Záróra vasárnap

A Magyar Nemzet (MN) június 26-i számából annyit biztosan megtudhattunk: szakszervezeti javaslatra a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumának (VKF) legutóbbi ülésén napirendre került, hogy a jövőben ágazati szinten és önszabályozó módon rövidítsék a vasárnapi nyitva tartásukat a bolti kiskereskedők. 
Erre vonatkozóan konkrét szakszervezeti igény is megfogalmazódott, de a vállalkozói oldal képviselői a VKF ülésén – értelemszerűen – konszenzuális alapon nem kötelezték el magukat a kidolgozatlan indítvány mellett. Gondolom, már csak azért sem, mert a kereskedelmi-vendéglátó főszezon beindulás előtt nem igazán időszerű a Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezete (KDFSZ) és „anyaegyesülete”, a Munkástanácsok Országos Szövetségének (MOSZ) kezdeményezése. 
Önszabályozásról beszélnek az előterjesztők, amit meg kell előznie egy alapos, a lakosságot és a piacot reprezentatív módon vizsgáló felmérésnek. Az sajnos nem ismert, hogy ki a megrendelő, az sem, hogy ki végzi a felmérést, arról már nem is beszélve, hogy vajon ki fizeti a révészt. Pillanatnyilag nagy a homály, csak annyit lehet biztosan tudni, hogy a vállaltan a keresztény kultúrkör értékei mentén működő MOSZ (és tagszervezete) még mindig nem nyugszik bele, hogy a hétvégeken a vállalkozók továbbra is szabadon kereskedhessenek. Úgy tűnik, most más formában, de újra a tiltás-korlátozás érvényesítésével próbálkoznak – de hiszem, remélem, hogy ismét sikertelenül. 
Egyébként mindig elégedettséggel tölt el (és most is pozitív fejleménynek tartom), hogy alkalmazottak és vállalkozók tízezreit érintő kérdésekben a szociális partnerek (munkaadók, munkavállalók) képviselői a kormány jelenlétében szakmai egyeztetéseket folytatnak. A mostani eset azért is lehet előremutató, mert a végrehajtó hatalom képviselője (Bodó Sándor államtitkár) – tanulva a kötelező boltzárlat kudarcából – megerősítette a korábbi kormányzati álláspontot, miszerint a kormánynak nincs jogalkotási szándéka a vasárnapi nyitva tartás kapcsán, az teljes mértékben a piacon és a lakosságon múlik.
Pontosítanunk kell, hogy a tervezett nyitva tartási önkorlátozás hatálya alá milyen típusú kereskedelmi vállalkozásokra és milyen körben terjedhet ki. A teljesség igénye nélkül:
- A 80 települési önkormányzat által létrehozott Balatoni Szövetség vajon miként vélekedik arról az elképzelésről, hogy az üdülőhelyeken a főszezonban vasárnapi nyitvatartási korlátozás érvényesüljön? Ugyanez a kérdés feltehető a Velencei-tó, a Tisza-tó és a Duna-kanyar stb., de a főváros vonatkozásában is.
– Mi a követendő szabály abban az esetben, ha a bolti kiskereskedelmi egységben kizárólag családtagok (”papa, mama, gyerekek”) és társtulajdonosok dolgoznak? Rájuk is vonatkozhat a korlátozás? Vagy újra felmerülhet az alapterület alapján történő szelektálás nem túl eredeti ötlete?
– A Magyar Nemzet bizonytalan VKF tudósítása „áruházak vasárnapi nyitva tartásának rövidítéséről” szól. A kereskedelemről szóló – többször módosított – 2005. évi CLXIV. törvény bevezető részében 38 pontban a törvény értelmezését segítő alapfogalmakat definiál. A felsorolásból megtudhatjuk, hogy mi az árusító tér, mi a hipermarket, mi minősül kereskedelmi tevékenységnek, mit nevezünk üzletnek, piacnak, mozgóboltnak stb. Az „áruház” kifejezés a törvényi fogalomtárban nem szerepel, tehát az erre való utalás is zavaró lehet.
– A bevásárló központok működése és szerteágazó szolgáltatási tevékenysége sem könnyíti a helyzetet, és külön kell foglalkozni a repülőterek, kikötők, vasútállomások és benzinkutak vonzásában működő bolti kiskereskedelmi egységek önszabályozó, rövidített vasárnapi nyitva tartásával. Ja, és a virágboltokat, ajándéküzleteket és gyógyszertárakat se hagyjuk ki a felsorolásból. Egyáltalán: lehet, hogy több lesz a kivétel, mint az önkorlátozást vállalók száma?
– Azt is érdemes lenne tisztázni, hogy az esetleg megkötésre kerülő, a bolti nyitva tartást érintő önkorlátozó paktum előírásainak figyelmen kívül hagyása – jogi szabályozás hiányában - milyen következményekkel járhat? (A vasárnap késő esti nyitva tartókat sújtsa a dolgozó nép megvetése, és/vagy heti háromszor ellenőrizze a NAV illetve a fogyasztóvédelem?!)
Rövid jegyzetemben nem arról akartam meggyőzni az olvasót, hogy felesleges a rövidített vasárnapi nyitva tartásról konzultálni és a szakmai érveken nyugvó vitát lefolytatni. Viszont a korábbi boltzárlatot elrendelő és végül csúfosan elbukott 2014. évi CII. törvény negatív tapasztalatait érdemes lenne először higgadtan értékelni annak érdekében, hogy biztosan ne ismétlődjön meg egy, az üzleti világ és a lakosság érdekeit súlyosan sértő korábbi szabályozás „új köntösben” való megjelenése, érvényesülése. A walesi író, Ken Follett szerint: „Ha egy újabb hibát követünk el, abban sincs semmi kivetnivaló, de ugyanazt a hibát kétszer elkövetni ostobaság”.

Nosztalgiavonat

A most következő történet nem velem esett meg, de ez semmit nem von le a nagyszerűségéből. 
Navigare necesse est... – mondta Nagy Pompeius, aki ezzel azt akarta kifejezni, hogy Szegedről Budapestre muszáj vonattal utazni, mivel a vonat a felmerülő nehézségek ellenére még mindig gyorsabb és kényelmesebb, mint az autóbusz. (A kiváló hadvezér és költő csak objektív okokból nem vasúti vagy autóbuszos metaforát használt, mivel kizárólag hajót és lovaskocsit volt alkalma használni.) Ráadásul – amint látni fogják – a vasúttársaság rendszeresen gondoskodik a játékos, úgynevezett élmény alapú utazásról. 
Hogy a pozitívumokkal kezdjem: a vonatok a nagy hőség ellenére is járnak, és viszonylagos rendszerességgel teszik meg az utat a fentebb említett városok között, akár napjában többször is. A kaland akkor kezdődik, amikor az ember megveszi Szegeden a jegyet a 16. 45-ös IC-re a 21-es, másodosztályú kocsira. A részletek később még fontosak lesznek, tessék szépen megjegyezni! Tehát odaballag az ember, megáll a hőségtől izzó peronon, és várja, hogy begördüljön a vonat. Be is gördül. Az ember keresi a 21-es kocsit, aminek a 20-as és 22-es között kellene lennie, de 21-es kocsi az nincs. Van 16-os, 17-es és 18-as, utóbbi viszont első osztályú. Tapasztalt világutazó lévén nem lepődik meg azon, amikor az úgynevezett „jól értesült” utas a kalauz üzenetét hozza: 21-es nemcsak nincs, hanem nem is lesz, ezért szálljunk fel a 18-asba. Üljünk, ahova akarunk, csak ha jön valaki, akinek oda szól a jegye, akkor adjuk át a helyünket; mert mégiscsak nála van az ász, nálunk meg csak a pikk dáma. Az ember ilyenkor leül, és igyekszik annyira beleolvadni a környezetébe, amennyire csak lehet. (Olvasmánynak Az ember, aki ott sem volt című regényt ajánljuk.) 
Kisvártatva olyan utasok érkeznek, akiknek viszont azt mondta egy másik kalauz, hogy oda üljenek, ahova a 21-es kocsiba szóló jegyük rendelné őket, ha ez lenne a 21-es. Remélem, még mindenki tud követni. Ennek az utasnak tehát átadjuk a helyünket, és átülünk. Ekkor száll fel az az utas, akinek a jegye a 18-as kocsiba szól, nem fogják kitalálni, pont arra a helyre, amelyről néhány percig azt reméltük, hogy a sajátunk. Azt mondja, szóltak ugyan neki, hogy valami gond lehet a helyekkel, de hát neki ugye van, ráadásul éppen az, amelyiken mi ülünk. Feltápászkodunk, és kezdjük irigyelni azokat a barátainkat, akik a lassúbb és kényelmetlenebb buszos utazást választották. 
Ám amikor végképp elkeserednénk, egy verejtékben úszó kalauz képében megjelenik a királynő lovas hírnöke, és közli, hogy átnevezte (!) a 18-as kocsit 21-esre, tehát minden rendben. Most már valóban nincs más hátra, mint helyet találni mindazoknak, akik időközben leültek, vagy felálltak, és máris indulhat a vonat Szegedről Budapestre. 
Idősebbek talán még emlékeznek arra a játékra, amikor a kispajtások körbe-körbe szaladgálnak és énekelnek, aztán az egyiknek nem jut hely. Időutazás – mondhatnánk –, de nem az. Szeged-Budapest. Bármikor.
Szerző
Kövesdi Péter

Rendezés

Az irigységen kívül mi mással lehetne magyarázni, hogy többen is fennakadtak a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság vezetőinek tervbe vett fizetésemelésén. A parlamentnek benyújtott törvénymódosítás értelmében például Karas Monika eddigi mintegy 1,3 milliós bére 4 millió körüli összegre nő. Havonta, természetesen. Az indoklás szerint ugyanis „időszerűvé vált” az illetmények rendezése.
Nehezen is tudjuk elképzelni, miképpen voltak képesek a médiahatóság irányítói eddig szinte fillérekből ellátni felelősségteljes munkájukat. Minden pillanatban ébernek kellett lenniük, már csak azért is, mert – tudjuk – az ellenség sosem alszik, és gyakran igyekszik támadni a vérrel és verítékkel megszerzett média-posztokat. Ám az NMHH minden körülmények között teljesíti feladatát. Ha kell, megakadályozza az RTL Klubot, hogy a piac túl nagy részére telepedjen rá, viszont egy szava sincs a fideszes médiatröszt létrehozásáról. Talán még gratuláltak is: éljen és virágozzék a szép nevű KESMA, vagyis a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány. 
Karas Monika tehát nyilvánvalóan megérdemli, amit kap. Régi, megbízható és bevált harcosa ő a nemzeti együttműködés rendszerének, újságíró és jogász, akinek az ügyfélkörében sűrűn előfordultak vezető fideszes politikusok és sajtómunkások. Hat éve pedig a médiahatóság élén szolgálja a minden tekintetben kiegyensúlyozott és elfogulatlan hatalmat. Amely egyébként mindig vigyázott a pénzre, emlékezhetünk a nagyösszegű végkielégítések megakadályozására tett kísérletére. Ha tehát valakinek adni akar – mégpedig sokkal többet, mint eddig –, az biztosan ezerszeresen megszolgálta.
Lehet persze a zsebekben turkálni, akár felháborodni is az „elképesztő” méretű fizetésemelésen. Ez azonban semmin sem változtat. Inkább arra érdemes figyelni, hogy a jók – a mi kutyánk kölykei – mindig elnyerik jutalmukat.