Három olyan fiatalt ismerek közelről, akik gyerekként úgynevezett alternatív iskolába jártak. S tekintve, hogy ma már mindhárman külföldön élnek a saját akaratukból, erre az országra pedig sajnálkozva bár, de határozott irtózással tekintenek, azt kell mondanom: a maga szempontjából teljesen igaza van a kormánynak, ha ezt a kiskaput is be akarja csukni a szabad szellemi fejlődés előtt.
A nevezett tanintézmény alternativitása egyébként abban állt, hogy a gyerekek a saját tempójuk szerint tanulhattak, a tudáspróbák (lásd még: dolgozatírás) alkalmával a pedagógusok arra voltak kíváncsiak, ők maguk jól végezték-e a munkájukat, azaz a nebuló megszerezte-e a szükséges tudást, a tanulnivalót pedig mindig a való élet, a környező világ és az izgalmas felfedeznivalók felől közelítették meg.
Hát valóban, a legfőbb ideje, hogy ennek is vége legyen. Egy olyan oktatási rendszerben, ahol az illetékes miniszter a kötelező ógörög bevezetéséről hadovál, és ahol az az innováció, hogy az erővel beiskolázott hatéveseket meg is lehet buktatni, a gyerek- és fejlődésközpontú oktatásnak valóban nincs helye. Ha valaki azt akarja, hogy a felnövekvő generációk olyan rendszerben tanuljanak, amelyhez képest Klebelsberg Kunó is maga volt a megtestesült spenceri reformpedagógia, akkor jó úton jár. Ehhez le kell zárni a menekülő utakat, nehezíteni kell a magántanulók iskolán kívüli nevelését, és az állami tantervhez kell láncolni az alternatív iskolákat is.
Csak emlékeztetőül mondom, hogy tíz évvel ezelőttre már megtettük az első lépéseket azon az úton, ahol a képességfejlesztő oktatást, az egyéni módszereket és a tanári szabadságot tekintettük értéknek, és ahol az élethosszig való tanulásra akarták felkészíteni a diákokat. Épp kezdtek javulni az eredmények, amikor a NER visszafordította a vonatot. És most már az alagút legmélyén robogunk.