Európai Unió;szociáldemokrácia;anarchisták;zöld mozgalom;

2019-06-25 09:00:00

Zöldek és pirosak

Az európai uniós választás egyértelmű győztesei a zöld pártok. Még sohasem fordult elő, hogy egy választáson Németországban a Zöldek maguk mögé utasították volna az SPD-t, a baloldal zászlóshajóját. Svédországban a zöld párt a 4. helyre futott be. Hollandiában a zöldek szintén a 4. helyen végeztek, és ezzel három helyet szereztek az Európai Parlamentben. 

Ismét bebizonyosodott az észak-dél megosztottság a zöld pártok támogatottságát és esélyeit illetően. Alapvetően Észak-Európa zöldült be (avagy innen, Magyarországról nézve Északnyugat-Európa), míg a mediterrán régióban a zöld pártok vagy nem is jelentek meg a kínálati oldalon, vagy a választás vesztesei. Spanyolországban a zöld párt a legutóbbi választáson három mandátumot szerzett, és a mandátumszámot nem sikerült növelnie. Az olasz Zöldek Föderációja ugyancsak őrzi egyetlen mandátumát. Az Európai Unió keleti pereme sem zöldült be, már ami a zöld pártokat illeti. 

Magyarországon az LMP kiesését említhetjük, de más országban sem volt zöld párti előretörés. Nem indult zöld párt Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, Bulgáriában. Hangsúlyozni kell: nem arról van szó, hogy a zöld értékek ne kapnának szerepet más pártok programjában. Természetesen a liberális, szociáldemokrata pártok vagy akár a kalózpártok keretében az ökológiai gondolat megjelenhet. De olyan párt, amely kifejezetten, százszázalékosan a zöld eszme alapján állna, nem indult el, vagy pedig – mint a magyar esetben – kihullott a rostán.

A kérdésre, hogy miért erős a zöld irányzat az egyik régióban, és miért gyenge a másikban, több válasz adható. Nyilvánvaló, hogy az Európai Unió déli és keleti pereme más problémákkal szembesült, mint az országcsoport északnyugati szárnya. Nem ugyanazok a hangsúlyok a kiegyensúlyozott államháztartással rendelkező Svédországban és a romló gazdasági körülményekkel szembenéző Olaszországban. A gazdasági kiegyensúlyozottság és az állampolgárok jólétének egy bizonyos foka szükséges ahhoz, hogy a zöld ügyek iránti fogékonyság kialakuljon. Másrészt a pártrendszer maga is hatással van a zöld pártok sikerességére. Németországban, Svédországban és Hollandiában a pártrendszer évtizedeken keresztül stabilitást mutat, míg a mediterrán régió, valamint sok közép- és kelet-európai ország pártrendszerében jelentős átalakulás ment végbe az elmúlt évtizedekben. Olaszországban a zöld párt annak ellenére is jelentéktelen, hogy a hagyományos olasz nagy pártok összeomlottak az 1990-es években. Vagyis nem igaz a gyakran hangoztatott tétel, hogy a nagy pártok összeomlásából mindig a zöldek profitálnak.

Ferdinand Müller-Rommel német politológus hat pontban foglalta össze azokat a tényezőket, amelyek befolyásolják a zöld pártok sikerességét. Ezek: a szocioökonómiai rendszer (a népsűrűség, a városi lakosság aránya), a politikai rendszer, a parlamenten kívüli erők, az állampolgárok politikai értékei és attitűdjei és a zöld párt szervezettsége. Müller-Rommel álláspontja szerint a zöld pártok sikerességének egyik feltétele az adott állam, illetve a társadalom urbanizáltsága: feltételezhető, hogy a nagyvárosi lakosság nagyobb mértékben szembesül a modernizációból fakadó hátrányokkal, így fogékonyabb a zöld értékekre. Ugyanakkor Müller-Rommel tézisét némileg árnyalja, hogy zöld párt első ízben az alacsony népsűrűségű Finnországban került kormányra. A politikai rendszer jellege szintén meghatározza a zöld pártok sikerességét. Müller-Rommel értékelése szerint a föderális berendezkedés például kedvez a zöld pártoknak, mert lehetőséget nyújt számukra, hogy tartományi, tagállami szinten bizonyíthassák politikai felelősségüket, kormányzóképességüket, mielőtt megméretnék magukat a szövetségi parlamentbe való bejutásért folytatott versenyben (ezt a tételt támasztja alá a német Zöldek sikeressége).

A legutóbbi európai parlamenti választás alapján érzékelhető, hogy a szocialista, szociáldemokrata pártok – és általában a nagy gyűjtőpártok – visszaestek, míg a zöldek előretörtek. Kérdés, vajon miért a baloldal sínyli meg a zöldek konjunktúráját. Az egyik kézenfekvő ok, hogy a szocialista, szociáldemokrata pártok alapvetően, eredetüknél fogva a munkaadó-munkavállaló törésvonalat tekintik jelentősnek. A zöldek többsége azonban a fejlődés és az iparosítás árnyoldalainak kritikájával merőleges pozíciót foglal el erre a törésvonalra. Természetesen fontosnak tekintik a munkavállalói jogok és a szociális vívmányok védelmét, ám nem gondolják, hogy az ökológiai válság korában egy pártnak pusztán az a feladata, hogy a jóléti államhoz ragaszkodjon. 

A másik a zöld gondolat divatossága. Köztudomású, hogy a szocialista, szociáldemokrata pártok elitje a szakmunkásságból rekrutálódott. A szocialista, szociáldemokrata pártalapítók sorában tömegesen találunk olyan szakmákat, mint cipész, szabó, nyomdász, műszerész: részben a nagyipar által halálra ítélt szakmák képviselőit, részben a legmagasabb szintű képzettséget igénylő szakmunkásokat. E réteg tagjai a munkásság kevésbé képzett részét kevéssé, a parasztságot alig vagy egyáltalán nem ismerték. Természetesen olyan kérdések sem fordultak meg a fejükben, mint a földi erőforrások fönntarthatósága vagy az állatok és növények jogai. Osztoztak a kapitalistákkal és az egyházakkal egy antropocentrikus világképben, amelyben az ember kiemelt helyen áll a természet rendjében. 

Nagyon hamar belátták, hogy a vágyott kizsákmányolásmentes társadalom nem építhető fel gyors, forradalmi változással. Miközben a szociáldemokraták – a történelmi körülményektől függően – minden országban a lassú, fokozatos, szerves fejlődés mellé álltak, és ezzel párhuzamosan elfogadták a parlamentarizmust, egyúttal föladták a forradalmat, és a szocializmus elérését mindinkább elnapolták, azt a jövő feladatává téve, majd az 1940-es évektől el is felejtették. A kommunisták nem véletlenül vonzottak sok középosztálybelit: kommunistának lenni egyet jelentett egyfajta avantgárd életérzéssel, küldetéstudattal és a lázadás szellemével. Aki lázadni akart az 1930-as években, inkább lett kommunista, mint szociáldemokrata. A szindikalisták még hozzájuk képest is lázadóbbnak számítottak, és az anarchisták mindegyikhez képest lázadóbbak voltak. Az anarchizmus az uralomnélküliség alapján nyitottabb volt a parasztság felé, mint bármely más irányzat. Az összes irányzat közül az anarchizmus (pontosabban annak egy elméleties része) hajlott leginkább afelé, hogy az embert ne csupán termelőnek, hanem a természeti környezettel összhangban élő lénynek, az ökoszisztéma részének tekintse.

Itt kapcsolódik össze az 1920-30-as évekbeli és a mai európai helyzet. A zöldek sok tekintetben ma ugyanazt a lázadó szellemet testesítik meg, mint amelyet az anarchizmus legzöldebb gondolkodói. Ma a globális kapitalizmus igazságtalanságai elleni lázadás Európában nem annyira vörös, mint inkább zöld színekben jelenik meg. Hiszen nehéz tagadni, hogy a szocialista, szociáldemokrata pártok a gazdasági és szociális emancipatorikus, jólétet bővítő szociális programjukkal maguk is hozzájárultak a kapitalista rendszer stabilitásának biztosításához. Ám láthatóan a jóléti bővítés nem nagyon tartható a globális ökológiai problémák korában. A szocialista, szociáldemokrata pártoknak – és a többi nagy pártnak – mégis lehet szerepe: az, hogy a zöldeket visszatartsák azoktól a mélyökológiai nézetektől, amelyek az iparosítás árnyoldalaival együtt kidobnák a fejlődést is. A szociáldemokrácia és a konzervativizmus, kereszténydemokrácia a maga emberképeivel, pragmatizmusával és racionalizmusával szabályozó, fegyelmező hatást gyakorolhat a zöld pártokra.