Bejárás akasztás előtt

A kilencedik kerületben, a Bokréta és a Balázs Béla utca sarkán, egy beépítetlen, gazos, üres telken magasodik egy erős, megtermett gesztenyefa, hetente párszor járok arra, s mindig rácsodálkozom, hogy ebből a mániákusan lebetonozott világegyetemből még nem vágták ki gyökerestől. Ha meglátom, köszönök is neki, hogy vagy, öreg haver, kérdezem tőle, válaszképpen csak hajladoznak az ágai. Mellette öt-hat emeletes házak állnak, az öreg haver már az épületek tetejéig ér, be is látna a tetőtéri lakásokba, ha akarna, s milyen igaza van, hogy nem akar. Már többször meg akartam simogatni, de nem lehet odamenni hozzá, mert a fát, s vele az üres telket drótkerítés veszi körbe. Csak egy élősdi kúszónövény tudta megközelíteni, az viszont eléggé szorosan, hiszen körbefonta már, s a méregzöld parazita levelek eltakarják, beborítják szinte az egész törzset.

Mondom, hetente párszor elmegyek mellette, általában esténként, a Mester utca felől jövet a Ferenc téren át ki az Üllői útra. Rituális séták ezek, a saját forgatókönyvem szerint haladok mindig szigorúan egyedül, és a többiek is, a mások, az idegenek, mintha ők is szigorúan tartanák magukat valamiféle felsőbb utasítási szabályzathoz, mindig ugyanazt a szerepet játsszák. Mai magyarok. Mint két lábon járó, programozott automaták, úgy jönnek-mennek utcáról utcára kortársaid, de figyelmet ne remélj tőlük, előzékenységet se, irgalmat pedig ne is feltételezz. Szemükben riadt gyanakvás, s mintha folyton ellenséges tűz alatt járna mindegyik, a járdán úgy iszkolnak sietősen a sajátjuknak hitt odújuk felé, ahol elterülhetnek végre a tévé előtt.

Néha eltűnődöm, hogy mi ad nekik ehhez a folytonos gyanakváshoz és iszkoláshoz erőt. Vagy nem, nem is erőt, hanem reményt, úgy értem, csak a holnapi napra nézve – hiszen amúgy is csak a holnapig látnak előre. A séták során egyedül a Ferenc téren szoktam felderülni néhány pillanatra, mert van ott egy új játszótér, úgyhogy gyerek is van, gyerekre meg jó ránézni, mert általában megcsalja magát vele az ember: legalábbis könnyebben elhiteti magával, amit el akar hinni.

A barangolásból az Üllői útról szoktam visszafordulni, a nyolcadik és kilencedik kerület határán, ami olyan nekem, mint egy kicsi és hangos, haragos folyó. Esténként, amikor ki van világítva, különösen szép a sodrása, álldogálok a partján, figyelem a hullámait, a felszínen a forgalommal együtt úszó, a már újkorában korhadásnak indult semmit. Kedvem támad olykor belevetni magam, megmerülni, alámerülni, eltűnni kicsit.

Ilyenkor szoktam hazaindulni, vissza a Bokréta utcán a Ferenc téren át a Mester-Haller sarokig. Visszafelé menet is megállok az óriási gesztenyefa előtt, és mindig rácsodálkozom, hogy az egyik alsó ágára egy hosszú, piszkosfehér kötél van csomózva. Első pillantásra fel sem tűnik a törzset borító levelek miatt, de ott van. Csupa előzékenység és figyelmesség ez a fa. Mintha a kötelet is, mint az ágait, ő maga növesztette volna annak a nyomorultnak, aki éppen rászorul.