Nyomvonalak, a la Cluj - A Kolzsváros című antológiáról

Publikálás dátuma
2019.06.29. 10:38

Fotó: Népszava archív
„Kolozsvárt ismerni kell, nem lehet megmagyarázni” – mondja Márai. Hiába tudjuk, hogy a tavasz még mindig megáll a Házsongárdi temetőben, hogy a város legrégebbi emeletes háza Mátyás király szülőháza, hogy a Sétatér gesztenyefái több mint 100 évesek, vagy ahogyan a Bartók gyűjtötte népdal szól, „Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenc záros”, addig nem ismerjük, amíg nem tesszük minden egyes szegletét személyes élménnyé. Ezt lehet úgy, hogy hosszan időzünk a városban, egy kicsit belelakjuk magunkat, de akár úgy is, hogy mások, például írók és költők Kolozsvár-érzeteibe szippantva az irodalmat használjuk közvetítőnek az ismerkedéshez. Balázs Imre József és Daray Erzsébet összeállításában egy olyan antológia született, amely a maga módján példaértékű: irodalmi rangtól és politikai hovatartozástól függetlenül – Bodor Ádámtól Szőcs Gézán, Visky Andráson és Térey Jánoson át Gerlóczy Mártonig – sorakoztat olyan szerzőket és műveket, melyek a térképen egyetlen pontnak jelölt, közel 180 négyzetkilométeres területen, Kolozsvár többnyire konkrét utcáin és terein érnek össze. Az egyes irodalmi művekből kiemelt részletek mellé sok esetben tényleges térkép-illusztráció is került – miközben boga­rásszuk a volt és még előbb volt utcaneveket, a jelenbeli műholdképekre vetített több mint százéves állapotokat, és keressük rajtuk az idézett és megidézett múltat, szép lassan a város érzelmi topográfiája is kezd kirajzolódni előttünk. Egyre jobban meg- és átérezzük, akkor is, ha esetleg még sosem jártunk ott, mit jelent annak a 30 szerzőnek, akinek a regényeiből, elbeszéléseiből és verseiből kiemelt Kolozsvár-részletek az olvasót egyre beljebb és beljebb viszik a mindig sokszínű város sűrű emlékezethálójába. Gondolatban vagy ezerszer körbejárjuk általuk a Mátyás-szobrot, meglessük a még mindig barna ajtót, ami mögött Szendrey Júlia lakott, amikor a költőt kereste a harcok után, és látjuk, amint Bodzai Ágost nyugdíjas tanár kaptat felfelé a Majális utcán, vizes zsebkendővel a fején, s közben arra gondol, milyen tengermély undorral gyűlöli a feleségét, Berillt (Cserna-Szabó András). Azon a Majális utcán, a villanegyedben, ahol a Securitate föld alatti fogdájában Bodor Ádám töltötte büntetését, amiért telenyomta mustárral Barkas elvtárs felöltőjének zsebét. „Kolozsváron” valahogy Szőcs Géza is sokkal barátságosabb jelenség: vízirózsa-főzelékkel és zuzmótortával kínál, közben mesél a Horea út 6. szám alatt lévő házról, melynek a lépcsőin annyira kényelmes a fölfelé haladás, mintha csak lefele menne az ember. Mutatja térkép is. Ahogyan a Híd utcai kaput is, amely előtt – ezt Gerlóczy Márton Mikecs Anna: Altatójából tudjuk – kora délutánonként fiáker állt meg, de ujjal végigjárható az „áj­váj”-ra keresztelt városi vasút útvonala is, amivel az állomástól a Fő térre, majd azon túl a Séta tér végén lévő uszodáig vagy a Szent Péter-templomig mehetett az utas, egészen 1902-ig, amikor is a sok baleset miatt felszámolták. A rendkívüli érzékenységgel válogatott szövegek olyannyira élővé teszik a várost, hogy a végére, ha az olvasó, teszem azt, a „Madácsuccára” gondol, pontosan tudja Tompa Andrea Omertájából, hogy a 19. században a „hóstát” része volt, a Cukorgyár és a Pillangó-telep környékén, s hogy egy évszázaddal később Szabó T. Anna ott, a Madách utca aszfaltozatlan, gödrös földútján tanult, saját akkori feljegyzése szerint „biciglizni”. „Fogta apám hátulról a kerékpár ülését, míg én az egyensúly és a sebesség arányát próbáltam kitanulni…” Talán ez ennek az antológiának is a legnagyobb erénye: az ismert és kevéssé ismert szerzőktől vett idézetek egyensúlya, mely határozottan kellemes tempójú útra csábít a 17. vagy akár a 20. századi Kolozsvárra, nem utolsósorban pedig a kortárs magyar irodalomba. (Irodalmi kalauz, Balázs Imre József és Daray Erzsébet összeállítása, Jelenkor, 2019. 328 o.) 
Szerző

Erdős Virág versei (Hősöm-ciklus)

Publikálás dátuma
2019.06.29. 10:31

Fotó: ROMÁN PÉTER
Hős No. 77 földbe fagyott szánkólécek közül kinőtt pipacs       tokra    bontott ablakban a     melegfogó szivacs nagyon kicsi lány ahogy a nagyok között ül       tengő     lengő blúzdarab egy     rácsra húzott tüll icsom picsom paradicsom dik má szoszi szasztok       népismeret nyelvhasználat     osztályok és kasztok fegyelmező lakhely: könnyű testi fenyítés    élő    erő levegőben       lógó kerítés gyerek gyerek férfi gyerek gyerek gyerek nő       nagy    csalán     az ágak közt egy     csapbekötőcső indítvány az ég felé: egy füstbe vesző kémény       katasztrófaturizmus sok     maradandó élmény hős egy szál se – itt inkább csak átvonult a front       kalandpark és     csatatér most     béke van és pont nagy kockán kis négyzetek egy postaláda spam       szeretne-e könnyen       gyorsan igen       talán     nem íme az ember a bűnbánó képével most lép az isten elé megáll az idő de ijedten szétnéz és elindul visszafelé rezzen a tonfa a fuvallat megtévedt fémalkatrészeket zörget örvend az úr lám az ujja közt lefoglalt lakcímkártyákat pörget    csak azt feledném azt a cigányt meg a térdéig érő szemetet meg a térdéig érő szemétből kivett alufóliadarabot meg a térdéig érő szemétből kivett alufóliadarabból kinyalt ketaminhidrokloridot
Szerző
Témák
versek Hős utca
Frissítve: 2019.06.30. 07:45

Új felvilágosodás reménye - Interjú Végel Lászlóval

Publikálás dátuma
2019.06.29. 10:29

Fotó: Lakos Gábor
Mi, írók még mindig arról képzelgünk, hogy a lelátókon ülünk, miközben igazából már gladiátorokként küzdünk az arénában, a helyünkre pedig huligánok telepedtek – mondja Végel László, akivel az Ünnepi Könyvhétre megjelent, Temetetlen múltunk című önéletrajzi regénye kapcsán beszélgettünk.
Furcsa ez az önéletrajzi regény – aki a személyes élettörténet részleteire kíváncsi, ugyan számos érdekességgel találkozik: a szüzesség elvesztése egy örömlánnyal; első budapesti kaland stb., de valójában a családtörténetbe ágyazottan ez egy társadalom- és eszmetörténeti manifesztum, egyben kelet-közép-európai történelmi látkép is. Hogyan értelmezi tehát az önéletrajziságot?  Pontosan úgy, ahogy a regény elejére tett Márai-mottó megfogalmazza: „Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne.” Ez nem a privát szférát feltáró önéletrajz, hanem azt írja le, hogyan éltem át a közéleti dolgok történéseit. De ha már a szüzesség elvesztését említi: még abban az intim eseményben is benne van egy csavar, azáltal, hogy a magyar lány rácsodálkozik a fiatalember-önmagam magyarságára, és ezért grátisz nyújtja a szolgáltatásait. A boszniai lányok ellenben például csak a boszniai fiúkat tüntették ki hasonló módon – tehát még ez is nemzetiségi kérdés… Nyilván nem okoztak csalódást. Ellenben már a könyv elején az emlékezet csalfaságáról ír, a fiktív építkezés elkerülhetetlenségéről – ettől regény(es) ez az emlékirat?  Kétségtelenül, ugyanakkor direkt nem játszottam a fikcióval, öntudatlanul azonban akár közrejátszhatott, hogy valóban másképp emlékezhettem egyes történetekre, mint ahogy azok megestek: amikor és ahogy az apám párttag lett, ahogy én lettem párttag, ahogy átéltük ’56-ot, vagy amikor az anyám 1968-ban első alkalommal ellátogatott Magyarországra, Budapestre… És ahonnan szó szerint hazamenekült.  Nem érezte jól magát a Gellért Szállóban, na! Pontosabban őrült mód elviselhetetlennek érezte. A MAFILM-től kaptam egy csomó pénzt, úgy volt, hogy Huszárik Zoltán rendezi az Egy makró emlékiratai alapján készült filmet, ezért felhoztam édesanyámat magammal Pestre. Aztán a csehszlovákiai események közbeszóltak, hirtelen ellenségek lettünk mi, jugoszláviaiak. Később pedig már nem került szóba a film. Sokként hatott rá a magyar főváros – de ön is kentaurnak nevezi magát a könyvben, mit is jelent ez pontosan?  Bár elsődlegesen a magyar kultúrában élek, magyar az anyanyelvem, a magyar irodalomhoz tartozom, ugyanakkor egy másik világot is hozok magammal – amit nem biztos, hogy Magyarországon valaha is meg fognak érteni. Ha a magyarországi író a valóságról ír, azt a magyar olvasók dekódolni tudják, ha én írok a valóságomról, azt nehezebben olvassák, mert nem ismerik a (másik) kontextust. A nemrégiben elhunyt Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel beszélgettem erről korábban. Ő azt mondta, a költők jobban járnak, a költészet könnyebben áthidalja ezt a kulturális távolságot, míg a próza kevésbé. Ellenvetettem neki, de hát a német vagy dél-amerikai művek esetében is ott a distancia. Mire rávilágított, hogy igen, de ott az olvasók „átfordítják” a különbségeket, míg a határokon túl élő magyar írónál nincs ilyen kulturális fordítás. Pech!  Az, és emellett még a történelem és a jövő balekjának is nevezi magát a regényben, mitől vált megvezetetté?  Mindig reménykedtem, a ’60-as években a szocializmusban, aztán ennek az emberarcúságában, majd a rendszerváltozásban, hogy na, majd most lesz az igazi! De mindig becsapódtam, soha nem az történt, amiben bíztam. A közép-európai térség emlékezetmechanizmusait veszi górcső alá, ahol a felejtés és az elhallgatás az úr – a múlt feldolgozatlanságáról ad hírt az első világháború idejétől egészen a jelenig. A nagyapja, az apja nemzedékei sorsán keresztül mutatja be ezt az ördögi kört. De mi a helyzet az ön nemzedékével, önök mit hallgatnak el a fiaik-lányaik elől, mennyiben bűnösök a történelmi ismétlődések terén?  Én személyesen is és a könyvben is megpróbálom a kilépést ebből az ördögi körből: a gyerekeimnek is kendőzetlenül mesélek, hogy méltósággal lehessen a múltat eltemetni, ahogy az Antigónéban is olvasható – elmondva, nem megtagadva és elhazudva! Mert az én nemzedékem is letagadja a múltját, hogy párttag volt, hogy az írótársaim legtöbbje verset írt Tito születésnapjára, és hogy ma szinte mindenki ellenzékinek tünteti fel magát… Pedig nálunk még akkora ellenzékiség sem volt, mint Magyarországon, mert puhább volt a rendszer, nem követelt hűségesküket, csak nem kellett nagyon kritikusnak lenni. A jugoszláv ellenzékiség puha volt és anarchikus, 1956 után a magyar is puha volt, de rendezett. Az előbbi háborúba vezetett, az utóbbi pedig köz­megegyezéses rendszerváltásba. Ez bizony emberi sorsokat meghatározó nagy különbség. A kapcsolatát a gyerekeivel ezek szerint nem terheli hazugság, a fiával, Dániellel tavaly közös kiállításuk is volt Budapesten. Érdekes azonban, hogy míg a nagyapja, az apja és ön is a maradás mellett döntött, a fia már Budapesten él.  Igen, ő volt az első, és én is akartam, hogy menjen. Sorköteles volt a háború kitörésekor, és hát ki ellen harcoljon? A horvát barátaimmal? Ami pedig a közös kiállítást illeti: egy kétnapos, nagy és igen megtisztelő – belgrádi, szarajevói, montenegrói, zágrábi kritikusok részvételével zajló –, Végel László mássága című konferenciát rendeztek tavaly, a fiam pedig lejött és végigfotózta. A jelen lévő Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó igazgatója ötlete volt ebből válogatva kiállítást rendezni. Az elismerések idén sem maradtak el: a Vajdasági Íróegyesület életműdíjjal ismerte el. Hol és kik olvassák a műveit a legtöbben?  Újvidéken – és szerbül. Minden könyvem megjelent szerbül, a Neoplantát is éppen most adták ki másodjára. Milyen írói státusszal bír Újvidéken?  Túlságosan ismerős idegennek érzem magam itt. A könyvbemutatóimon rengetegen vannak, főleg fiatalok, legutóbb is, amikor az említett konferencia eseményeként bemutatták a még csak szerbül megjelent Újvidéki napló című könyvemet, kifolytak a teremből, a lépcsőkön is ültek, sokkal nagyobb közönségem van ott, mint Pesten. Ellenben az uralkodó elitek kevésbé szeretnek, a magyar kiadás megjelenését sem támogatták. Megtűrnek. De nekem ennyi is elég. Bizonyára azért, mert nincs lakat a száján. Az író kollégáiról is meglehetősen kritikusan nyilatkozik, amikor „a semmitmondás irodalma”-ként jellemzi a műveiket. Hol vétik el?  Mi, írók nagyon szeretünk panaszkodni, hogy egyre folynak az olvasóink. De ugyanakkor kevesen gyakorolnak önkritikát. Az írástudók felelősségének kérdését, az irodalom szociális aurájának ügyét átengedtük a demagógoknak. Camus még ’45-ben írta, hogy megváltozott az írók helyzete: míg a klasszikus korban a páholyból nézték a gladiátorok harcát, addig a jelenkor írói maguk kerültek a gladiátorok helyére. Ehhez már én teszem hozzá: a lelátókat pedig huligánok foglalták el, akiket nem is nagyon érdekel, mi történik az arénában. Mi, írók pedig még mindig arról képzelgünk, hogy a lelátókon ülünk. Magyarországon a ’60–70-es években másféleképpen írni, például avantgárd módon, kihívást jelentett a rendszer felé. Ma az a modern irodalmi beszéd elvesztette a rebellis, szubverzív jellegét – én csak szakállas modernizmusnak hívom. Ezzel együtt az is megfigyelhető, hogy a magyar irodalomban csakis a magyar világ létezik, nincs meg bennük az a nyelvi, nemzeti tarkaság, amit például, hogy hazabeszéljek, egy kritikusom identitásmigrációnak nevezett. Pedig, mondjuk, Mikszáthnál még megvolt. Trianon előtt megvolt. Trianon után Magyarország idegenek nélkül maradt – és ma traumát okoz az idegenség. A magyar köztudatba be van zárva az idegenektől való félelem. Egy magyar történész írta, hogy Budapest zárt, modernizációs gettóvá vált, hogy nemhogy a kisebbségeket, a vidéket sem érti már. Mindezek után a magyar irodalomban kentaur lettem, akinek nem találtak megfelelő kalickát. A regényben írja, hogy Milošević használ­-ta először a Soros-bérencezést a politikai cél­jaira. Ami érzékenyen érintette önt, hiszen 1994–2002 között a jugoszláviai Soros Alapítvány újvidéki irodavezetője volt. Mennyire különbözött a mostani, magyarországi sorosozástól az akkori?  Szerbiában nem volt a zsidó felhang hangsúlyos, inkább az Európa-ellenesség. Miután a magyar diákoknak magyar tankönyvpótló füzeteket finanszíroztunk, a szerb állami televízióban azt állították rólam, hogy Szerbia alapjait rombolom. Őrület! Mondjuk, szívesen romboltam volna, de ehhez mind én, mind az alapítvány gyenge volt. Mindenkor és mindenhol, Magyarországon is, eltúlozzák az alapítvány erejét – csupán függetlenebb embereknek tud pluszlevegőt biztosítani, egy rendszer lebontásához kevés. A 20-21. század eleji történelem színre vitelét követően a reményt fogalmazza meg könyvének a végén. Miben reménykedik?  Egy új felvilágosodásban bízom. De hát még épp a lebontási folyamat elején tartunk, nem?  A politikai rendszer megváltoztatásához hónapok is elegendőek, a társadalmi tudat megváltoztatásához évtizedek kellenek. Az emberek kiábrándultak a parlamentáris demokráciából, a rendszerváltozást az elit, az értelmiség kezdeményezte, és a tömegek úgy érzékelik, hogy félrevezették őket. Ezért keresik az új Vezért, az igazságos Mátyás királyt. De ennek is vége lesz, mert semmilyen Vezér nem tud hosszan megmaradni, úrrá lenni a problémákon. Attól tartok, hogy a Vezérből való kiábrándulás után elszabadulnak az ellenőrizhetetlen és zavaros indulatok, felszínre tör a becsapott nemzedékek kínosan elitellenes szélsőségekbe vezető, sokáig elfojtott dühe. A Nagy Rombolás után kezdenek az új nemzedékek rendet teremteni, magukban, majd maguk körül, az országban is. Baljós idők várnak ránk – írókra is. Éppen ezért, hogy ne váljunk ismét a történelem balekjaivá, a kritika tárgyává először is saját magamat teszem.

Végel László

Kossuth-díjas író szinte Rijekából érkezett a budapesti könyvhétre. A tengerparti városban két, horvátul frissen megjelent könyvének (Neoplanta és Exterritórium) bemutatója kapcsán járt – a zágrábit követően. A szenttamási születésű, Újvidéken élő 78 éves szerző Temetetlen múltunk című önéletrajzi regénye a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhétre jelent meg.

Szerző