Nem lesz krumplink, de nem ez lesz a legnagyobb gondunk

Publikálás dátuma
2019.06.29. 18:02

Fotó: AFP/ORLANDO SIERRA
A klímaváltozás egyik legismertebb hazai szakértője, Ürge-Vorsatz Diána azokkal ért egyet, akik szerint még van mód mérsékelni a klímaváltozás okozta károkat. Ehhez azonban teljes hátraarc kéne – állítja. A fizikus, klímakutató szerint elkerülhetetlenek a világméretű konfliktusok, és üdvös volna, ha meglátnánk a jeleket.
Miért van az, hogy most, amikor évek óta minden valamirevaló katasztrófafilm is a globális felmelegedésről szól, a politikai döntéshozók jelentős része még mindig megkérdőjelezheti a probléma valódiságát? Inkább úgy mondanám, hogy a mi generációnk az, amelyik döntési helyzetben van, és éppen ez a generáció az, amelyik még nem érzi, hogy ez a probléma az ő életét érdemben befolyásolná. Ráadásul a döntéshozók nagy része jól szituált, tehetősebb ember, az ő életüket – legalábbis ők úgy érzik – hosszabb távon sem befolyásolja a klímaváltozás, mert még meg tudják magukat védeni a hatások elől. Az előadásaim végén szinte mindig van, aki azt kérdezi, jó-jó, értem a problémát, de akkor én hova költözzek? Hol leszek védve? A másik gond, hogy ez a tehetősebb réteg a legnagyobb károsanyag-kibocsátó is, és a felelős politikai és üzleti döntéshozóknak ellenünk, vagyis saját magunk ellen kellene döntéseket hozniuk. Ha pedig valakit a számok győznének meg, azoknak mondom, hogy az emberiség tíz százalékához köthető a kibocsátások fele, és fordítva is igaz, az emberiség fele a teljes kibocsátás kevesebb mint tíz százalékáért felelős. Mi következik ebből? Ha semmi mást nem csinálnánk, mint rávennénk ezt a tíz százalékot, hogy csökkentse a kibocsátását az uniós átlagra, az a globális kibocsátást egyharmadával csökkentené! Ha hinni lehet a számításoknak és jóslatoknak, akkor már most is késő bármit tenni, mindannyian pusztulásra vagyunk ítélve. Ön hivatalból optimista, vagy osztja ezt a katasztrofális forgatókönyvet? Nem fogunk elpusztulni, legalábbis belátható időn belül semmiképpen sem. Nem az emberiség van veszélyben a klímaváltozás miatt, hanem a civilizációnk, ahogy azt ma ismerjük. De ez inkább tudományfilozófiai kérdés. Nagyon nehéz ma megmondani, hogy a klímaváltozás következményeképpen mikor és hol fog kitörni egy politikai konfliktus, amely háborúhoz, esetleg világháborúhoz vezet. Az biztos, hogy így lesz, de hogy hol és mikor, azt nem lehet előre látni. Sajnos nem vagyunk hajlandók szembenézni azzal, hogy hosszú távon mindenképp fenntarthatatlan, hogy a jelenlegi gazdasági rendszerünk az állandó fogyasztásnövekedéstől függ. Az egész modell csak úgy működik, ha növekedés van. Ez nem folytatható. Ha most hirtelen kitalálnának egy csoda technológiát, amely egy csapásra megoldja az éghajlatváltozást, azzal is csak egy problémát konvertálnánk át egy másikba. Mondjuk, mindenki elkezd elektromos autót hajtani, de akkor ott lesz a kérdés, mi legyen azzal a rengeteg akkumulátorral, ha elhasználjuk őket. Amikor annak idején kitalálták a belsőégésű motort, akkor a városok legnagyobb problémája az volt, hogy szinte belefulladtak a lócitromba. Mindenki rém boldog volt, amikor bepöfögött az első motorral hajtott autó. Micsoda tisztaság, gondolták, és látjuk, mi lett belőle. Aztán az elektromos autók akkumulátoraihoz szükséges néhány igen ritka anyag, amelyek függőséget okoznak majd a gazdaságban. Ennek már most megvannak a jelei, ez pedig újabb konfliktusokhoz vezet. A gyökerénél kellene megragadni a problémát, ehhez viszont egy teljesen új gazdasági modellre van szükség, amelyik nem a növekedési kényszerről szól. A fogyasztási javak egyre gyorsabb felhalmozása helyett olyasmire kellene koncentrálnunk, hogy nem biztos, hogy az a jó, ha többet keresel, hanem ha mondjuk kapsz plusz egy szabadnapot, amit a családoddal tölthetsz. Ez csökkenti a stresszt, növeli az egyén és a közösség boldogságszintjét, ami sokkal hasznosabb hosszú távon, mint a fogyasztásnövekedés. Az ilyen nagy változások általában csak valamiféle kataklizma után szoktak bekövetkezni. Ez azt jelenti, hogy előtte vagyunk? Szinte biztos, hogy lesznek kataklizmák, de talán nem fogjuk összefüggésbe hozni a klímaváltozással. Ahogy legtöbben a menekülthullámot is csak politikai problémának tartották, tartják. Miközben ma már tudjuk, hogy a helyi konfliktusok nagy része, amely elől ezek az emberek menekülnek, valamilyen erőforrásért – olajért, vízért, területért –, vagyis mindent egybevéve a gazdaság alapfeltételeiért robbannak ki. Léteznek aztán olyan éghajlattal kapcsolatos katasztrófák, amelyek annyira súlyosak, hogy kikényszerítik a változást. Az Egyesült Államokat például jórészt a 2015-ig tartó hosszú kaliforniai aszály kényszerítette a párizsi tárgyalóasztalhoz. Kalifornia termeli az USA élelmiszerkészletének a felét. A Central Valleyben, vagyis a Központi Völgyben onnan van a termőszezonban csak víz, hogy a Sierra Nevadában télen leesett hatalmas hótakaró tavasszal és nyáron szépen olvad és lefolyik a völgybe. Abban az évben a szokásos hómennyiségnek mindössze 29 százaléka volt a tél végére. Akkor jöttek rá, hogy hiába a mérhetetlen gazdagság, ha nincs a Sierra Nevadában hó, akkor nekik sincs miből termelniük. A pénzt nem lehet megenni és meginni. Egy háború, egy elhúzódó aszály vagy egy hurrikán is lehet kiváltója egy másfajta gondolkodásnak, de mondok ennél kézzelfoghatóbbat. Amikor 5-600 forint egy kiló krumpli vagy hagyma, nem gondolkodunk el azon, hogy ez hosszú távú probléma. Mit csinálunk akkor, amikor egy ország többé nem tudja megtermelni a saját élelmiszer-kultúrájának alapját? Ha ez mind az importtól függ? Mert ne legyenek kétségeink, a klímaváltozás a többi között azzal jár majd, hogy a burgonya valószínűleg nem fog megteremni Magyarországon. Persze lehet, hogy alkalmazkodunk, és egy idő múlva átállunk majd más típusú élelmiszerekre, de ez nem könnyű.

Ürge-Vorsatz Diana

Fizikus, klímakutató. Az ELTE-n asztrofizikából, a Kaliforniai Egyetemen környezettudományból szerzett diplomát. 2001-től a budapesti Közép-európai Egyetem környezetvédelmi tanszékének professzora. 2002 óta részt vesz az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) munkájában. 51 éves, hét gyermeke van.

Rendben van, drágul a krumpli, és lesz, aki nem fogja tudni megfizetni. De mit tehetnénk mi, magyarok a klímaváltozás lassításáért? Hiszen Magyarország ká­ros­anyag-kibocsátása még így is az uniós átlag alatt van. Innen nézve joggal mondják a vezetőink, hogy a 2050-es klímacél méltatlanul és aránytalanul nagy anyagi terheket róna az országra. Tény, hogy Magyarország szén-dioxid-kibocsátása jelentősen kisebb, mint Nyugat-Európáé. Viszont az ország energiafelhasználása gyakorlatilag leképezi az európai trendet. A felső 10-20 százalék fogyasztása sokszorosa a magyar átlagnak. Erről még nincsenek pontos adatok, mert a magyar kibocsátások nincsenek lebontva az úgynevezett jövedelmi tizedekre (decilisekre), mint mondjuk Nagy-Britanniában, de bízom bennem, hogy hamarosan elvégezhetjük ezeket a számításokat is. Már csak azért is fontosak volnának ezek a számok, mert a csökkentés akkor lehet igazán hatékony, ha a felső réteget célozza, és nem az egész lakosságból akarja „kipréselni”. Én például kötelezném, vagy legalábbis ösztönözném a nagy kibocsátókat és felhasználókat, hogy csak nulla energiaszintű vagy úgynevezett energia­pluszos ingatlanokat használjanak (ez olyan épület, amely a saját maga által felhasznált energiánál is többet termel – a szerk.). Egy ilyen technikával épített új ház ma már nem is kerül feltétlenül többe, mint a hagyományos. Ha rajtam múlna, a jelenlegi hatalmas ingat­lan­piaci aktivitást ebbe az irányba próbálnám terelni, és a családügyi támogatásokat is ilyen feltételekhez kötném. Mit gondol, mi ennek az akadálya? Egyetlen hatalom sem teszi meg, hogy a saját választói bázisa ellen hoz nagy költségigényű intézkedéseket. Az politikai öngyilkosság lenne. Ezért van az, hogy fűnyíróelv alapján próbálkozunk, vagyis fizessen mindenki. Ebből lesz aztán a sárga mellényes mozgalom és a hasonló „szegénységlázadások”. A szegényebbek tényleg nehezebben tudják csökkenteni az energiafelhasználásukat, aminek nemcsak az az oka, hogy az általuk használt eszközök kevésbé energiatakarékosak, hanem az is, hogy az ő lakásaik, házaik szigetelése gyenge minőségű, és nincs pénzük a felújításra. Ezt hívják energiaszegénységnek. Mindannyian tudjuk, miről van szó. Vagyis, ha jól értem, amíg a politikusok függenek a választóiktól, addig nem lesz változás a klímakérdésben sem? Az általános szavazóbázis álláspontja változik ebben a kérdésben. Nyugat-Európában legalábbis feltétlenül. És bár a klímakérdés nem pártpolitikai ügy, főleg nem jobb-bal kérdés, a legutóbbi európai parlamenti választás kampányában a klímaváltozás fontossága és a zöldek előretörése egyértelmű üzenet volt a nyugat-európai politikai vezetésnek, amit vettek is. A bázis üzent a politikának, hogy ez a kérdés neki nagyon fontos. A német kormány például a választások előtt még blokkolni akarta a 2050-es zéró kibocsátási célt, de aztán jöttek a szavazók. Nálunk nem jöttek. A kelet-európai országok többségében a szavazók egyelőre nem várják el a politikától, hogy kemény lépéseket tegyen a klímavédelem ügyében, és – ahogy mondtam – egy kormánytól nem várható el a politikai öngyilkosság. De vannak biztató jelek nálunk is. Egyrészt furcsa módon a legnagyobb energiafelhasználók, a magyarországi nagyvállalatok közül egyre többen tesznek erőfeszítéseket az energiahatékonyság és a környezettudatos gazdálkodás irányába. Másrészt ott vannak a fia­talok, akik egyre aktívabbak, mert rájöttek, hogy az ő jövőjüket tesszük éppen kockára. Rengeteg olyan bejegyzés születik nap mint nap a közösségi oldalakon, hogy felelőtlenség ilyen helyzetben utódot a világra hozni. Szívtépő olvasni, hallani ezeket a segélykiáltásokat, de közben fel­emelő látni, hogy egy tizenhat éves lánynak, Greta Thunbergnek sokmilliós követőtábora van a klímakatasztrófa elleni harcban.
Szerző

Bajok a részeg tengerésszel

Publikálás dátuma
2019.06.23. 15:34

Fotó: AFP/Sputnik/RIA Novosti /
Moszkvában utca, Szentpéterváron metróállomás őrzi Pavel Dibenko emlékét. Az elnevezések túlélték a kommunista rendszert és a Szovjetuniót, pedig a névadó forradalmár nem az a történelmi figura, akire bárki is büszke lehet.
Száz évvel ezelőtt, 1919 júniusának végére megpecsételődött a Tanácsköztársaság sorsa. Hiába repült Szamuely Tibor Moszkvába, hiába kért katonai segítséget személyesen Lenintől, a bolsevikok nem sokat tehettek magyar elvtársaikért, mert maguk is szorult helyzetbe kerültek a polgárháborúban. Ejteni kellett a tervet, hogy az orosz és a magyar Vörös Hadsereg egyesíti erőit Galíciában, illetve román területen. A szovjethatalom ukrajnai gondjait részben Pavel Dibenko (1889–1938) fegyelmezetlensége okozta. A hadosztályparancsnok, dacolva kormánya utasításával, nem a Don-vidék felé fordult, hanem a Krím félszigetet szállta meg, ahol rövid életű szovjetköztársaságot kiáltott ki. Mint életében annyiszor, ezúttal is mellékszereplő volt – de nem elhanyagolható.  

Gyáva hős

A Trockijjal (is) szembeszegülő fiatalember karizmatikus figura volt. Ebben egyetértettek kortársai, de ez a leghízelgőbb, amit mondtak róla. Amúgy a töredékes emlékekből egy faragatlan, iszákos, kegyetlen férfi képe rajzolódik ki. A bolsevik párt entellektüel vezetői nem bíztak benne, lenézték, de rendre megbocsátottak neki, mert a szolgálataira igényt tartottak. Életének alig fél évszázada bővelkedett elképesztő fordulatokban. Volt matróz és miniszter, öt különböző rendszer börtönét járta meg. Háromszor tüntették ki bátorságáért, egyszer gyávaság miatt hadbíróság elé állították. Többször is elárulta korábbi bajtársait. A hírhedt sztálini tisztogatásokban előbb a tettesek, majd az áldozatok oldalán szerepelt. Az ukrán parasztfiú először a cári rendszerben került rács mögé, amiért zendülésben vett részt a Balti Flotta egyik hadihajóján az első világháború alatt. Büntetésből gyalogosként a tűzvonalba vezényelték a német frontra, de ott tovább agitált a háború ellen. Ekkortájt már a bolsevikokhoz húzott. Megint bebörtönözték, csak az 1917-es februári forradalom szabadította ki átmenetileg. A flottát irányító bizottság, a Centrobalt vezetője lett, hogy aztán a nyári zavargások alatt az ideiglenes kormány tartóztassa le újból. A svájci emigrációból nemrég hazatért pártvezér, Vlagyimir Iljics még idejében leborotválta szakállát, és finnországi illegalitásba menekült. Dibenko megint kiszabadult, és november 7-én részt vett a bolsevikok hatalomátvételében. Helsinkiben szervezte a puccsisták támogatására a Petrográd felé induló hadihajók legénységét. Ez fontos, bizalmi feladat volt, a matrózok nélkül esélyük sem lett volna a sikerre. Nyomban ezután, 28 esztendős korában haditengerészeti népbiztossá nevezték ki a forradalmi kormányban – alighanem ezzel akarta biztosítani a flotta lojalitását az új hatalom. Ám amikor három hónappal később német offenzíva indult a főváros ellen, Dibenko eltűnt egységei éléről, néhány cimborája és egy hordó tiszta szesz társaságában. Nélküle tartóztatták fel az ellenséget az észtországi Narva-folyónál, Lenin dörgedelmes cikkben marasztalta el a Pravdában. Amikor végre előkerült, leváltották minden tisztségéből, kizárták a pártból, őrizetbe vették, majd vádat emeltek ellene. Közben a kormány úgy döntött, hogy sürgősen különbékét köt a németekkel, székhelyét pedig a jobban védhető Moszkvába helyezte át. A részeges forradalmár megúszta a felelősségre vonást. Az ingatag hatalom nem akart ujjat húzni a vörös tengerészekkel, akik Dibenko mögött álltak. A bukott népbiztos sértetten Szamarába távozott, és azzal gyanúsította Lenint, hogy ellopott 90 tonna aranyat. Aztán mégis meggondolta magát, a fővárosba sietett – újfent megbocsátottak neki. 

Forradalmi románc

A szokatlan lágyszívűségben közrejátszott, hogy Dibenko kisugárzása nemcsak a matrózokra hatott: elbűvölte Alekszandra Kollontajt is. A népbiztos pedig egyike volt a rezsim három befolyásos asszonyának. (A másik kettő, Krupszkaja és Inessa Armand – Lenin felesége, illetve szeretője – nem vállalt magas hivatalt.) Dibenko és Kollontaj később össze is házasodott. Románcuk „forradalmi” volt: az asszony 16 évvel idősebb, művelt marxista, feminista, élharcosa a nők szexuális felszabadításának. A szenvedély és a közös ügy évekig áthidalta a szakadékot kettejük között. Szakításuk után Alekszandra Mihajlovna messzire akart menni, diplomata lett, a világ egyik első női nagykövete. Utólag elismerte, ő írta a férje 1923-ban kiadott memoárjait. Ismerőseik addig is sejtették, hogy a választékos szöveg nem az iskolázatlan férfitól származik. Dibenko tábornoki rangban, számos kitüntetéssel fejezte be a polgárháborút. Említett kalandját, a Krími Szocialista Szovjetköztársaság megalapítását utólag felmagasztalták; szerencsés ötletnek bizonyult, hogy annak idején Lenin öccsét, Dmitrij Uljanovot kérte fel a szimferopoli kommün elnökének. Még a narvai győzelem dicsőségét is Dibenko aratta le – emlékszünk, azt a sorsdöntő csatát vedelte át harc helyett. A német előrenyomulást valójában egy régi cári tábornok irányításával állították meg az orosz erők, ami azonban kirítt volna a hivatalos „forradalmi” narratívából. (Az évforduló, február 23-a ma is nemzeti ünnep Oroszországban, csak már nem a Vörös Hadsereg, hanem „a haza védelmének” tiszteletére.) 1921 különösen sötét éve volt Dibenkónak. Szégyenletes szerepet vállalt a kronstadti matrózlázadás vérbefojtásában. Hátulról fenyegette a Finn-öböl jegén rohamra vezényelt katonákat, hogy agyonlöveti őket, ha megtagadják a parancsot. A szigeten fekvő erődítményt 12 napos elkeseredett küzdelem árán vették be. Dibenko rögtönítélő hadbírósága százszámra végeztette ki az önkényuralom ellen felkelő tengerészeket, akik demokratikus tanácshatalmat követeltek. Pedig „a forradalom büszkeségei” nélkül Leninék nem juthattak volna hatalomra 1917-ben, és a gyávasággal vádolt komisszárt is ők védték meg a kormány haragjától. Mégsem (vagy talán éppen ezért nem) kegyelmezett egykori bajtársainak.  

Sztálin cinkosa és áldozata

Bár hősként ünnepelték, Dibenko stratégaként nem sokat ért. Szerény képességeit kegyetlenséggel igyekezett ellensúlyozni, amit ő úgy nevezett: „a vasököl módszere”. Pár hónappal Kronstadt után neki való feladat volt a tambovi parasztlázadás leverése, ott ugyanis nem reguláris ellenséggel kellett harcolnia, hanem nyomorgó és éhező muzsikokat terrorizálhatott. A civilekkel szembeni gátlástalan erőszak kimerítette a háborús bűnök fogalmát. Tüzérséggel lőttek szét falvakat, vagy túszul ejtették a hátrahagyottakat, és azzal fenyegetőztek, hogy ha nem adják meg magukat a hadikommunizmus és a kötelező beszolgáltatások ellen tiltakozó parasztok, megölik a nőket, aggastyánokat, betegeket és gyerekeket. A szovjethatalom megszilárdulása után, a konszolidáció éveiben Dibenko magas, ám nem túl jelentős beosztásokat kapott a hadseregben. Közép-Ázsiában csempészeket üldözött. Bár nevezetes volt arról, hogy elvakultan gyűlöli a gazdagokat – a kommunista eszmékből nagyjából ennyit szűrt le –, a luxust azért nem vetette meg. A Volgai Katonai Körzet parancsnokaként egy hatalmas szigetet foglalt le magának, ahol vadászatokat és tivornyákat rendezett. Miközben Sztálin kiszorította vetélytársait a politbüróból, és „mérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében”, Dibenko karrierje is fölfelé ívelt. 1937-ben beválasztották a Legfelsőbb Tanácsba, és a leningrádi körzet élére helyezték át. A szovjet hadsereget modernizáló Tuhacsevszkij marsall nem szívelte a megbízhatatlan, mulatozásairól elhíresült tábornokot. Nyilvánosan bírálta, le is akarta váltani. Ám a nagy tisztogatás éppen elérte a vezérkart, és Tuhacsevszkijt koholt vádakkal (szovjetellenes, trockista, német ügynök) bíróság elé állították. A bosszúéhes Dibenko ott ült a tanácsban, amely kimondta a halálos ítéletet. Hamarosan azonban ­kegyvesztett lett ő maga is. Megtették az erdőgazdálkodási népbiztos helyettesének, felügyelni a kényszermunkatáborokban zajló fakitermelést. De ez csak trükk volt, hogy elválasszák hűséges katonáitól: kinevezése után öt nappal letartóztatták. Groteszk módon azzal vádolták, hogy Tuhacsevszkij cinkosa. Az NKVD börtönéből már a tapasztalt túlélőnek sem volt menekvés. 1938 nyarán főbe lőtték. Pavel Dibenko rendkívüli pályafutása még halálában is tartogatott egy fordulatot: Hruscsov rehabilitálta. „Emlékezetpolitikailag” igaz­hitű forradalmárt csináltak belőle, hős katonai vezetőt, aki a sztálini törvénytelenségek áldozata lett. Kultusza újult erővel buzgott fel a Szovjetunióban, utcákat neveztek el róla Donyecktől Szevasztopolig, szobrot állítottak neki, portréját bélyegekre nyomtatták, idealizált alakja több filmben is feltűnt. Bár mindvégig mellékszereplő maradt, páratlan életútja fájdalmasan sokat árul el a Szovjetunió születéséről és a bolsevik diktatúráról.

Beszéljünk az üzletről!

Publikálás dátuma
2019.06.23. 11:11

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Magyarországon több száz ígéretes internetes vállalkozás, startup működik, köztük olyanok, amelyek messzebbre juthatnak a Prezinél, a Ustreamnél vagyaz iGO-nál. Egy-egy nemzetközi szinten is sikeres magyar cég nagyobb hatással lehet a közgondolkodásra, az üzleti morálra és általában a gazdaságra, mint akármilyen politikai program. És miközben a gyerekeink jövőjét a számítógépek határozzák meg, az általános iskolákban – tisztelet a kivételnek – szinte alig tanulnak valamit a lényegről. Interjú Balogh Péter szoftveres vállalkozó-programozó-stratégával, a nemzetközi navigációs rendszer, az iGO atyjával.
Állítólag tízévesen kijelentette, hogy sikeres programozó lesz, pedig akkoriban még nemigen tudta senki, mi is az a programozó. Így volt. Ma az öné az egyik legjobban csengő név ezen a piacon, mondhatni elég gazdag, vagyis befutott. Miközben alig múlt 40 éves. Mi van akkor, ha valakinek ilyen hamar teljesülnek az álmai? Egyfelől az embernek kell, hogy legyen nagy és elérhetetlennek tűnő álma, amiért megéri felkelni és küzdeni, a másik oldalon pedig nincs cikibb, amikor ez teljesül. Merthogy másnap üres a lista. Nálam ez 2013-ban történt. Akkor teljesült az, amit sok évvel azelőtt kitűztem magam elé. Felépítettem egy nemzetközileg sikeres szoftvercéget (ez volt az NNG, amelyik a többi között az iGO útvonaltervezőt fejlesztette – a szerk.), a számlámon elég sok nulla volt, és előtte még egy számjegy is. Az is pipa. Volt két gyerekem, egy feleségem, egy élhetőnek tűnő életem, egy cég élén ültem, ahol kellően sok ember azon dolgozott, hogy az én elképzeléseimet, álmaimat, vágyaimat valóra váltsa. Feltettem a kérdést magamnak: akkor most mi van? Mi a következő lépés? Kevesen tudják, de eladni egy céget, az lelki teher. Amíg építjük, mindig ott lebeg előttünk, hogy nem azért csináljuk, de előbb-utóbb majd eladjuk. Hogy ez már ér valamit, és hogy ez a sok virtuális pénz előbb-utóbb egy valóságosabb pénzzé tud válni. Amikor tehát elérünk idáig, és a virtuális vagyonunk egészen valós vagyonná változik, egy kicsit meghasonlunk önmagunkkal. Amiért eddig dolgoztunk, amit eddig építettünk, az hirtelen nem a miénk. A „hadseregünk” már nem minket szolgál, és miközben mi személy szerint megnyertük a magunk csatáját, a kollégáinkból áru lett. Mi meg ott maradtunk konkrét életcél vagy álom nélkül.  Az emberek 99 százaléka ezt látatlanban aláírná. Persze, ez érthető. Mégis nagyon sokan, akik felépítették és eladták a vállalatukat, ezt jelentős krízishelyzetként élik meg. Akikkel beszéltem, szinte mindenki elvált, több olyan embert ismerek, aki az így, most már valóssá vált vagyonát pár év alatt elszórta, és utána egy fillér nélkül maradt. Sokan elveszítették korábbi önmagukat. Ez egy igazi életközépválság, annak minden tünetével, szorongásával, halálfélelmével. Ami nekem ebben mégis nagyon jó volt, hogy így újra megtaláltam önmagam. Kellett hozzá néhány év, egy válás és egy új család. Most már három lányom van, ami nagyon jó. Igazából a gyerekeim az egyetlenek, akik megmaradtak az előző életemből. Szinte mindannyian vágyunk arra, hogy sikeresek és gazdagok legyünk, de ha valakinek ez véletlenül megadatik, azt hirtelen elkezdik utálni. Idehaza mindenképpen. Ön valóban nagyon sikeres, vagyona gyakorlatilag nyilvános, az RTL üzleti show-műsorában hetente elmondták. Hogy lehet ezt a helyzetet kezelni? Egyrészt azt gondolom, hogy egy sikeres vállalkozó számára a pénz egy bizonyos ponton túl már nem a cél, hanem csak következmény. A legsikeresebbek már nem a pénzért csinálják. Persze van, akit motivál, de a lényeg az építés, az értékteremtés. Ha csinálunk valamit, és jól csináljuk, akkor előbb-utóbb tudunk vagyont is teremteni. Nem volna szabad, hogy egy ember legfőbb értékmérője a vagyona legyen. Inkább az, hogy mekkora hatással van a világra. Ha a hatása annyi, hogy tízmillió embernek segít gyorsan odatalálni, ahová menni akar, akkor úgy.  Ideális esetben ez így is volna, de például Magyarországon szinte szitokszónak számít az, hogy vállalkozó. Hát még a sikeres vállalkozó. Egy ország pályáját meghatározó eleme a sikeres vállalkozói réteg. Fontos volna, hogy minél többen legyenek, mert ők lehetnek a legnagyobb hatással a magyar gazdaságra és a társadalomra. Valódi, piacképes vállalkozásokról beszélek, amelyek valódi versenyben mérettettek meg. Szerintem például egy ilyen tévéműsornak, mint amiben én is szerepeltem (Cápák között – a szerk.), nagyon fontos szerepe lehet abban, hogy másképp nézzünk a sikeres embereinkre. Hogy nagyjából 30 évvel a rendszerváltás után tudjunk vállalkozásról, pénzről, befektetésről közérthetően, európai módon beszélgetni. A legtöbb fejben még mindig az van, hogy a vállalkozó az, aki ügyeskedik, adót csal, aki a pályázatokat okosban nyeri meg, aki valamit kavar. Miközben biztos vagyok benne, hogy egy ország működésének, felemelkedésének kulcsa az, hogy áll a saját vállalkozóihoz, hol helyezi el őket a társadalmi ranglétrán. Az úgynevezett magyar start­upok, az internetes vagy számítástechnikai vállalkozások zöme úgy gazdagítja az országot, hogy közben nem a magyar piacra dolgozik. Ez nekik jó, de mit profitálunk ebből mi? Tény, hogy ezek a vállalkozások egyfajta buborékban működnek, de ezek a buborékok kölcsönhatásban vannak a magyar valósággal. Egy ilyen cég csak úgy képes sikeresen dolgozni a világpiacra, ha folyamatosan követi a trendeket, képzi a munkatársait, és olyan munkakörülményeket biztosít, amelyek bárki számára vonzóak. Az ilyen munkatársak jelentik a hidat szaktudásban, értékrendben és kultúrában is a világ és Magyarország között. És ha ezek még csak apró buborékok vagy szigetek is, de „fertőzőek” lehetnek. Én nagyon fiatalon, 21 évesen mentem ki a Nokiához Finnországba. Ott a wifi nevű, később viszonylag hasznossá váló technológián dolgoztam – abban volt pár jó ötletem –, és ott megfertőzött a Nokia vállalati kultúrája, Finnország értékrendje, működése. Arra vágytam, hogy én is ilyen értékrendben éljek. Ez akkor vált valóra, amikor megalapítottam a saját cégemet. Az eszébe sem jutott, hogy ehhez Finnországban kellene maradnia? Ez nagyon nehéz ügy. Igazából bárhol máshol mindig első generá­ciós idegenek vagyunk. Haza kell jönni ahhoz, hogy itthon legyünk. Ugyanakkor meg nehéz hazajönni is, mert nagyon-nagyon jó helyek vannak a világban. Sokkal egészségesebben működő társadalmak, sokkal tisztább utcák, sokkal tisztább fejek. Sokkal pozitívabb társadalmi, politikai élet. Három és fél év után Finnországból magammal hoztam néhány fertőző gondolatot munkáról, világpiacról, morálról. Néha úgy érzem, mintha egyszerre két ország lenne itt, párhuzamos világegyetemként, egymásra terítve. Ma már főleg Budapesten létezik egy egészen európai, liberális gondolkodású, demokratikus, pozitív és nyitott világszemléletű kultúra, amely részben a multik, részben a startupok, az ügyes, nyitott, intelligens cégvezetők által létrehozott buborékok hálózata; és létezik azért egy nagyon magyar mentalitás is, egy nagyon zárkózott, sokszor igen maradi értékrend és erősen konzervatív gondolkodásmód. Amikor hazajöttem, az első pár hónapban borzasztó nehéz volt egyáltalán kimenni az utcára, akkora volt a kontraszt. De ahogy ezen átestem, rájöttem, hogy szeretek itt élni, mert itt van mindenki, aki fontos nekem. Nem lehet mindenkit magunkkal vinni. Szeretem, ha magyarul szólnak néha hozzám, nem csak angolul. Szeretem, ha otthon vagyok. Amikor önök kezdték, még nagyon sok múlott a szerencsén és azon, hogy meddig képesek nulla forintért dolgozni valamiért, amiből egyszer talán majd pénz lesz. Mára az állam felismerte a startupok fontosságát, és gyakorlatilag számolatlanul önti bele a pénzt. Ez segít vagy inkább megöli a versenyt? Magyarországon még mindig viszonylag kevés innováció valósul meg, és kevés hazai cég épül föl ezekből. Szerintem a Graphisoft volt az első igazi magyar startup, amelyik kezdetben nemhogy támogatáshoz nem jutott, de igen ellenséges piaci környezetben működött. Ezt követte egy ötös fogat: a Prezi, a Ustream, a LogMeIn, a Balabit és az NNG. Minket már nem támadtak, de olyan nagyon nem is segítettek. De ott volt nekünk az internet, ami megmutatta, hogy Magyarországról is lehet világcéget építeni. Ezen felbuzdulva indult el aztán sok másik cég is, és épített nemzetközi sikert. Mostanra jutottunk el odáig, hogy az Európai Unió és pár éve a magyar állam is rájött: ahhoz, hogy megőrizzük a versenyképességünket, be kell szállni, meg kell könnyíteni ezeknek a cégeknek a piacra jutását. Elsősorban a kínai nyomulás miatt? Szerintem elsősorban azért, mert a kormány szeretett volna javítani néhány innovációs és vállalkozási mutatón. Ugyanakkor persze van mögötte valós gazdasági logika is. Egyrészt a startupok támogatása jelentős gazdaságfehérítéssel párosul. Másrészt az ország valódi gazdasági súlyát is jelzi az innovációinak száma és minősége. Egy jó innovációs környezet sokat segíthet a munkaerő-megtartásban is: nem mindegy, hogy egy kiváló mérnök itthon marad vagy külföldön fog dolgozni. A 2009-ben indult uniós Jeremie-program is az innovációt támogatta, de inkább volt kudarc, mint siker: a pénz nagy részét kilopták a rendszerből vagy gyatrán hasznosult. Ma már más a helyzet? Akkoriban sem voltak rosszak a szándékok, de nagyon kevés volt a tapasztalat. A kiosztott pénzek jelentős része ezért nem hasznosult, ami viszont komoly panamázásra is lehetőséget adott. Nagyon kicsi volt a felhozatal a valódi startupokból, kevesen vágtak ebbe bele, és azokra a cégekre nagyon sok pénzt ráöntve, nem is nagyon lehetett remélni, hogy sikeresek lesznek. Az utóbbi öt évben azt látom, hogy hihetetlenül sokat fejlődött az ökoszisztéma. Most ott tartunk, hogy több száz startup indul el évente. Jó részük viszonylag kis pénz elköltése után bedől, de sokan talpon maradnak. Viszont sok olyan startup kap pénzt, amelyről ordít, hogy nem lesz belőle semmi, de nincs mese, az ­uniós pénzt el kell költeni. Sajnos ez is benne van a pakliban. Másrészt viszont egy-egy sikeres vállalkozó, mialatt a sikeres vállalkozását megépíti, jó párszor megbukik. Nekem, amikor 19 évesen kezdtem, az első két próbálkozásom csúfos kudarc volt. A harmadik úgy-ahogy túlélt, a negyedik, az már megyegetett, amiből kinőtt az ötödik, az meg világsikerű lett. A lényeg, hogy amíg mi évekig dolgoztunk ingyen valamin, amiből nem lett semmi, ma, amikor sok pénz van a piacon, megtehetik ezek a fiatalok, hogy anélkül tanuljanak bele ebbe a világba, hogy közben éhen haljanak. A pénz gazdájának is megéri, mert kinevelődik egy társadalmilag hasznos vállalkozói réteg, és végül az a néhány igazán sikeres projekt behozza a többibe fektetett pénzt. Közben pedig gyarapszik az egész szektor tudása. Egyre több sikeres egykori startup vállalkozó fekteti be a pénzét az újabb vállalkozásokba, működtet inkubátorházat. Azok hozzák vissza a piacra a legjobb tapasztalatokat, akik már építettek fel sikeres nemzetközi céget. Az nem gond, hogy amíg a tengerentúlon a magántőke érthetően a legígéretesebb vállalkozásokba fektet be, addig nálunk állami és uniós pénzek forognak ebben a szektorban, miközben tudjuk, hogy az állam nem a leghatékonyabb befektető? Tény, hogy amíg az Egyesült Államokban szinte csak magánforrások vannak, addig Európában 80:20 az állami és magánpénzek aránya. De hát Kínában is nagyjából ez a helyzet. Hosszú távon persze az lenne az egészségesebb, ha a magántőke is megtalálná a helyét és szerepét a pia­con. A mi magántőkéseink, az úgynevezett angyalbefektetők szerepe a szaktudás továbbadásában, a kooperációs képességek fejlesztésében van. És ebben – bár még mindig kevesen vagyunk – nem állunk rosszul. Nem úgy az oktatásban… Az tényleg katasztrófa. Főleg az alapfokú oktatásban vannak óriási hiányosságok. Az egyik lányom, aki már egész jól elboldogul a programozással, jól kezeli a Windowst meg egy sor más szoftvert, idén egész tanévben a Paint nevű rajzprogramot tanulta. Lehet, hogy a tanár nem értett máshoz. Ezt nem tudom, de az biztos, hogy miközben a gyerekeink a suliban azt tanulják, hogy mi a billentyűzet pontos megnevezése és hányféle periféria van, addig éppen az oktatás az a szektor, amelyikben a digitalizáció a legnagyobb változásokat hozza. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, az iskolában eddig két költségtétel volt: bér- és ingatlanköltség. Ezek azok, amikben a magánszektor és az innovatív vállalkozások nagyon kis hatással lehettek. Van ugye a hely, ahol a gyereket tároljuk, és a tanár, aki minden évben ugyanazt az anyagot elmondja, és figyel rá, hogy a gyerekek hallgassanak, ha nem, akkor fegyelmezi őket. A digitalizációval olyan elemek kerülhetnek bele az oktatásba, amelyekhez már nem kell minden alkalommal egy ember, és amelyek gyakorlatilag bárhonnan elérhetők. Azaz felértékelődik a magánvállalkozásoknak, az innovációnak, a magántőkének a szerepe. Ezzel főleg az állami oktatási rendszerek nem tudnak mit kezdeni. Próbálják megerősíteni a konzervatív gyökereket, mondván, 50 éve is oktattunk már gyerekeket, akik nagyjából hasonlóan néztek ki. Nem értik a változás szükségességét, miközben látszik már, hogy a mi gyerekeink egy teljesen más világban fognak felnőni, mint nagyapáink, vagy akár mi magunk. És ez a változás nem lehetőség, hanem bizonyosság. A számítógépes ismeretek, a logikai tudás, a kritikus gondolkodás nem kis részét, hanem szinte az egészét jelentik majd a munkában töltött időnek. Ön nem végzett egyetemet. Látta ennek kárát bármikor? Tudom, hogy ezért sokan meg fognak kövezni, de szerintem ma egy informatikai egyetemi diploma nem ér annyit, mint öt év szakmai tapasztalat. Voltak ezzel kapcsolatban frusztrációim, de én tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni, és megértettem, hogy nem az egyetemen fogom ehhez a legkorszerűbb tudást megszerezni. Ebből a szempontból nagy dilemma az emberiségnek, hogy milyen jövőt képzel el az egyetemeinek és általában az iskoláinak. Amikor az első egyetemek indultak, nagyon egyszerű volt a képlet: egy épület, benne emberek, ez az egyetem, és a tudás a falakon belül volt. Nagyjából a mai napig ez van: aki a tudáshoz hozzá akar jutni, annak a falakon belülre kell jutnia. Arra épül fel az egész oktatási rendszerünk, hogy kiválogassuk azt, kit engedünk a falakon belülre. De ma, az internet korában nagyon sok tudományág van, amelynek ismeretanyaga a falakon kívül érhető el, és az egyetemnek, ha lépést akar tartani a világgal, akkor a falain kívül létrejövő tudást szépen lassan be kell lapátolnia a saját rendszereibe. Ha így nézzük, akkor egy egyetem könnyen kerül abba a helyzetbe, hogy abban a szak­ágban, amelyben tanítani akar, le van maradva az interneten elérhető tudáshoz képest. Azaz a diák választhat: az egyetemen kívüli tudásból tanul vagy a belüliből? Megszűnt az a kényszer, hogy bizonyos tudások megszerzéséhez be kell jussunk az egyetemre. Azt még nem látom tisztán, hova vezet ez a folyamat, de azt igen, hogy több olyan szakma van, ahol az egyetem választása opcionális. Szerintem minden közpénzen megvalósuló egyetemi előadást és tananyagot ingyenesen kellene közvetíteni, és mindenki számára elérhetővé tenni. Hiszen ez a közös pénzünkből van. Miért volna hát fontos, hogy azt csak az épületben levők hallják? Nálunk még mindig bástyákat építenek a tudás köré, pedig fala se kéne, hogy legyen az egyetemnek.

Balogh Péter

Barátainak és üzletfeleinek csak a „Balogh Petya”. Angyalbefektető, fejlesztő, vállalkozó. 1977-ben született Budapesten. Hétéves korában kapta első számítógépét, egy Commodore 64-et. A játék mellett elkezdett egyszerű programokat írni. 1995-ben, 18 évesen indította első üzleti vállalkozását, amelyben egy internetalapú hirdetési rendszer fejlesztésén dolgozott. Egy évet járt a Veszprémi Egyetem infotech szakára, de sosem végezte el. Az ezredfordulón három évet töltött Finnországban, a Nokiánál, ahol a vezeték nélküli adatátvitel (wifi) fejlesztésében vett rész. Itthon játékfejlesztő céget alapított, amely az akkoriban népszerű PDA-kra és mobilokra készített játékokat. A „nagy dobása” 2006-ban a Nav N Go volt. A cég készítette az akkori egyik legkiválóbb navigációs szoftvert, az iGO-t, amely 10 év alatt garázscégből az autógyárak kedvenc beszállítója lett. Négy éve szállt ki végleg, azóta startupokat segítő cégét, a Baconsultet (Békönsült) vezeti feleségével. A legaktívabb angyalbefektetők egyike. Célja, hogy saját pénzével és idejével hazai startupokat támogasson, hogy azok minél nagyobb sikereket érjenek el a hazai és a nemzetközi piacon, eljussanak az exitig.

Balogh Péter egy angyal céljairól: „10 év alatt segítsünk hozzá a sikerhez 10 olyan csapatot, ami képes lesz 1000 embernek munkát adni. Ez már 10 ezer olyan ember lesz, aki egy másfajta Magyarországot épít.”

173,7 milliárd forintot fektettek be startupokba tavaly a magyarországi kockázati tőkepiaci alapok. Ma elsősorban az induló startupok dúskálnak a pénzben, köszönhetően az állami finanszírozó programoknak. A legnagyobb finanszírozó az MFB-tulajdonú Hiventures, amelynek 66 milliárd forintot kell kihelyeznie 2023-ig. Ebből 10 milliárdot olyan projektek finanszírozására is fordíthatnak, amelyek mögött még nem áll gazdasági vállalkozás. A startupok első körben körülbelül 9,5 millió, a másodikban 45 millió, a harmadikban 300 millió forintot kaphatnak fejlesztésre, működésre. A Hiventureshez tavaly 2000-en jelentkeztek, ebből – a beszámolójuk szerint – 200 befektetés született.

Tisztázzuk az alapokat

 A startup egy kiugró növekedési potenciállal rendelkező, jellemzően technológiai fókuszú, innovatív induló vállalkozás, amely nemzetközi piacokat céloz meg. Célja a profittermelés, majd – az esetek többségében – a vállalkozás értékesítése. Az inkubátorházak a hazai startup ökoszisztéma azon szereplői, amelyek nem vagy nem elsősorban befektetők, hanem komplex szolgáltatásokkal segítik a projektgazdákat, induló innovatív vállalkozásokat (mentorálás, tanácsadás, közösségi iroda, work­shopok, startup versenyek stb.). Amerikában már a ’60-as években megjelentek az első inkubátorházak, amelyek eredeti célja az volt, hogy kedvező és védett üzleti környezetet teremtsenek olyan induló vállalkozásoknak, amelyek önállóan nem biztos, hogy tudtak volna érvényesülni a zord piaci körülmények között. Jelenleg 11 ilyen működik Magyarországon. Az akcelerátorokat sokszor az inkubátor szinonimájaként használják, és bár vannak átfedések, nem ugyanarról van szó. Az akcelerátorok határozott idejű (kb. 3-6 hónapos) programokat indítanak startupok számára, amelyek során a kiválasztott alapítói csapatok intenzív mentorálásban, oktatásban részesülnek, kidolgozzák az üzleti modelljüket, piaci stratégiájukat, terméket fejlesztenek, kapcsolatokat építhetnek. Egy tipikus akce­lerátor program végén a csapatok egy „demo day” keretében mutathatják be magukat potenciális tőkebefektetőknek. Az akceleráció, azaz gyorsítás nyilván arra utal, hogy egy jó program keretében egy startup pár hónap alatt akkora fejlődési pályát tud bejárni, amit egyébként évek alatt tenne meg (ha egyáltalán megtenné). Vannak olyan innovatív projektek, melyek megtérülési ideje igen hosszú, ugyanakkor olyan újdonságértéket, társadalmi, kulturális, gazdasági hasznot hordoznak, melyet vétek lenne parlagon hagyni. Ezen tervek saját forrás hiányában azonban nem indulhatnak meg bankhitelből, csakis kockázati tőke igénybevételével, mely manapság Magyarországon korlátozott mértékben áll rendelkezésre. A kockázatitőke-finanszírozók („üzleti angyalok”) a befektetésekkel hajlandók jelentős kockázatot vállalni, tőkéjük megtérülésében több (3-7) évig türelmet tanúsítanak, s a tőkén kívül szakértelmükkel, szakmai, pénzügyi és piaci kapcsolataikkal is segítik a kiszemelt vállalkozásokat. A pitch az a 2-3 perces, frappáns üzleti, szakmai bemutatkozás, amelyen a startupperek a befektetőknek ajánlják vállalkozásukat. A jó pitch egyszerre tömör, érthető, követhető, ugyanakkor izgalmas és lelkesítő. (A Cápák közt című tévéműsorban is pitchek után döntenek a befektetők egy-egy ötlet támogatásáról.)

Kérdések, melyek a pitchen biztosan elhangoznak:

 Mi az újszerűség, innovatív elem a projektben? Oké, az ötletet értjük, de mi az elképzelt üzleti modell? Nincs még cégetek, de van már szoftver, domain, levédett márkanév, szabadalom stb. – ezek kinek a tulajdonában vannak, hogy fognak ezek bekerülni a cégbe, hogyan érintik majd az alapítók részesedését? Meg fogtok élni a következő akár 2-3 évben, ha viszonylag alacsony fix fizetést vehettek csak ki a cégből? Ha nem úgy jönnek a bevételek, ahogy most tervezitek, mikor fogyna el a pénz? Ma, itt és most mekkora vásárlói igényt tudnátok kielégíteni? És elvállalnátok a kétszeresét? Most, hogy már egy ideje cégként működtök, mi az a minimum összeg, ami egy hónapban mindenképpen felmerül kiadásként? Milyen hiányosságok vannak a jelenlegi csapatban és hogyan tervezitek orvosolni őket? Mit élveztek legjobban, illetve legkevésbé a szürke, hétköznapi munkában? Mit kellene még megkérdeznünk tőletek?

Évszázados csúszásban

Ha ez lehetséges, az informatikaoktatás még az iskolák általános állapotánál is rosszabb helyzetben van. Ma már senki nem vitatja, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit a gyerekeknek meg kellene tanulniuk az iskolában, az a digitális eszközök értő, kreatív használata, mégis ezeken a területeken vagyunk a legnagyobb lemaradásban. Az intézmények többsége részt vett olyan korábbi európai uniós pályázatokban, amelyek együtt jártak valamilyen informatikaieszköz-fejlesztéssel, számítógép- és interaktívtábla-szállítással. Ezeken a helyeken a gépek viszonylag fiatalnak számítanak, már ha a 21. században egy 5-6 éves gépet ennek tekintünk. Viszont azok az iskolák, amelyek nem jutottak ilyen forrásokhoz, olyan, akár 15 éves gépekkel próbálnak 21. századi tudást adni, amelyekre már segédprogram sem telepíthető. Ez a gyerekeknek is feltűnik, egy pedagógus azt mondja: többségüknek otthon már sokkal fejlettebb eszközük, számítógépük, tabletjük van, sokszor a zsebükben lapuló okostelefon is többet tud. Az óraszámok is árulkodóak: a legtöbb általános iskolában hatodiktól van hetente egy óra. Nem is nagyon lehetne több, informatikatanár ugyanis alig akad. A pedagógusbérek nem képesek versenyezni a magánszektor fizetéseivel, az IT-szektor legalacsonyabb fizetései is legalább százezer forinttal haladják meg a tanári bért. Így fordulhat elő, hogy sok helyen még azt a kevéske órát is helyettesítéssel oldják meg, törvényellenesen az tanítja a tárgyat, akit éppen sikerül rávenni erre a tantestületben. Jobb esetben egy más szakos, a témához valamit konyító tanár „ugrik be”, de korábban hallottunk olyan vidéki általános iskoláról, ahol egy gimnazista tart informatikaórát. Mindez különösen elkeserítő, tekintve, hogy informatikatanárból iskolánként általában egy kell, a nagyobb intézményeknél is legfeljebb kettő. De még ez sem lenne baj, hiszen a legjobb az lenne, ha a digitális technológia más tantárgyak oktatása során jelenne meg. A téma lassan két évtizede napirenden van, de nagy ugrást egyelőre nem sikerült elérni ezen a területen – bár egyre több pedagógus jut el tudásában addig, hogy meri alkalmazni a digitális technikákat, sokuknak ehhez még segítségre lenne szüksége. Egyelőre, az Informatika-Számítástechnika Tanárok Egyesületének kutatása szerint leginkább az idegennyelv-tanárok alkalmaznák ezeket a technikákat. Erre viszont nem mindig van lehetőségük, mert a gépek rendszerint az informatikateremben vannak, az pedig általában foglalt. Persze manapság nem kell asztali gép, a legtöbb felsős diák zsebében már ott van az okostelefon. De Magyarországon a legtöbb iskolában még azon vitatkoznak, milyen fegyelmezési eszközökkel tiltsák ki az okostelefonokat az órákról, nem azon, hogy milyen pedagógiai eszközökkel építsék be az oktatásba. Mindezzel kapcsolatban az új Nemzeti alaptanterv tervezete korszerű gondolatokat fogalmaz meg, de ma nem tudni, hogy mindebből mi valósulhat meg. Emellett a kormányzat tavaly azt ígérte: százezer informatikai eszközt ad az iskoláknak. De hiába, ha a 21. századi technológiához 19. századi módszerek párosulnak. F. Szabó Kata

Szerző