Előre is elnézést kérek az Olvasótól, hogy ezúttal a legszemélyesebb magánügyemmel hozakodom elő, de öregszem, és ez erősen elgondolkodtat. Számos jele van a dolognak, hogy mást ne mondjak, már évek óta fogalmam sincs, hogy kik azok az emberek, akik a különböző színes újságokban szerepelnek. Ma például azt olvasom, hogy „valósággal sokkolta a nézőket, hogy Szabó Dóra elhagyja a Mokka stábját”, és én szégyellem magam. Ugyanakkor nagyon sajnáltam Iszak Esztit, amiért oly erősen hisz a babonákban, hogy utazás előtt mindig háromszor megsimogatja a repülőgép oldalát. De vajon ki az az Iszak Eszti? És akkor még nem beszéltem arról (illetve most mégis), hogy „Kárpáti Rebeka kiakasztotta a szexiségmérőt”, tudniillik „aprócska bikiniben, széttett lábbal pózolt a Balatonnál.”
Egyszóval öregszem. És egyre inkább foglalkoztat a kérdés: mikortól számít öregnek az ember? Szeretnék hinni a fent emlegetett lapok életmóddal foglalkozó szakújságíróinak, akik szerint az ember maga dönti el, hogy meddig marad fiatal (lásd: minden fejben dől el), és azoknak is, akik azt mondják: ma a hetven az új hatvan, a hatvan az új ötven stb. Bár utóbbit – gondolom – elkeseredett hatvanasok találták ki; még sosem hallottam huszonéves fiaimtól, hogy semmi gáz fater, ma a húsz az új tíz.
Ott van például Ady Endre, aki egyáltalán nem szégyellte, hogy öregszik. Sőt. „Már vénülő kezemmel/Fogom meg a kezedet...” – írta Csinszkának megkapó őszinteséggel. És Ady mégiscsak egy Ady. Nézem a kritikai kiadást, mikor is írta, és hát látom, hogy 1916-ban. Hány éves is volt akkor? Harminckilenc. Hagyjuk Adyt. Beteg is volt, és valószínűleg elragadták az érzelmei. Mi mással magyaráznánk, hogy egy harminckilenc éves embernek vénülnek a kezei?
Szóval mikortól számítok öregnek én? A napokban valami közvélemény-kutató hívott, hogy kíváncsi a véleményemre, de előbb felvenné az adataimat. Mikor születtem? Mondom. Akkor sajnálom, nem aktuális – így ő. Túl fiatal volnék a kérdések megválaszolásához? – így én. „Nem... ööö... sőt éppen ellenkezőleg. Az ön korosztálya már betelt”. Kezdtem volna vitatkozni vele, hogy ötvennégy évesen MINDENRŐL sokkal többet tudok, mint azok a suhancok, akiknek feltenni szándékozik a kérdéseit? Vajon Ady sem válaszolhatott volna? Mindegy is, hagyjuk.
A válasz az alapkérdésre (hogy tudniillik öreg vagyok-e már) végül a lehető legváratlanabb helyről érkezett. Egy barátom 61. születésnapjára szerettem volna valami tréfás ajándékot venni. Gondoltam, létezik kifejezetten időseknek szánt vitaminkészítmény, amelyre jól láthatóan ráírják, hogy 60+. vagy valami ilyesmi. Mondom a fiatal patikus hölgynek, hogy mit szeretnék, külön hangsúlyozva, hogy ÖREG emberről van szó, ugye hát, hatvan éves elmúlt, tetszik érteni. Igen, van ilyenünk, de az öreg az nálunk ötvennél kezdődik. Körülnéztem, hátha a mögöttem állók nem hallják, amint épp porig aláznak, de mozdulatomat a kislány félreértette, és hangosan, tagoltan megismételte. Az ÖTVEN PLUSZ AZ AZ ÖREG! Tetszik akkor kérni a vitamint?
Hát így.