„Az ubirról általában megjegyzik, hogy fel van puffadva. Sötét, vöröses színezetű, amiből arra következtetnek, hogy nemrég vért ivott. A török és a szláv kultúrkörben az a hiedelem is él, hogy ha valakinek a holtteste fölött átugrik egy állat, elsősorban kutya vagy macska, akkor az élőhalottá fog változni. ... Aki két szívvel és két lélekkel született, azt mhachkaynak nevezik. Ha valakiről kiderül, hogy mhachkay, akkor elűzik a közösségből. A mhachkay rendszerint nem éli meg az időskort, de a halálakor csak az egyik lélek juthat át a túlvilágra, a másik itt ragad, ezért a mhachkay holtteste életre kel, és vadászni kezd az élőlényekre. Képes rá, hogy éjjel repüljön, mint a bagoly, és az éj leple alatt utazókra is rátámadhat. Ha valaki éjjel az erdőben kóborol, azt elkapja, kiszívja a vérét és szétmarcangolja a belső szerveit. A mhachkay szomját kis időre az állatvér is oltja. Feljegyezték, olyan is előfordult, hogy a mhachkay puszta kézzel ásta ki magát a sírból, hogy aztán véresen, leszakadt ujjakkal az erdőben támolyogjon. Ennek úgy tudjuk elejét venni, ha arccal lefelé temetjük, és sarlót illesztünk a feje köré. A lefejezés is hathatós megoldás.”
(Régi szláv hiedelmek enciklopédiája)
Belenézett a kamerába, várt egy kicsit, és a kovácsoltvas kapu automatikusan nyílt előtte. Az autóját kint hagyta. Bekutyagolt a bukszusokkal szegélyezett kocsibejárón, százötven méterrel odébb átvágott a szökőkút előtt, és néhány márványlépcsőn át megközelítette az egyik franciaablakot, ami nyitva volt. A brutális méretű, hosszúkás helyiségben márványoszlopok, fáklyát utánzó, aranyozott szobortestű világítás, a terem közepén süllyesztett jacuzzi, azzal átellenben baldachinos ágy állt. A gazdálkodó balra fordult, és egy boltíves átjáró felé vette az irányt, amelynek túloldalán meglátta a kandallót, fölötte pedig egy irdatlan plazmaképernyőt. Senki nem jött elé. Egy oldalsó asztalon régiségek sorakoztak, mögöttük földig érő, vastag faliszőnyeg. Profilból látta meg a maffiózót, és először a tokája, a borostája és a szájából lógó szivar ragadta meg a figyelmét. Mind nagyobb volt, mint ahogy előzőleg emlékezett rájuk. A maffiózó lábánál három nő kuporgott, aranyszínű bikinikben, tálcáról fehér port szívtak.
– Eredjetek odébb – mondta, amikor meglátta a gazdát.
A lányok lassan értették meg, mit akar. Kábán felálltak, és megindultak kifelé.
– Irtsa ki nekünk az ubirokat és mhachkayokat – mondta a gazdálkodó köszönés helyett.
A maffiózó nem tudta, mit lépjen erre. A karosszéke olyan, mint egy trónus, a karfa aranyozott. A háta mögött óriási ablak, a nehéz, barnáslila függöny majdnem teljesen behúzva. Mindenfelől állólámpák vették körbe, a többi kárpithoz színben illő, fakólila bársonybúrával.
– Egy hét múlva választ adok – ígérte.
Következő hét vége felé meg is jött a válasz, ami egyetlen szám volt, egy kazah tengében értendő összeg. Húzós összeg volt, de az ortodox közösség öt leggazdagabb embere azért össze tudta adni. A gazda körbejárta a falut, hogy tisztázza, ki áll a megoldás mellé. Mindenki melléállt, és hónap végére a pénzt is lerakták. Félig volt pénzkötegekkel egy márkás sporttáska, az a fajta, amit birkózók és súlyemelők használnak, amikor edzésre mennek. A gazda – akinek nevét inkább nem írom ide – újra elment a maffiózóhoz, a házban ugyanolyan állapotokat talált, de egy fokkal már könnyebben eligazodott. A medencénél napozó három ukrán csajból kettő még ugyanaz volt, mint akiket korábban látott, a harmadik eltűnt, helyére egy új érkezett. Előző nap az átlagnál durvább buli lehetett, mert a gazda, bár ügyelt rá, hogy ne délelőtt menjen, hanem délután, egy nagyon kókadt maffiózót talált a fotelében, az obligát üvegasztal előtt.
– Mégis, mit kapunk ezért a pénzért cserébe? – kérdezte, és nem titkolt büszkeséggel letette a sporttáskát az asztal lapjára.
A maffiózó széthúzta a cipzárt, bekukkantott a táskába, aztán felvette a mobilját, ami épp akkor kezdett csörögni. Egy darabig hallgatta, aztán odakurjantott az egyik alvezérének.
– Szerjózsa az, beszéljél vele.
Az alvezér odalépett, átvette a mobilt, a maffiózó pedig újra a gazdára pillantott. Kérdőn nézett, úgyhogy a gazda nem volt benne biztos, most akkor meg kell-e ismételnie a kérdést. De nem kellett.
– Kipateroljuk azokat a szarháziakat, és nyugtotok lesz – mondta a maffiózó fásultan. – Nem ezt akartátok?
– Tisztelettel mondom, nem biztos, hogy olyan egyszerű – vetette ellen a gazda. – Több száz éve küzdünk ezzel a problémával.
A maffiózó legyintett.
– Megcsináljuk, nem kell fosni.
A gazda érezte, hogy az audiencia véget ért, nem akart okvetetlenkedni.
– Sok szerencsét – mondta, jattoltak, kifelé jövet elismerően füttyentett az új lány melle láttán, mert mind a három kedves teremtés éppen a zuhany alatt pancsolt; miután pedig hazaért, szólt az ortodox közösség másik négy módos tagjának, hogy minden oké, vagy legalábbis ígéret van rá, hogy záros határidőn belül minden oké lesz.
– Főnök, ezek hatszáz éves hullák.
– Attól még szitává lőhetjük őket – mondta a maffiózó.
– Nem hiszem, hogy túl sokat ártana nekik – mondta az első alvezér.
– Akkor mit akartok, mit csináljunk? – kérdezte kis hallgatás után a maffiózó, és felszívott egy csík kokót egy összecsavart tízezer tengés bankóval.
– Elvitethetnénk őket valami lerakóhelyre – mondta a második alvezér.
– Vagy zúzdába – mondta az első.
– Az nem jó – felelte a maffiózó, és szipákolt egy kicsit. – A lerakóhely viszont jó. Csak legyen nagyon messze. Őrzött lerakó – tette hozzá.
A maffiózó rögtön tudta, hogy külföldre kell szállítani a koporsókat. De vajon hova? Mongólia nagyon nagy ország, gondolta először. Kína még nagyobb, gondolta aztán. A kokain végigáramlott az erein. Talán még Kínán túlra is vitethetné a koporsókat, tűnődött. Elvégre kifutja a keresztények pénzéből.
– Főnök, nemrég láttam egy vámpíros filmet – mondta Utyug, a második alvezér tétován, és ő is összesodort egy bankót.
– Igen, ezek az ubirok meg mhachkayok végül is vámpírok, ha úgy vesszük – bólogatott az első alvezér.
– És abban a filmben azt mondták, a vámpírok eredetileg valami nagy fenyőerdőből származnak. Egy kastélyból rajzott ki az összes, évszázadokkal ezelőtt.
– Az biztos – mondta a főnök. – Ez a keresztény gazda is azt mondta, hogy ezek már több száz éve itt vannak. – Kicsit elbambult, vászon zsebkendővel törölte az izzadt homlokát, mint egy mexikói drogbáró, aztán felcsillant a szeme. – És hol van az a fenyőerdő?
– Valahol a hegyekben – mondta az alvezér –, Bukarest és Budapest közt félúton.
A főnök elővette a telefonját.
– Buka… micsoda? – a kijelzőn megjelenő térképet nézegette.
Az első alvezér is a telefonját böködte.
– Vámpírok – motyogta. – Itt van, itt írja: a Kárpátokban laknak. Ez az a hegység.
A főnök képe felderült.
– Oké, jó lesz – mondta. – Ez rohadt messze van. Senki se hallott még erről a helyről.
Még aznap kibérelték a szokásos chartergépüket, amivel lopott árut szoktak hordani Azerbajdzsánba meg Szibériába, és a két alvezér kocsiba ült, hogy felmérjék, pontosan hány koporsóról van szó.
