Gyógyíthatatlan világutazó

Publikálás dátuma
2019.06.29. 21:11

Táncos, modell, színésznő, világjáró, író – fogyatékkal élő. Mathie Charlotte nem mindennapi személyiség, nem mindennapi életúttal. Évtizedekig titokban tartotta fájdalmait, és keményen küzdött, hogy elérje célját. A ritka, örökletes betegséggel született fiatal nő a Visszhangnak mesélt arról, hogyan rekesztették ki, miután megtudták, hogy beteg, és milyen segítséget jelentenek neki az utazásai.
Kócos haj, álmos barna szemek, sugárzó mosoly, pizsama – így nyitott ajtót a francia fővárosban a táncos és színésznő Mathie Charlotte, aki aztán három napig látott vendégül a lakásában. A másfél szobás, tipikusan párizsi stílusú garzonban uralkodó bohém káosz mindjárt megtetszett.   Ledobtam a hátizsákom a félig kipakolt bőröndje mellé, és kávéval a kézben beszélgetni kezdtünk. Hamar kiderült, hogy a most 27 éves Mathie már gyerekkora óta táncos akart lenni, még jóval azelőtt, hogy megtudta volna, milyen súlyos, gyógyíthatatlan rendellenességgel kell élnie. Ennek ellenére sem adta fel az álmát. 

Táncosnak született

„Már gyermekkoromban is nagyon fájt a lában, de a többi diáknak is, ezért azt hittem, mindenki azt tapasztalja, amit én. Gyakran mondogatták a tanárok, hogy ne legyünk lusták, én pedig nem akartam gyengének tűnni, ezért nem ültem le akkor sem, mikor már alig bírtam állni. A többiek sem tették, márpedig ha ők el tudják rejteni a fájdalmat, akkor én is – gondoltam.” Azonban neki messze nehezebb volt a helyzete, ugyanis Ehlers-Danlos szindrómával (EDS) született. „Amúgy fogyatékos vagyok” – jegyzi meg mosolyogva, mintegy mellékesen két, utazásos történet között. Látva a döbbenetemet, elmeséli, hogy ez egy ritka, krónikus fájdalommal járó örökletes betegség, amit a kollagén felépítésének, feldolgozásának zavara okoz. A kötőszövetben található kollagén segít megelőzni a szövetek deformációját. Ha azonban eltér a normálistól, a szövetek rugalmasabbak lesznek, ami életveszélyes is lehet. Az EDS-ben szenvedőket gyakran depresszióval, krónikus fáradtság szindrómával diagnosztizálják (félre), mivel a szakemberek szegényes tudással rendelkeznek a betegségről. A téma kapcsán visszaemlékszik egy történetre, amit édesapja mesélt el neki, aki akkor épp zenészekkel dolgozott együtt. „Kétéves voltam, de amint egyedül maradtam a stúdió­ban, táncolni kezdtem. Az egész világot táncosként látom, számomra mindenben benne van a tánc(mozgás). Fiatalabb koromban nem értettem, hogy ha van sportért felelős miniszter, miért nincs a táncért. Politikus akartam lenni, hogy képviseljem a táncosokat, mert számomra ez volt a legfontosabb dolog a világon” – mondja nevetve. A szüleit persze nehéz volt meggyőznie arról, hogy művészeti iskolába mehessen. Aggódtak, hogy nem eszik majd rendesen és tablettákat szed, hogy sovány maradjon. Akkor még nem tudták, hogy sokkal nagyobb kihívások is lesznek ezen az úton. „Megküzdöttem azért, hogy azt tanulhassam, ami a szenvedélyem. Hiába voltak óriási fájdalmaim, a szüleimnek soha nem szóltam, mert attól féltem, az orrom alá dörgölik, hogy nem kellene ezt csinálnom. De a barátaimmal sem akartam megosztani, nehogy azt gondolják, hogy gyenge vagyok. Hiszen ők is táncosok voltak” – emlékszik vissza. 

Titokban szenvedett

Az orvosoknak sem árulta el, milyen állapotban van, mert félt, hogy nem engedik táncolni. Éppen ezért 18 éves koráig nem is diagnosztizálták nála az Ehlers-Danlos szindrómát. Ám amikor az óriási fájdalmak miatt elájult, már az orvosoknak is feltűnt, hogy valami nincs rendben. „Háromszor ájultam el egy hét alatt, így vizsgálni kezdtek. A vérteszt azonnal kimutatta, hogy valami probléma van. Bent akartak tartani a kórházban, de én csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan lesz egy verseny, amin ott kell lennem. Végül három hónapot feküdtem a dél-franciaországi Montpellier-ben. Mindennap újabb és újabb tesztek jöttek. Abba kellett hagynom a táncot, de megtaláltam a kiskaput. A tánc mellett színház- és filmművészetet is tanultam, színésznő lettem, így táncolhatok különböző filmekben anélkül, hogy szükség lenne orvosi engedélyre” – meséli. A legkedvesebb munkája eddig a Colors című film volt. A rendező egy fesztiválon bemutatott rövidfilmben látta meg Mathie-t, majd Facebookon írt neki üzenetet, hogy lenne egy szerep, amit kifejezetten rá szabtak. „A lányt a filmben szintén Mathie-nak hívják, problémás eset, afféle gengszter, aki nehezen találja meg önmagát, a saját értékeit és a helyét a társadalomban. Tökéletes szerep volt számomra kalandokkal, művészettel, veszéllyel” – mondja büszkén, miközben bájosan elneveti magát. Van benne valami titokzatosság, idővel rájövök, hogy Sophie Marceau-ra emlékeztet. A forgatásai alatt kezdetben csak a producer tudta, hogy Mathie beteg, így sokan nem értették, mikor egyszer csak leállíttatta a forgatást és kiszaladt a mosdóba, mert helyre kellett tenni a vállát! „Gyakran azt hitték, hogy afféle színésznői allűr, ha kiszaladok egy percre, pedig egyáltalán nem erről volt szó. Sokan azt sem értették, miért mosolygok az egyik pillanatban, a másikban pedig már nem. Végül az őszinteséget választottam, és elmondtam, hogy milyen betegséggel élek, hiszen ez is én vagyok. Ez tesz elég keménnyé ahhoz, hogy felkeljek reggel és igenis tovább menjek. Próbálok pozitív maradni, mert hiszek benne, hogy visszakapod, amit adsz.” Mathie mára megtanulta, hogyan oldja meg, ha kiugrik a térde vagy a válla. Mindent magának intéz, mivel Franciaországban, ha egy orvosnak nincs megfelelő képzettsége, és így tesz helyre egy kiugrott testrészt, börtönbe kerülhet, ha később bármi problémája lesz a betegének. Emiatt sokan nem vállalják a kockázatot és inkább visszautasítják a segítségnyújtást. Ez Mathie-vel is gyakran megesett. „Ilyenkor kerek perec megmondják, hogy sajnálják, de nem tudnak ellátni, így ha meghalok, az nem az ő hibájuk lesz. Inkább adnak morfiumot, váliumot vagy más gyógyszereket. Bármit, csak ellátni ne kelljen” – mondja Mathie. Bár már rutinos, azért bizonyos esetekben szüksége van a segítségére ahhoz, hogy ismét mindene a megfelelő helyre kerüljön. „Van, hogy egy idegent kérek meg, húzza meg valamelyik végtagomat, mert annyira fájdalmas” – mondja. 

Csakazértis

Miután 20 évig folyamatosan azt játszotta, hogy minden rendben vele, komoly váltás volt, hogy végre önmaga lehetett. Sokan viszont nem éppen úgy fogadták a hírt, ahogy azt ilyenkor várná az ember. Voltak, akik arról faggatták, hogy mit keres ebben az iparban, ha fogyatékos. „Sokáig gyűlöltem az állapotom, de aztán rájöttem, hogy ez tesz azzá, aki vagyok. Fáj, ha nevetek, de a sírás is ugyanolyan ­rossz,­ így a nevetést választom. Feladatomnak éreztem, hogy megmutassam az embereknek, milyen így élni. Hogy a sorstársaim is tudják, nem kell állandóan otthon ülni és elviselni a fájdalmat. Lehet másképp is. Lehet erős az ember akkor is, ha közben fáradt. A barátoknak, hozzátartozóknak pedig meg kell érteni, hogy hiába tűnik könnyebbnek bevásárolni egy Ehlers-Danlos szindrómás betegnek, mint elmenni vele és együtt megvenni, amire szükség van, az az önző megoldás.” Szerinte, ha a hozzá hasonló emberek segítséget kapnak, önállóbban is élhetnek. Ő például fogyatékosként is járja a világot, ha csak teheti, újabb és újabb városokat fedez fel. Sokszor csak a repülőjegyet veszi meg, és helyben találja ki, hogy is legyenek a dolgok. Ezért nincs kipakolva teljesen a bőröndje, gyakran csak pár napot tölt otthon. Szabadkozik is a rendetlenség miatt, de mint mondja, ha Párizsban van, annyit dolgozik, amennyit csak tud, hogy legyen pénze ismét útra kelni. Az utazásai alatt gyakran használja a couchsurfing-alkalmazást. Ennek tagjai lényegében megosztják egymással az otthonukat. Most épp Portugáliába készül, utána pedig Budapest a cél. Korábban többször járt Spanyolországban, megfordult Oroszországban és hét hónapot töltött az USA-ban, ahol élt Los Angelesben, New Yorkban, San Franciscóban, a texasi Austinban, Las Ve­gasban, Milwaukee-ban, Chicagóban és New Jerseyben. De felfedezte magának a Grand Canyont is. Mikor arról kérdezem, hogy mind­ezek közül melyik volt számára a legkedvesebb, meglepő választ kapok: Milwaukee. „Az egész amerikai út során ott volt először jóféle sajt és bor, arról nem is szólva, hogy mennyire nyugodtak ott az emberek” – mondja. Utazásainak nem csak az volt a célja, hogy világot lásson, szeretett volna kiszakadni abból a skatulyából is, amibe Franciaországban zárták. „Szükségem volt segítségre, amit a francia orvosoktól nem kaptam meg. Ezért 20 éves korom körül úgy döntöttem, elindulok, hátha máshol, más szabályokkal és környezetben több támogatásban részesülök. Bármerre jártam, barátokat szereztem, beszéltem velük arról, hogy fogyatékkal élek, amit kezdetben nem is akartak elhinni. Szerencsére a legtöbben nagyon nyitottan álltak a dologhoz – ez egyfajta terápia volt számomra. Akkor döntöttem el, hogy könyvet írok a tapasztalataimról, így a hozzám hasonlók láthatják, van más választásuk is, mint depressziósnak lenni. Persze állandó fájdalmak között élni nem könnyű, ez egy depresszív életforma. De segíthetünk egymásnak, hogy ne csak ez kerüljön fókuszba. Így talán mindenki elindulhat a saját útján és élhet egy izgalmas, gyönyörű életet ahelyett, hogy csak vegetálna” – fejti ki, és szavait kiválóan bizonyítja életformája is. Minden fájdalma ellenére nem hagyja magát, akkor sem, ha néha kórházba kerül. Már túl van egy szívrohamon, de mint mondja, inkább él egy élményekkel teli, aktív életet, mint évtizedeket egy szanatóriumban. Még úgy is, hogy ezzel az életstílussal hamarabb véget érhet az élete. Ez a pozitív energia sugárzik is belőle, lelkes, kedves és nyitott személyiség, aki tényleg igyekszik boldog lenni. Éjfélkor is gond nélkül leszaladunk egy sütiért a szemben lévő, tényleg fantasztikus francia pékségbe, és az első pillanattól a lehető legnagyobb természetességgel osztja meg velem a lakását, az ételét és a történeteit. Örülök, hogy az ő kanapéján kaptam helyet.

Rejtőzködő betegség

Franciaországban néhány száz Ehlers-Danlos szindrómás beteg él, ezt az állapotot láthatatlan fogyatékosságnak is nevezik, mert az érintettek egészségesnek tűnnek. Sokan éppen emiatt nem is veszik komolyan őket. A legtöbben úgynevezett egészségházakban élnek, ahol orvosok és nővérek felügyelik őket – ez térítésmentes. Aki ezt nem szeretné, otthon is lakhat, nekik a francia állam havonta 700 eurós támogatást nyújt, de ebből ott nyilvánvalóan lehetetlen megélni. Mathie-nek is dolgoznia kell ahhoz, hogy eltartsa magát. Törvény kötelezi ugyanakkor a betegeket, hogy a munkáltatót tájékoztassák az állapotukról, így aztán gyakran elesnek egy-egy munkától, hiszen inkább egy egészséges embert vesznek fel helyettük.

Szerző
Témák
portré utazó

A jövő embere: a vega gyalogló

Publikálás dátuma
2019.06.29. 18:11

Fotó: Shutterstock
A klímaváltozásról szóló nyomasztó hírek hatására az ember hajlamos azt gondolni: egyéni szinten már nincs mit tenni. Pedig a változás kulcsa a kritikus tömeg elérése, a negatív folyamatok megállításához a kisebb-nagyobb áldozathozatalokon keresztül visz az út.
Nagyon nehéz pontosan meghatározni, hogy az egyes ember ténylegesen mennyivel járul hozzá a klímaváltozás mérsékléséhez, illetve a fenntarthatósághoz, és az is tény, hogy mára már olyan méreteket öltött környezetünk esztelen kizsákmányolása, hogy az egyéni felelősség önmagában már nem elegendő a változáshoz. A kritikus tömeg hatása ugyanakkor nélkülözhetetlen az egyre romló tendencia megfordításához – mondja Mayer Kinga, a hulladékmentes mindennapokat népszerűsítő környezetvédő aktivista. És ha valaki esetleg még mindig „egy fecske úgysem csinál nyarat” alapon nem gyűjti szelektíven a hulladékot, gondoljon arra, hogy minden személyes vállalásával a kritikus tömeget erősíti. Íme néhány, a túléléshez fontos és hasznos ötlet.  

Repülj kevesebbet!

Svédországban a közelmúltban jött létre a klímaváltozás ellen harcoló Flygskam (Repülés szégyene) nevű mozgalom, amelynek tagjai egyre inkább az alternatív közlekedési módozatokat választják, a Chalmers Műszaki Egyetem kutatói pedig megalkottak egy olyan kalkulátort, amellyel a fogyasztók könnyen kiszámolhatják a különféle közlekedési módozatok szénlábnyomát. A travelandclimate honlapon az útvonalat és a közlekedők számát megadva lehet kiszámolni a különféle közlekedési módok környezeti hatását. Például, ha két ember Budapestről Szarajevóba utazik, akkor vonattal vagy busszal 37 kilo­grammnyi a szén-dioxid-kibocsátás, személygépkocsival 88, repülővel pedig 133 kilogramm. Ennek a tizede is sok lenne egyénre bontva utazásonként! 

E-hulladék

Évente csaknem 50 millió tonna elektronikai hulladék keletkezik a világban, és csak körülbelül 15 százalékát hasznosítják újra, a többi szemétlerakókon végzi. Mindeközben számos ritka, az elektronikai eszközökben használt fémből már hiány mutatkozik. Itt is megoldás lehet az újrahasznosítás: az Environmental Protection Agency számításai szerint 1 millió mobiltelefon szétbontásával 18 kg aranyat, 200 kg ezüstöt, 7 kg palládiumot és 7500 kg rezet lehetne kinyerni. Jelenleg azonban úgy állunk, hogy e-hulladék formájában annyi réz tárolódik a szeméttelepeken, ami a bányászott mennyiség harmadának felel meg. Évente több mint 50 millió tonna elektromos hulladék termelődik, melynek mindössze 11,4 százalékát gyűjtik szelektíven, és annak is csupán egy csekély hányada hasznosul újra. Éves szinten nagyjából 100 millió mobiltelefontól válunk meg. Egy okostelefon súlya nagyjából 15 gramm, könnyedén kiszámítható, hogy mennyi szeméttől kíméljük meg a világot, ha nem a kukába dobjuk. 

Gyalog járj, tovább élsz!

Az Ant Forest applikáció a felhasználók mindennapi tevékenységét nyomon követve, a környezetbarát megoldásokat, a többi között az online fizetést vagy a környezetkímélő közlekedési eszközök használatát úgynevezett virtuális zöldenergiává konvertálja. Tízezer lépés megtétele után a felhasználók például csaknem 200 gramm, míg internetes jegyvásárlás esetén nagyjából 10 gramm virtuális zöldenergiát kaphatnak. Ezen felül pontoznak olyan környezettudatos döntéseket is, mint például, ha valaki nem kér eldobható evőeszközt az interneten rendelt étel mellé. Az összegyűjtött virtuális zöldenergia szintén környezetbarát célra használható fel: egy bizonyos mennyiség elérésekor a felhasználó nevében egy fát ültetnek el Kína sivatagos területein. A program rangsort készít, így versenyzésre ösztönöz. Eddig több mint 400 millió ember – vagyis a világ népességének öt százaléka – csatlakozott a kezdeményezéshez, és több mint 55,5 millió fát ültettek a pontgyűjtésük nyomán. Aki például a hétköznapokon gyalog közlekedik, és a lépésszámlálót nemcsak arra használja, hogy büszke posztokat tegyen ki a közösségi oldalakra, hanem a lépteit zöldenergiává konvertálja, egy év alatt, napi tízezer fölötti lépésszámmal, nagyjából 10 fa ültetéséhez járul hozzá. 

Kevesebb húst!

A kevesebb húsfogyasztással az élelmiszerek előállításához szükséges vízfelhasználás is csökkenthető. Aki csak hétköznap egyszer és hétvégén eszik húst, 11–35 százalékkal csökkentheti az élelmiszerek miatti vízfelhasználást. Aki a húst elhagyja, és helyette halat eszik, az állati zsírok helyett pedig növényi olajat használ, az 33-35 százalékkal mérsékli a vízfogyasztást. Aki egyáltalán nem eszik húst és vegetáriánus étrendet követ, az 35–55 százalékkal csökkentheti a „vízlábnyomot”.  

Lekapcsolt lámpa = kisebb vízlábnyom

A vízlábnyom fogalmát annak mérésére vezették be, hogy egy-egy termék előállítása mennyi vizet igényel. Európában a felhasznált vízmennyiség 44 százalékát az energiatermelés emészti fel, 24 százalékát a mezőgazdaság, 21 százalékát a lakossági vízellátás, 11 százalékát pedig az ipar. Egyetlen 60 wattos égő 12 órányi világításához 60 liter vízre van szükség.  

A csokoládé a legszomjasabb

Míg egy kiló gabona előállításához 500–4000 liter vízre van szükség, 1 kg hús 5000–15 000 liter vizet emészt fel, addig egy kiló csokoládé elkészítéséhez 17 196 liternyi vízre van szükség. Hogy lássuk az arányokat: tojás 196 liter vízből, paradicsom 214 literből, krumpli pedig 287 literből jut el az asztalunkig. Az adatok összessége különösen annak a fényében látszik pazarlásnak, hogy a világon előállított élelmiszer fele még azelőtt a kukába kerül, hogy egyáltalán eljutott volna a fogyasztóhoz. Ironikus, hogy a palackos ásványvíz több vízbe kerül, mint amennyi benne van, ugyanis egy palack elkészítésekor körülbelül 7 liter víz fogy, és akkor még nem beszéltünk a PET-palackok globális szennyező hatásáról.

Papírt, szelektíven!

A papíriparban gyakran környezetbarát megoldásként tekintenek arra a lehetőségre, hogy nem a régi erdőket vágják ki, hanem újakat telepítenek. Ez sem igazán jó módszer azonban, mert ezek az újonnan létesült monokultúrák gyakran kiszorítják az őshonos növény- és állatfajokat, emellett hatalmas mennyiségű növényvédő szerre és műtrágyára van szükség a fenntartásukhoz. Az újrahasznosítás ebben az esetben is kézenfekvő megoldás, mellyel nemcsak a fák egy része menekül meg, hanem újrahasznosítható lenne a hulladék egy része is, mely a becslések szerint a szemét 35-40 százalékát teszi ki.  

Italoskartonok a kukákban

Magyarországon 420 millió italoskarton végzi a lerakókon, újrahasznosítás nélkül. Ha mindenki szelektíven gyűjtené, azzal a 3400 tonnányi italoskarton-hulladék 6000 tonnára lenne növelhető, amivel évi 38 000 felnőtt fát lehetne megmenteni.
Szerző

Nem lesz krumplink, de nem ez lesz a legnagyobb gondunk

Publikálás dátuma
2019.06.29. 18:02

Fotó: AFP/ORLANDO SIERRA
A klímaváltozás egyik legismertebb hazai szakértője, Ürge-Vorsatz Diána azokkal ért egyet, akik szerint még van mód mérsékelni a klímaváltozás okozta károkat. Ehhez azonban teljes hátraarc kéne – állítja. A fizikus, klímakutató szerint elkerülhetetlenek a világméretű konfliktusok, és üdvös volna, ha meglátnánk a jeleket.
Miért van az, hogy most, amikor évek óta minden valamirevaló katasztrófafilm is a globális felmelegedésről szól, a politikai döntéshozók jelentős része még mindig megkérdőjelezheti a probléma valódiságát? Inkább úgy mondanám, hogy a mi generációnk az, amelyik döntési helyzetben van, és éppen ez a generáció az, amelyik még nem érzi, hogy ez a probléma az ő életét érdemben befolyásolná. Ráadásul a döntéshozók nagy része jól szituált, tehetősebb ember, az ő életüket – legalábbis ők úgy érzik – hosszabb távon sem befolyásolja a klímaváltozás, mert még meg tudják magukat védeni a hatások elől. Az előadásaim végén szinte mindig van, aki azt kérdezi, jó-jó, értem a problémát, de akkor én hova költözzek? Hol leszek védve? A másik gond, hogy ez a tehetősebb réteg a legnagyobb károsanyag-kibocsátó is, és a felelős politikai és üzleti döntéshozóknak ellenünk, vagyis saját magunk ellen kellene döntéseket hozniuk. Ha pedig valakit a számok győznének meg, azoknak mondom, hogy az emberiség tíz százalékához köthető a kibocsátások fele, és fordítva is igaz, az emberiség fele a teljes kibocsátás kevesebb mint tíz százalékáért felelős. Mi következik ebből? Ha semmi mást nem csinálnánk, mint rávennénk ezt a tíz százalékot, hogy csökkentse a kibocsátását az uniós átlagra, az a globális kibocsátást egyharmadával csökkentené! Ha hinni lehet a számításoknak és jóslatoknak, akkor már most is késő bármit tenni, mindannyian pusztulásra vagyunk ítélve. Ön hivatalból optimista, vagy osztja ezt a katasztrofális forgatókönyvet? Nem fogunk elpusztulni, legalábbis belátható időn belül semmiképpen sem. Nem az emberiség van veszélyben a klímaváltozás miatt, hanem a civilizációnk, ahogy azt ma ismerjük. De ez inkább tudományfilozófiai kérdés. Nagyon nehéz ma megmondani, hogy a klímaváltozás következményeképpen mikor és hol fog kitörni egy politikai konfliktus, amely háborúhoz, esetleg világháborúhoz vezet. Az biztos, hogy így lesz, de hogy hol és mikor, azt nem lehet előre látni. Sajnos nem vagyunk hajlandók szembenézni azzal, hogy hosszú távon mindenképp fenntarthatatlan, hogy a jelenlegi gazdasági rendszerünk az állandó fogyasztásnövekedéstől függ. Az egész modell csak úgy működik, ha növekedés van. Ez nem folytatható. Ha most hirtelen kitalálnának egy csoda technológiát, amely egy csapásra megoldja az éghajlatváltozást, azzal is csak egy problémát konvertálnánk át egy másikba. Mondjuk, mindenki elkezd elektromos autót hajtani, de akkor ott lesz a kérdés, mi legyen azzal a rengeteg akkumulátorral, ha elhasználjuk őket. Amikor annak idején kitalálták a belsőégésű motort, akkor a városok legnagyobb problémája az volt, hogy szinte belefulladtak a lócitromba. Mindenki rém boldog volt, amikor bepöfögött az első motorral hajtott autó. Micsoda tisztaság, gondolták, és látjuk, mi lett belőle. Aztán az elektromos autók akkumulátoraihoz szükséges néhány igen ritka anyag, amelyek függőséget okoznak majd a gazdaságban. Ennek már most megvannak a jelei, ez pedig újabb konfliktusokhoz vezet. A gyökerénél kellene megragadni a problémát, ehhez viszont egy teljesen új gazdasági modellre van szükség, amelyik nem a növekedési kényszerről szól. A fogyasztási javak egyre gyorsabb felhalmozása helyett olyasmire kellene koncentrálnunk, hogy nem biztos, hogy az a jó, ha többet keresel, hanem ha mondjuk kapsz plusz egy szabadnapot, amit a családoddal tölthetsz. Ez csökkenti a stresszt, növeli az egyén és a közösség boldogságszintjét, ami sokkal hasznosabb hosszú távon, mint a fogyasztásnövekedés. Az ilyen nagy változások általában csak valamiféle kataklizma után szoktak bekövetkezni. Ez azt jelenti, hogy előtte vagyunk? Szinte biztos, hogy lesznek kataklizmák, de talán nem fogjuk összefüggésbe hozni a klímaváltozással. Ahogy legtöbben a menekülthullámot is csak politikai problémának tartották, tartják. Miközben ma már tudjuk, hogy a helyi konfliktusok nagy része, amely elől ezek az emberek menekülnek, valamilyen erőforrásért – olajért, vízért, területért –, vagyis mindent egybevéve a gazdaság alapfeltételeiért robbannak ki. Léteznek aztán olyan éghajlattal kapcsolatos katasztrófák, amelyek annyira súlyosak, hogy kikényszerítik a változást. Az Egyesült Államokat például jórészt a 2015-ig tartó hosszú kaliforniai aszály kényszerítette a párizsi tárgyalóasztalhoz. Kalifornia termeli az USA élelmiszerkészletének a felét. A Central Valleyben, vagyis a Központi Völgyben onnan van a termőszezonban csak víz, hogy a Sierra Nevadában télen leesett hatalmas hótakaró tavasszal és nyáron szépen olvad és lefolyik a völgybe. Abban az évben a szokásos hómennyiségnek mindössze 29 százaléka volt a tél végére. Akkor jöttek rá, hogy hiába a mérhetetlen gazdagság, ha nincs a Sierra Nevadában hó, akkor nekik sincs miből termelniük. A pénzt nem lehet megenni és meginni. Egy háború, egy elhúzódó aszály vagy egy hurrikán is lehet kiváltója egy másfajta gondolkodásnak, de mondok ennél kézzelfoghatóbbat. Amikor 5-600 forint egy kiló krumpli vagy hagyma, nem gondolkodunk el azon, hogy ez hosszú távú probléma. Mit csinálunk akkor, amikor egy ország többé nem tudja megtermelni a saját élelmiszer-kultúrájának alapját? Ha ez mind az importtól függ? Mert ne legyenek kétségeink, a klímaváltozás a többi között azzal jár majd, hogy a burgonya valószínűleg nem fog megteremni Magyarországon. Persze lehet, hogy alkalmazkodunk, és egy idő múlva átállunk majd más típusú élelmiszerekre, de ez nem könnyű.

Ürge-Vorsatz Diana

Fizikus, klímakutató. Az ELTE-n asztrofizikából, a Kaliforniai Egyetemen környezettudományból szerzett diplomát. 2001-től a budapesti Közép-európai Egyetem környezetvédelmi tanszékének professzora. 2002 óta részt vesz az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testületének (IPCC) munkájában. 51 éves, hét gyermeke van.

Rendben van, drágul a krumpli, és lesz, aki nem fogja tudni megfizetni. De mit tehetnénk mi, magyarok a klímaváltozás lassításáért? Hiszen Magyarország ká­ros­anyag-kibocsátása még így is az uniós átlag alatt van. Innen nézve joggal mondják a vezetőink, hogy a 2050-es klímacél méltatlanul és aránytalanul nagy anyagi terheket róna az országra. Tény, hogy Magyarország szén-dioxid-kibocsátása jelentősen kisebb, mint Nyugat-Európáé. Viszont az ország energiafelhasználása gyakorlatilag leképezi az európai trendet. A felső 10-20 százalék fogyasztása sokszorosa a magyar átlagnak. Erről még nincsenek pontos adatok, mert a magyar kibocsátások nincsenek lebontva az úgynevezett jövedelmi tizedekre (decilisekre), mint mondjuk Nagy-Britanniában, de bízom bennem, hogy hamarosan elvégezhetjük ezeket a számításokat is. Már csak azért is fontosak volnának ezek a számok, mert a csökkentés akkor lehet igazán hatékony, ha a felső réteget célozza, és nem az egész lakosságból akarja „kipréselni”. Én például kötelezném, vagy legalábbis ösztönözném a nagy kibocsátókat és felhasználókat, hogy csak nulla energiaszintű vagy úgynevezett energia­pluszos ingatlanokat használjanak (ez olyan épület, amely a saját maga által felhasznált energiánál is többet termel – a szerk.). Egy ilyen technikával épített új ház ma már nem is kerül feltétlenül többe, mint a hagyományos. Ha rajtam múlna, a jelenlegi hatalmas ingat­lan­piaci aktivitást ebbe az irányba próbálnám terelni, és a családügyi támogatásokat is ilyen feltételekhez kötném. Mit gondol, mi ennek az akadálya? Egyetlen hatalom sem teszi meg, hogy a saját választói bázisa ellen hoz nagy költségigényű intézkedéseket. Az politikai öngyilkosság lenne. Ezért van az, hogy fűnyíróelv alapján próbálkozunk, vagyis fizessen mindenki. Ebből lesz aztán a sárga mellényes mozgalom és a hasonló „szegénységlázadások”. A szegényebbek tényleg nehezebben tudják csökkenteni az energiafelhasználásukat, aminek nemcsak az az oka, hogy az általuk használt eszközök kevésbé energiatakarékosak, hanem az is, hogy az ő lakásaik, házaik szigetelése gyenge minőségű, és nincs pénzük a felújításra. Ezt hívják energiaszegénységnek. Mindannyian tudjuk, miről van szó. Vagyis, ha jól értem, amíg a politikusok függenek a választóiktól, addig nem lesz változás a klímakérdésben sem? Az általános szavazóbázis álláspontja változik ebben a kérdésben. Nyugat-Európában legalábbis feltétlenül. És bár a klímakérdés nem pártpolitikai ügy, főleg nem jobb-bal kérdés, a legutóbbi európai parlamenti választás kampányában a klímaváltozás fontossága és a zöldek előretörése egyértelmű üzenet volt a nyugat-európai politikai vezetésnek, amit vettek is. A bázis üzent a politikának, hogy ez a kérdés neki nagyon fontos. A német kormány például a választások előtt még blokkolni akarta a 2050-es zéró kibocsátási célt, de aztán jöttek a szavazók. Nálunk nem jöttek. A kelet-európai országok többségében a szavazók egyelőre nem várják el a politikától, hogy kemény lépéseket tegyen a klímavédelem ügyében, és – ahogy mondtam – egy kormánytól nem várható el a politikai öngyilkosság. De vannak biztató jelek nálunk is. Egyrészt furcsa módon a legnagyobb energiafelhasználók, a magyarországi nagyvállalatok közül egyre többen tesznek erőfeszítéseket az energiahatékonyság és a környezettudatos gazdálkodás irányába. Másrészt ott vannak a fia­talok, akik egyre aktívabbak, mert rájöttek, hogy az ő jövőjüket tesszük éppen kockára. Rengeteg olyan bejegyzés születik nap mint nap a közösségi oldalakon, hogy felelőtlenség ilyen helyzetben utódot a világra hozni. Szívtépő olvasni, hallani ezeket a segélykiáltásokat, de közben fel­emelő látni, hogy egy tizenhat éves lánynak, Greta Thunbergnek sokmilliós követőtábora van a klímakatasztrófa elleni harcban.
Szerző