Hegyi Gyula: Móló

Publikálás dátuma
2019.06.24. 12:26

Fotó: Shutterstock
Amikor kisfiú volt és még Petikének hívták, a nagymamája sokszor kivitte a mólóra. Akkoriban Hágában laktak, az egyes villamossal gyorsan kijutottak a tengerpartra. A strandon sok érdekesség várta, de őt a móló vonzotta a legjobban. A Pier, ahogy a hollandok nevezték. Két szintje volt, az alsón üzletek, kávézók sorakoztak, kisfiúként sohasem értette, ki az, aki cipőt venni megy ki a tengerbe nyúló mólóra. A felső szint nyitott volt, itt mindig fújt a szél és hallani lehetett, ahogy a hullámok kitartóan ostromolják a móló oszlopait. Balra volt a kikötő, jobbra a dűnék húzódtak. Kicsit távolabb fürödtek a nudisták, és ott emelkedtek az Atlanti Fal elhagyatott betonbunkerei, amelyeket még Hitler idejében építettek. De ezt csak később tudta meg, a nagymama megkímélte az olyan dolgoktól, amelyeket kényelmetlen lett volna elmagyaráznia egy kisfiúnak.
Anyja a nyolcvanas évek elején költözött ki Hollandiába, legálisan, mert hozzáment egy hágai kistisztviselőhöz. Ahogy megszületett a kisfia, kihozatta mellé a saját anyját, aki évente több hónapot töltött velük Hágában. Peti jórészt a nagymamájától tanult meg magyarul. Anyja vad szorgalommal próbált beilleszkedni, jógaórákat adott, holland leckéket vett és a BBC adásain csiszolta az angolját. Az apa, mint annyi ottani férfi, kisebbségi érzése miatt hozott magának kelet-európai feleséget, riasztotta a fiatal holland nők kirobbanó magabiztossága. De Éva, ahogy nyugati szokás szerint a kisfiú is hívta az anyját, néhány év alatt megunta a gyufaszálakból hajómodellt építő, unalmas emberkét, és összejött egy vívóbajnokból lett egyetemi oktatóval, akihez Groningenbe költöztek. A nagymama próbált alkalmazkodni az új férfihoz is, de Peti lassan kamasz lett, Piet de Boerként gondolt magára, és egyre kevésbé viselte el az őt kisfiúként kezelő asszonyt. Így a nagymamát többé nem hívták. Egyszer találkozott még vele, amikor a barátaival Bécsből lebicikliztek a Balatonra, és egy éjszakát a családi nyaralóban töltöttek Szántódon. Aztán az Egyesült Államokba került, évekig ott tanult, majd egy brüsszeli banknál helyezkedett el.
A groningeni férfinak volt egy macskája, akit ő és Éva is azonnal megszerettek. Igazából a macska volt a ház ura, mindenki hozzá és a szeszélyeihez alkalmazkodott. Czar, ahogy hívták, csak a nagymamától tartott, mindig félrehúzódott előle. A nagymama ezt látszólag sajnálta, megpróbált kedveskedve beszélni a cicához, de nem sok sikerrel. Egyszer, amikor reggel elmentek otthonról, és csak a nagymama maradt a lakásban, Petinek vissza kellett mennie a szobájában felejtett teniszütőért. Döbbenten látta, ahogy a nagymama egy seprűvel üti és kergeti a szerencsétlen állatot. „Te szemét dög, nem érdemled meg a sok kényeztetést, hülyék ezek a nyugatiak”, kiabálta olyan őszinte dühhel, amelyet addig sohasem látott rajta. Peti elsírta magát és csendben kihátrált a lakásból. Soha senkinek nem mondta el, amit látott. Iskola után az osztálytársaival csavargott, a nagymama kérdéseire elkezdett hollandul válaszolni, és Éva hamarosan belátta, hogy már nincs szükség az anyjára a gyereknevelésben.
Jó húsz évvel később Piet de Boer Brüsszelből felautózott Hágába. A kocsiban ott volt mellette a nagymama, pontosabban az urna, amely a nagymamája hamvait tartalmazta. Az idős asszony utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait a hágai mólóról szórják a tengerbe, ott, ahol úgymond a legboldogabb volt az életében. Az urnát egy pesti unokatestvér hozta ki Brüsszelbe, kétgyerekes asszony, akinek a tengerbe szóráshoz már nem volt kedve. Piet hetekig a konyhában tartotta az urnát, egyszer majdnem kiszórta a hamvakat a közeli parkban, de aztán mégis elindult Hágába. Végigsétált a móló felső szintjén. A szél úgy fújt, mint régen, és a hullámok is ugyanazzal a végtelen türelemmel ostromolták a móló oszlopait. Egyszer úgyis ők győznek, gondolta, eltűnik majd a móló, a strand és a szállodasor, legtovább talán Hitler vasbeton bunkerei állnak ellen az enyészetnek, de azok sem sokáig. Elővette a hátizsákból az urnát. Dél felől fújt a szél, ezért a móló másik oldalán csavarta le az urna tetejét. A szél felkapta a hamvakat, néhány szem a ruhájára is hullott, aztán egy-két másodperc múlva kiürült az urna. Megpróbált meghatódni, a közös sétákra és a nagymamától tanult mondókákra gondolni, de csak a macskát seprűvel kergető asszony elvadult arcát látta maga előtt. Ivott egy kávét a móló földszintjén és visszaindult Brüsszelbe.
Szerző
Frissítve: 2019.06.24. 12:36

Pista a vérzivatarban

A továbbiakban a maga közreműködése nélkül is el tudják veszíteni ezt a háborút – mondta fejét csóválva Falcione Mario szegedi orvos-zászlós Holéczi Pista zászlóalj-közvetlen karpaszományos, egészségügyi honvédnak. Azon az 1945 január eleji napon ugyanis a hónap végén 19. évét betöltő hadfi két apró repeszt szerzett be egy a közelében véletlenül felrobbant hazai gyártmányú kézigránáttól, amely leginkább a használójára jelentett veszélyt.
Ha már úgyis a rozsnyói zárdából átalakított hadikórházban voltak, hát a repeszek mellett egyúttal a vakbelétől is megszabadították a fiút, aki egy évtized múltán feleségem, Ági papája, majd később kétszeres nagyapa lett.
A műtét után három nappal már asszisztált Falcione zászlós doktornak egy sebesült ellátásánál. Sajnos az eredményről nem tudott később sem beszámolni, mert véletlenül saját magát altatta el az éterrel. De persze, ez sem szegte kedvét, nem térítette el az egészségügyi pályától.
Apósom, Pista bácsi, aki akkor még egyszerűen csak Pista volt, a nyíregyházi Királyi Katolikus Gimnáziumban, közkeletű nevén a Kir. Kat.-ban a háborús helyzetre való tekintettel már ’44. áprilisában leérettségizett. A maturálás után Vissre evakuált egyik nagybátyjához, hogy elkerülje a behívót. Ám november végén Vissre érkezett a 9. szegedi honvéd gyalogezred, s a tábori csendőrök azonnal megkezdték a leventék begyűjtését, hogy megállítsák a Vörös Hadsereg előrenyomulását.
És mint egy védőangyal, dr. Falcione Mario szegedi orvos-zászlós, aki megkedvelte a Debreceni Orvosi Egyetemre beiratkozott lelkes fiatalembert, felajánlotta neki, csatlakozzon az egészségügyi egységéhez, így elnyerve a „címzetes” egészségügyi honvéd beosztást.
A világéletében galamblelkű ifjú azután hamar szembesült az embertelenséggel. Kassán szemtanúja volt, ahogy a nyilasok a város főutcáján teherautóról akasztottak. A kötelet átdobták a soron következő lámpavason, s ahogy haladt a teherautó, a nyakukba hurkolt kötél lerántotta az áldozatokat a platóról.
De e borzalmas emlék, s a többi felvidéki kaland után, az ausztriai stockeraui hadikórházban fájó szívvel elbúcsúzott Falcione zászlóstól, s csatlakozott a kassai 22-es tábori kórházhoz.
Pista az egység parancsnokával, a polgári foglalkozására nézve gyógyszerész Fekésházy századossal, valamint Gálos zászlóssal a sors kifürkészhetetlenségén merengett 1945. április 30-án, mit sem tudva a Führer öngyilkosságáról, amikor valaki udvariasan kopogtatott az ajtón. Gálos zászlós kiszólt - Gyere be! -, majd mivel erre nem nyílt ki az ajtó, eleresztett egy "Herein"-t. Amikor ezután is kopogtatott az ismeretlen, Gálos némi bizonytalansággal egy diszkrét „Come in”-nel zárta nyelvi kurzusát. Ekkor egy mai kifejezéssel afroamerikai katona lépett be és úriemberek között megszokott korrekt hangnemben elkérte a frissiben hadifogoly státuszba került triótól az oldalfegyverüket, amit ők készségesen át is adtak.
Az amerikai egységben néhány magyar származású G.I. Joe is szolgált, így nem ütközött nyelvi akadályba a hadizsákmány, úgymint a fényképezőgépek, órák begyűjtése. Egyébként ők is nagyon korrektek voltak, mert a kevésbé márkás darabokat visszaszolgáltatták tulajdonosuknak.
A hadifogság első napjaiban a háromszori étkezés és a fedett szállás is beteljesületlen amerikai álomnak tűnt a körülkerített területen lövészteknőkben didergő hadifoglyoknak, de végül Auerbachban rendeződtek a körülmények. A polgári lakossághoz képest úgy éltek az egykori Wehrmacht kiképző táborban, mint Marci Hevesen.
Hősünk néhányadmagával a tábori kórház működtetésére jelentkezett. Voltak köztük állítólagos orvostanhallgatók és orvosi műszerészek. A gond csak az volt, hogy egy röntgengépet kellett összeszerelniük. Végül a német alapossággal megírt használati utasítás alapján némi küzdelem árán, de működőképessé tették. A röntgenfilmeket elsősorban fotózásra használták, ez a tevékenység gyümölcsöző vállalkozássá nőtte ki magát.
A fiatal magyart meglepte az amerikai seregben dívó lezserség. Míg a m. kir. honvédségnél egy kigombolt zubbony is súlyos büntetéssel járt, itt Fredericsson sergeant, lábát az asztalon pihentetve, két ujjával a sisakjához bökve egy hellóval köszöntötte az irodába lépő őrnagyot, aki szintén hellóval válaszolt, majd csevegni kezdtek.
De élete legborzalmasabb élménye is a hadifogsághoz kötődött. Egy ízben három amerikai katonát kellett elkísérnie Dachauba, az első náci koncentrációs táborba. Végignézték, ahogy a környék civil lakosaival exhumáltatták a legyilkolt foglyokat. Pistát megdöbbentette a csontsovány tetemek látványa, még a vérzivatarban edződve sem bírta sokáig nézni.
Végül ’46 áprilisában véget ért a hadifogság. Sopron előtt találkoztak a Németországba induló, kitelepített svábokkal. Azok rábeszélték a hazatérőket, hogy váltsák át az akkor még forgalomban lévő birodalmi márkáikat pengőre. Hatalmas pénzkötegeket kaptak értük. Csak a soproni restiben derült ki, hogy a sok milliárdos summáért egy kupica pálinkát sem adnak.
Megérkeztek!
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Ó, te drága amnézia

Publikálás dátuma
2019.06.23. 17:36

Fotó: Shutterstock
Mióta reménykedem már egy jó kis emlékezetkiesésben! És nem is akármilyenben. Kissé szelektívnek kellene lennie: el kellene felejtenem, hogy valaha is szövegeket írtam, az olvasmányélményeimet viszont nem. Így végre elfogulatlanság nélkül tudnám megítélni, hogy milyen regényt írtam. Vajon átmenne-e azon a szigorú szűrőn, amelyet oly hatékonyan alkalmazok kortárson és klasszikuson, amikor kérlelhetetlenül sorolok be bármit a fércművek vagy a felkavaró alkotások közé, néha ellentmondva kánonnak és divatnak, vagy netán a középszerűségen és a hiábavalóságon merengek. Magamat ugyanis nem tudom olvasni. Az euforikus szakaszban (amikor épp elkészül a regény vagy kijön a nyomdából a könyv) csupa lelkesedéssel falom a sorokat, csettintgetek és a vállamat veregetem, aztán jön a letargia, a kétségbeesés, végül a düh, amikor már a legtöbb mondatot kidobnám a kukába, és csak a hófehér lappal lennék elégedett. Mi a francnak kellett ezt megírni? Hiszen nem a főbűnök közül való egy teljesen felesleges művel duzzasztani a felesleges könyvek tengerárját. És mivel, hol cuppanós közelségben, hol utcányi távolságból, mintha csak gyanúsan ólálkodó idegen lenne, szemlélem a saját műveimet, ki vagyok szolgáltatva a véleményeknek. Barátnak és látszólagos barátnak, füllentőnek és őszintének, tudálékosnak és felszínesnek, könyvmolynak és az olvasástól idegenkedőnek. Meghallgatni, hogy zseniális a zárlat, bűn rossz a befejezés, bármikor ki lehet húzni belőle ötven oldalt, jó lett volna bővebben megírni azt a részt, megölni vagy életben tartani a főhőst, és így tovább a végtelenségig. Az emlékezetkieséssel viszont egyetlen és fontos véleményre szűkülne minden. Mintha az amnéziából magához térő Úr kissé zavartan, ám annál élesebb tekintettel nézne végig a világon. Hirtelen felmérné a slendrián megoldásokat, feltűnnének az elnagyolt fordulatok, mint ahogy a sikeresebb részek is: az ember talán gáz, de a szöcskébe nem lehet belekötni. A jégeső rendben, de a naplemente túl giccses, jobb lett volna, ha hirtelen lesz sötét, mint amikor lekapcsolják a villanyt. És akkor lehetne tenni némi finom korrekciót. Kiigazítani itt-ott a teremtést. Húzni vagy épp bővíteni. Végre tudnám, hogy hol tartok. Nem zavarnának sem a túlértékeléssel járó rohamok, sem a búskomor kisebbítés, amikor akár magamra is tetováltatnám önnön ítéletem: hozzám képest Szabolcska Mihályt is úttörő és mély alkotónak látom. Végre az engem megillető helyre tehetném magam a saját könyvespolcomon. Villon vagy a Szabad-ötletek jegyzéke mellé. Ismeretlen szerző zsengéi közé szorítva a legfelső polcon. Mert most hol tüntetően elől hagyom őket, hol poros sarkokba száműzöm. És ekkor, a megvilágosodás nehéz vagy mámoros pillanatában, végre a másik mániámat is kiélhetném. Az így nyert tisztánlátással máris megírhatnám a nekrológom. (Évről évre frissíthetném majd, persze újabb művek esetén újabb amnézia kellene: nem könnyű meló az elfogulatlanság.) Az ilyesmit ugyanis nem jó rossz kezekre bízni. Ahogy az álmoskönyv mondja: nem csak az a rossz, amikor nem a megfelelő ember szid kéjesen, hanem az is, ha nem a megfelelő dicsér. Tán az utóbbi még kínosabb. Szóval az a tiszta, ha az ember ezt is saját maga végzi el. Nem hagyja a dagadt ruhát másra. Pontosan, mellőzve a szívélyes tiszteletköröket, némi humorral, és persze mély megrendültséggel. Sokkal nyugodtabb lennék odalent egy ilyen nekrológgal, bár elég nehezen képzelem el a szorongó holtakat. Addig is marad mások olvasása. Az örök remény és a pillanatnyi csalódás. A munka. Mert az igazi olvasás soha nem vegytiszta szórakozás, illetve úgy szórakozás, hogy közben meló is. Mostanában folyton Kafka levele jár az eszemben, amelyben azt írja a barátjának, hogy az igazi könyv odasóz a fejünkre, hogy ébredjünk. Szóval el kell viselni ezt az ütést. Állni, mint egy bokszolónak. Végül már örülni a pofonoknak. Állni az Orgia, az Egy piaci nap vagy a Nincstelenek záporozó, vagy a folyton újraolvasott Sinistra körzet és A mi utcánk furmányos balhorgait. Az ébredés kiszolgáltatott pillanatait, amikor a világ nem a kozmetikázott arcát fordítja felénk. És persze habozás nélkül félretenni (sőt, ha lehet, meg sem venni) az altatásban utazókat, amelyek csak az éber kómában lézengő olvasót viselik el. Amely simogat, és a kegyeinket keresi, hogy mi is visszasimogassuk a szeretethiányos szerzőt. Hiúság találjon hiúságra. Divat a divatra. Láng Zsolt mondta egyszer, hogy az író igazából olyan, mint a jó horgász: már az akasztás pillanatában meg tudja mondani, hogy mekkora halat fogott. Vagyis már az ötlet kirajzolja a leendő regény súlyát. Az ütés erejét. Belőlem ez a horgász vagy elveszett, vagy valamilyen ügyes kofa lépett a helyére, aki szeret alkudozni. Egyszer megkérdeztem egy orvos barátomat, hogy vajon elő lehet-e idézni mesterségesen az emlékezetkiesést (kitörölni a kofát). Úgy röhögött, hogy majdnem megfulladt. Aztán végül csak annyit mondott, hogy ha ez üzemszerűen működne, akkor ez lenne a világ legnagyobb biznisze. Hiszen hányszor kezdhetnénk valóban újra az elégedett ügyfelek az életüket? Azon meg se lepődtem, hogy egy könyvet sem láttam a sterilen ragyogó lakásában.