Életjelek

Saját pofonjába szaladt bele Recep Tayyip Erdogan. A kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) jelöltje, Binali Yildirim a megismételt isztambuli választáson is alulmaradt, ám a török elnök volt az, aki valójában vereséget szenvedett. Hitte-e, hogy győzhet, hogy tényleg elcsalták a márciusi szavazást? Ennyire elvakította volna saját legyőzhetetlenségének mítosza?

Beszélik, inkább a párt belső köre nem tudta lenyelni a békát. Pontosabban elengedni a zsíros bödönt. Hiszen Isztambul nemcsak politikailag és jelképesen fontos, de az ország gazdasági motorja is. Márpedig ahol nagyon sok pénz áramlik keresztül, ott mindig van mit lefölözni… Persze fáj, fáj a vereség, de a török politikusnak is a zsebe a legérzékenyebb pontja.

A török elnök így két gondot is a nyakába vett. Egy potenciális ellenzéki kihívót kívülről, és az elégedetlen hangokat belülről. De az Erdogan-éra végéről korai még beszélni. Túlélt ő már ennél nagyobb csatákat is. Ám az biztos, hogy Isztambul a változás szelét hozta. Erdogan válaszút elé érkezett: vagy folytatja központosító, harcias politikáját, vagy a megbékélés útjára lép.

Nagy elvárásoknak kell megfelelnie a győztesnek, Ekrem Imamoglunak is. Hiszen az még önmagában nem tesz valakit demokratává, hogy a hatalommal szemben áll. A következő években megszolgálhatja a bizalmat, és kiderülhet, Isztambul rá, vagy csak a kormánypárt ellen szavazott. Ugyanakkor jó, ha azt is az eszébe vési, a siker sem csupán az övé: kellett hozzá, hogy szinte teljes ellenzéki összefogás sorakozzon fel mögötte. Olyan egység, amelyről más országokban is példát vehetnének. És legfőképpen kellett hozzá a török nép, amely az urnák előtt, és nem az utcán mondott határozott nemet a márciusi választások megcsúfolására.

Isztambul legfőbb üzenete, hogy Törökországban még él a demokrácia.