Elefánt a porcelánboltban

Holland unokám alig várta már a negyedik szülinapját, mert attól a naptól iskolás lett. Elbúcsúztatták az óvodában, és bekerült a „nagyok közé”, ahová a nővére már két éve járt. Nincs ez másképp Svájcban sem. Ott sem várják meg a szeptembert, a negyedik születésnap az iskolakezdés premierje.

Szó se róla, meglehetősen nagy a szórás a gyerekek között, van, aki már négyévesen ismeri a számokat és a betűket, de olyan is akad, akinek a beszédfejlődése lassabb a többiekénél. Ettől még nem esnek pánikba az alsós pedagógusok, minden kicsinél személyre szóló fejlesztési módszereket alkalmaznak, s mire hatévesen a tényleges „első osztályba” lépnek a gyerekek, felzárkóznak a többiekhez.

Innen nézve talán szokatlan ez a sietős iskola kezdés. Elveszik a gondtalan gyerekkort, mondhatnák a nagyszülők, akik sokszor még hétévesen is szívesen az óvodában tartanák az unokáikat, mert nem érdemes sietni, nem maradnak le semmiről… De Európában is így gondolják: négyévesen az „iskolai” tananyag alig-alig különbözik a korábban megismert óvodaitól. Talán csak annyiban más, hogy próbálják a gyerekeket nagyobb fegyelemre szoktatni, a foglalkozások az iskolai 45 perces időbeosztáshoz igazodnak. Ugyanúgy lehet rajzolni, énekelni, ugrabugrálni, mint korábban, pisilni is akkor mehet ki mindenki, amikor szükségét érzi. És nem harapják le egyikük fejét sem, ha aztán az udvari mászókán kötnek ki. Csak megmagyarázzák nekik, hogy az iskolában ez nem így szokás.

Évek óta berzenkedem, hogy mi mindig azzal hárítunk el minden újat, hogy „azt nálunk nem lehet megcsinálni”. Nekünk mindig fel kell találnunk a magunk spanyolviaszát, vagy ragaszkodunk a megszokásainkhoz, mert az a szüleinknek, nagyszüleinknek is bevált. Pedig éppen a korai „iskolakezdés” a korszerű pedagógia titka, így a tényleges első osztályban nagyjából azonos fejlettségű gyerekekkel kezdődhet a tanítás.

Senki nem állítja, hogy nem lehet újragondolni a hazai köznevelési rendszert. Az sincs kőbe vésve, hogy más országok példáján négyéves kortól ne lehessen kötelezővé tenni (és akár „előiskolának” nevezni) az óvodát, olyanoknak is, akiknek a szülei ezt valamiért ellenzik. Lehet így dönteni, ha megfelelő indokokat hoznak fel mellette, és a feltételekről - a felkészült pedagógusokról is - gondoskodnak.

Ám a kormány nem hajlandó párbeszédet folytatni senkivel. Nem kéri ki sem a szülők, sem a szakmai szervezetek véleményét, mielőtt könyékig belenyúlna a közoktatási rendszerbe. Így fordulhat elő, hogy a bürokrácia karjai közé löki a problémás gyerekeket, amikor az iskolaérettségükről szóló döntést egy olyan bizottságra bízza, amelynek tagjai nem ismerik a gyerek korábbi fejlődését, és idejük sincs megismerni azt. Meg lehet szüntetni a magántanulói státuszt is, bár ezzel rendkívül nehéz helyzetbe hozzák a sajátos nevelési igényű, illetve a beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel küzdő diákokat.

Mindent meg lehet változtatni. De nem úgy, hogy a kormány közben elefántként forgolódik a közoktatás porcelánboltjában.