Az utópia mint megoldás

A holland történész Rutger Bregman szenvedélyesen és meggyőzően érvel a szinte lehetetlenek, köztük a 15 órás munkahét mellett.

A tőke győzött, és diadala a kapitalizmust is megváltoztatta. A nyugati munkavállalók sem érezhetik magukat biztonságban. Egyre többen dolgoznak határozott idejű szerződésekkel vagy részmunkaidőben, egyre többen érzik, hogy stagnál vagy csökken a jövedelmük. A gyerekek azzal szembesülnek, hogy talán kevesebbet keresnek, mint szüleik.

A legnagyobb cégek székhelye adóparadicsomokban van, a kormányok tétlenül szemlélik, hogy vállalatok menedzsmentje felfoghatatlanul többet keressen, mint azok, akiket irányítanak. A mesterséges intelligencia, a robotizáció következményei beláthatatlanok. A világ egyik legértékesebb vállalata, az Amazon raktárosait folyamatosan robotok értékelik, és ha teljesítményük elmarad az előírttól, elkészítik a felmondólevelüket is.

Készüljünk a sötét és kétségbeejtő jövőre? Rutger Bregman szerint semmiképpen. A holland történész szerint ugyanis régen minden sokkal rosszabb volt. Kétszáz év alatt minden megváltozott, és még soha ennyien nem éltek biztonságban. 1820-ban a Föld népességének 84 százaléka mélyszegénységben élt, 1981-re az arány 44 százalékra csökkent, mostanra pedig 10 százalék alatt jár.

Szerinte az igazi válság „nem az, hogy nem élünk jól, vagy hogy később valamivel rosszabb lehet”. Bregman azt írja, a veszély abban rejlik, „hogy nem leszünk képesek jobbat kitalálni”. Merész utópiára van szükségünk: feltétel nélküli alapjövedelemre, és a rövidebb munkahétre. Az Utópia realistáknak c. könyvében ezek mellett érvel szenvedélyesen.

Úgy véli, a szegénység felszámolása elsősorban azért lényeges, mert a szegénység csapdájából kiszabadulók többet és hatékonyabban dolgozhatnának, gyermekeik iskolázottabbak lehetnének, a programokra fordított összegek pedig megtérülnének. A hajléktalanság felszámolása olcsóbb, mint a következmények finanszírozása. Olcsóbb lakásokat adni, mint a rendőröket, a szociális munkásokat, a bírósági költségeket fizetni.

Könyve nem stílusbravúr, viszont lendületes és könnyen befogadható. Helyenként szájbarágónak érezhetjük, de ezt tudjuk be a hatáskeltésnek. Érveit rengeteg adattal, forrással támasztja alá. Nem fél leírni, hogy a gazdagokat meg kell adóztatni. Hogy ingyenpénzt kellene adni mindenkinek. Azért, hogy aki emellett hasznos munkát akar végezni, megtehesse: szerinte ugyanis az ápolók, a kukások, a tűzoltók, a tanárok hasznosabb munkát végeznek, mint az ügyvédek és bankárok. Bregman szerint 15 órás munkahétre lenne szükség, hogy egészségünket, szabadságunkat, életünket visszanyerjük.

A szerző lúzer-szocialistáknak nevezi a radikális eszméktől ódzkodó a baloldaliakat és liberálisokat. Akik „kifejezetten szeretnek veszíteni”. „Mintha csak a bukás, a balsors, az őket ért sérelem mind azt bizonyítanák, hogy nekik van igazuk.” Bregman nem akar lúzer lenni, ezért mer küzdeni. Ami nem azt jelenti, hogy elhinné, érvei hatására a kormányok hamarosan akár csak elgondolkodnának a javaslatain.