Bajok a részeg tengerésszel

Moszkvában utca, Szentpéterváron metróállomás őrzi Pavel Dibenko emlékét. Az elnevezések túlélték a kommunista rendszert és a Szovjetuniót, pedig a névadó forradalmár nem az a történelmi figura, akire bárki is büszke lehet.

Száz évvel ezelőtt, 1919 júniusának végére megpecsételődött a Tanácsköztársaság sorsa. Hiába repült Szamuely Tibor Moszkvába, hiába kért katonai segítséget személyesen Lenintől, a bolsevikok nem sokat tehettek magyar elvtársaikért, mert maguk is szorult helyzetbe kerültek a polgárháborúban. Ejteni kellett a tervet, hogy az orosz és a magyar Vörös Hadsereg egyesíti erőit Galíciában, illetve román területen. A szovjethatalom ukrajnai gondjait részben Pavel Dibenko (1889–1938) fegyelmezetlensége okozta. A hadosztályparancsnok, dacolva kormánya utasításával, nem a Don-vidék felé fordult, hanem a Krím félszigetet szállta meg, ahol rövid életű szovjetköztársaságot kiáltott ki. Mint életében annyiszor, ezúttal is mellékszereplő volt – de nem elhanyagolható.

Gyáva hős

A Trockijjal (is) szembeszegülő fiatalember karizmatikus figura volt. Ebben egyetértettek kortársai, de ez a leghízelgőbb, amit mondtak róla. Amúgy a töredékes emlékekből egy faragatlan, iszákos, kegyetlen férfi képe rajzolódik ki. A bolsevik párt entellektüel vezetői nem bíztak benne, lenézték, de rendre megbocsátottak neki, mert a szolgálataira igényt tartottak. Életének alig fél évszázada bővelkedett elképesztő fordulatokban. Volt matróz és miniszter, öt különböző rendszer börtönét járta meg. Háromszor tüntették ki bátorságáért, egyszer gyávaság miatt hadbíróság elé állították. Többször is elárulta korábbi bajtársait. A hírhedt sztálini tisztogatásokban előbb a tettesek, majd az áldozatok oldalán szerepelt.

Az ukrán parasztfiú először a cári rendszerben került rács mögé, amiért zendülésben vett részt a Balti Flotta egyik hadihajóján az első világháború alatt. Büntetésből gyalogosként a tűzvonalba vezényelték a német frontra, de ott tovább agitált a háború ellen. Ekkortájt már a bolsevikokhoz húzott. Megint bebörtönözték, csak az 1917-es februári forradalom szabadította ki átmenetileg. A flottát irányító bizottság, a Centrobalt vezetője lett, hogy aztán a nyári zavargások alatt az ideiglenes kormány tartóztassa le újból. A svájci emigrációból nemrég hazatért pártvezér, Vlagyimir Iljics még idejében leborotválta szakállát, és finnországi illegalitásba menekült.

Dibenko megint kiszabadult, és november 7-én részt vett a bolsevikok hatalomátvételében. Helsinkiben szervezte a puccsisták támogatására a Petrográd felé induló hadihajók legénységét. Ez fontos, bizalmi feladat volt, a matrózok nélkül esélyük sem lett volna a sikerre. Nyomban ezután, 28 esztendős korában haditengerészeti népbiztossá nevezték ki a forradalmi kormányban – alighanem ezzel akarta biztosítani a flotta lojalitását az új hatalom. Ám amikor három hónappal később német offenzíva indult a főváros ellen, Dibenko eltűnt egységei éléről, néhány cimborája és egy hordó tiszta szesz társaságában.

Nélküle tartóztatták fel az ellenséget az észtországi Narva-folyónál, Lenin dörgedelmes cikkben marasztalta el a Pravdában. Amikor végre előkerült, leváltották minden tisztségéből, kizárták a pártból, őrizetbe vették, majd vádat emeltek ellene. Közben a kormány úgy döntött, hogy sürgősen különbékét köt a németekkel, székhelyét pedig a jobban védhető Moszkvába helyezte át. A részeges forradalmár megúszta a felelősségre vonást. Az ingatag hatalom nem akart ujjat húzni a vörös tengerészekkel, akik Dibenko mögött álltak. A bukott népbiztos sértetten Szamarába távozott, és azzal gyanúsította Lenint, hogy ellopott 90 tonna aranyat. Aztán mégis meggondolta magát, a fővárosba sietett – újfent megbocsátottak neki.

Forradalmi románc

A szokatlan lágyszívűségben közrejátszott, hogy Dibenko kisugárzása nemcsak a matrózokra hatott: elbűvölte Alekszandra Kollontajt is. A népbiztos pedig egyike volt a rezsim három befolyásos asszonyának. (A másik kettő, Krupszkaja és Inessa Armand – Lenin felesége, illetve szeretője – nem vállalt magas hivatalt.) Dibenko és Kollontaj később össze is házasodott. Románcuk „forradalmi” volt: az asszony 16 évvel idősebb, művelt marxista, feminista, élharcosa a nők szexuális felszabadításának. A szenvedély és a közös ügy évekig áthidalta a szakadékot kettejük között. Szakításuk után Alekszandra Mihajlovna messzire akart menni, diplomata lett, a világ egyik első női nagykövete. Utólag elismerte, ő írta a férje 1923-ban kiadott memoárjait. Ismerőseik addig is sejtették, hogy a választékos szöveg nem az iskolázatlan férfitól származik.

Dibenko tábornoki rangban, számos kitüntetéssel fejezte be a polgárháborút. Említett kalandját, a Krími Szocialista Szovjetköztársaság megalapítását utólag felmagasztalták; szerencsés ötletnek bizonyult, hogy annak idején Lenin öccsét, Dmitrij Uljanovot kérte fel a szimferopoli kommün elnökének. Még a narvai győzelem dicsőségét is Dibenko aratta le – emlékszünk, azt a sorsdöntő csatát vedelte át harc helyett. A német előrenyomulást valójában egy régi cári tábornok irányításával állították meg az orosz erők, ami azonban kirítt volna a hivatalos „forradalmi” narratívából. (Az évforduló, február 23-a ma is nemzeti ünnep Oroszországban, csak már nem a Vörös Hadsereg, hanem „a haza védelmének” tiszteletére.)

1921 különösen sötét éve volt Dibenkónak. Szégyenletes szerepet vállalt a kronstadti matrózlázadás vérbefojtásában. Hátulról fenyegette a Finn-öböl jegén rohamra vezényelt katonákat, hogy agyonlöveti őket, ha megtagadják a parancsot. A szigeten fekvő erődítményt 12 napos elkeseredett küzdelem árán vették be. Dibenko rögtönítélő hadbírósága százszámra végeztette ki az önkényuralom ellen felkelő tengerészeket, akik demokratikus tanácshatalmat követeltek. Pedig „a forradalom büszkeségei” nélkül Leninék nem juthattak volna hatalomra 1917-ben, és a gyávasággal vádolt komisszárt is ők védték meg a kormány haragjától. Mégsem (vagy talán éppen ezért nem) kegyelmezett egykori bajtársainak.

Sztálin cinkosa és áldozata

Bár hősként ünnepelték, Dibenko stratégaként nem sokat ért. Szerény képességeit kegyetlenséggel igyekezett ellensúlyozni, amit ő úgy nevezett: „a vasököl módszere”. Pár hónappal Kronstadt után neki való feladat volt a tambovi parasztlázadás leverése, ott ugyanis nem reguláris ellenséggel kellett harcolnia, hanem nyomorgó és éhező muzsikokat terrorizálhatott. A civilekkel szembeni gátlástalan erőszak kimerítette a háborús bűnök fogalmát. Tüzérséggel lőttek szét falvakat, vagy túszul ejtették a hátrahagyottakat, és azzal fenyegetőztek, hogy ha nem adják meg magukat a hadikommunizmus és a kötelező beszolgáltatások ellen tiltakozó parasztok, megölik a nőket, aggastyánokat, betegeket és gyerekeket.

A szovjethatalom megszilárdulása után, a konszolidáció éveiben Dibenko magas, ám nem túl jelentős beosztásokat kapott a hadseregben. Közép-Ázsiában csempészeket üldözött. Bár nevezetes volt arról, hogy elvakultan gyűlöli a gazdagokat – a kommunista eszmékből nagyjából ennyit szűrt le –, a luxust azért nem vetette meg. A Volgai Katonai Körzet parancsnokaként egy hatalmas szigetet foglalt le magának, ahol vadászatokat és tivornyákat rendezett. Miközben Sztálin kiszorította vetélytársait a politbüróból, és „mérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében”, Dibenko karrierje is fölfelé ívelt. 1937-ben beválasztották a Legfelsőbb Tanácsba, és a leningrádi körzet élére helyezték át.

A szovjet hadsereget modernizáló Tuhacsevszkij marsall nem szívelte a megbízhatatlan, mulatozásairól elhíresült tábornokot. Nyilvánosan bírálta, le is akarta váltani. Ám a nagy tisztogatás éppen elérte a vezérkart, és Tuhacsevszkijt koholt vádakkal (szovjetellenes, trockista, német ügynök) bíróság elé állították. A bosszúéhes Dibenko ott ült a tanácsban, amely kimondta a halálos ítéletet. Hamarosan azonban kegyvesztett lett ő maga is. Megtették az erdőgazdálkodási népbiztos helyettesének, felügyelni a kényszermunkatáborokban zajló fakitermelést. De ez csak trükk volt, hogy elválasszák hűséges katonáitól: kinevezése után öt nappal letartóztatták. Groteszk módon azzal vádolták, hogy Tuhacsevszkij cinkosa. Az NKVD börtönéből már a tapasztalt túlélőnek sem volt menekvés. 1938 nyarán főbe lőtték.

Pavel Dibenko rendkívüli pályafutása még halálában is tartogatott egy fordulatot: Hruscsov rehabilitálta. „Emlékezetpolitikailag” igazhitű forradalmárt csináltak belőle, hős katonai vezetőt, aki a sztálini törvénytelenségek áldozata lett. Kultusza újult erővel buzgott fel a Szovjetunióban, utcákat neveztek el róla Donyecktől Szevasztopolig, szobrot állítottak neki, portréját bélyegekre nyomtatták, idealizált alakja több filmben is feltűnt. Bár mindvégig mellékszereplő maradt, páratlan életútja fájdalmasan sokat árul el a Szovjetunió születéséről és a bolsevik diktatúráról.