Palotaforradalom tört ki az Európai Néppártban, miután a német kancellár ejtette saját jelöltjüket és helyette inkább a szociáldemokrata Timmermanst akarta a Bizottság elnökének. Emiatt a személyi kérdések eldöntésére összehívott brüsszeli csúcson teljes káosz van, a tanácskozást fel is függesztették, Tusk most kétoldalú egyeztetéseken próbál valamilyen megoldást találni. Ezzel párhuzamosan ismét forgalomba kerültek bizonyos nevek Juncker utódjaként, ideértve Barnier-t, Georgievát, a Világbank bolgár elnökét, valamint a horvát kormányfőt. A konzervatív bolgár miniszterelnök ugyanakkor úgy nyilatkozott, hogy ki kell tartani Weber mellett, mert Merkel a CDU és nem az EPP elnöke. Ír kollégája pedig arról beszélt, hogy a német vezető a pártcsaládon belül senkitől sem kért támogatást a szocialistákkal és a liberálisokkal tető alá hozott alkuhoz.
Varadkar egyben emlékeztetett arra, hogy Timmermans-szal szemben nagy az ellenállás az új tagállamok között. Csehország képviseletében Babis azt hangoztatta, hogy a holland politikus nem tudja egyesíteni Európát. Véleményét osztja Szlovákia is. Kovács Zoltán pedig azt tette közzé a twitteren, hogy Magyarország mindenképpen meg akarja torpedózni a szociáldemokrata csúcsjelölt győzelmét, mert az teljességgel elfogadhatatlan volna. Ám ha mégis ő futna be, nos, az lidércnyomás volna Orbán Viktor számára, mert Timmermans mindig is határozottan kiállt a magyar jogállam lebontása ellen, mutat rá a jelentés.
A V4-ek nem tudják megakadályozni megválasztást, még akkor sem, ha Olaszország is csatlakozik hozzájuk. Jelenleg egyetlen jelöltnek sincs esélye, hogy megkapja a szükséges többséget.
Valóságos falba ütközött a német kancellár, miután Merkel kereszténydemokrata szövetségesei kerek-perec visszautasították, hogy egy szociáldemokrata legyen a Bizottság következő elnöke. A nagy ellenállás csapás Timmermansnak, aki az oszakai csúcson született német-francia-spanyol-holland egyetértés alapján már esélyesnek érezhette magát. Az alku értelmében Weber az EP első embere lett volna. Csakhogy a Néppárt fellázadt a hivatalos csúcstalálkozó előtt tartott kereszténydemokrata találkozón, amire idáig nemigen akadt példa. A visegrádiak is határozottan elutasítják a holland politikust. Orbán Viktor megalázónak minősítette a kancellár elképzelését.
A lap úgy értesült, hogy Merkel meglehetősen elszigetelődött a Néppártban, a többiek élesen támadták. A brüsszeli csúcs előtt összehívott szokásos megbeszélésen, zárt ajtók mögött az hányták a szemére, hogy figyelmen kívül hagyta az EPP érdekeit, amikor nem állt ki teljes határozottsággal Weber mellett. A konzervatívok elvetik Timmermanst, így most jól tájékozott körök szerint megint előtérbe került a bajor politikus megválasztása. A többség úgy gondolja, hogy nem szabad harc nélkül feladni a küzdelmet, és nem fogadják el azt, amit a német kancellár Osakában kialkudott.
A helyzet kiélezettségére utal, hogy a csúcstalálkozó jó háromórás késéssel kezdődött, majd éjjel 11 óra tájékán Tusk felfüggesztette, mert semmi esélyt nem látott a megegyezésre. Ezért az éjszaka során mind a 28 állam- és kormányfővel tárgyalni akar. Utána teljes körben folytatódik a tanácskozás.
Orbán Viktor azt írta a Néppárt elnökének, hogy súlyos, sőt történelmi hiba volna, ha az európai konzervatívok támogatnák a német-francia megállapodást a vezető uniós posztok betöltéséről. A Daul-nak küldött levélben a miniszterelnök elismeri: pontosan tudja, hogy a pártcsalád felfüggesztette a Fidesz tagságát, így ő most semmilyen formában nem befolyásolhatja a kereszténydemokraták politikáját. Ám a helyzet súlyossága folytán mégis ezt teszi, mert hiába nyerte meg az EPP a választásokat, átengedné a Bizottság vezetését a szociáldemokratáknak. Márpedig ez Orbán szerint megalázó, azon kívül pedig aláásná a Néppárt tekintélyét és méltóságát a világpolitikában. Továbbá igencsak rombolná a pártcsalád tekintélyét a saját választók körében. Mindent egybevéve pedig önmegsemmisítéshez vezetne, ha a nagy vetélytárs kapná meg a legfontosabb EU-s tisztséget. A kormányfő kéri Dault, hogy az tegyen meg mindent a kudarcnak az elkerülésére. Egyben arról tájékoztatja, hogy ő maga is ebben szellemben kíván tárgyalni konzervatív kollégáival.
A vezércikk szerint Putyin téved, amikor leírja a liberalizmust, mert a liberális értékek továbbra is épp olyan fontosak a világ számára, mint idáig bármikor. Hozzáteszi, hogy az elnök eddig már sokféle arcát mutatta, ám most lehullt az álarc, és ami előtűnt, az meglehetősen undorító: középszerűség, félelem és düh szülte kicsinyes gondolkodásmód. Világnézete, amit a hideg háború és a KGB-nél kapott kiképzés formált, eltorzult, sértett és defenzív. Szinte semmiről nincs jó véleménnyel, és teljesen üres, ha a vezetésről és erkölcsi iránymutatásról van szó.
A Financial Times-nak adott interjú szándékosan provokatív, és megint csak azt célozta, hogy erősítse a megosztottságot. De éppen azért kell vele foglalkozni, mert itt mutatkozik meg a putyinizmus fenyegető, felforgató oldala. Trump a szövetségese, mindketten szeretik a tekintélyelvű kormányzást, az elnöki rendeleteket, ugyanakkor elutasítják a demokratikus korlátokat és durva víziójuk van a nemzetek, a pénz és a puszta erő által széttagolt világról. Európán belül Orbán Viktor példa az erős emberre, akinek a félelemkeltő üzenete az, hogy a lakosság és a nemzet veszélyben van, több külső forrás miatt is, és ő csak meg akarja védeni az övéit.
Olyan, lidércnyomásos világ ez, amelyben a demokratikus egyetértés már nem számít, ahol kigúnyolják az egyéni jogokat, ahol büntetik a gender-beli és faji különbségeket, a bíróságok és a bírák immár nem pártatlanok, az újságok azt írják, amit megrendelnek tőlük, gyengeségnek tekintik a türelmet és a részvétet, viszont semmibe veszik a nemzetközi jogot. A jobboldali fenyegetés nyilvánvaló. Ugyanakkor meg kellene fontolniuk tetteiket azoknak, akik a baloldalról hajlandóak együttműködni a mai fasizmussal. A demokrácia és az EU hiányosságai nem igazolhatják a rombolást és a rágalmakat.
A 30-as évek tanulsága, hogy ismerni kell az ellenséget. Meg kell védeni az egyetértésen és szabályokon alapuló világrendet, ahelyett, hogy behódolnánk az új, nemzeti-populista kigőzölgés demagógjainak. Nagyon igaza volt Tusknak, amikor azt mondta, hogy igazából a tekintélyelvűség, a személyi kultusz és az oligarchák uralmának ideje járt le. Látni kell, hogy Putyin milyen Oroszországot teremtett: olyat, amely egypártrendszer, amelyben rendszerszintű a korrupció, a polgárjogok elnyomása, a cenzúra és a maffia-típusú gyilkosság. Biztos, hogy sokan akarnának az elnök szemébe nézni, csak éppen más okból, mint ahogyan azt ő hiszi.
A konzervatív újság azt írja, miután Putyin támadást intézett a liberalizmus ellen, hogy az interjú tanúsítja: érdemes harcolni a szabadságért. A világban, Magyarországtól kezdve, Olaszországon át, az USÁ-ig, ellenhullám indult a liberalizmus ellen, a hozzákapcsolt nyitott határokkal, multikulturalizmussal, politikai korrektséggel és a bürokratikus elit által hozott csip-csup szabályokkal egyetemben. Nem csoda ezek után, hogy az orosz elnök éles támadást indított a liberálisok ellen, miközben keresi a viszályok lehetőségét a nemzetközi színtéren. De már a fogalom meghatározásánál téved, mert csupán a liberalizmus vitatott kísérő jelenségeit ragadta ki, mintha azok alkotnák az irányzat lényegét.
A szabadság olyan dolgokat ad, amiket megéri megvédeni: így a szólásszabadságot és a szabad vállalkozás jogát. A gond ott van, amikor elválnak a gazdasági és politikai szabadságjogok. Bárcsak a kínaiak élvezhetnék a liberalizmus összes gyümölcsét, akkor igazságosabb lenne a javak elosztása és ismét csak bebizonyosodna, hogy minél szabadabb egy nép, annál magasabb az életszínvonala. Ez az a tanulság, amit Putyin nyilvánvalóan nem hajlandó belátni: nem mehet bele ilyesmibe, mert akkor bizonyosan összeomlana szklerotikus, tekintélyelvű rendszere. Nem egyszerűen zavart igyekszik kelteni külföldön, hanem emellett odahaza ideológiai alapot akar teremteni a diktatúra számára.
