Amióta nincs autóm, megkönnyebbültem. Tihanyban kényelmesen sétálgatva vásárolok, közben beszélgetek az ismerősökkel, ha pedig valami másra még szükségem lenne, tíz pernyi buszozás Füred. Kedvenc járatom 06:51-kor indul, éppen nyitásra érkezik a bevásárlóközponthoz, 07:31-kor már úton vagyok hazafelé. Egy férfinak, aki nem bámészkodik, fél óra mindenre elég.
Minden utast ismerek: a Veszprémbe induló diákokat, a Füreden dolgozó gimnáziumi földrajztanárt, aki felszállás után azonnal kibontja a reggelijét, a kormányhivatal piperkőc könyvelőjét, az álmos, szolgálatból hazafelé tartó szállodaportást, a társkereső oldalakat böngésző magányos varrónőt, a kislányt a hegedűtokjával, aki mindenkinek név szerint köszön - jó reggelt, Gyuri bácsi -, a két nyugdíjas barátnőt, akik megbeszélik az utca híreit, és mindig fáj valamijük. Ma velünk utazik Géza, a postás is, továbbképzésre rendelték Veszprémbe, egy füzetet gyűröget a tenyerében, kíváncsi leszek azokra a nagyokosokra, mondja nekem, akik mindent jobban tudnak, de még egy bélyeget se nyaltak életükben. Mást, bezzeg, azt dalolva.
Aznap azonban beszorul a szalag a pénztárgépbe, a kisasszony nehezen boldogul vele. Félek, lekésem.
- Előre engedne? – kérdezem az előttem álló erős felépítésű, borostás, álmos férfitól, aki kenyeret vett, kolbászt és néhány négycentes önindítót. - Lekésem a buszomat.
- Hol lakik?
- Tihanyban.
- Ne izguljon, főnök, elvisszük – és hozzá még egy barátságos mosoly.
Tiltakozom, de leint. A többiek kint várják a parkolóban, elnyomják a csikkeket, hatan bezsúfolódunk a brigádautóba, én hátul, középen, vendégülés, jót nevetnek rajtam, mindenki megkapja a négycentesét, újabb cigaretta, szinte vágni lehet a füstöt. Régi autó, mondják, de munkára meg a göröngyös utakra jó, nem kell ide márkás cucc, a múltkor is mi segítettünk betolni egy béemvét, a pasas akart adni egy ötöst, mondtuk, mi egy vízcsaphoz sem nyúlunk ennyiért. Sofőrünk válófélben, ez a legrosszabb, mondja, már nincs feleség, de senki új a látóhatáron, a mellette ülő bólogat, bizony, így van ez. Harmadik utasunk göndör fiú, homlokán napszemüveg, ő a divatos csávó a csapatban, őt nyomjuk előre tárgyalni, ha feszült helyzet van. Ezen mindnyájan nevetnek.
A borostás azt meséli, beteg az édesanyja, otthon ápolják, mert egy kórház sem fogadja, dolgoztunk egy faszinál, aki magánklinikát vezet Budapesten, kértem, hogy egy hónapra fogadják be anyut, legyen valami jó az élete végén is, cserébe nem kérünk pénzt a munkáért, barterbe, így mondják, de azt felelte, hogy egy ilyen asszony nem illene a klinika betegei közé. Na, akkor rájöttünk, hogy kik is vagyunk.
Egy kis csend az autóban, és meg is érkezünk Tihanyba. A ház előtt mindenki kiszáll, a borostás felírja a telefonszámát egy noteszlapra, ha bármire szüksége van, főnök, csak hívjon, mindent vállalunk.
A lányaimnak el sem meséltem, mert őket arra tanítottam, hogy soha ne szálljanak be idegen férfiak autójába.