Ellenzéki kaláka

Meg kell hagyni, jól beszél... - ezt a mondatot tavaly, a rabszolgatörvény elleni egri tüntetésen, egy metszően hideg téli napon mondta egy helyi szocialista politikus felesége, miközben a tömeg előtt épp a Jobbik vezérszónoka ostorozta a kormánypártot. Akkor még csak nyomokban volt szó közös ellenzéki összefogásról, választási együttműködésről, „egy mindenkiért, mindenki egyért” elvekről. Az azonban már látszott, hogy megtört jég, s olvadni kezdtek az ideológiai különbségekből emelt falak.

Elemzők szerint a vidéki városokban az ellenzéki pártok képviselőinek sokkal könnyebb összefogniuk és együtt dolgozniuk, mint a nagypolitika szereplőinek. A helyi önkormányzatokban a mindennapok során már most is ezt teszik: gyakran megesik Miskolcon vagy Egerben, Szolnokon vagy Kaposváron, Nyíregyházán vagy Szegeden, hogy ugyanazt a gombot nyomja meg a jobbikos, mint a szocialista képviselő, s nem azért, mert előtte egyeztettek, hanem mert ezt látják helyesnek, ez a közös érdekük.

Lám, miközben az ország a budapesti előválasztásra figyelt, a megyei jogú városok zömében – a huszonháromból tizenhatban – szépen megkötötték a politikai egyezségeket, s megnevezték az egyetlen közös polgármesterjelöltet, aki mögé valamennyi ellenzéki párt odaállt. Ez az egyetlen működőképes stratégia és taktika, az átlagember nem is érti, miért csak mostanra jutottak el idáig, miért nem lehetett ezt megtenni már az előző választásokon. Vidéken ráadásul nem is kell annyit konspirálni, nem kell annyiféle érdeket összehangolni, mint országos szinteken: a konc is kisebb, az „éhes” jelentkező is kevesebb. Az emberek közelről ismerik egymást, senkinek nem célravezető új múltat hazudni. Mindössze arra van – volt - szükség, hogy egy adott ponton minden fél kimondja: innentől tiszta lappal indulunk, nem az ellentéteket, hanem a közös nevezőket keressük, és az egymás elleni szurkapiszka helyet mostantól a „főgonoszra” koncentrálunk.

Most az következik, hogy a nagy elvi megállapodásokat kis napi tevékenységekre, az ígéreteket konkrétumokra váltsák. Az elmúlt évtizedben a nagy pártok erőforrásai, helyi szervezetei „megrogytak”, az aktivisták létszáma lecsökkent: a NER rendszerében nem olyan egyszerű egy vidéki városkában DK-s vagy jobbikos pólóban a piac sarkán aláírásokat gyűjteni. A pénzt, a paripát és a fegyvert is össze kell dobni. Megesik majd, hogy egy gyűlésnek a szocialisták adnak helyet – mert nekik vannak még irodáik -, a momentumosok viszik a szórólapot, a jobbikosok a pogácsát, az LMP-s hangosít, a DK-s pedig a vendéget fuvarozza haza.

Miként régen a falvakban kalákában épültek a házak, s mindenki azt adta bele, amije volt – legtöbbször a saját emberi erejét, de volt, hogy a lovát és a szekerét –, úgy kell majd felépíteniük az ellenzéki pártoknak is helyben egy új politikai stílust. Civilre váltva pártstratégiákat, s elhitetve a szavazókkal: van a nemzeti együttműködésnek olyan rendszere is, amely nem a lovagoknak, hanem éppenséggel a gyalogoknak kedvez.