Kék arany: kincs, ami nincs

Publikálás dátuma
2019.06.30. 10:45

Drámai vízhiány sújtja India délkeleti részét. A példátlan válsághelyzet újabb intő jel a világnak, hová vezet a klímaváltozás, a túlnépesedés és a felelőtlen vízgazdálkodás.
Az indiai Csennai városában múlt csütörtökön eleredt az eső. Elsőre nem tűnik szenzációs hírnek, de ha jobban megnézzük… Tamilnádu állam fővárosában – a brit gyarmati időkből Madras néven ismert – háromszor annyian laknak, mint Budapesten. Ha irdatlan elővárosait is hozzávesszük, a földkerekség legnépesebb agglomerációi közé tartozik. A pár csepp eső pedig azért érdekes, mert legutóbb karácsony előtt láttak csapadékot arrafelé.  

Száraz kutak, halott folyók

A gyilkos aszályról minden szónál többet mondanak a Csennaiban készült fényképek, amelyek a napokban bejárták a világsajtót. Asszonyok turkálnak a repedezett földben, hátha a kiszáradt kútból sikerül kimerniük egy tálkányi vizet. Hatalmas tömeg tülekszik egy tartálykocsi körül, a feszült arckifejezések arról árulkodnak, bármire képesek volnának egy kis vízért. Szomjas makákók kóvályognak innivaló után kutatva, a kis majmok osztoznak az emberek sorsában. Egy műholdas fotópár a vidék legnagyobb tavát mutatja tavaly júniusban – és egy évvel később, ugyanazon a napon a tó kiszáradt medrét. Indiában nem ritkaság a vízhiány, inkább az a különös, ha a szolgáltatás zavartalan. De ez most nem a megszokott helyzet. Egy átlagos háztartás élete arról szól, hogyan szerzi be a túléléshez minimálisan szükséges mennyiséget a trópusi hőségben. A csapokat régóta hiába tekergetik, a fúrt kutak vize sós és koszos, de ez a kisebbik baj – mosásra így is megteszi –, a nagyobbik az, hogy ezek is elapadnak. Óvodák, iskolák, éttermek zárnak be. A szállodákból elmaradnak a turisták, vergődik az idegenforgalom. A metróban, amelyet milliók használnak naponta, kénytelenek voltak leállítani a légkondicionálást, a kánikula elviselhetetlen. A várost és környékét ellátó négy víztározó kiürült. Az India Times beszámolója szerint Csennai mindhárom folyója halott. Addig-­addig engedték beléjük a szennyvizet tisz­títás nélkül, hogy az egykor bővizű folyamok az aszály hatására sekély, büdös árkokká ­változ­tak a 21. században. Az ezredfordulón még hatezer kisebb-nagyobb tavacska, vízgyűjtő létezett a vidéken, ezekből mára 3896 maradt.  

Nagy úr a tankermaffia

A hatóságok mentik a menthetőt. Csúcsra ­járatják azokat az üzemeket, ahol az óceánból sótalanító eljárással (deszalináció) édesvizet állítanak elő, persze méregdrágán, mert a ­folyamat energiaigényes. A múlt heti válságtanácskozáson úgy határoztak, hogy külön­vonatokon szállítanak vizet a szomjazó ré­gióba. Naponta 10 millió litert, akár több száz kilométeres távolságból, szomszédos szö­vetségi államokból. A lakóépületeken néhány éve már kötelezővé tették az esővíz gyűjtését, de a kétszáz napja tartó aszály után nem sokat érnek a konténerek. Hiába minden igyekezet, az évtizedes nemtörődömséget, a sorozatos rossz döntéseket nem lehet egy csapásra jóvátenni. Példa erre Csennai büszkesége, az úgynevezett Technology Corridor, ahol feltörekvő informatikai cégek rendezték be központjukat. Csakhogy az utóbbi években felépült 150 óriá­si irodaház vízellátására senki sem gondolt. Az IT-birodalmak most home office-ra álltak át, alkalmazottaik zöme otthonról dolgozik, mert a hivatalokban sincs víz; ki-ki szerezzen odahaza, ahogy tud. Ez a divatos, jómódú lakónegyedekben sem könnyű feladat. Gyakori, hogy az új házakban nincs is vízvezeték, az ellátást tankerekkel oldják meg. 700 óriási lajtos kocsi járja a várost, általában 24 ezer liter befogadóképességűek, de akadnak köztük nagyobbak is. A vízszállítás óriási biznisz. A hatóságok nem győzik a munkát, a hasznot magáncégek fölözik le. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy maffiaszerű vállalkozások erőszakkal elveszik a környező mezőgazdasági területek vizét. A következmények lesújtók: sok farmer csődbe ment, az élelmiszer drágul. A bíróság már korábban kimondta, hogy a rablógazdálkodás tűrhetetlen, sürgősen törvénnyel kellene szabályozni, de a „tankerlobbinak” esze ágában sincs lemondani az extraprofitól – elég volt pár napig sztrájkolnia, hogy térdre kényszerítse az állami szerveket. A még működő közkutakat is bűnbandák ellenőrzik.  

A klímaapartheid

Odáig fajult a helyzet, hogy a vízhiány már nemcsak a legszegényebbek baja. Azelőtt pénzért mindig lehetett ivóvizet szerezni, de az utóbbi hetekben annak se mindig jut, aki felárat fizetne érte. Csak a leggazdagabbak tehetnek úgy, mintha minden rendben volna. Az ENSZ szakértője éppen e héten óvott ettől a forgatókönyvtől. A „klímaapartheid” azt jelenti, hogy milliárdosok rengeteg pénzért megmenekülhetnek az éghajlatváltozás pusztító következményeitől, míg a többség kénytelen elszenvedni azokat. Philip Alston, a világszervezet ausztrál különmegbízottja szerint az eddigi intézkedések nem védik meg az emberiséget a közelgő katasztrófától. Egy tavalyi kormányjelentés megállapítása szerint India történetének legsúlyosabb vízválságát éli át. A szubkontinensen 600 millió embert sújt a vízhiány – ez több mint az ­Európai Unió teljes népessége. Évente 200 ezren halnak meg, amiért nem jutnak elegendő tiszta vízhez, ami Debrecen lakosságának felel meg. Csennai riasztó példa arra, hová vezet a felmelegedés, a kevesebb csapadék, a felelőtlen gazdálkodás együtt. Az ivóvíz kincs. Kissé zavartan írjuk le ezt a közhelyet, annyira elcsépeltnek hat. Ám amikor az India Times blue gold, kék arany néven említi a tiszta vizet, az olvasók tudják, nincsen benne semmi túlzás.

Minden a vízről szól

A klímaváltozás legfőképpen a vízről szól, a felmelegedés súlyosan érinti ugyanis a Föld hidrológiai ciklusát – mondta Szöllősi-Nagy András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) professzora, aki az UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Programjának elnökeként évtizedek óta részt vesz a világ víztudományos életében. „Alapvetően az emberi tevékenység hatására változott meg az ipari forradalom óta a víz tér- és időbeli eloszlása. A klímaváltozás csak rárakódott erre a következményre – mondja a professzor. – Azt látjuk, hogy míg a népességnövekedés a 20. század folyamán háromszoros volt – 1900-ban kétmilliárd, 1999-ben hatmilliárd ember élt a Földön –, addig a vízkivételek mértéke a hatszorosára nőtt. Jelentősen megugrott a mezőgazdasági termelés, ami a globális vízhasználat nyolcvan százalékáért felelős. A víz­hiány lényeges szerepet játszik a migrációban is. Ezen a vidékről a városokba vándorlást kell érteni, ami döntően a vízhez kapcsolódik Afrikában és Délkelet-Ázsiában. Ha megváltozik a víz térbeli és időbeli eloszlása, akkor azok a kultúrák, amelyek évszázadokon keresztül a mezőgazdaságon alapultak, veszélybe kerülhetnek, és ha megszűnnek az öntözéses gazdálkodás feltételei, az ott élő emberek elvándorolnak. Elsősorban az eredeti lakóhelyükhöz legközelebbi nagyvárosba. Előrejelzések szerint 2050-re az emberiség hetvenöt százaléka városokban fog élni. A népesség pedig kilencmilliárdra nő, a legnagyobb növekedés Ázsiában várható, miközben a világ édesvízkészletének mindössze harminc-egynéhány százaléka található e földrészen.” A vízválság globális jelenség, annak ellenére, hogy a vízkészletek mindig egy adott helyen találhatók vagy nem találhatók. Ami mégis összeköti őket, az a hidrológiai ciklus és maga a klímaváltozás. „A probléma az, hogy ennek sokáig nem tulajdonítottunk jelentőséget – mondja a professzor. – Ez akkor vált egyértelművé, amikor kerestük az okát, hogy miért nőtt meg jelentősen az árvizek gyakorisága, és a kutatás során kiderült, hogy a klímaváltozás hatására megváltozott a hidrológiai ciklus is. Összefüggés van tehát aközött, hogy miként alakulnak ki például az árvizek a Tiszán, és mi történik Dél-Amerikában. Ez nem közvetlen hatásokban, hanem az összekapcsolt klímarendszereken keresztül érzékelhető. A hidrológiai ciklus, a vízpára szállítása, gőz, felhő, jég számos távoli hatás eredményeképpen működik. Persze vannak nagyon sokan, akik azt mondják, hogy ez már a science fiction kategóriába tartozik. Sokan viszont azzal érvelnek, és erre léteznek már globális vizsgálatok is, hogy ha három nagy szibériai folyó: az Ob, az Irtis és a Jenyiszej átlagos vízhőmérséklete 2 Celsius-fokkal megemelkedik, akkor az kikapcsolja a Golf-áramlatot, aminek jó néhány fokos hőmérséklet-csökkenés lenne a következménye Európa több országában is.”

Heti abszurd: Élvezet

Publikálás dátuma
2019.06.30. 10:10

Fotó: Népszava archív
„Mindez eddig is világos volt. De ennyire nyíltan nem beszéltek róla. Ám Demeter főigazgató most nyilvánosságra hozta.”
Már egy ideje vártunk valamiféle helyesbítést. Vagy pár szót arról, hogy igazából nem is akarták rossz színben feltüntetni a miniszterelnököt. Netán a hivatásos sajtóelhárító – közkeletű nevén a Miniszterelnöki Sajtóiroda vezetője – jelezhette volna, hogy elhatárolódnak. De nem. Semmi ilyen nem történt. A jelek szerint egy – „megveszekedett orbánistának” (saját jellemzése önmagáról) mindent szabad. A Petőfi Irodalmi Múzeum új vezetője nemrég egy „kedves kis történettel” indította azt az interjút, amelyet a 168 Óra újságírója készítette vele. Arra a kérdésre ugyanis, hogy bírja-e a gyűrődéseket, elmesélte, hogy előzőleg a miniszterelnök is ugyanazt vetette fel: bírja-e a támadásokat? Mire ő azt válaszolta, hogy ez a dolga. Innen érdemes pontosan idézni: „Ő megjegyezte, ez kevés, élvezni kell. Úgyhogy most élvezem.” Nagyon tanulságos. És nem Demeter Szilárd miatt. Aki nem tagadja, hogy Orbán Viktor feltétlen híve. Beszámol arról is, hogy kinevezése után rögtön közölte munkatársaival, 110 százalékig támogatja a kormány politikáját. Ettől nem függetlenül nőtt meg jelentősen egyik pillanatról a másikra az immár általa irányított intézmény költségvetése is. Hanem hát itt fehéren-feketén közhírré tétetett, hogyan is áll a mindennapokhoz Magyarország miniszterelnöke. Akiről régóta köztudott, hogy a harc élteti, s aki folyamatosan ellenségeket keres – és talál is –, miáltal jobban tudja végezni munkáját. Vagy esetleg pont emiatt képes ellátni feladatait. És élvezi. Örömforrás számára, ha bírálják, még inkább, ha támadják. A küzdés maga jelenti az éltető erőt, így irányítja országát. S honorálják is ezt az elszánt elhivatottságot, hiszen már negyedik ciklusát töltheti a miniszterelnöki székben. Mindez eddig is világos volt. De ennyire nyíltan nem beszéltek róla. Ám Demeter főigazgató most nyilvánosságra hozta. Még csak rossz színben sem tüntette fel az érintettet, minthogy senki sem cáfolta. Ha támadnak, nem elég elviselni, élvezni is kell. Ez a normális. Már akinek. Másnak meg az, ha vadászhat. Félreértés ne essék, nem emberekre. Bár Orbán Viktor első helyettesét amiatt is bírálták, hogy állatokra lő. Ráadásul e szenvedélyének milliós költségeit be sem írta a vagyonnyilatkozatába. Semjén Zsolt egy tévéműsorban meg is válaszolta az erről szóló kételyeket. E tevékenysége nincs összefüggésben képviselői, vagy kormányzati munkájával, tehát csak ne vessék a szemére. Különben is – és ez a lényeg –, „hogy politikai munkáját el tudja végezni, ahhoz kell egy családi háttér és kell egy normalitás, aminek nála része a vadászat is”. Valamint: úgy érzi, hogy a normalitást vesztené el, ha a „bulvársajtó hülyeségei miatt” megváltoztatná a magánéletét. Ez is tiszta beszéd. Csapataink harcban állnak, amit az élen állók vezetnek. Van közöttük, akinek az jelent élvezetet, ha őt támadják, de akad olyan is, akinek az, ha lőhet, mozgó célpontra, éles tölténnyel. Ilyen normális a nemzeti együttműködés rendszere. Etalon, bár még nem kötelező.
Témák
Heti abszurd

Gyógyíthatatlan világutazó

Publikálás dátuma
2019.06.29. 21:11

Táncos, modell, színésznő, világjáró, író – fogyatékkal élő. Mathie Charlotte nem mindennapi személyiség, nem mindennapi életúttal. Évtizedekig titokban tartotta fájdalmait, és keményen küzdött, hogy elérje célját. A ritka, örökletes betegséggel született fiatal nő a Visszhangnak mesélt arról, hogyan rekesztették ki, miután megtudták, hogy beteg, és milyen segítséget jelentenek neki az utazásai.
Kócos haj, álmos barna szemek, sugárzó mosoly, pizsama – így nyitott ajtót a francia fővárosban a táncos és színésznő Mathie Charlotte, aki aztán három napig látott vendégül a lakásában. A másfél szobás, tipikusan párizsi stílusú garzonban uralkodó bohém káosz mindjárt megtetszett.   Ledobtam a hátizsákom a félig kipakolt bőröndje mellé, és kávéval a kézben beszélgetni kezdtünk. Hamar kiderült, hogy a most 27 éves Mathie már gyerekkora óta táncos akart lenni, még jóval azelőtt, hogy megtudta volna, milyen súlyos, gyógyíthatatlan rendellenességgel kell élnie. Ennek ellenére sem adta fel az álmát. 

Táncosnak született

„Már gyermekkoromban is nagyon fájt a lában, de a többi diáknak is, ezért azt hittem, mindenki azt tapasztalja, amit én. Gyakran mondogatták a tanárok, hogy ne legyünk lusták, én pedig nem akartam gyengének tűnni, ezért nem ültem le akkor sem, mikor már alig bírtam állni. A többiek sem tették, márpedig ha ők el tudják rejteni a fájdalmat, akkor én is – gondoltam.” Azonban neki messze nehezebb volt a helyzete, ugyanis Ehlers-Danlos szindrómával (EDS) született. „Amúgy fogyatékos vagyok” – jegyzi meg mosolyogva, mintegy mellékesen két, utazásos történet között. Látva a döbbenetemet, elmeséli, hogy ez egy ritka, krónikus fájdalommal járó örökletes betegség, amit a kollagén felépítésének, feldolgozásának zavara okoz. A kötőszövetben található kollagén segít megelőzni a szövetek deformációját. Ha azonban eltér a normálistól, a szövetek rugalmasabbak lesznek, ami életveszélyes is lehet. Az EDS-ben szenvedőket gyakran depresszióval, krónikus fáradtság szindrómával diagnosztizálják (félre), mivel a szakemberek szegényes tudással rendelkeznek a betegségről. A téma kapcsán visszaemlékszik egy történetre, amit édesapja mesélt el neki, aki akkor épp zenészekkel dolgozott együtt. „Kétéves voltam, de amint egyedül maradtam a stúdió­ban, táncolni kezdtem. Az egész világot táncosként látom, számomra mindenben benne van a tánc(mozgás). Fiatalabb koromban nem értettem, hogy ha van sportért felelős miniszter, miért nincs a táncért. Politikus akartam lenni, hogy képviseljem a táncosokat, mert számomra ez volt a legfontosabb dolog a világon” – mondja nevetve. A szüleit persze nehéz volt meggyőznie arról, hogy művészeti iskolába mehessen. Aggódtak, hogy nem eszik majd rendesen és tablettákat szed, hogy sovány maradjon. Akkor még nem tudták, hogy sokkal nagyobb kihívások is lesznek ezen az úton. „Megküzdöttem azért, hogy azt tanulhassam, ami a szenvedélyem. Hiába voltak óriási fájdalmaim, a szüleimnek soha nem szóltam, mert attól féltem, az orrom alá dörgölik, hogy nem kellene ezt csinálnom. De a barátaimmal sem akartam megosztani, nehogy azt gondolják, hogy gyenge vagyok. Hiszen ők is táncosok voltak” – emlékszik vissza. 

Titokban szenvedett

Az orvosoknak sem árulta el, milyen állapotban van, mert félt, hogy nem engedik táncolni. Éppen ezért 18 éves koráig nem is diagnosztizálták nála az Ehlers-Danlos szindrómát. Ám amikor az óriási fájdalmak miatt elájult, már az orvosoknak is feltűnt, hogy valami nincs rendben. „Háromszor ájultam el egy hét alatt, így vizsgálni kezdtek. A vérteszt azonnal kimutatta, hogy valami probléma van. Bent akartak tartani a kórházban, de én csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan lesz egy verseny, amin ott kell lennem. Végül három hónapot feküdtem a dél-franciaországi Montpellier-ben. Mindennap újabb és újabb tesztek jöttek. Abba kellett hagynom a táncot, de megtaláltam a kiskaput. A tánc mellett színház- és filmművészetet is tanultam, színésznő lettem, így táncolhatok különböző filmekben anélkül, hogy szükség lenne orvosi engedélyre” – meséli. A legkedvesebb munkája eddig a Colors című film volt. A rendező egy fesztiválon bemutatott rövidfilmben látta meg Mathie-t, majd Facebookon írt neki üzenetet, hogy lenne egy szerep, amit kifejezetten rá szabtak. „A lányt a filmben szintén Mathie-nak hívják, problémás eset, afféle gengszter, aki nehezen találja meg önmagát, a saját értékeit és a helyét a társadalomban. Tökéletes szerep volt számomra kalandokkal, művészettel, veszéllyel” – mondja büszkén, miközben bájosan elneveti magát. Van benne valami titokzatosság, idővel rájövök, hogy Sophie Marceau-ra emlékeztet. A forgatásai alatt kezdetben csak a producer tudta, hogy Mathie beteg, így sokan nem értették, mikor egyszer csak leállíttatta a forgatást és kiszaladt a mosdóba, mert helyre kellett tenni a vállát! „Gyakran azt hitték, hogy afféle színésznői allűr, ha kiszaladok egy percre, pedig egyáltalán nem erről volt szó. Sokan azt sem értették, miért mosolygok az egyik pillanatban, a másikban pedig már nem. Végül az őszinteséget választottam, és elmondtam, hogy milyen betegséggel élek, hiszen ez is én vagyok. Ez tesz elég keménnyé ahhoz, hogy felkeljek reggel és igenis tovább menjek. Próbálok pozitív maradni, mert hiszek benne, hogy visszakapod, amit adsz.” Mathie mára megtanulta, hogyan oldja meg, ha kiugrik a térde vagy a válla. Mindent magának intéz, mivel Franciaországban, ha egy orvosnak nincs megfelelő képzettsége, és így tesz helyre egy kiugrott testrészt, börtönbe kerülhet, ha később bármi problémája lesz a betegének. Emiatt sokan nem vállalják a kockázatot és inkább visszautasítják a segítségnyújtást. Ez Mathie-vel is gyakran megesett. „Ilyenkor kerek perec megmondják, hogy sajnálják, de nem tudnak ellátni, így ha meghalok, az nem az ő hibájuk lesz. Inkább adnak morfiumot, váliumot vagy más gyógyszereket. Bármit, csak ellátni ne kelljen” – mondja Mathie. Bár már rutinos, azért bizonyos esetekben szüksége van a segítségére ahhoz, hogy ismét mindene a megfelelő helyre kerüljön. „Van, hogy egy idegent kérek meg, húzza meg valamelyik végtagomat, mert annyira fájdalmas” – mondja. 

Csakazértis

Miután 20 évig folyamatosan azt játszotta, hogy minden rendben vele, komoly váltás volt, hogy végre önmaga lehetett. Sokan viszont nem éppen úgy fogadták a hírt, ahogy azt ilyenkor várná az ember. Voltak, akik arról faggatták, hogy mit keres ebben az iparban, ha fogyatékos. „Sokáig gyűlöltem az állapotom, de aztán rájöttem, hogy ez tesz azzá, aki vagyok. Fáj, ha nevetek, de a sírás is ugyanolyan ­rossz,­ így a nevetést választom. Feladatomnak éreztem, hogy megmutassam az embereknek, milyen így élni. Hogy a sorstársaim is tudják, nem kell állandóan otthon ülni és elviselni a fájdalmat. Lehet másképp is. Lehet erős az ember akkor is, ha közben fáradt. A barátoknak, hozzátartozóknak pedig meg kell érteni, hogy hiába tűnik könnyebbnek bevásárolni egy Ehlers-Danlos szindrómás betegnek, mint elmenni vele és együtt megvenni, amire szükség van, az az önző megoldás.” Szerinte, ha a hozzá hasonló emberek segítséget kapnak, önállóbban is élhetnek. Ő például fogyatékosként is járja a világot, ha csak teheti, újabb és újabb városokat fedez fel. Sokszor csak a repülőjegyet veszi meg, és helyben találja ki, hogy is legyenek a dolgok. Ezért nincs kipakolva teljesen a bőröndje, gyakran csak pár napot tölt otthon. Szabadkozik is a rendetlenség miatt, de mint mondja, ha Párizsban van, annyit dolgozik, amennyit csak tud, hogy legyen pénze ismét útra kelni. Az utazásai alatt gyakran használja a couchsurfing-alkalmazást. Ennek tagjai lényegében megosztják egymással az otthonukat. Most épp Portugáliába készül, utána pedig Budapest a cél. Korábban többször járt Spanyolországban, megfordult Oroszországban és hét hónapot töltött az USA-ban, ahol élt Los Angelesben, New Yorkban, San Franciscóban, a texasi Austinban, Las Ve­gasban, Milwaukee-ban, Chicagóban és New Jerseyben. De felfedezte magának a Grand Canyont is. Mikor arról kérdezem, hogy mind­ezek közül melyik volt számára a legkedvesebb, meglepő választ kapok: Milwaukee. „Az egész amerikai út során ott volt először jóféle sajt és bor, arról nem is szólva, hogy mennyire nyugodtak ott az emberek” – mondja. Utazásainak nem csak az volt a célja, hogy világot lásson, szeretett volna kiszakadni abból a skatulyából is, amibe Franciaországban zárták. „Szükségem volt segítségre, amit a francia orvosoktól nem kaptam meg. Ezért 20 éves korom körül úgy döntöttem, elindulok, hátha máshol, más szabályokkal és környezetben több támogatásban részesülök. Bármerre jártam, barátokat szereztem, beszéltem velük arról, hogy fogyatékkal élek, amit kezdetben nem is akartak elhinni. Szerencsére a legtöbben nagyon nyitottan álltak a dologhoz – ez egyfajta terápia volt számomra. Akkor döntöttem el, hogy könyvet írok a tapasztalataimról, így a hozzám hasonlók láthatják, van más választásuk is, mint depressziósnak lenni. Persze állandó fájdalmak között élni nem könnyű, ez egy depresszív életforma. De segíthetünk egymásnak, hogy ne csak ez kerüljön fókuszba. Így talán mindenki elindulhat a saját útján és élhet egy izgalmas, gyönyörű életet ahelyett, hogy csak vegetálna” – fejti ki, és szavait kiválóan bizonyítja életformája is. Minden fájdalma ellenére nem hagyja magát, akkor sem, ha néha kórházba kerül. Már túl van egy szívrohamon, de mint mondja, inkább él egy élményekkel teli, aktív életet, mint évtizedeket egy szanatóriumban. Még úgy is, hogy ezzel az életstílussal hamarabb véget érhet az élete. Ez a pozitív energia sugárzik is belőle, lelkes, kedves és nyitott személyiség, aki tényleg igyekszik boldog lenni. Éjfélkor is gond nélkül leszaladunk egy sütiért a szemben lévő, tényleg fantasztikus francia pékségbe, és az első pillanattól a lehető legnagyobb természetességgel osztja meg velem a lakását, az ételét és a történeteit. Örülök, hogy az ő kanapéján kaptam helyet.

Rejtőzködő betegség

Franciaországban néhány száz Ehlers-Danlos szindrómás beteg él, ezt az állapotot láthatatlan fogyatékosságnak is nevezik, mert az érintettek egészségesnek tűnnek. Sokan éppen emiatt nem is veszik komolyan őket. A legtöbben úgynevezett egészségházakban élnek, ahol orvosok és nővérek felügyelik őket – ez térítésmentes. Aki ezt nem szeretné, otthon is lakhat, nekik a francia állam havonta 700 eurós támogatást nyújt, de ebből ott nyilvánvalóan lehetetlen megélni. Mathie-nek is dolgoznia kell ahhoz, hogy eltartsa magát. Törvény kötelezi ugyanakkor a betegeket, hogy a munkáltatót tájékoztassák az állapotukról, így aztán gyakran elesnek egy-egy munkától, hiszen inkább egy egészséges embert vesznek fel helyettük.

Szerző
Témák
portré utazó