Óceánok, ha szaporodnak

Az ember nagyjából nagycsoportos óvodás korára megtanulja, hogy három óceán van, és - kis szerencsével - ezt az ismeretet a koporsóig megőrzi. Az OFI újgenerációs, monopolhelyzetben lévő, hetedikes tankönyve azonban öt óceánnal számol: a megszokott Csendes-, Atlanti- és Indiai- mellett Jeges- és Déli-óceánnal is. 
Tény, hogy az orosz geográfia egy évszázada óceánnak tekinti az Északi-Jeges-tengert, de ezt az elképzelést Magyarország a legszovjetebb szovjet időkben sem vette át, noha akkoriban igen sokat tanultunk a hatalmas Szovjetuniótól. Az oroszok önző lelkesedése (lelkes önzése) a Jeges-tenger iránt érthető, hiszen övék a nagy északi tenger partvidékének harmada. Nekünk azonban, a Ferenc József-föld sajnálatos elvesztése óta, nincs jeges-tengeri partvonalunk. 
Ami pedig a dolog logikai oldalát illeti, a legkisebb óceán, az Indiai, épp ötszöröse az Északi-Jeges-tengernek. Utóbbi viszont csak bő kétszerese a rangsorban utána következő Korall-tengernek. Így értelemszerűen itt kell megvonni a határt: az Indiai még óceán, a Jeges már csak tenger. Így tesz az előttem heverő Pauz-Westermann atlasz is.
A másik óceán-jelölt a romantikus Déli-óceán. Az elnevezés eredete a XVI. századra nyúlik vissza, amikor a földrajzi felfedezők, kalózok, kereskedők és kalandorok (ezek a fogalmak ekkor ugyanazokra az emberekre és hajókra vonatkoztak) az ismeretlen vizeket hajlottak Déltengernek nevezni, akkor is, ha a sós habok történetesen az Egyenlítőtől alig délebbre fekvő Peru, vagy a picit északabbra lévő Mexikó partjait mosták. 
Azóta pontosabbá váltak ismereteink az óceánok és szárazföldek valós helyét és méretét illetően, és a kaland-illatú Déltenger kifejezés kiveszni látszott. Nem véletlenül. Tudniillik ha az Antarktisz körül egy déli óceánt feltételezünk, azon nyomban felvetődik a kérdés, vajon meddig Déli- és honnan Atlanti-óceán, és hasonlóképp hol is a határ Déli- és Indiai-, avagy Déli- és Csendes-óceán között. 
Na mármost, a történelem-földrajz szakos tanár itt áll megfürödve: vajon a tényekkel és a magyar földrajztudomány évszázados hagyományával egybehangzón három óceánnal számoljon, avagy - innovatív módon - öttel, amikor a tanulók elé áll? És ha hárommal, nem javítják-e ki a felnőttek hibáira oly éles szemű kiskamaszok: de tanár úr, a tankönyvben öt óceán van! 
Csak remélni tudom (habár bízni nem bízom benne) hogy 2022 nyarán-őszén az óceánok száma ismét visszaáll a bevett háromra. Addig persze megfontolandó, hogy a Balatont nem kellene-e a kishitű magyar tenger helyett magyar óceánnak nevezni.
Szerző
Ujlaky István
Frissítve: 2019.06.27. 09:15

Einstrand

A két fiú mozdulatlanul meredt a vízvédelmi őrre: ide-oda villogó szemmel figyelték egyelőre föld felé fordított gépkarabélyát, az arc nagy részét kitakaró maszkot és a feje felett óriási, fekete fémdarázsként lebegő drónt.
Nyolc-tíz évesek lehettek, testvérek. Idejük sem volt megtölteni a kannákat a Ráhel-tóból, amikor a drón kiszúrta őket. Láthatóan azt latolgatták, milyen kedvében van a férfi – hiszen az életük múlhatott rajta; élt a tűzparancs, akit rajtakaptak a nemzeti vízkincs megcsapolásán, azt szó nélkül lelőhették. Józsi fejében – így hívták az őrt – szerencséjükre csak átfutott a gondolat; kipihent, voltaképpen elégedett volt, kedvtelve nézte a két kölyköt. Különösen a nagyobbik tetszett neki, egykori önmagára emlékeztette. A fiú félt, egész vézna testében remegett, de azért kihúzta magát, és próbált az őr szemébe nézni - legalábbis oda, ahol szemét sejtette a sötétített üveg mögött.
„Én is ilyen tökös voltam" - gondolta Józsi, a pillanatnyi nosztalgia pedig gyerekkori emlékképek egész sorát ébresztette fel benne. Kiskorában még strand volt itt, bármikor lehetett fürdeni, ráadásul ingyen. „Balaton", „üdülő", „lángos" - ódivatú szavak jutottak eszébe, és hogy nagyszüleinek saját nyaralója is volt a part mellett – el se hinné egy mai fiatal. Nézte a testvérpárt, aztán a Ráhel-tavat védő, a távolban szürke hullámfallá tömörülő kerítést, amit az Ország Védelmezője állíttatott fel sok éve. A kerítésen itt-ott lyukak tátongtak, jelezve, hogy az árulóknak nem elég a napi vízadag, a földre kent mészfoltok pedig a sikeres elfogásokról tanúskodtak. A tó közepén óriási yacht fehérlett, fedélzetéről idáig elhallatszott a női nevetés, zene.
Józsi torka elszorult, talán a forró, poros levegőtől – aztán intett a fegyver csövével: tűnés, még egyszer meg ne lássalak itt titeket. A kannákat hagyjátok itt. Nézte, ahogy hangtalanul eliszkolnak az egyik lyukon keresztül, mint a rókák. „Jó ember vagyok, de azért mindennek van határa" - dörmögte magában, egészen elérzékenyülve.
Szerző
Koncz Tamás

Elefánt a porcelánboltban

Holland unokám alig várta már a negyedik szülinapját, mert attól a naptól iskolás lett. Elbúcsúztatták az óvodában, és bekerült a „nagyok közé”, ahová a nővére már két éve járt. Nincs ez másképp Svájcban sem. Ott sem várják meg a szeptembert, a negyedik születésnap az iskolakezdés premierje. 
Szó se róla, meglehetősen nagy a szórás a gyerekek között, van, aki már négyévesen ismeri a számokat és a betűket, de olyan is akad, akinek a beszédfejlődése lassabb a többiekénél. Ettől még nem esnek pánikba az alsós pedagógusok, minden kicsinél személyre szóló fejlesztési módszereket alkalmaznak, s mire hatévesen a tényleges „első osztályba” lépnek a gyerekek, felzárkóznak a többiekhez. 
Innen nézve talán szokatlan ez a sietős iskola kezdés. Elveszik a gondtalan gyerekkort, mondhatnák a nagyszülők, akik sokszor még hétévesen is szívesen az óvodában tartanák az unokáikat, mert nem érdemes sietni, nem maradnak le semmiről… De Európában is így gondolják: négyévesen az „iskolai” tananyag alig-alig különbözik a korábban megismert óvodaitól. Talán csak annyiban más, hogy próbálják a gyerekeket nagyobb fegyelemre szoktatni, a foglalkozások az iskolai 45 perces időbeosztáshoz igazodnak. Ugyanúgy lehet rajzolni, énekelni, ugrabugrálni, mint korábban, pisilni is akkor mehet ki mindenki, amikor szükségét érzi. És nem harapják le egyikük fejét sem, ha aztán az udvari mászókán kötnek ki. Csak megmagyarázzák nekik, hogy az iskolában ez nem így szokás. 
Évek óta berzenkedem, hogy mi mindig azzal hárítunk el minden újat, hogy „azt nálunk nem lehet megcsinálni”. Nekünk mindig fel kell találnunk a magunk spanyolviaszát, vagy ragaszkodunk a megszokásainkhoz, mert az a szüleinknek, nagyszüleinknek is bevált. Pedig éppen a korai „iskolakezdés” a korszerű pedagógia titka, így a tényleges első osztályban nagyjából azonos fejlettségű gyerekekkel kezdődhet a tanítás.
Senki nem állítja, hogy nem lehet újragondolni a hazai köznevelési rendszert. Az sincs kőbe vésve, hogy más országok példáján négyéves kortól ne lehessen kötelezővé tenni (és akár „előiskolának” nevezni) az óvodát, olyanoknak is, akiknek a szülei ezt valamiért ellenzik. Lehet így dönteni, ha megfelelő indokokat hoznak fel mellette, és a feltételekről - a felkészült pedagógusokról is - gondoskodnak. 
Ám a kormány nem hajlandó párbeszédet folytatni senkivel. Nem kéri ki sem a szülők, sem a szakmai szervezetek véleményét, mielőtt könyékig belenyúlna a közoktatási rendszerbe. Így fordulhat elő, hogy a bürokrácia karjai közé löki a problémás gyerekeket, amikor az iskolaérettségükről szóló döntést egy olyan bizottságra bízza, amelynek tagjai nem ismerik a gyerek korábbi fejlődését, és idejük sincs megismerni azt. Meg lehet szüntetni a magántanulói státuszt is, bár ezzel rendkívül nehéz helyzetbe hozzák a sajátos nevelési igényű, illetve a beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő diákokat.
Mindent meg lehet változtatni. De nem úgy, hogy a kormány közben elefántként forgolódik a közoktatás porcelánboltjában.
Szerző
Somfai Péter