„Kolozsvárt ismerni kell, nem lehet megmagyarázni” – mondja Márai. Hiába tudjuk, hogy a tavasz még mindig megáll a Házsongárdi temetőben, hogy a város legrégebbi emeletes háza Mátyás király szülőháza, hogy a Sétatér gesztenyefái több mint 100 évesek, vagy ahogyan a Bartók gyűjtötte népdal szól, „Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenc záros”, addig nem ismerjük, amíg nem tesszük minden egyes szegletét személyes élménnyé. Ezt lehet úgy, hogy hosszan időzünk a városban, egy kicsit belelakjuk magunkat, de akár úgy is, hogy mások, például írók és költők Kolozsvár-érzeteibe szippantva az irodalmat használjuk közvetítőnek az ismerkedéshez.
Balázs Imre József és Daray Erzsébet összeállításában egy olyan antológia született, amely a maga módján példaértékű: irodalmi rangtól és politikai hovatartozástól függetlenül – Bodor Ádámtól Szőcs Gézán, Visky Andráson és Térey Jánoson át Gerlóczy Mártonig – sorakoztat olyan szerzőket és műveket, melyek a térképen egyetlen pontnak jelölt, közel 180 négyzetkilométeres területen, Kolozsvár többnyire konkrét utcáin és terein érnek össze. Az egyes irodalmi művekből kiemelt részletek mellé sok esetben tényleges térkép-illusztráció is került – miközben bogarásszuk a volt és még előbb volt utcaneveket, a jelenbeli műholdképekre vetített több mint százéves állapotokat, és keressük rajtuk az idézett és megidézett múltat, szép lassan a város érzelmi topográfiája is kezd kirajzolódni előttünk. Egyre jobban meg- és átérezzük, akkor is, ha esetleg még sosem jártunk ott, mit jelent annak a 30 szerzőnek, akinek a regényeiből, elbeszéléseiből és verseiből kiemelt Kolozsvár-részletek az olvasót egyre beljebb és beljebb viszik a mindig sokszínű város sűrű emlékezethálójába. Gondolatban vagy ezerszer körbejárjuk általuk a Mátyás-szobrot, meglessük a még mindig barna ajtót, ami mögött Szendrey Júlia lakott, amikor a költőt kereste a harcok után, és látjuk, amint Bodzai Ágost nyugdíjas tanár kaptat felfelé a Majális utcán, vizes zsebkendővel a fején, s közben arra gondol, milyen tengermély undorral gyűlöli a feleségét, Berillt (Cserna-Szabó András). Azon a Majális utcán, a villanegyedben, ahol a Securitate föld alatti fogdájában Bodor Ádám töltötte büntetését, amiért telenyomta mustárral Barkas elvtárs felöltőjének zsebét. „Kolozsváron” valahogy Szőcs Géza is sokkal barátságosabb jelenség: vízirózsa-főzelékkel és zuzmótortával kínál, közben mesél a Horea út 6. szám alatt lévő házról, melynek a lépcsőin annyira kényelmes a fölfelé haladás, mintha csak lefele menne az ember. Mutatja térkép is. Ahogyan a Híd utcai kaput is, amely előtt – ezt Gerlóczy Márton Mikecs Anna: Altatójából tudjuk – kora délutánonként fiáker állt meg, de ujjal végigjárható az „ájváj”-ra keresztelt városi vasút útvonala is, amivel az állomástól a Fő térre, majd azon túl a Séta tér végén lévő uszodáig vagy a Szent Péter-templomig mehetett az utas, egészen 1902-ig, amikor is a sok baleset miatt felszámolták. A rendkívüli érzékenységgel válogatott szövegek olyannyira élővé teszik a várost, hogy a végére, ha az olvasó, teszem azt, a „Madácsuccára” gondol, pontosan tudja Tompa Andrea Omertájából, hogy a 19. században a „hóstát” része volt, a Cukorgyár és a Pillangó-telep környékén, s hogy egy évszázaddal később Szabó T. Anna ott, a Madách utca aszfaltozatlan, gödrös földútján tanult, saját akkori feljegyzése szerint „biciglizni”. „Fogta apám hátulról a kerékpár ülését, míg én az egyensúly és a sebesség arányát próbáltam kitanulni…”
Talán ez ennek az antológiának is a legnagyobb erénye: az ismert és kevéssé ismert szerzőktől vett idézetek egyensúlya, mely határozottan kellemes tempójú útra csábít a 17. vagy akár a 20. századi Kolozsvárra, nem utolsósorban pedig a kortárs magyar irodalomba. (Irodalmi kalauz, Balázs Imre József és Daray Erzsébet összeállítása, Jelenkor, 2019. 328 o.)
