N. Kósa Judit: Csónak és bánya a Krisztinában

Publikálás dátuma
2019.06.30. 13:45

Fotó: Lakos Gábor
Mégis, mit csinálnak ezek az emberek pont itt, ezen a kellemes, szecessziós polgárházon? Elmesélem.
Ballag az ember a Krisztinavárosban, már majdnem eléri a templomot, amikor egyszer csak megtorpan a Mészáros utca 4. számú ház előtt. Mozgalmas homlokzat, arányosan aszimmetrikus erkély- és ablakkiosztással, csinos vakolatdíszekkel, sőt a legfelső szintre még egy faácsolatú loggia is jutott – formáját a kapu feletti előtető visszhangozza. De nem ezért bámuljuk meg: hanem a két dombormű miatt, amelyek a földszinti kőlábazatot díszítik. Két férfialakot faragtak a kőtáblákra, izmos, félmeztelen figurákat. A baloldali egy áruval megrakott csónakban evez, a másik pedig bányász, görnyedve dolgozik a tárnában. Mégis, mit csinálnak ezek az emberek pont itt, ezen a kellemes, szecessziós polgárházon? Elmesélem. A Mészáros utca 4. alatt a XIX. század végén még két egyemeletes ház állt a nagy kert mélyén, amelyek először akkor kerültek be a hírekbe, amikor 1886 szeptemberében a falaik közt lelt hirtelen szívhalált tulajdonosuk, a mindössze negyven esztendős dr. Wachtel Aurél. A pénzügyminiszteri osztálytanácsost jeles zeneszerzőként és saját zenemelléklete „szakavatott és buzgó” szerkesztőjeként búcsúztatta a Pesti Hírlap, megjegyezve, hogy a komponista „szerzeményei között legcsinosabbak a magyar irályuak, melyekkel írójuk be akarta bizonyítani, hogy a zene legnemesebb válfajai is, a magyar rythmus és eszme fűzésnek szinte kimeríthetetlenül gazdag árnyalataival, a magyar zamat épségben tartásával, mind átalakíthatók”. Wachtel doktort mindazonáltal elsősorban a pénzügyminisztérium vezérkara búcsúztatta a krisztinavárosi templomban megtartott gyászmisén. Özvegye, született Schmidt Elza és leánya, Wachtel Aranka ezután még negyedszázadon át lakta, illetve hasznosította az épületeket, míg végül 1910 júniusában 87 ezer koronáért eladták az ingatlant egy bizonyos Sternfeld Ignácnak. Az új tulajdonos még az ősszel megkapta az építési engedélyt egy kétemeletes bérház felépítésére: a napilapokban közreadott hír szerint ezt idősebb Paulheim Ferenc építőmester tervezte és kivitelezte. (Ami csak azért érdekes, mert jó ideje Szőke Imre munkájaként élvez fővárosi védelmet a ház – szerzőségének azonban a korabeli közleményekben nincs nyoma.) S hogy ki volt Sternfeld Ignác? A Fővárosi Levéltárban őrzött végrendelete elejtett megjegyzéseiből és a róla szóló szórványos hírekből próbálhatjuk meg fölvázolni a portréját. Móri zsidó családból származott, kereskedőnek állt, huszonhárom éves korában feleségül vette a keszthelyi Schütz Rózát, akivel Budapestre költözött. Az Erzsébetvárosban éltek – hosszabb ideig laktak például a frissen kiépült Erzsébet körút és a Dob utca sarkán, a körút 42. számú házában -, a millenniumi pezsgést kihasználva pedig Sternfeld elérte, hogy mind több vállalat bízza meg a budapesti képviseletével. A Schibajeff orosz gépolajgyár, a Pratz feketefestékgyár, a bécsi Hutter és Schrantz ónozott sodronygyár készítményeivel kereskedett többek között, emellett bányatermékeket – „grafit, síkpor, zsírkő, kréta, súlypát” – importált. Dőljünk tehát hátra. Sternfeld Ignác névjegye található eszerint a Mészáros utca 4. homlokzatán. A két dombormű arra szolgál, hogy aki elhalad a háza előtt, tudja: egy kereskedő lakik ott, mégpedig olyasvalaki, aki a bányaiparban is érdekelt. Sternfeldék egyébként valóban ott éltek a krisztinavárosi bérházban, és ez az épület annyira közel állt a szívükhöz, hogy az 1914-ben megszövegezett végrendeletükben meghagyták két lányuknak, Flórának és Jankának, hogy „az általunk most családi házként lakott Budapesten Mészáros utca 4. alatt lévő háznak ezen családi jellege halálunk után is fenntartassék”. Nem tudom egyébként, Sternfeld Ignác esetében a családi kötődés győzött-e le minden más szempontot, vagy talán lányai voltak fegyelmezettebbek és céltudatosabbak az átlagnál, de tény, hogy a családfő cégtársai a lányok házastársai voltak. Flóra 1898-ban ment hozzá Hoffmann Gézához, Jankát pedig két évre rá a másik üzlettárs, Kemény Mór vette nőül. Ők ketten voltak a Sternfeld-cég első számú vezetői, és 1917-ben, amikor az alapító hatvanöt éves korában elhunyt, társtulajdonosokként – később Hoffmann vejével, dr. Kovács Jenő vegyészmérnökkel kiegészülve – változatlan néven és profillal vitték tovább a vállalkozást. Volt amúgy Sternfeld Ignácnak egy fia is, Jenő. De aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy ő volt a család fekete báránya: 1907-ben épp harminc éves volt, amikor a végrendelet első változatában szülei érezhető elégedetlenséggel jegyezték meg, hogy utódot még nem nemzett, egyúttal igen szigorúan meghagyták, hogy örökségként be kell érnie a Zichy Jenő utca 37. alatti háromemeletes bérházzal. Ez azonban aligha vette el a kedvét a vállalkozástól, mert 1921-ben például mint árdrágítót zárták börtönbe.
Schütz Róza 1931-ben hunyt el, és a házaspár végakarata értelmében különösen meglepő, hogy a következő év márciusában arról adtak hírt a lapok: Hajdu Lászlóné és Sternfeld Jenő házát, amely a Mészáros utca 4. alatti 298 négyszögöles telken áll, 100 ezer pengőért megvette Rosenfeld Manó és neje. Hajdu Lászlónéban Kemény Rózsit, Sternfeld Janka lányát tisztelhetjük. De vajon hogyan adhatta el a nagybátyjával együtt ezt a házat? Különösen, hogy a telefonkönyvek tanúbizonysága szerint továbbra is az épületben lakott a Hoffmann-rokonság, élén dr. Kovács Jenővel? Ezt sajnos nem tudom, de azt igen, hogy E. Kovács Éva, Sternfeld Ignác dédunokája később úgy emlékezett: a második világháborús ostrom után „Budapest legromosabb kerületében, a Mészáros utca 4. alatti családi otthonunkban” első dolga volt megalapítani saját mozgásművészeti iskoláját. És az emeleti lakásban működő táncstúdió, kevésbé fellengzősen két nagy szoba és egy zongora, igencsak nevezetes helyszínné vált: világbajnok tornászokat neveltek itt, és itt született meg a magyar művészi torna. E. Kovács Éva és alkotótársa, Berczik Sára Dienes Valéria orkesztikai iskolájának nyomdokain haladva alakította ki saját táncpedagógiáját, amit attól függően neveztek hol modern táncnak, hol mozdulatművészetnek vagy művészi tornának, hogy épp milyen szelek fújtak a kultúrpolitikában. A hatvanas évekre egész kultusz épült köréjük, hamarosan pedig már egyszerre százötven gyerek járt a „Mészi”-be. A stúdió hatvannégy esztendőn át, egészen a kétezertízes évekig működött. Amivel aztán igazán szépen elértünk a zenétől a táncig úgy, hogy közben ki sem mozdultunk erről a regényes sorsú, krisztinavárosi telekről.
Szerző
Témák
lelőhely

Történetek egy rendezőről – Horváth Ádám halálára

Publikálás dátuma
2019.06.30. 12:20

Fotó: Népszava
Alkotásaiban tovább él és ennél többet egy ember – egy művész – nem érhet el. Így azt a szomorúságot, amit a múlt héten elhunyt Horváth Ádám halála váltott ki, felülírja az öröm és a büszkeség, hogy ismerhettük őt, beszélgethettünk vele és tanúi lehettünk művészi pályája megérdemelt sikereinek. Tudomásul vesszük a megváltoztathatatlant, de a róla szóló, gyakran általa elmondott történetek ma is élővé teszik őt.
Több mint két évtizeden át dolgozott például Hofi Gézával. 1971 és 1994 között nyolc műsorát rendezte a tévében. Köztük voltak szilveszteri szórakoztató adások is. Azt mesélte, hogy tisztában voltak vele, ezeket a programokat a pártközpont hagyja jóvá. Ezért aztán kitalálták, hogy mindegyikben lesz egy kiugróan kritikus rész. „Azt kiszúrják, a többi átmegy” - idézte fel a cenzúra kijátszásának ősrégi, de általuk is sikerrel alkalmazott módszerét. Nem mellesleg annak kapcsán beszélt erről, hogy a médiatörvény – amely miatt egyébként alig két év után felállt a tévéelnöki székből is – gyakorlatilag lehetetlenné tette a munkát a rendszerváltás utáni időkben is. „Ma nincs ilyen beleszólás, de az intézmény annyira függ a pártkuratóriumoktól, a pénztől, hogy oda függetlenség” – fűzte még hozzá. Amúgy ez a több mint tíz évvel ezelőtti állapot, azóta a helyzet rosszabb lett, ám ez már más lapra tartozik. Horváth Ádám igyekezett függetleníteni magát a politikától, miközben persze mindenről megvolt a véleménye és megtalálta a módját is annak, hogy ezt közhírré tegye. Erre szolgált a Szomszédok, az első igazi magyar szappanopera, amelyet ő talált ki és fejlesztett az egész országot megmozgató eseménnyé. Egyik nagy találmánya volt, hogy a végén, amikor kiírták a szereposztást, a főszereplők afféle tétel-mondatokat mondtak el premier plánban, ami tovább erősítette a történetet és a nézők ezáltal közelebb kerültek a játszó személyekhez. A rendező erről így fogalmazott: „A teleregény alapja az volt, hogy három család életét mutassuk be, de mindennapi aktualitásokat is belevigyünk anélkül, hogy politikailag állást foglalnánk”. Ami persze így csak félig igaz. Ugyanis ezekkel a tétel-mondatokkal Horváth Ádám nagyon is politizált. Szereplőin keresztül elmondta véleményét az aktuális, az embereket és a közéletet foglalkoztató történésekről. Jellemző, hogy kezdetben valóban csak egy rövid mondat hangzott el a főhősöktől, később azonban ezek egyre hosszabbak, szinte mini-esszék lettek. A forgatásokon – mint egyéb megnyilvánulásaiban is – szigorú volt, de mindig nagyon emberi. Ezzel magyarázható, hogy – főiskolai, később egyetemi - tanítványai rajongtak érte, színészei pedig nagyon szerettek vele dolgozni. Ő ezt így élte meg: „Nagy ajándéka az életemnek, hogy forgathattam világhírű karmesterekkel, zenészekkel, majdnem minden magyar íróval, s kiváló színészekkel”. Ez a kölcsönös tisztelet nagyszerű alkotásokat eredményezett. És persze mindehhez szerencse is kellett. Elmesélte, hogy 1963-ban felajánlották, készítsen portréfilmet egy nagy zenészről. Neki kellett választania a zeneszerző Kodály Zoltán és a remek énekes, Székely Mihály között. Hosszas vívódás után az utóbbira voksolt. Röviddel a film bemutatója után a kiváló basszus meghalt. „Ha akkor másképp döntök, akkor a nagy magyar operaénekesről alig marad két kis felvétel” – mondta. Amúgy pedig ebben is úttörő volt: a Magyar Televíziónak és neki is ez volt az első portréfilmje. Amit aztán még rengeteg, nagyon igényesen, ugyanakkor korszerűen megalkotott mű követett. Horváth Ádám több műfajban is iskolát teremtett, ami nem volt nehéz, hiszen az ősi időkben a rendezők „mindenevők” voltak. Ha tévéjátékot, vagy drámát vitt képernyőre, akkor utána dokumentumfilm következett, majd egy opera, vagy balett, aztán vetélkedőműsor több helyszínnel. Akik ezekben közreműködtek, valóban profikká váltak, értettek a tévézés, a műsorkészítés valamennyi részéhez. De ez már a múlt. Az utóbbi húsz év már egészen másról szól. Nem csoda, hogy Horváth Ádám – és a hozzá hasonló szakemberek, akiket nyugodtan nevezhetünk „ősbölényeknek” – jó ideje éles kritikával figyelik, mivé lett, aminek az alapjait ők tették le. „Régen a több száz tévéjátékban megfordult az egész magyar- színész-rendező elit. Hitelesen tudtunk dolgozni. Most nem tudom, ki számít hitelesnek a televíziózásban” – fogalmazott egyszer. És felidézte, hogy annak idején – Vitray Tamás műsorvezetésével – nagy országos játékokat rendezhettek. A vidéki helyszínekre olyan – ma már legendás – riportereket küldhettek, mint Balogh Mari, Horvát János, Vértessy Sándor, Wisinger István. „Fiatalok voltak, izgatta őket, hogy élőben az ország különböző helyeiről lehet képet rajzolni egy játékon belül. És hitelesek lettek” – vonta le a végső tanulságot. Horváth Ádám – pályája megkoronázásaként – 2007-ben megkapta a Kossuth-díjat. Addigra már érdemes és kiváló művész volt, két különböző művészeti díj birtokosa, s az MTV örökös tagja. Az elismerések sokat számítottak neki, büszke is volt rájuk, de mégsem ezek határozzák meg pályáját. Hanem a művei, amelyek ma is nézhetők és még nagyon sokáig hirdetik: élt köztünk egy nagyszerű ember, aki rendező is volt.  
Frissítve: 2019.06.30. 12:28

Juhász László Görbülő: szereleM (eMlékeMnek)

Publikálás dátuma
2019.06.30. 11:11
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
„A következő hetek mesebelien harmonikusak, vagyis frankón megy minden. Igaz, idejük jelentős részét külön töltik.”
Ennek az iccakának annyi – dödögi ifj. F, miközben fáradtan, hazafelé vonszolja magát a belvárosban úgy éjjel kettő felé. – Egy lófaszt annyi, ha föladod, akkor persze, akkor annyi… A tüneményes tolmácslány, M meg ott szenved vagy inkább élvezkedik a franciái karmai között – mordul, és fordul, hogy kimentse a „tüneményest” a gallok fogságából, ám ebben a pillanatban épp csak el tud ugrani egy felé döngető kisbusz elől. A vezetőoldalon – derékig kilógva az ablakból – az egyik „kiskakas” kukorékol franciául, feltuningolt állapotban, mellette pedig a lány kacag önfeledten. Na, ebben a franciázásban már biztosan nem veszek részt – próbál magának humorkodni ifj. F, pedig miközben lányszöktetni indulna, a szex eszébe sem jut. Persze dehogynem, hisz valahányszor M-re gondol, vagy meglátja őt, a farka mindig intenzíven visszajelez, de tény, hogy ezúttal a lelke vagy mije főszerepel, szerelemről vagy inkább a szerelemvágyról dudorászva ott belül. Fesztivál van a városban. Nemzetközi. Jó néhány nyugati társulattal, ami a húszéves ifj. F-nek, a 70-es évek közepén, külön izgalom. Ilyenek a franciák is, akikkel – érthetetlen módon – éjjel-nappal együtt van a lány, pedig tolmácsnak szegődött melléjük, nem pesztrának! Amúgy ifj. F szerint jófejek a gallok. Rájuk jellemző lazasággal – hogy a faszba másként – balosok, hisznek a szocializmusban, de azt sem rejtik véka alá, hogy amit Magyarországon, illetve en bloc a „létezőben” tapasztalnak, az nem comme il faut. És a lány ezt mindig mosolyogva fordítja. Egyesek szerint a tűzzel játszik, de ifj. F erre magasról szarik: védjék meg a franciái, akikkel most is kvaterkál.
Ifj. F soha nem tud megtervezni semmit úgy, ahogy szeretné – főleg, leginkább és elsősorban a nőügyeit. És most, tessék: szinte percre pontosan, ahogy előre kigondolta: jön a lány. A tér északi csücskén lép be a kávéház óriási ablakain kiáradó fénybe. Karcsú, meg minden, meg az ismert mosoly, azok az egyszerre gyermekien kedves, cinikus és erotikus ferde vágású szemek! Húú! – buggyan ki ifj. F-ből a tátott szájú csodálat. M-nek sejtelme sem lehet arról, hogy másodperceken belül randizni fog, hogy a kávéház oszlopai mögül elé tornyosul az a mázsa közeli, 193 centi, akit ismer ugyan, de agit még nem adott neki, vagyis, nem érti: mire föl van itt ez a történés? A „Szia, téged várlak” shakespeare-inek nem mondható antré-je annyira sérti ifj. F saját fülét (nemhiába: színházi ambíciókkal és némi drámairodalmi olvasottsággal bír), hogy legszívesebben lelépne, de azok a szemek ragyognak felé, ráadásul az említett háromságból a cinizmus hiányával. Az első sör zutty, ahogy kell! A második a nem várt, gyors sikernek áldoztatik, a lány arcát gyönyörködve fürkészőn, néhány banális mondat kíséretében. A harmadiknál netovább, hisz nem a pia miatt ülnek itt, a macsós csajozós stíl pedig amúgy sem megy neki, főleg úgy, hogy a szinte folytonos szexuális vágyát elnyomja egy érzés, ami lenyugtatja, visszafogja… Könnyed beszélgetés kelléke lenne tehát a harmadik krigli, ha a partner – bár ifj. F szellemesen sziporkázik – néhány rövid, mosolyba öltöztetett válaszon túl részt venne ebben a társasjátékban, de M nem egy szószátyár teremtés, aminek ifj. F ekkor nem örül igazán. Később persze M nyelve is aktivizálódik, ami – lám, ezúttal minő boldogság – nem verbális haszontalanságokban merül ki.
A következő hetek mesebelien harmonikusak, vagyis frankón megy minden. Igaz, idejük jelentős részét külön töltik. M dolgozik és kemény néptáncpróbákon teszi még tökéletesebbé a testét, már ha ez még lehetséges. Ifj. F pedig abban a színházi műhelyben él, melyről erőst hiszi – mit hiszi: tudja –, hogy egyszer a honi dohos, poros színházművészet megújítója lészen. Grotowskit és Brookot rajongja, Gordon Craig színházába képzeli magát, miközben – jelentős egóját legyűrve – csicskásnak is elszegődne Ascherék mellé Kaposvárra… Szóval, van gondja doszt. Szerencsére M szülei sokat vannak távol, így legalább éjszaka találkozhatnak. Kis kavics a zsalura, vigyázva, hogy a spion albérlő észre ne vegye. Aztán azt, ami a szobában történik, akár hallhatja is. Van mit! M-nek nemcsak a teste izzik, vibrál, hanem a szeme is. Szerelmes, és ezt meg is vallja. Azt mondja: neki ez az érzés az igazi boldogság; többet jelent, mint a szex. Ifj. F kissé megroggyan a dupla súlyú vallomástól, merthogy M szerelmes, az nagyon is oké, hisz ő is az, de hogy a szex nem annyira..., vagy mi van…? Lehet, hogy nem olyan jó szerető, mint gondolja? M nagyon is jól tudja, mivel mit és mikor kell mívelni, de van olyan mutatvány, amire ő tanította meg, aminek a fortélyaiba ő vezette be a lányt. És ez azé', akárhogy is, na! Ifj. F – természetesen M-nek köszönhetően – hamar feledi önmagával szembeni kételyeit. Mindketten izgatottak: néhány nap múlva csodás élményük lesz. Ifj. F-nek a csak azon a napon megüresedő kéglijében reggeltől reggelig szerelmeskedni fognak. De: M nem kap szabadságot, ifj. F-nek pedig beraknak egy elmaradt előadást. Találkozás megint este tíz után. Ifj. F feltűnően zaklatott. Az előadás szar, ha nem is csupán, de jelentős mértékben, az ő hibái miatt. Fásultságot érez, kérdések cikáznak az agyában, melyek mellett felkiáltójelként tornyosul a szerelem, vagyis: M. Kissé megnyugszik. Szerelmeskednek, vagy valami hasonlóval próbálkoznak, illetve próbálkozik ifj. F, de van ez így: nem jön össze. M kedves, türelmes, ennek ellenére ifj. F kemény, macsós lépésre szánja el magát: megsértődik! A lányra! A miért kérdésének feltevésére sem gondol, nemhogy a válasz kutatására.
Ifj. F szivacsosodó memóriájában, közel fél évszázad múltán jönnek elő a kérdőjelek, de már nincs felelet, pedig a felesége is – aki az M-mel megbeszélt senior randira szállítja (lévén ifj. F már vezetni sem tud) – csak arra kíváncsi, azt feszegeti, hogy miért? Tomisén – motyogja ifj. F –, ez csak egy szerelem... emléke M-nek.
Témák
szerelem
Frissítve: 2019.07.02. 14:35