Egész Európára, sőt, a világra kiterjedő háború folyik 2016 óta a liberális világrend és a nacionalista-populista erők között. Az európai fronton a május 26-i választás a liberális európai rend partraszállását, és az európai nacionalista, szuverenista, illiberális erők legyőzését hozta. A partraszállás idején, az európai győztesek ugyanazt kínálták, mint amit az I. majd a II. világháború, illetve a hidegháború végén a rossz oldalon álló nemzeteknek és elitjeiknek: aki először ugrik ki, áll át, az jutalmat kap, aki másodszor, azt nem büntetik, s aki végsőkig kitart a rossz oldalon, az magára vessen. Magyarország az I. és a II. világháború végén, elitje hibái miatt nem akart, tudott kiugrani – megbüntették. Viszont a hidegháború első átállói közé tartoztunk – jutalmat is kaptunk. Most ismét azok közé tartozunk, akik ellenállnak a megújuló Európának – meg is fognak büntetni érte.
Téves orbáni tájékozódás
1916 után a magyar elit nem értette merre tart a világ, ahogy Sztálingrád után a Horthy-rendszer vezetői. 1985 gorbacsovi fordulatát Kádár nem fogta fel, de megértették mind az ellenzéki, mind a párton belüli reformoldalon, hogy lehetőség van a váltásra, s megszabadultak Kádártól. 2017 óta Orbán veszítette el a tájékozódását a világban, s hitte, hiszi azt, hogy Európa szélre, nacionalista irányba tart. Emberei vagy ostoba lakájok – Németh Szilárdtól Semjén Zsoltig, Szijjártó Pétertől Kósa Lajosig, akik helyeselnek neki, vagy cinikus machiavellisták – Rogántól Szájerig, Gulyástól Balogig, Trócsányitól Lázárig -, akik jobbnak látják kétségeiket elhallgatni, bár nálunk is jobban látják, hogy vezérük őrült politikát visz. Orbán nemcsak eszmei hibát vét, hanem pragmatikus gyakorlatit is: sikerült Németországgal, egyetlen szövetségesével szembe kerülnie. Mindenki tudja, hogy békét kellene kötnünk, de nincs senki, aki véghez vinné. Száz év alatt harmadszor veszítünk, s leszünk az új Európa páriái.
A küzdelem az európai középosztály lelkéért folyt. A nacionalista-populista erők érthetően és népszerűen fogalmazták meg az alsó középosztály globalizációs veszteségeit és sérelmeit. A nemzetállam rendcsináló és védelmező erejét kínálták alternatívaként. Csakhogy a globalizációba bekötött, annak előnyeit élvező európai közép- és felső közép, a városi középosztály se Brexitet, se „sárga mellényes” forradalmat nem akar, hanem békét, biztonságot és nyugalmat, gyermekei jövőjét biztosító környezetvédelmet, egészségügyet és oktatást. Szociálisabb és zöldebb, dinamikusabb és határozottabb, reformált Európát – nem erősebb, ám a világpiacon pehelykönnyű nemzetállamot.
Eltérő pártstratégiák
Négy európai szintű pártstratégia működött. Macroné, aki azt javasolta, hogy a szélsőségekkel szembeni népszavazássá alakítsák át az egymással összefogó Európa-párti erők az EP-választást, egyesítsék a közép szavazatait. Programját megadta korábbi Sorbonne-beszédében, majd nyilatkozataiban. Ezt megfogadták a franciákon kívül a lengyelek, a szlovákok, sikerült is, meg nem is. Magyarországon én is ezt javasoltam: megbukott. Macron a népszavazás-koncepcióval megsemmisítette a hagyományos jobb- és baloldalt, s egyedül maradt Le Pen szalonképtelen pártjával szemben – mindent megnyert.
A Merkel-stratégia nagykoalíciós. Európai együttműködést alakítottak ki a néppárti, szocialista és liberális erők között azzal, hogy a későbbi európai koalíció érdekében mindenki függessze fel, zárja ki saját bajcsinálóit. Megegyeztek, hogy megsemmisítenek minden szélsőjobbal kötött koalíciót, ugyanakkor megszabadulnak a „piszkos” konzervatív, szocialista és liberális pártoktól. Ezt játszották végig, s játsszák ma is Spanyolországban és Szlovákiában, Romániában és Ausztriában, Csehországban és Magyarországon, több-kevesebb sikerrel. A zöldek kibontott vitorlákkal hajózni kezdtek a meginduló civil és fiatal, világméretű zöldhullámon. A senki által észre nem vett offenzíva a szocialistáké, akik új programokkal visszaszerezték az ibériai félszigetet és Skandináviát, plusz Timmermans révén Hollandiát. Miközben a kelet-európai „piszkos” baloldal – a Smer, a PSD – megrendült, a nyugat-európai „tiszta” baloldal megemelkedett. Nem igaz, hogy csak régi baloldal van, az SPD és az MSZP hanyatlása elfedi előlünk, hogy megújulás történt a spanyol, a portugál és a skandináv pártokban.
Először Spanyolország állt át, amikor a parlamenti választásokon sikerült elszigetelniük a Vox szélsőséges erejét, s bemutatni egy olyan mediterrán országot, amely képes békés átmenetre egy gazdasági és társadalmi válságból a konszolidációba, a feneketlen korrupcióból a megtisztulásba, és kísérletet tesz az egész Európát feszítő nemzetiségi kérdés tárgyalásos megoldására. A Sánchez-kormány kisebbségből, kényes ügyek – így a katalán-, a menekült- és a nőkérdés - vállalásával többségbe került, megbízható európai szövetségesévé vált a Merkel-Macron tengelynek. Másodiknak Szlovákia „ugrott ki”, amikor a Smer emberei, Pellegrini miniszterelnök és Šefčovič elnökjelölt, Timmermans figyelmeztetéséből és a választók nyomásából megértették, hogy engedniük kell a liberális civil Čaputová győzelmét, Fico háttérbe szorítását, ha nem akarják a Smert kizáratni az európai szocialista frakcióból és Szlovákiát súlyos hátrányba hozni. A románokat Szebenben egyszerre „nevelte” az európai néppárti és a szocialista frakcióvezetés, Johannis biztosította a kiugrás egyik oldalát és a néppárti győzelmet, Cioloş az „új liberalizmust”, s végül a Legfelsőbb Bíróság Dragnea választások utáni azonnali elítélésével megszabadította a PSD-ét ballasztjától.
Ausztriát politikai földrengés rázta meg az „ibizai történettel”, amely a néppárti Kurznak lehetővé tette, hogy megszabaduljon Strachétól, kimeneküljön a kellemetlen koalícióból. Csehország következett Babis korrupciós ügyével és százezrekkel az utcán.
(A mellékszíntéren, soha nem látott politikai egységben az ukránok elnökké választották Zelenszkijt, abban a reményben, hogy békét köt Oroszországgal, belső békét az ukránul és oroszul beszélők között, és kivezeti Ukrajnát a korrupció mocsarából. A törökök ellensúlyt állítottak a nagyvárosokban, mindenekelőtt Isztambulban Erdoğannak. Izraelben Orbán mentora, Netanyahu nem tudott kormányt alakítani, hatalma megroppant.)
Gyors fordulat az európai politikában
A francia és a német politikai páros teljes sebességre váltott. A felszínen huzakodnak a tisztségek elosztásán, a háttérben döntenek az európai stratégia kérdéseiben. Merkel és Macron lezárták a szélsőjobboldali veszély dossziét, és hozzáláttak a globális európai feladatok megoldásához. A német politika, bizonyosan Merkel központi szerepével, többé-kevésbé átvette Macron javaslatait és pragmatikusan hozzálátott megvalósításukhoz. Azonnal az Európai Tanács elé terjesztették Macron javaslatát a károsanyag-kibocsátás 0-ra való csökkentéséről 2050-ig. Ezzel Merkel és a zöldek Németországa világossá tette, hogy komolyan gondolja a szénbányák és erőművek leállítását Weber és a CDU szénlobbijával szemben. Kipróbálták az európai szolidaritást, és a cseh, lengyel, illetve magyar vétó megmutatta, hogy kire lehet, s kire nem lehet számítani.
A legfontosabb újdonság, hogy a német politika a poszt-Schäuble-i korba lépett. Úgy néz ki, elfogadja, hogy a fizetési mérlegben felhalmozott többletet európai szintű környezeti, informatikai, energetikai és infrastrukturális beruházásokra lehet és kell fordítani. Ehhez alakítja a német EU-politika mellett a német és ezen túl az európai globális politikát is. Merkel és Macron, nyilván a mögöttük lévő szakértők és a tőke támogatásával eldöntötték, hogy az amerikai-kínai informatikai-kereskedelmi háborúban Kína mellé állnak, vagyis a multilaterális kereskedelmet és a technológiai cserét választják a bezárkózás politikája helyett.
Merkel elküldte bizalmi emberét, talán potenciális utódát, Peter Altmaiert Kínába, Németország, sőt, Európa nevében tárgyalni. Altmaier elsőként elismerését fejezte ki Hszi „Made in China 2025”-ös stratégiája, mint „nagyon észszerű terv” iránt, amely követendő lehet Európa számára. Egyértelművé tette, hogy a Huaweinek helye van az európai 5G hálózatok fejlesztésében, viszont cserébe követelte, hogy az Ericssont és a Nokiát Kína engedje be a legnagyobb kínai mobilszolgáltató, a China Mobile 5G versenytárgyalására (a China Mobile-nak 1 milliárd előfizetője van, és a 40 legnagyobb kínai városra írnak ki most versenytárgyalást). A kínaiaknak jól jön az európai kiút, ahogy az európaiaknak a kínai, már csak Hszinek kell rábólintania az oszakai G20-on. Altmaier elfogadta a kínai beruházási terveket Európában, sőt, közös infrastrukturális beruházásokat javasolt. Tárgyalásai megerősítik azt a macroni javaslatot, hogy Európának közös iparpolitikára van szüksége, amelyből nem kizárnák Kínát, Japánt és Indiát, hanem bevennék. Ehhez kapcsolódik, hogy Macron elsőként tárgyalt Modival, India újraválasztott vezetőjével, megerősítve az indiai-francia és az indiai-európai kapcsolatokat. És Altmaier igen buzgó volt, hiszen kínai látogatása előtt ellátogatott a szentpétervári gazdasági fórumra, ahol orosz partnerével megállapodott, hogy a szankciókkal nem érintett gépeket Németország szállítani fogja orosz gáz ellenében. Miközben Trump mindenkivel szakít, Európa tartós szerződéseket kötött Japánnal és Kanadával, kiegyezik Kínával és Indiával, tűzszünetet köt Oroszországgal.
De Altmaier legérdekesebb kísérlete csak ezután jött. A sanghaji Tongji Egyetemen tartott előadásában arról beszélt, hogyan építette ki egy diktatúra és háború után Németország nyugati fele a szociális piacgazdaságot, s miért mehetne át Kína fokozatosan egy békés, európai típusú, szociális piacgazdasági modellbe. Nemcsak gazdaságaink, de társadalmaink és politikáink is közeledhetnének, állította egy olyan időszakban, amikor a trumpi Nyugat éppen fenyegeti a kínai Keletet. Altmaier figyelmeztette a kínai vezetőket, hogy tűrjék békésen a hongkongi mozgalmat, ne alkalmazzanak erőszakot. Az európai modell-ajánlat mutatja, hogy a német és valószínűleg a francia politika meg van győződve arról, hogy nemcsak létezik elméletben és gyakorlatban európai modell, hanem e modell választott lehetőségként kínálkozik a diktatúrából való békés átfejlődésre Ázsiában, Afrikában vagy Latin-Amerikában, ne adj Isten, Magyarországon. Ez már a kezdeményező Európa, amely nem tárgya, hanem alanya a világpolitikának.
