Zöldek és pirosak

Az európai uniós választás egyértelmű győztesei a zöld pártok. Még sohasem fordult elő, hogy egy választáson Németországban a Zöldek maguk mögé utasították volna az SPD-t, a baloldal zászlóshajóját. Svédországban a zöld párt a 4. helyre futott be. Hollandiában a zöldek szintén a 4. helyen végeztek, és ezzel három helyet szereztek az Európai Parlamentben. 
Ismét bebizonyosodott az észak-dél megosztottság a zöld pártok támogatottságát és esélyeit illetően. Alapvetően Észak-Európa zöldült be (avagy innen, Magyarországról nézve Északnyugat-Európa), míg a mediterrán régióban a zöld pártok vagy nem is jelentek meg a kínálati oldalon, vagy a választás vesztesei. Spanyolországban a zöld párt a legutóbbi választáson három mandátumot szerzett, és a mandátumszámot nem sikerült növelnie. Az olasz Zöldek Föderációja ugyancsak őrzi egyetlen mandátumát. Az Európai Unió keleti pereme sem zöldült be, már ami a zöld pártokat illeti. 
Magyarországon az LMP kiesését említhetjük, de más országban sem volt zöld párti előretörés. Nem indult zöld párt Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Bulgáriában. Hangsúlyozni kell: nem arról van szó, hogy a zöld értékek ne kapnának szerepet más pártok programjában. Természetesen a liberális, szociáldemokrata pártok vagy akár a kalózpártok keretében az ökológiai gondolat megjelenhet. De olyan párt, amely kifejezetten, százszázalékosan a zöld eszme alapján állna, nem indult el, vagy pedig – mint a magyar esetben – kihullott a rostán.
A kérdésre, hogy miért erős a zöld irányzat az egyik régióban, és miért gyenge a másikban, több válasz adható. Nyilvánvaló, hogy az Európai Unió déli és keleti pereme más problémákkal szembesült, mint az országcsoport északnyugati szárnya. Nem ugyanazok a hangsúlyok a kiegyensúlyozott államháztartással rendelkező Svédországban és a romló gazdasági körülményekkel szembenéző Olaszországban. A gazdasági kiegyensúlyozottság és az állampolgárok jólétének egy bizonyos foka szükséges ahhoz, hogy a zöld ügyek iránti fogékonyság kialakuljon. Másrészt a pártrendszer maga is hatással van a zöld pártok sikerességére. Németországban, Svédországban és Hollandiában a pártrendszer évtizedeken keresztül stabilitást mutat, míg a mediterrán régió, valamint sok közép- és kelet-európai ország pártrendszerében jelentős átalakulás ment végbe az elmúlt évtizedekben. Olaszországban a zöld párt annak ellenére is jelentéktelen, hogy a hagyományos olasz nagy pártok összeomlottak az 1990-es években. Vagyis nem igaz a gyakran hangoztatott tétel, hogy a nagy pártok összeomlásából mindig a zöldek profitálnak.
Ferdinand Müller-Rommel német politológus hat pontban foglalta össze azokat a tényezőket, amelyek befolyásolják a zöld pártok sikerességét. Ezek: a szocioökonómiai rendszer (a népsűrűség, a városi lakosság aránya), a politikai rendszer, a parlamenten kívüli erők, az állampolgárok politikai értékei és attitűdjei és a zöld párt szervezettsége. Müller-Rommel álláspontja szerint a zöld pártok sikerességének egyik feltétele az adott állam, illetve a társadalom urbanizáltsága: feltételezhető, hogy a nagyvárosi lakosság nagyobb mértékben szembesül a modernizációból fakadó hátrányokkal, így fogékonyabb a zöld értékekre. Ugyanakkor Müller-Rommel tézisét némileg árnyalja, hogy zöld párt első ízben az alacsony népsűrűségű Finnországban került kormányra. A politikai rendszer jellege szintén meghatározza a zöld pártok sikerességét. Müller-Rommel értékelése szerint a föderális berendezkedés például kedvez a zöld pártoknak, mert lehetőséget nyújt számukra, hogy tartományi, tagállami szinten bizonyíthassák politikai felelősségüket, kormányzóképességüket, mielőtt megméretnék magukat a szövetségi parlamentbe való bejutásért folytatott versenyben (ezt a tételt támasztja alá a német Zöldek sikeressége).
A legutóbbi európai parlamenti választás alapján érzékelhető, hogy a szocialista, szociáldemokrata pártok – és általában a nagy gyűjtőpártok – visszaestek, míg a zöldek előretörtek. Kérdés, vajon miért a baloldal sínyli meg a zöldek konjunktúráját. Az egyik kézenfekvő ok, hogy a szocialista, szociáldemokrata pártok alapvetően, eredetüknél fogva a munkaadó-munkavállaló törésvonalat tekintik jelentősnek. A zöldek többsége azonban a fejlődés és az iparosítás árnyoldalainak kritikájával merőleges pozíciót foglal el erre a törésvonalra. Természetesen fontosnak tekintik a munkavállalói jogok és a szociális vívmányok védelmét, ám nem gondolják, hogy az ökológiai válság korában egy pártnak pusztán az a feladata, hogy a jóléti államhoz ragaszkodjon. 
A másik a zöld gondolat divatossága. Köztudomású, hogy a szocialista, szociáldemokrata pártok elitje a szakmunkásságból rekrutálódott. A szocialista, szociáldemokrata pártalapítók sorában tömegesen találunk olyan szakmákat, mint cipész, szabó, nyomdász, műszerész: részben a nagyipar által halálra ítélt szakmák képviselőit, részben a legmagasabb szintű képzettséget igénylő szakmunkásokat. E réteg tagjai a munkásság kevésbé képzett részét kevéssé, a parasztságot alig vagy egyáltalán nem ismerték. Természetesen olyan kérdések sem fordultak meg a fejükben, mint a földi erőforrások fönntarthatósága vagy az állatok és növények jogai. Osztoztak a kapitalistákkal és az egyházakkal egy antropocentrikus világképben, amelyben az ember kiemelt helyen áll a természet rendjében. 
Nagyon hamar belátták, hogy a vágyott kizsákmányolásmentes társadalom nem építhető fel gyors, forradalmi változással. Miközben a szociáldemokraták – a történelmi körülményektől függően – minden országban a lassú, fokozatos, szerves fejlődés mellé álltak, és ezzel párhuzamosan elfogadták a parlamentarizmust, egyúttal föladták a forradalmat, és a szocializmus elérését mindinkább elnapolták, azt a jövő feladatává téve, majd az 1940-es évektől el is felejtették. A kommunisták nem véletlenül vonzottak sok középosztálybelit: kommunistának lenni egyet jelentett egyfajta avantgárd életérzéssel, küldetéstudattal és a lázadás szellemével. Aki lázadni akart az 1930-as években, inkább lett kommunista, mint szociáldemokrata. A szindikalisták még hozzájuk képest is lázadóbbnak számítottak, és az anarchisták mindegyikhez képest lázadóbbak voltak. Az anarchizmus az uralomnélküliség alapján nyitottabb volt a parasztság felé, mint bármely más irányzat. Az összes irányzat közül az anarchizmus (pontosabban annak egy elméleties része) hajlott leginkább afelé, hogy az embert ne csupán termelőnek, hanem a természeti környezettel összhangban élő lénynek, az ökoszisztéma részének tekintse.
Itt kapcsolódik össze az 1920-30-as évekbeli és a mai európai helyzet. A zöldek sok tekintetben ma ugyanazt a lázadó szellemet testesítik meg, mint amelyet az anarchizmus legzöldebb gondolkodói. Ma a globális kapitalizmus igazságtalanságai elleni lázadás Európában nem annyira vörös, mint inkább zöld színekben jelenik meg. Hiszen nehéz tagadni, hogy a szocialista, szociáldemokrata pártok a gazdasági és szociális emancipatorikus, jólétet bővítő szociális programjukkal maguk is hozzájárultak a kapitalista rendszer stabilitásának biztosításához. Ám láthatóan a jóléti bővítés nem nagyon tartható a globális ökológiai problémák korában. A szocialista, szociáldemokrata pártoknak – és a többi nagy pártnak – mégis lehet szerepe: az, hogy a zöldeket visszatartsák azoktól a mélyökológiai nézetektől, amelyek az iparosítás árnyoldalaival együtt kidobnák a fejlődést is. A szociáldemokrácia és a konzervativizmus, kereszténydemokrácia a maga emberképeivel, pragmatizmusával és racionalizmusával szabályozó, fegyelmező hatást gyakorolhat a zöld pártokra.
Szerző
Paár Ádám
Frissítve: 2019.06.25. 09:33

Potenciális renitensek

Az éremnek nyilvánvalóan két oldala van. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke a minap támogatásáról biztosította Albánia és Észak-Macedónia európai uniós csatlakozási tárgyalásainak mihamarabbi megkezdését, egyúttal kijelentette: szemernyi kétsége sincs azt illetően, hogy a nyugat-balkáni térség helye az Európai Unióban van. Ezen a véleményen van Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság hamarosan leköszönő elnöke is. Bizonyos médiumok azonban máris megnevezték a szóban forgó integrációs folyamat megindításának kerékkötőit is, a dán, francia és holland diplomáciát.
A brüsszeli bürokraták nem alaptalanul vélik úgy, hogy amennyiben elmulasztják a „senki földjén” elhelyezkedő balkáni államok csatlakoztatását az EU-hoz, a szóban forgó térség előbb-utóbb az egyre agresszívabb orosz expanzió áldozatává válik. Márpedig a Krím annexiója, s a kelet-ukrajnai válság kirobbanása után Moszkva további térnyerésének megakadályozása a közös kontinentális külpolitika egyik sarokkövévé vált. Méltányolható azonban a vonakodó európai kormányok álláspontja is.
Az Európai Unió nagy keleti bővítése óta eltelt másfél évtized nem nevezhető egyértelműen sikertörténetnek. Az EU-ba felvett államok gyors demokratizálódásába vetett hit szertefoszlott, az ominózus társadalmak autoriter vezetők utáni vágya időközben feledésre ítélte a szabad világhoz való csatlakozás katartikus élményét. A kelet-közép-európai térség múltba fordulásának folyamata éppen Magyarországon kezdődött a „fülkeforradalommal”. A demokratikus intézmények szisztematikus elfoglalását, illetve súlytalanná tételét a hazánkba áramló uniós támogatások szétosztása követte az Orbán Viktor szűk köréhez tartozó gazdasági szereplők között. Mostanra az az abszurd helyzet alakult ki, hogy az orbáni maffiaállamot úgyszólván Brüsszel finanszírozza a nyugat-európai adófizetők pénzéből. A „magyar modell” aztán követőkre is talált.
Érdemes szemügyre venni, mely országok diplomáciája sürgette közleményben a csatlakozási tárgyalások megkezdését Albániával és Észak-Macedóniával. A volt szocialista tagországok többsége történelmi okokból támogatja a további bővítést. A nyilatkozatot szintén aláíró magyar külügyminiszter azonban az Orbán-kormány reprezentánsaként új szövetségeseket lát e két törékeny balkáni demokráciában. A szélsőjobbos ideológiától újabban megfertőzött osztrák és olasz kabinet vagy Málta korrupciótól fuldokló végrehajtó hatalma szintén az EU politikai kohéziójának gyengítésében érdekelt a potenciális renitensek felvétele révén.
Tusk és Juncker okulhatna a közelmúlt tapasztalataiból, mielőtt elhamarkodott ígéreteket tesz. Az Orbán Viktor vendégszeretetét élvező Nikola Gruevszki az élő bizonyítéka annak, hogy a közélet tisztasága korántsem magától értetődő az integrálni kívánt nyugat-balkáni térségben.
Szerző
Beck Tamás

Migránsok

Napok óta harsogják a médiumokban, hogy kötelező személyesen bemutatni magamat és adataimat a bankjaimnál, különben kizárnak a pénzforgalomból. Nosza, gyerünk hát. Az egyik bankomnál, a korábban kitűnő és remekül szolgáltató, ám mára már a Sokszoros Milliárdos által lenyúlt és jócskán lehervadt pénzintézetben több mint két (jól tetszett érteni, igen, kettő!) órát kellett várnom a háromperces ügyintézésre. Nem meglepő, hiszen a sokak által látogatott, különlegesen forgalmas fiókban a nyolc munkahelyből hat üres volt, csupán kettőnél ült banki alkalmazott. Nincs munkaerő, nem kapnak jelentkezőt a kilépettek helyett – mondogatták egymás között sorstársaim.
Végre-végre végezvén, bánatomban, és mert már dél is jócskán elmúlt, bementem egy frissen sülteket áruló étkezdébe. A kiszolgáló helyiség mögött, üveggel elzárva, a konyhában három férfi ügyködött. Két magyar és egy éjfekete bőrű ember. Egyébként ő volt a szakács, a másik kettő kisegítő munkákat végzett. Amíg várakoztam, barátságosan integetve köszöntöttük egymást a szakáccsal. Elkészült a frissen sült, hozzá a nagy adag saláta. Hozzáláttam. Mindkettő remek volt! Kitűnően fűszerezett és nagyszerűen elkészített étkek. Amikor távoztam, ismét barátságosan integettünk egymásnak: egy vendég és a szakács. Egy fekete és egy fehér magyar.
Rendszeresen járok egy magánorvosi rendelőintézetbe. Minden évben kötelező náluk a hasi ultrahang. A műszernél a doktor kedvesen köszönt, persze én is. Van-e panaszom, kérdi szép magyar nyelven. Már miért ne kérdezné magyarul? Mert a doktor is Szomáliából jött, bő harminc éve, hogy itt végezze az egyetemet. És itt maradt egy szép magyar lány kedvéért, aki azóta a felesége, három gyermekének édesanyja.
Nyilván még számos hasonló történetet lehetne elmondani. Nálunk megtelepedett bevándorlókról, mai undok szóhasználattal: migránsokról. E két férfi történetesen messzi Afrikából. Akik hasznos polgáraink. Vajon működne-e a gyorsétterem szakács nélkül? Ahová érdemes vissza-visszatérni, mert olyan kiválóan készíti az étkeket. Vajon lenne-e orvos a diagnosztikai készülék mellett, miközben honfitárs doktoraink sorra hagynak el minket? Aki ráadásul nagyon szép magyarsággal kommunikál a páciensekkel.
Kérdéseim csupán szónoki kérdések. Nagyon egyszerű rájuk a válasz.
Szerző
Szentgyörgyi Zsuzsa