N. Kósa Judit: Csónak és bánya a Krisztinában

Mégis, mit csinálnak ezek az emberek pont itt, ezen a kellemes, szecessziós polgárházon? Elmesélem.

Ballag az ember a Krisztinavárosban, már majdnem eléri a templomot, amikor egyszer csak megtorpan a Mészáros utca 4. számú ház előtt. Mozgalmas homlokzat, arányosan aszimmetrikus erkély- és ablakkiosztással, csinos vakolatdíszekkel, sőt a legfelső szintre még egy faácsolatú loggia is jutott – formáját a kapu feletti előtető visszhangozza. De nem ezért bámuljuk meg: hanem a két dombormű miatt, amelyek a földszinti kőlábazatot díszítik.

Két férfialakot faragtak a kőtáblákra, izmos, félmeztelen figurákat. A baloldali egy áruval megrakott csónakban evez, a másik pedig bányász, görnyedve dolgozik a tárnában. Mégis, mit csinálnak ezek az emberek pont itt, ezen a kellemes, szecessziós polgárházon?

Elmesélem.

A Mészáros utca 4. alatt a XIX. század végén még két egyemeletes ház állt a nagy kert mélyén, amelyek először akkor kerültek be a hírekbe, amikor 1886 szeptemberében a falaik közt lelt hirtelen szívhalált tulajdonosuk, a mindössze negyven esztendős dr. Wachtel Aurél. A pénzügyminiszteri osztálytanácsost jeles zeneszerzőként és saját zenemelléklete „szakavatott és buzgó” szerkesztőjeként búcsúztatta a Pesti Hírlap, megjegyezve, hogy a komponista „szerzeményei között legcsinosabbak a magyar irályuak, melyekkel írójuk be akarta bizonyítani, hogy a zene legnemesebb válfajai is, a magyar rythmus és eszme fűzésnek szinte kimeríthetetlenül gazdag árnyalataival, a magyar zamat épségben tartásával, mind átalakíthatók”. Wachtel doktort mindazonáltal elsősorban a pénzügyminisztérium vezérkara búcsúztatta a krisztinavárosi templomban megtartott gyászmisén.

Özvegye, született Schmidt Elza és leánya, Wachtel Aranka ezután még negyedszázadon át lakta, illetve hasznosította az épületeket, míg végül 1910 júniusában 87 ezer koronáért eladták az ingatlant egy bizonyos Sternfeld Ignácnak. Az új tulajdonos még az ősszel megkapta az építési engedélyt egy kétemeletes bérház felépítésére: a napilapokban közreadott hír szerint ezt idősebb Paulheim Ferenc építőmester tervezte és kivitelezte. (Ami csak azért érdekes, mert jó ideje Szőke Imre munkájaként élvez fővárosi védelmet a ház – szerzőségének azonban a korabeli közleményekben nincs nyoma.)

S hogy ki volt Sternfeld Ignác? A Fővárosi Levéltárban őrzött végrendelete elejtett megjegyzéseiből és a róla szóló szórványos hírekből próbálhatjuk meg fölvázolni a portréját. Móri zsidó családból származott, kereskedőnek állt, huszonhárom éves korában feleségül vette a keszthelyi Schütz Rózát, akivel Budapestre költözött. Az Erzsébetvárosban éltek – hosszabb ideig laktak például a frissen kiépült Erzsébet körút és a Dob utca sarkán, a körút 42. számú házában -, a millenniumi pezsgést kihasználva pedig Sternfeld elérte, hogy mind több vállalat bízza meg a budapesti képviseletével. A Schibajeff orosz gépolajgyár, a Pratz feketefestékgyár, a bécsi Hutter és Schrantz ónozott sodronygyár készítményeivel kereskedett többek között, emellett bányatermékeket – „grafit, síkpor, zsírkő, kréta, súlypát” – importált.

Dőljünk tehát hátra. Sternfeld Ignác névjegye található eszerint a Mészáros utca 4. homlokzatán. A két dombormű arra szolgál, hogy aki elhalad a háza előtt, tudja: egy kereskedő lakik ott, mégpedig olyasvalaki, aki a bányaiparban is érdekelt.

Sternfeldék egyébként valóban ott éltek a krisztinavárosi bérházban, és ez az épület annyira közel állt a szívükhöz, hogy az 1914-ben megszövegezett végrendeletükben meghagyták két lányuknak, Flórának és Jankának, hogy „az általunk most családi házként lakott Budapesten Mészáros utca 4. alatt lévő háznak ezen családi jellege halálunk után is fenntartassék”.

Nem tudom egyébként, Sternfeld Ignác esetében a családi kötődés győzött-e le minden más szempontot, vagy talán lányai voltak fegyelmezettebbek és céltudatosabbak az átlagnál, de tény, hogy a családfő cégtársai a lányok házastársai voltak. Flóra 1898-ban ment hozzá Hoffmann Gézához, Jankát pedig két évre rá a másik üzlettárs, Kemény Mór vette nőül. Ők ketten voltak a Sternfeld-cég első számú vezetői, és 1917-ben, amikor az alapító hatvanöt éves korában elhunyt, társtulajdonosokként – később Hoffmann vejével, dr. Kovács Jenő vegyészmérnökkel kiegészülve – változatlan néven és profillal vitték tovább a vállalkozást.

Volt amúgy Sternfeld Ignácnak egy fia is, Jenő. De aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy ő volt a család fekete báránya: 1907-ben épp harminc éves volt, amikor a végrendelet első változatában szülei érezhető elégedetlenséggel jegyezték meg, hogy utódot még nem nemzett, egyúttal igen szigorúan meghagyták, hogy örökségként be kell érnie a Zichy Jenő utca 37. alatti háromemeletes bérházzal. Ez azonban aligha vette el a kedvét a vállalkozástól, mert 1921-ben például mint árdrágítót zárták börtönbe.

Schütz Róza 1931-ben hunyt el, és a házaspár végakarata értelmében különösen meglepő, hogy a következő év márciusában arról adtak hírt a lapok: Hajdu Lászlóné és Sternfeld Jenő házát, amely a Mészáros utca 4. alatti 298 négyszögöles telken áll, 100 ezer pengőért megvette Rosenfeld Manó és neje. Hajdu Lászlónéban Kemény Rózsit, Sternfeld Janka lányát tisztelhetjük. De vajon hogyan adhatta el a nagybátyjával együtt ezt a házat? Különösen, hogy a telefonkönyvek tanúbizonysága szerint továbbra is az épületben lakott a Hoffmann-rokonság, élén dr. Kovács Jenővel?

Ezt sajnos nem tudom, de azt igen, hogy E. Kovács Éva, Sternfeld Ignác dédunokája később úgy emlékezett: a második világháborús ostrom után „Budapest legromosabb kerületében, a Mészáros utca 4. alatti családi otthonunkban” első dolga volt megalapítani saját mozgásművészeti iskoláját. És az emeleti lakásban működő táncstúdió, kevésbé fellengzősen két nagy szoba és egy zongora, igencsak nevezetes helyszínné vált: világbajnok tornászokat neveltek itt, és itt született meg a magyar művészi torna.

E. Kovács Éva és alkotótársa, Berczik Sára Dienes Valéria orkesztikai iskolájának nyomdokain haladva alakította ki saját táncpedagógiáját, amit attól függően neveztek hol modern táncnak, hol mozdulatművészetnek vagy művészi tornának, hogy épp milyen szelek fújtak a kultúrpolitikában. A hatvanas évekre egész kultusz épült köréjük, hamarosan pedig már egyszerre százötven gyerek járt a „Mészi”-be. A stúdió hatvannégy esztendőn át, egészen a kétezertízes évekig működött.

Amivel aztán igazán szépen elértünk a zenétől a táncig úgy, hogy közben ki sem mozdultunk erről a regényes sorsú, krisztinavárosi telekről.