a sok kényeztetést, hülyék ezek a nyugatiak”, kiabálta olyan őszinte dühhel, amelyet addig sohasem látott rajta. Peti elsírta magát és csendben kihátrált a lakásból. Soha senkinek nem mondta el, amit látott. Iskola után az osztálytársaival csavargott, a nagymama kérdéseire elkezdett hollandul válaszolni, és Éva hamarosan belátta, hogy már nincs szükség az anyjára a gyereknevelésben.

Jó húsz évvel később Piet de Boer Brüsszelből felautózott Hágába. A kocsiban ott volt mellette a nagymama, pontosabban az urna, amely a nagymamája hamvait tartalmazta. Az idős asszony utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait a hágai mólóról szórják a tengerbe, ott, ahol úgymond a legboldogabb volt az életében. Az urnát egy pesti unokatestvér hozta ki Brüsszelbe, kétgyerekes asszony, akinek a tengerbe szóráshoz már nem volt kedve. Piet hetekig a konyhában tartotta az urnát, egyszer majdnem kiszórta a hamvakat a közeli parkban, de aztán mégis elindult Hágába. Végigsétált a móló felső szintjén. A szél úgy fújt, mint régen, és a hullámok is ugyanazzal a végtelen türelemmel ostromolták a móló oszlopait. Egyszer úgyis ők győznek, gondolta, eltűnik majd a móló, a strand és a szállodasor, legtovább talán Hitler vasbeton bunkerei állnak ellen az enyészetnek, de azok sem sokáig. Elővette a hátizsákból az urnát. Dél felől fújt a szél, ezért a móló másik oldalán csavarta le az urna tetejét. A szél felkapta a hamvakat, néhány szem a ruhájára is hullott, aztán egy-két másodperc múlva kiürült az urna. Megpróbált meghatódni, a közös sétákra és a nagymamától tanult mondókákra gondolni, de csak a macskát seprűvel kergető asszony elvadult arcát látta maga előtt. Ivott egy kávét a móló földszintjén és visszaindult Brüsszelbe.