Bajok a részeg tengerésszel

Publikálás dátuma
2019.06.23. 15:34

Fotó: AFP/Sputnik/RIA Novosti /
Moszkvában utca, Szentpéterváron metróállomás őrzi Pavel Dibenko emlékét. Az elnevezések túlélték a kommunista rendszert és a Szovjetuniót, pedig a névadó forradalmár nem az a történelmi figura, akire bárki is büszke lehet.
Száz évvel ezelőtt, 1919 júniusának végére megpecsételődött a Tanácsköztársaság sorsa. Hiába repült Szamuely Tibor Moszkvába, hiába kért katonai segítséget személyesen Lenintől, a bolsevikok nem sokat tehettek magyar elvtársaikért, mert maguk is szorult helyzetbe kerültek a polgárháborúban. Ejteni kellett a tervet, hogy az orosz és a magyar Vörös Hadsereg egyesíti erőit Galíciában, illetve román területen. A szovjethatalom ukrajnai gondjait részben Pavel Dibenko (1889–1938) fegyelmezetlensége okozta. A hadosztályparancsnok, dacolva kormánya utasításával, nem a Don-vidék felé fordult, hanem a Krím félszigetet szállta meg, ahol rövid életű szovjetköztársaságot kiáltott ki. Mint életében annyiszor, ezúttal is mellékszereplő volt – de nem elhanyagolható.  

Gyáva hős

A Trockijjal (is) szembeszegülő fiatalember karizmatikus figura volt. Ebben egyetértettek kortársai, de ez a leghízelgőbb, amit mondtak róla. Amúgy a töredékes emlékekből egy faragatlan, iszákos, kegyetlen férfi képe rajzolódik ki. A bolsevik párt entellektüel vezetői nem bíztak benne, lenézték, de rendre megbocsátottak neki, mert a szolgálataira igényt tartottak. Életének alig fél évszázada bővelkedett elképesztő fordulatokban. Volt matróz és miniszter, öt különböző rendszer börtönét járta meg. Háromszor tüntették ki bátorságáért, egyszer gyávaság miatt hadbíróság elé állították. Többször is elárulta korábbi bajtársait. A hírhedt sztálini tisztogatásokban előbb a tettesek, majd az áldozatok oldalán szerepelt. Az ukrán parasztfiú először a cári rendszerben került rács mögé, amiért zendülésben vett részt a Balti Flotta egyik hadihajóján az első világháború alatt. Büntetésből gyalogosként a tűzvonalba vezényelték a német frontra, de ott tovább agitált a háború ellen. Ekkortájt már a bolsevikokhoz húzott. Megint bebörtönözték, csak az 1917-es februári forradalom szabadította ki átmenetileg. A flottát irányító bizottság, a Centrobalt vezetője lett, hogy aztán a nyári zavargások alatt az ideiglenes kormány tartóztassa le újból. A svájci emigrációból nemrég hazatért pártvezér, Vlagyimir Iljics még idejében leborotválta szakállát, és finnországi illegalitásba menekült. Dibenko megint kiszabadult, és november 7-én részt vett a bolsevikok hatalomátvételében. Helsinkiben szervezte a puccsisták támogatására a Petrográd felé induló hadihajók legénységét. Ez fontos, bizalmi feladat volt, a matrózok nélkül esélyük sem lett volna a sikerre. Nyomban ezután, 28 esztendős korában haditengerészeti népbiztossá nevezték ki a forradalmi kormányban – alighanem ezzel akarta biztosítani a flotta lojalitását az új hatalom. Ám amikor három hónappal később német offenzíva indult a főváros ellen, Dibenko eltűnt egységei éléről, néhány cimborája és egy hordó tiszta szesz társaságában. Nélküle tartóztatták fel az ellenséget az észtországi Narva-folyónál, Lenin dörgedelmes cikkben marasztalta el a Pravdában. Amikor végre előkerült, leváltották minden tisztségéből, kizárták a pártból, őrizetbe vették, majd vádat emeltek ellene. Közben a kormány úgy döntött, hogy sürgősen különbékét köt a németekkel, székhelyét pedig a jobban védhető Moszkvába helyezte át. A részeges forradalmár megúszta a felelősségre vonást. Az ingatag hatalom nem akart ujjat húzni a vörös tengerészekkel, akik Dibenko mögött álltak. A bukott népbiztos sértetten Szamarába távozott, és azzal gyanúsította Lenint, hogy ellopott 90 tonna aranyat. Aztán mégis meggondolta magát, a fővárosba sietett – újfent megbocsátottak neki. 

Forradalmi románc

A szokatlan lágyszívűségben közrejátszott, hogy Dibenko kisugárzása nemcsak a matrózokra hatott: elbűvölte Alekszandra Kollontajt is. A népbiztos pedig egyike volt a rezsim három befolyásos asszonyának. (A másik kettő, Krupszkaja és Inessa Armand – Lenin felesége, illetve szeretője – nem vállalt magas hivatalt.) Dibenko és Kollontaj később össze is házasodott. Románcuk „forradalmi” volt: az asszony 16 évvel idősebb, művelt marxista, feminista, élharcosa a nők szexuális felszabadításának. A szenvedély és a közös ügy évekig áthidalta a szakadékot kettejük között. Szakításuk után Alekszandra Mihajlovna messzire akart menni, diplomata lett, a világ egyik első női nagykövete. Utólag elismerte, ő írta a férje 1923-ban kiadott memoárjait. Ismerőseik addig is sejtették, hogy a választékos szöveg nem az iskolázatlan férfitól származik. Dibenko tábornoki rangban, számos kitüntetéssel fejezte be a polgárháborút. Említett kalandját, a Krími Szocialista Szovjetköztársaság megalapítását utólag felmagasztalták; szerencsés ötletnek bizonyult, hogy annak idején Lenin öccsét, Dmitrij Uljanovot kérte fel a szimferopoli kommün elnökének. Még a narvai győzelem dicsőségét is Dibenko aratta le – emlékszünk, azt a sorsdöntő csatát vedelte át harc helyett. A német előrenyomulást valójában egy régi cári tábornok irányításával állították meg az orosz erők, ami azonban kirítt volna a hivatalos „forradalmi” narratívából. (Az évforduló, február 23-a ma is nemzeti ünnep Oroszországban, csak már nem a Vörös Hadsereg, hanem „a haza védelmének” tiszteletére.) 1921 különösen sötét éve volt Dibenkónak. Szégyenletes szerepet vállalt a kronstadti matrózlázadás vérbefojtásában. Hátulról fenyegette a Finn-öböl jegén rohamra vezényelt katonákat, hogy agyonlöveti őket, ha megtagadják a parancsot. A szigeten fekvő erődítményt 12 napos elkeseredett küzdelem árán vették be. Dibenko rögtönítélő hadbírósága százszámra végeztette ki az önkényuralom ellen felkelő tengerészeket, akik demokratikus tanácshatalmat követeltek. Pedig „a forradalom büszkeségei” nélkül Leninék nem juthattak volna hatalomra 1917-ben, és a gyávasággal vádolt komisszárt is ők védték meg a kormány haragjától. Mégsem (vagy talán éppen ezért nem) kegyelmezett egykori bajtársainak.  

Sztálin cinkosa és áldozata

Bár hősként ünnepelték, Dibenko stratégaként nem sokat ért. Szerény képességeit kegyetlenséggel igyekezett ellensúlyozni, amit ő úgy nevezett: „a vasököl módszere”. Pár hónappal Kronstadt után neki való feladat volt a tambovi parasztlázadás leverése, ott ugyanis nem reguláris ellenséggel kellett harcolnia, hanem nyomorgó és éhező muzsikokat terrorizálhatott. A civilekkel szembeni gátlástalan erőszak kimerítette a háborús bűnök fogalmát. Tüzérséggel lőttek szét falvakat, vagy túszul ejtették a hátrahagyottakat, és azzal fenyegetőztek, hogy ha nem adják meg magukat a hadikommunizmus és a kötelező beszolgáltatások ellen tiltakozó parasztok, megölik a nőket, aggastyánokat, betegeket és gyerekeket. A szovjethatalom megszilárdulása után, a konszolidáció éveiben Dibenko magas, ám nem túl jelentős beosztásokat kapott a hadseregben. Közép-Ázsiában csempészeket üldözött. Bár nevezetes volt arról, hogy elvakultan gyűlöli a gazdagokat – a kommunista eszmékből nagyjából ennyit szűrt le –, a luxust azért nem vetette meg. A Volgai Katonai Körzet parancsnokaként egy hatalmas szigetet foglalt le magának, ahol vadászatokat és tivornyákat rendezett. Miközben Sztálin kiszorította vetélytársait a politbüróból, és „mérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében”, Dibenko karrierje is fölfelé ívelt. 1937-ben beválasztották a Legfelsőbb Tanácsba, és a leningrádi körzet élére helyezték át. A szovjet hadsereget modernizáló Tuhacsevszkij marsall nem szívelte a megbízhatatlan, mulatozásairól elhíresült tábornokot. Nyilvánosan bírálta, le is akarta váltani. Ám a nagy tisztogatás éppen elérte a vezérkart, és Tuhacsevszkijt koholt vádakkal (szovjetellenes, trockista, német ügynök) bíróság elé állították. A bosszúéhes Dibenko ott ült a tanácsban, amely kimondta a halálos ítéletet. Hamarosan azonban ­kegyvesztett lett ő maga is. Megtették az erdőgazdálkodási népbiztos helyettesének, felügyelni a kényszermunkatáborokban zajló fakitermelést. De ez csak trükk volt, hogy elválasszák hűséges katonáitól: kinevezése után öt nappal letartóztatták. Groteszk módon azzal vádolták, hogy Tuhacsevszkij cinkosa. Az NKVD börtönéből már a tapasztalt túlélőnek sem volt menekvés. 1938 nyarán főbe lőtték. Pavel Dibenko rendkívüli pályafutása még halálában is tartogatott egy fordulatot: Hruscsov rehabilitálta. „Emlékezetpolitikailag” igaz­hitű forradalmárt csináltak belőle, hős katonai vezetőt, aki a sztálini törvénytelenségek áldozata lett. Kultusza újult erővel buzgott fel a Szovjetunióban, utcákat neveztek el róla Donyecktől Szevasztopolig, szobrot állítottak neki, portréját bélyegekre nyomtatták, idealizált alakja több filmben is feltűnt. Bár mindvégig mellékszereplő maradt, páratlan életútja fájdalmasan sokat árul el a Szovjetunió születéséről és a bolsevik diktatúráról.

Beszéljünk az üzletről!

Publikálás dátuma
2019.06.23. 11:11

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Magyarországon több száz ígéretes internetes vállalkozás, startup működik, köztük olyanok, amelyek messzebbre juthatnak a Prezinél, a Ustreamnél vagyaz iGO-nál. Egy-egy nemzetközi szinten is sikeres magyar cég nagyobb hatással lehet a közgondolkodásra, az üzleti morálra és általában a gazdaságra, mint akármilyen politikai program. És miközben a gyerekeink jövőjét a számítógépek határozzák meg, az általános iskolákban – tisztelet a kivételnek – szinte alig tanulnak valamit a lényegről. Interjú Balogh Péter szoftveres vállalkozó-programozó-stratégával, a nemzetközi navigációs rendszer, az iGO atyjával.
Állítólag tízévesen kijelentette, hogy sikeres programozó lesz, pedig akkoriban még nemigen tudta senki, mi is az a programozó. Így volt. Ma az öné az egyik legjobban csengő név ezen a piacon, mondhatni elég gazdag, vagyis befutott. Miközben alig múlt 40 éves. Mi van akkor, ha valakinek ilyen hamar teljesülnek az álmai? Egyfelől az embernek kell, hogy legyen nagy és elérhetetlennek tűnő álma, amiért megéri felkelni és küzdeni, a másik oldalon pedig nincs cikibb, amikor ez teljesül. Merthogy másnap üres a lista. Nálam ez 2013-ban történt. Akkor teljesült az, amit sok évvel azelőtt kitűztem magam elé. Felépítettem egy nemzetközileg sikeres szoftvercéget (ez volt az NNG, amelyik a többi között az iGO útvonaltervezőt fejlesztette – a szerk.), a számlámon elég sok nulla volt, és előtte még egy számjegy is. Az is pipa. Volt két gyerekem, egy feleségem, egy élhetőnek tűnő életem, egy cég élén ültem, ahol kellően sok ember azon dolgozott, hogy az én elképzeléseimet, álmaimat, vágyaimat valóra váltsa. Feltettem a kérdést magamnak: akkor most mi van? Mi a következő lépés? Kevesen tudják, de eladni egy céget, az lelki teher. Amíg építjük, mindig ott lebeg előttünk, hogy nem azért csináljuk, de előbb-utóbb majd eladjuk. Hogy ez már ér valamit, és hogy ez a sok virtuális pénz előbb-utóbb egy valóságosabb pénzzé tud válni. Amikor tehát elérünk idáig, és a virtuális vagyonunk egészen valós vagyonná változik, egy kicsit meghasonlunk önmagunkkal. Amiért eddig dolgoztunk, amit eddig építettünk, az hirtelen nem a miénk. A „hadseregünk” már nem minket szolgál, és miközben mi személy szerint megnyertük a magunk csatáját, a kollégáinkból áru lett. Mi meg ott maradtunk konkrét életcél vagy álom nélkül.  Az emberek 99 százaléka ezt látatlanban aláírná. Persze, ez érthető. Mégis nagyon sokan, akik felépítették és eladták a vállalatukat, ezt jelentős krízishelyzetként élik meg. Akikkel beszéltem, szinte mindenki elvált, több olyan embert ismerek, aki az így, most már valóssá vált vagyonát pár év alatt elszórta, és utána egy fillér nélkül maradt. Sokan elveszítették korábbi önmagukat. Ez egy igazi életközépválság, annak minden tünetével, szorongásával, halálfélelmével. Ami nekem ebben mégis nagyon jó volt, hogy így újra megtaláltam önmagam. Kellett hozzá néhány év, egy válás és egy új család. Most már három lányom van, ami nagyon jó. Igazából a gyerekeim az egyetlenek, akik megmaradtak az előző életemből. Szinte mindannyian vágyunk arra, hogy sikeresek és gazdagok legyünk, de ha valakinek ez véletlenül megadatik, azt hirtelen elkezdik utálni. Idehaza mindenképpen. Ön valóban nagyon sikeres, vagyona gyakorlatilag nyilvános, az RTL üzleti show-műsorában hetente elmondták. Hogy lehet ezt a helyzetet kezelni? Egyrészt azt gondolom, hogy egy sikeres vállalkozó számára a pénz egy bizonyos ponton túl már nem a cél, hanem csak következmény. A legsikeresebbek már nem a pénzért csinálják. Persze van, akit motivál, de a lényeg az építés, az értékteremtés. Ha csinálunk valamit, és jól csináljuk, akkor előbb-utóbb tudunk vagyont is teremteni. Nem volna szabad, hogy egy ember legfőbb értékmérője a vagyona legyen. Inkább az, hogy mekkora hatással van a világra. Ha a hatása annyi, hogy tízmillió embernek segít gyorsan odatalálni, ahová menni akar, akkor úgy.  Ideális esetben ez így is volna, de például Magyarországon szinte szitokszónak számít az, hogy vállalkozó. Hát még a sikeres vállalkozó. Egy ország pályáját meghatározó eleme a sikeres vállalkozói réteg. Fontos volna, hogy minél többen legyenek, mert ők lehetnek a legnagyobb hatással a magyar gazdaságra és a társadalomra. Valódi, piacképes vállalkozásokról beszélek, amelyek valódi versenyben mérettettek meg. Szerintem például egy ilyen tévéműsornak, mint amiben én is szerepeltem (Cápák között – a szerk.), nagyon fontos szerepe lehet abban, hogy másképp nézzünk a sikeres embereinkre. Hogy nagyjából 30 évvel a rendszerváltás után tudjunk vállalkozásról, pénzről, befektetésről közérthetően, európai módon beszélgetni. A legtöbb fejben még mindig az van, hogy a vállalkozó az, aki ügyeskedik, adót csal, aki a pályázatokat okosban nyeri meg, aki valamit kavar. Miközben biztos vagyok benne, hogy egy ország működésének, felemelkedésének kulcsa az, hogy áll a saját vállalkozóihoz, hol helyezi el őket a társadalmi ranglétrán. Az úgynevezett magyar start­upok, az internetes vagy számítástechnikai vállalkozások zöme úgy gazdagítja az országot, hogy közben nem a magyar piacra dolgozik. Ez nekik jó, de mit profitálunk ebből mi? Tény, hogy ezek a vállalkozások egyfajta buborékban működnek, de ezek a buborékok kölcsönhatásban vannak a magyar valósággal. Egy ilyen cég csak úgy képes sikeresen dolgozni a világpiacra, ha folyamatosan követi a trendeket, képzi a munkatársait, és olyan munkakörülményeket biztosít, amelyek bárki számára vonzóak. Az ilyen munkatársak jelentik a hidat szaktudásban, értékrendben és kultúrában is a világ és Magyarország között. És ha ezek még csak apró buborékok vagy szigetek is, de „fertőzőek” lehetnek. Én nagyon fiatalon, 21 évesen mentem ki a Nokiához Finnországba. Ott a wifi nevű, később viszonylag hasznossá váló technológián dolgoztam – abban volt pár jó ötletem –, és ott megfertőzött a Nokia vállalati kultúrája, Finnország értékrendje, működése. Arra vágytam, hogy én is ilyen értékrendben éljek. Ez akkor vált valóra, amikor megalapítottam a saját cégemet. Az eszébe sem jutott, hogy ehhez Finnországban kellene maradnia? Ez nagyon nehéz ügy. Igazából bárhol máshol mindig első generá­ciós idegenek vagyunk. Haza kell jönni ahhoz, hogy itthon legyünk. Ugyanakkor meg nehéz hazajönni is, mert nagyon-nagyon jó helyek vannak a világban. Sokkal egészségesebben működő társadalmak, sokkal tisztább utcák, sokkal tisztább fejek. Sokkal pozitívabb társadalmi, politikai élet. Három és fél év után Finnországból magammal hoztam néhány fertőző gondolatot munkáról, világpiacról, morálról. Néha úgy érzem, mintha egyszerre két ország lenne itt, párhuzamos világegyetemként, egymásra terítve. Ma már főleg Budapesten létezik egy egészen európai, liberális gondolkodású, demokratikus, pozitív és nyitott világszemléletű kultúra, amely részben a multik, részben a startupok, az ügyes, nyitott, intelligens cégvezetők által létrehozott buborékok hálózata; és létezik azért egy nagyon magyar mentalitás is, egy nagyon zárkózott, sokszor igen maradi értékrend és erősen konzervatív gondolkodásmód. Amikor hazajöttem, az első pár hónapban borzasztó nehéz volt egyáltalán kimenni az utcára, akkora volt a kontraszt. De ahogy ezen átestem, rájöttem, hogy szeretek itt élni, mert itt van mindenki, aki fontos nekem. Nem lehet mindenkit magunkkal vinni. Szeretem, ha magyarul szólnak néha hozzám, nem csak angolul. Szeretem, ha otthon vagyok. Amikor önök kezdték, még nagyon sok múlott a szerencsén és azon, hogy meddig képesek nulla forintért dolgozni valamiért, amiből egyszer talán majd pénz lesz. Mára az állam felismerte a startupok fontosságát, és gyakorlatilag számolatlanul önti bele a pénzt. Ez segít vagy inkább megöli a versenyt? Magyarországon még mindig viszonylag kevés innováció valósul meg, és kevés hazai cég épül föl ezekből. Szerintem a Graphisoft volt az első igazi magyar startup, amelyik kezdetben nemhogy támogatáshoz nem jutott, de igen ellenséges piaci környezetben működött. Ezt követte egy ötös fogat: a Prezi, a Ustream, a LogMeIn, a Balabit és az NNG. Minket már nem támadtak, de olyan nagyon nem is segítettek. De ott volt nekünk az internet, ami megmutatta, hogy Magyarországról is lehet világcéget építeni. Ezen felbuzdulva indult el aztán sok másik cég is, és épített nemzetközi sikert. Mostanra jutottunk el odáig, hogy az Európai Unió és pár éve a magyar állam is rájött: ahhoz, hogy megőrizzük a versenyképességünket, be kell szállni, meg kell könnyíteni ezeknek a cégeknek a piacra jutását. Elsősorban a kínai nyomulás miatt? Szerintem elsősorban azért, mert a kormány szeretett volna javítani néhány innovációs és vállalkozási mutatón. Ugyanakkor persze van mögötte valós gazdasági logika is. Egyrészt a startupok támogatása jelentős gazdaságfehérítéssel párosul. Másrészt az ország valódi gazdasági súlyát is jelzi az innovációinak száma és minősége. Egy jó innovációs környezet sokat segíthet a munkaerő-megtartásban is: nem mindegy, hogy egy kiváló mérnök itthon marad vagy külföldön fog dolgozni. A 2009-ben indult uniós Jeremie-program is az innovációt támogatta, de inkább volt kudarc, mint siker: a pénz nagy részét kilopták a rendszerből vagy gyatrán hasznosult. Ma már más a helyzet? Akkoriban sem voltak rosszak a szándékok, de nagyon kevés volt a tapasztalat. A kiosztott pénzek jelentős része ezért nem hasznosult, ami viszont komoly panamázásra is lehetőséget adott. Nagyon kicsi volt a felhozatal a valódi startupokból, kevesen vágtak ebbe bele, és azokra a cégekre nagyon sok pénzt ráöntve, nem is nagyon lehetett remélni, hogy sikeresek lesznek. Az utóbbi öt évben azt látom, hogy hihetetlenül sokat fejlődött az ökoszisztéma. Most ott tartunk, hogy több száz startup indul el évente. Jó részük viszonylag kis pénz elköltése után bedől, de sokan talpon maradnak. Viszont sok olyan startup kap pénzt, amelyről ordít, hogy nem lesz belőle semmi, de nincs mese, az ­uniós pénzt el kell költeni. Sajnos ez is benne van a pakliban. Másrészt viszont egy-egy sikeres vállalkozó, mialatt a sikeres vállalkozását megépíti, jó párszor megbukik. Nekem, amikor 19 évesen kezdtem, az első két próbálkozásom csúfos kudarc volt. A harmadik úgy-ahogy túlélt, a negyedik, az már megyegetett, amiből kinőtt az ötödik, az meg világsikerű lett. A lényeg, hogy amíg mi évekig dolgoztunk ingyen valamin, amiből nem lett semmi, ma, amikor sok pénz van a piacon, megtehetik ezek a fiatalok, hogy anélkül tanuljanak bele ebbe a világba, hogy közben éhen haljanak. A pénz gazdájának is megéri, mert kinevelődik egy társadalmilag hasznos vállalkozói réteg, és végül az a néhány igazán sikeres projekt behozza a többibe fektetett pénzt. Közben pedig gyarapszik az egész szektor tudása. Egyre több sikeres egykori startup vállalkozó fekteti be a pénzét az újabb vállalkozásokba, működtet inkubátorházat. Azok hozzák vissza a piacra a legjobb tapasztalatokat, akik már építettek fel sikeres nemzetközi céget. Az nem gond, hogy amíg a tengerentúlon a magántőke érthetően a legígéretesebb vállalkozásokba fektet be, addig nálunk állami és uniós pénzek forognak ebben a szektorban, miközben tudjuk, hogy az állam nem a leghatékonyabb befektető? Tény, hogy amíg az Egyesült Államokban szinte csak magánforrások vannak, addig Európában 80:20 az állami és magánpénzek aránya. De hát Kínában is nagyjából ez a helyzet. Hosszú távon persze az lenne az egészségesebb, ha a magántőke is megtalálná a helyét és szerepét a pia­con. A mi magántőkéseink, az úgynevezett angyalbefektetők szerepe a szaktudás továbbadásában, a kooperációs képességek fejlesztésében van. És ebben – bár még mindig kevesen vagyunk – nem állunk rosszul. Nem úgy az oktatásban… Az tényleg katasztrófa. Főleg az alapfokú oktatásban vannak óriási hiányosságok. Az egyik lányom, aki már egész jól elboldogul a programozással, jól kezeli a Windowst meg egy sor más szoftvert, idén egész tanévben a Paint nevű rajzprogramot tanulta. Lehet, hogy a tanár nem értett máshoz. Ezt nem tudom, de az biztos, hogy miközben a gyerekeink a suliban azt tanulják, hogy mi a billentyűzet pontos megnevezése és hányféle periféria van, addig éppen az oktatás az a szektor, amelyikben a digitalizáció a legnagyobb változásokat hozza. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, az iskolában eddig két költségtétel volt: bér- és ingatlanköltség. Ezek azok, amikben a magánszektor és az innovatív vállalkozások nagyon kis hatással lehettek. Van ugye a hely, ahol a gyereket tároljuk, és a tanár, aki minden évben ugyanazt az anyagot elmondja, és figyel rá, hogy a gyerekek hallgassanak, ha nem, akkor fegyelmezi őket. A digitalizációval olyan elemek kerülhetnek bele az oktatásba, amelyekhez már nem kell minden alkalommal egy ember, és amelyek gyakorlatilag bárhonnan elérhetők. Azaz felértékelődik a magánvállalkozásoknak, az innovációnak, a magántőkének a szerepe. Ezzel főleg az állami oktatási rendszerek nem tudnak mit kezdeni. Próbálják megerősíteni a konzervatív gyökereket, mondván, 50 éve is oktattunk már gyerekeket, akik nagyjából hasonlóan néztek ki. Nem értik a változás szükségességét, miközben látszik már, hogy a mi gyerekeink egy teljesen más világban fognak felnőni, mint nagyapáink, vagy akár mi magunk. És ez a változás nem lehetőség, hanem bizonyosság. A számítógépes ismeretek, a logikai tudás, a kritikus gondolkodás nem kis részét, hanem szinte az egészét jelentik majd a munkában töltött időnek. Ön nem végzett egyetemet. Látta ennek kárát bármikor? Tudom, hogy ezért sokan meg fognak kövezni, de szerintem ma egy informatikai egyetemi diploma nem ér annyit, mint öt év szakmai tapasztalat. Voltak ezzel kapcsolatban frusztrációim, de én tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni, és megértettem, hogy nem az egyetemen fogom ehhez a legkorszerűbb tudást megszerezni. Ebből a szempontból nagy dilemma az emberiségnek, hogy milyen jövőt képzel el az egyetemeinek és általában az iskoláinak. Amikor az első egyetemek indultak, nagyon egyszerű volt a képlet: egy épület, benne emberek, ez az egyetem, és a tudás a falakon belül volt. Nagyjából a mai napig ez van: aki a tudáshoz hozzá akar jutni, annak a falakon belülre kell jutnia. Arra épül fel az egész oktatási rendszerünk, hogy kiválogassuk azt, kit engedünk a falakon belülre. De ma, az internet korában nagyon sok tudományág van, amelynek ismeretanyaga a falakon kívül érhető el, és az egyetemnek, ha lépést akar tartani a világgal, akkor a falain kívül létrejövő tudást szépen lassan be kell lapátolnia a saját rendszereibe. Ha így nézzük, akkor egy egyetem könnyen kerül abba a helyzetbe, hogy abban a szak­ágban, amelyben tanítani akar, le van maradva az interneten elérhető tudáshoz képest. Azaz a diák választhat: az egyetemen kívüli tudásból tanul vagy a belüliből? Megszűnt az a kényszer, hogy bizonyos tudások megszerzéséhez be kell jussunk az egyetemre. Azt még nem látom tisztán, hova vezet ez a folyamat, de azt igen, hogy több olyan szakma van, ahol az egyetem választása opcionális. Szerintem minden közpénzen megvalósuló egyetemi előadást és tananyagot ingyenesen kellene közvetíteni, és mindenki számára elérhetővé tenni. Hiszen ez a közös pénzünkből van. Miért volna hát fontos, hogy azt csak az épületben levők hallják? Nálunk még mindig bástyákat építenek a tudás köré, pedig fala se kéne, hogy legyen az egyetemnek.

Balogh Péter

Barátainak és üzletfeleinek csak a „Balogh Petya”. Angyalbefektető, fejlesztő, vállalkozó. 1977-ben született Budapesten. Hétéves korában kapta első számítógépét, egy Commodore 64-et. A játék mellett elkezdett egyszerű programokat írni. 1995-ben, 18 évesen indította első üzleti vállalkozását, amelyben egy internetalapú hirdetési rendszer fejlesztésén dolgozott. Egy évet járt a Veszprémi Egyetem infotech szakára, de sosem végezte el. Az ezredfordulón három évet töltött Finnországban, a Nokiánál, ahol a vezeték nélküli adatátvitel (wifi) fejlesztésében vett rész. Itthon játékfejlesztő céget alapított, amely az akkoriban népszerű PDA-kra és mobilokra készített játékokat. A „nagy dobása” 2006-ban a Nav N Go volt. A cég készítette az akkori egyik legkiválóbb navigációs szoftvert, az iGO-t, amely 10 év alatt garázscégből az autógyárak kedvenc beszállítója lett. Négy éve szállt ki végleg, azóta startupokat segítő cégét, a Baconsultet (Békönsült) vezeti feleségével. A legaktívabb angyalbefektetők egyike. Célja, hogy saját pénzével és idejével hazai startupokat támogasson, hogy azok minél nagyobb sikereket érjenek el a hazai és a nemzetközi piacon, eljussanak az exitig.

Balogh Péter egy angyal céljairól: „10 év alatt segítsünk hozzá a sikerhez 10 olyan csapatot, ami képes lesz 1000 embernek munkát adni. Ez már 10 ezer olyan ember lesz, aki egy másfajta Magyarországot épít.”

173,7 milliárd forintot fektettek be startupokba tavaly a magyarországi kockázati tőkepiaci alapok. Ma elsősorban az induló startupok dúskálnak a pénzben, köszönhetően az állami finanszírozó programoknak. A legnagyobb finanszírozó az MFB-tulajdonú Hiventures, amelynek 66 milliárd forintot kell kihelyeznie 2023-ig. Ebből 10 milliárdot olyan projektek finanszírozására is fordíthatnak, amelyek mögött még nem áll gazdasági vállalkozás. A startupok első körben körülbelül 9,5 millió, a másodikban 45 millió, a harmadikban 300 millió forintot kaphatnak fejlesztésre, működésre. A Hiventureshez tavaly 2000-en jelentkeztek, ebből – a beszámolójuk szerint – 200 befektetés született.

Tisztázzuk az alapokat

 A startup egy kiugró növekedési potenciállal rendelkező, jellemzően technológiai fókuszú, innovatív induló vállalkozás, amely nemzetközi piacokat céloz meg. Célja a profittermelés, majd – az esetek többségében – a vállalkozás értékesítése. Az inkubátorházak a hazai startup ökoszisztéma azon szereplői, amelyek nem vagy nem elsősorban befektetők, hanem komplex szolgáltatásokkal segítik a projektgazdákat, induló innovatív vállalkozásokat (mentorálás, tanácsadás, közösségi iroda, work­shopok, startup versenyek stb.). Amerikában már a ’60-as években megjelentek az első inkubátorházak, amelyek eredeti célja az volt, hogy kedvező és védett üzleti környezetet teremtsenek olyan induló vállalkozásoknak, amelyek önállóan nem biztos, hogy tudtak volna érvényesülni a zord piaci körülmények között. Jelenleg 11 ilyen működik Magyarországon. Az akcelerátorokat sokszor az inkubátor szinonimájaként használják, és bár vannak átfedések, nem ugyanarról van szó. Az akcelerátorok határozott idejű (kb. 3-6 hónapos) programokat indítanak startupok számára, amelyek során a kiválasztott alapítói csapatok intenzív mentorálásban, oktatásban részesülnek, kidolgozzák az üzleti modelljüket, piaci stratégiájukat, terméket fejlesztenek, kapcsolatokat építhetnek. Egy tipikus akce­lerátor program végén a csapatok egy „demo day” keretében mutathatják be magukat potenciális tőkebefektetőknek. Az akceleráció, azaz gyorsítás nyilván arra utal, hogy egy jó program keretében egy startup pár hónap alatt akkora fejlődési pályát tud bejárni, amit egyébként évek alatt tenne meg (ha egyáltalán megtenné). Vannak olyan innovatív projektek, melyek megtérülési ideje igen hosszú, ugyanakkor olyan újdonságértéket, társadalmi, kulturális, gazdasági hasznot hordoznak, melyet vétek lenne parlagon hagyni. Ezen tervek saját forrás hiányában azonban nem indulhatnak meg bankhitelből, csakis kockázati tőke igénybevételével, mely manapság Magyarországon korlátozott mértékben áll rendelkezésre. A kockázatitőke-finanszírozók („üzleti angyalok”) a befektetésekkel hajlandók jelentős kockázatot vállalni, tőkéjük megtérülésében több (3-7) évig türelmet tanúsítanak, s a tőkén kívül szakértelmükkel, szakmai, pénzügyi és piaci kapcsolataikkal is segítik a kiszemelt vállalkozásokat. A pitch az a 2-3 perces, frappáns üzleti, szakmai bemutatkozás, amelyen a startupperek a befektetőknek ajánlják vállalkozásukat. A jó pitch egyszerre tömör, érthető, követhető, ugyanakkor izgalmas és lelkesítő. (A Cápák közt című tévéműsorban is pitchek után döntenek a befektetők egy-egy ötlet támogatásáról.)

Kérdések, melyek a pitchen biztosan elhangoznak:

 Mi az újszerűség, innovatív elem a projektben? Oké, az ötletet értjük, de mi az elképzelt üzleti modell? Nincs még cégetek, de van már szoftver, domain, levédett márkanév, szabadalom stb. – ezek kinek a tulajdonában vannak, hogy fognak ezek bekerülni a cégbe, hogyan érintik majd az alapítók részesedését? Meg fogtok élni a következő akár 2-3 évben, ha viszonylag alacsony fix fizetést vehettek csak ki a cégből? Ha nem úgy jönnek a bevételek, ahogy most tervezitek, mikor fogyna el a pénz? Ma, itt és most mekkora vásárlói igényt tudnátok kielégíteni? És elvállalnátok a kétszeresét? Most, hogy már egy ideje cégként működtök, mi az a minimum összeg, ami egy hónapban mindenképpen felmerül kiadásként? Milyen hiányosságok vannak a jelenlegi csapatban és hogyan tervezitek orvosolni őket? Mit élveztek legjobban, illetve legkevésbé a szürke, hétköznapi munkában? Mit kellene még megkérdeznünk tőletek?

Évszázados csúszásban

Ha ez lehetséges, az informatikaoktatás még az iskolák általános állapotánál is rosszabb helyzetben van. Ma már senki nem vitatja, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit a gyerekeknek meg kellene tanulniuk az iskolában, az a digitális eszközök értő, kreatív használata, mégis ezeken a területeken vagyunk a legnagyobb lemaradásban. Az intézmények többsége részt vett olyan korábbi európai uniós pályázatokban, amelyek együtt jártak valamilyen informatikaieszköz-fejlesztéssel, számítógép- és interaktívtábla-szállítással. Ezeken a helyeken a gépek viszonylag fiatalnak számítanak, már ha a 21. században egy 5-6 éves gépet ennek tekintünk. Viszont azok az iskolák, amelyek nem jutottak ilyen forrásokhoz, olyan, akár 15 éves gépekkel próbálnak 21. századi tudást adni, amelyekre már segédprogram sem telepíthető. Ez a gyerekeknek is feltűnik, egy pedagógus azt mondja: többségüknek otthon már sokkal fejlettebb eszközük, számítógépük, tabletjük van, sokszor a zsebükben lapuló okostelefon is többet tud. Az óraszámok is árulkodóak: a legtöbb általános iskolában hatodiktól van hetente egy óra. Nem is nagyon lehetne több, informatikatanár ugyanis alig akad. A pedagógusbérek nem képesek versenyezni a magánszektor fizetéseivel, az IT-szektor legalacsonyabb fizetései is legalább százezer forinttal haladják meg a tanári bért. Így fordulhat elő, hogy sok helyen még azt a kevéske órát is helyettesítéssel oldják meg, törvényellenesen az tanítja a tárgyat, akit éppen sikerül rávenni erre a tantestületben. Jobb esetben egy más szakos, a témához valamit konyító tanár „ugrik be”, de korábban hallottunk olyan vidéki általános iskoláról, ahol egy gimnazista tart informatikaórát. Mindez különösen elkeserítő, tekintve, hogy informatikatanárból iskolánként általában egy kell, a nagyobb intézményeknél is legfeljebb kettő. De még ez sem lenne baj, hiszen a legjobb az lenne, ha a digitális technológia más tantárgyak oktatása során jelenne meg. A téma lassan két évtizede napirenden van, de nagy ugrást egyelőre nem sikerült elérni ezen a területen – bár egyre több pedagógus jut el tudásában addig, hogy meri alkalmazni a digitális technikákat, sokuknak ehhez még segítségre lenne szüksége. Egyelőre, az Informatika-Számítástechnika Tanárok Egyesületének kutatása szerint leginkább az idegennyelv-tanárok alkalmaznák ezeket a technikákat. Erre viszont nem mindig van lehetőségük, mert a gépek rendszerint az informatikateremben vannak, az pedig általában foglalt. Persze manapság nem kell asztali gép, a legtöbb felsős diák zsebében már ott van az okostelefon. De Magyarországon a legtöbb iskolában még azon vitatkoznak, milyen fegyelmezési eszközökkel tiltsák ki az okostelefonokat az órákról, nem azon, hogy milyen pedagógiai eszközökkel építsék be az oktatásba. Mindezzel kapcsolatban az új Nemzeti alaptanterv tervezete korszerű gondolatokat fogalmaz meg, de ma nem tudni, hogy mindebből mi valósulhat meg. Emellett a kormányzat tavaly azt ígérte: százezer informatikai eszközt ad az iskoláknak. De hiába, ha a 21. századi technológiához 19. századi módszerek párosulnak. F. Szabó Kata

Szerző

Mikor fogsz meghalni? - Gyerekeknek segítenek feldolgozni a gyászt

Publikálás dátuma
2019.06.22. 19:51

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Amióta öt évvel ezelőtt célul tűzte ki a Napfogyatkozás Egyesület, hogy a felnőtt gyászfeldolgozó foglalkozások mintájára gyerekgyászcsoportokat is indít országszerte, összesen 8-10 ilyen terápiás alkalom valósulhatott meg. A 2017-ben nevet is kapott Reményvirág program fontolva halad: csoportot az elmúlt két évben nem tudtak indítani, anyagi lehetőségeikhez mérten elsősorban a szakemberképzésre koncentrálnak. A Swimathon adománygyűjtő kampány zárónapján, múlt vasárnap „összeúszott” 3 és fél millió forint most megnyitja a terápiás lehetőséget néhány ferencvárosi gyerek előtt.
Nem szeretjük, épp ezért nem is beszélünk a halálról. Rossz érzéseket kelt, tabu, ha más szóba hozza, nem igazán tudjuk, hogyan reagáljunk rá. Reagáljunk-e egyáltalán, vagy inkább passzívan ejtsük a témát és szó nélkül várjuk ki, amíg a másik a befogott fülek láttán továbblapoz. A jóléti társadalmakban minden azt sugallja, hogy nincs halál, vagy ha esetleg mégis volna, az csakis valaki másnak az életét érintheti. Aztán amikor hirtelen vagy nem is annyira hirtelen, de a szemellenzőtől sokáig rejtve maradón hozzánk is beállít, eszköztelenek vagyunk, és fogalmunk sincs, mit kezdjünk vele. Békési Tímea gyásztanácsadó szerint ma Magyarországon ez az általános: ilyen helyzetben az ember legtöbbször egyedül marad – maga sem látja, mit kezdhet a gyász kapcsán felgyülemlő érzéseivel, tüneteivel, és a környezete sem tudja, hogyan segítsen. A család és a barátok legtöbbször siettetnék a folyamatot, a gyászoló pedig, hogy ne „rontsa a hangulatot”, igyekszik alkalmazkodni a ki nem mondott elvárásoknak. Azzal azonban, hogy folyton eltereli a gondolatait a fájdalmáról, csak egyre mélyebbre ássa a sérüléseit.  

A gyerek szerencsére kérdez

A kilencvenes évek közepe táján, Polcz Alaine kezdeményezésére jött létre először hivatalos keretek között gyászfeldolgozást segítő szakmai közösség Magyarországon – a Napfogyatkozás Egyesület fő célja az volt, hogy szakítson az erős, a gyászon önmagát hamar túltevő ember idealizált képével, felélessze a gyászkultúrát és hangsúlyozza a gyászolás elengedhetetlen szükségét. Hála Polcz Alaine örökségének – mondja Békési Tímea –, a felnőtteket segítő gyászcsoportok mostanra az egész országban elterjedtek, ugyanakkor még jelenleg is nagyok a hiányosságok a gyerekek gyászát illetően. A Reményvirág program, mely Singer Magdolna gyásztanácsadótól kapta beszédes nevét, épp azért jött létre öt évvel ezelőtt, hogy válaszokat kínáljon a veszteséget átélt gyerekek számára, akik ahogy Békési Tímea mondja, szerencsére kérdeznek. „A veszteség az élet természetes része – folytatja –, viszont, ha gyerekkorában veszíti el valaki a szülőjét, testvérét, közeli hozzátartozóját, az azért nem nevezhető normatív krí­zisnek az ő életében. Egy-egy ilyen veszteség kapcsán óhatatlanul felmerül bennük, amit előtte nem is gondoltak volna: a szülő is meghalhat. »Te is meg fogsz halni? Mikor fogsz meghalni?« – kérdezik az életben maradt rokont, és bár ilyenkor annyira szívesen válaszolná rá az ember, hogy »Dehogy! Ne is feltételezz ilyen butaságot!«, ezzel már nem lehet őket leszerelni. Már látták, hogy bizony meg lehet halni, el lehet valakit végérvényesen veszíteni.” A kérdés tehát nem az, hogy mi is meg fogunk-e halni, hanem hogy vannak-e válaszaink a gyerekeink kérdéseire. Tímea tizenhatod magával, a Napfogyatkozás Egyesület tagjaival, felnőtt és gyerek hozzátartozókkal többek között azért kampányoltak, majd úsztak együtt a Swimathonon, hogy forrást teremtsenek egyrészt a segítőszakember-képzéshez, másrészt pedig – most épp – veszteséget átélt ferencvárosi gyerekek csoportos segítéséhez.  

Kisfiam, most öngyilkos leszek…

„Mélységesen hiszem, hogy a sikeres gyászfeldolgozás a személyiségfejlődésünk nagy lehetősége” – hívja fel a figyelmet Tímea arra a tényre, hogy gyerekkorban a személyiségfejlődés még nem opció, hanem a felcseperedés velejárója. Stációi vannak, és egy-egy korai veszteség bizony minden állomáson újra és újra előkerül. Újra és újra megdolgozásért kiált. Ha ez nem történik meg, az komoly pszichés tüneteket produkálhat a pánik reakcióktól a szorongáson át a pszichoszomatikus betegségekig. Emellett, állítja Tímea, aki addiktológiai problémákkal küzdő fiatalokkal is foglalkozik a Kék Pont Alapítvány berkein belül, a fiatalkori szerhasználat hátterében is nagyon-nagyon gyakran feldolgozatlan veszteség, trauma áll. Józsi (valójában nem Józsi, de most nevezzük így) kései gyerek, 11 éves volt, amikor az édesanyja felhívta a Margitszigetről, hogy el szeretne tőle búcsúzni, mert közvetlenül a beszélgetésük után öngyilkos lesz. Az anyának voltak korábban sikertelen öngyilkossági kísérletei, ez is csak egy újabb elkeseredett fellángolás, gondolhatta volna Józsi, ám a mama ezúttal biztosra ment. Amikor két évvel később váratlanul az édesapját is elveszítette, a kisfiú teljesen összeomlott. Harmincéves nővére gyámsága alá került, kvázi megmaradt az otthona, de nem tudott mit kezdeni a fájdalmával: szívni kezdett. Amikor 15 éves korában Tímeához került, az csak azért volt, mert az iskola az utolsó fegyelmi előtt kötelezően ki kellett, hogy utaljon számára családgondozói és addiktológiai segítséget, hogy aztán „nyugodt” lelkiismerettel végérvényesen kicsaphassa. „Ez a gyerek egy drogos semmirekellő, mondta az igazgató, tönkre fogja tenni a családját!” A kezdeti elutasítást követően, ahogy a bizalom erősödött kettejük között, a gyerek egyre jobban megnyílt. Elmondta, azért nyúlt szerhez, mert nem bírta elviselni azokat az érzéseket, melyek a szülei halála után kavarogtak benne. Sokat küzdöttek érte a családsegítővel, de a mai magyar rendszer problémákat elkendőző lelketlenségének iskolapéldájaként végül mégis elvették a nővérétől és állami gondozásba került. Ezzel együtt a terápiának mégiscsak lehetett némi értelme – legalábbis Tímea ebben bízik –, mert a fiú végül nem kallódott el. Úgy tudja, családja van és már nem drogozik.

A gyászcsoport az életről szól

A Reményvirág program az egyik legszemélyesebb és legnehezebb témában kínál segítséget, kapaszkodót a közeli hozzátartozójukat elvesztett gyerekek gyászában – ők, ha lehet, talán még inkább egyedül maradnak ilyen helyzetekben, mert az intézményrendszerben kevéssé ismerik a gyermekek korosztály szerinti gyászának sajátosságait. A Reményvirág programban alkalmazott finn módszer lényege, hogy a gyászoló gyerek saját korosztályában, hasonló sorsú gyermekek önsegítő csoportjában kap segítséget. A Swimathonon összegyűjtött 3 és fél millió forint jelentős részét segítőszakember-képzésre fordítják majd – a gyászterapeuták gyakran tapasztalják, hogy a gyerekekkel foglalkozó szakemberek (pedagógusok, iskolapszichológusok, szociális munkások, védőnők) is gyakran kérnek tőlük krízishelyzetekben segítséget, mert teljesen eszköztelennek érzik magukat. Nem könnyíti a helyzetüket, hogy már maga a „gyászcsoport” is mumus­szó, azt a tévképzetet kelti a gyerekekben, hogy nem elég a saját fájdalmuk, de még másokét is magukra véve „kell” együtt szomorkodniuk. „Pedig szó sincs szomorkodásról, vagyis épp csak annyiról, amennyit a gyerek adott szituációban igényel – magyarázza Békési Tímea. – Sokkal inkább játszunk, alkotunk, beszélgetünk, mesét hallgatunk. Minden alkalommal egy-egy téma kerül a fókuszba: emlékek, érzések vagy talán a legfontosabb, az erőforrásaink. Mi segít nekünk, ha szomorúak vagyunk? Ezt sem tudják a legtöbben, és nem csak a gyerekek. A sorstársi segítség gyógyító hatású, a gyászcsoport pedig az életről szól. Az élet igazán fontos dolgairól, ami sokszor csak a halállal szembesülve kerül napvilágra számunkra. Akkor bizony minden mérlegre kerül, mindent újragondolunk…”

Több mint 17 millió forintot gyűjtöttek a Swimathon négyhetes közösségi adománygyűjtő kampánya alatt különféle „jó ügyek” jótékonysági nagykövetei, akik a támogatásokért cserébe múlt vasárnap meg is úszták a magukét a Kőér utcai uszodában. Az adománygyőztes, több mint 4 millió forinttal, az otthon nélkül maradt emberek és családok támogatására gyűjtő Restart-projekt lett – utánuk a gyerekek gyászában segítséget nyújtó Reményvirág program kapta a legtöbbet, 3 és fél millió forintot. A világon a Swimathon az egyik legkedveltebb, sztárok és celebek arcával megerősített jótékonysági kampány és rendezvény, hatalmas hármas lehetőséggel: egyfelől hozzájárul az úszás mint egészséges sport népszerűsítéséhez, felhívja a figyelmet olyan fontos ügyekre, melyeket lehet, amúgy észre se vennénk, harmadrészt pedig közösséget kovácsol és mozgósít. Az első Swimathont 1987-ben rendezték meg Angliában Lady Diana kezdeményezésére – nyilván az ő személye extra népszerűsítő erővel bír, mindenesetre rögtön az első alkalommal 46 millió fontot sikerült adományokból összegyűjteni 33 civil szervezetnek. 2017-ben a hazai Swimathon kampány elnyerte a NIOK Civil Díját a Legsikeresebb Adománygyűjtő kategóriában. Tavaly 12, korábban itt támogatott projekt valósult meg, melyek között oktatási, kulturális, szociális, lakhatási, menekültügyi, művészeti, várostörténeti és közösségi programok voltak. 

Szerző
Témák
gyász gyerekek