Ismét segítenünk kell

A művészetek mostanában sok pénzt kapnak Magyarországon. Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor a magyar színházakat, az operát és koncerttermeket a „nemzeti kultúra templomainak” nevezte. Kormánya jelentősen támogatja a színházak és operák felújítását és bővítését, valamint körülbelül 60 színházat – kicsit és nagyot egyaránt – tart fenn országszerte.
Az Európa többi országában és az Egyesült Államokban található, anyagi gondokkal küzdő kulturális intézmények számára ez irigylésre méltónak tűnhet. Azonban semmi sincs ingyen, amikor a kormány úgy dönt, hogy maga határozza meg, mit tekint „nemzeti kultúrának.” Budapesten és a fővároson kívül minden kulturális intézmény, amelyet a kormány támogat tudja, hogy melyek azok a témák, amelyeket nem szabad feszegetni. 
A Nyílt Társadalom Alapítványok és korábban a Magyar Soros Alapítvány, amelyek a kommunizmus utolsó időszakától kezdve az utóbbi évekig segítették a magyar kulturális intézmények finanszírozását, újból bekapcsolódnak Magyarországon a művészetek támogatásába. Bejelentjük, hogy 360 millió forintot adományozunk a Summa Artiumnak, egy művészettámogató szervezetnek, amely 2003-ban, Budapesten jött létre azzal a céllal, hogy a független művészek számára elérhetővé tegye a vállalati és magánszektorból érkező támogatásokat. Mi az adományunkkal válaszoltunk a Summa Artium nyílt felhívására. A szervezet egy alap megteremtését látta szükségesnek, „hogy megvalósulhassanak azok a művészeti és kulturális projektek, amelyek a Magyarországon uralkodó körülmények között nem reménykedhetnek állami támogatásban.” 
A Nyílt Társadalom Alapítványok ugyanakkor nem vesznek részt a független alap forrásainak elosztásában, és nem szólnak bele, hogy ki és mi kaphat támogatást. 
Örömmel nyújtunk segítséget ilyen esetekben. Ugyanakkor mélyen aggasztanak minket azok a Magyarország sötétebb időszakait idéző körülmények, amelyek megteremtették ezt az igényt. A nyolcvanas évek közepén, amikor Magyarországon még a kommunizmus uralkodott, alapítónk, Soros György független művészeket támogatott, hogy új kulturális távlatokat nyisson a rendszer korlátain túl is. Kortárs színházi társulatokat támogattunk, valamint megalapítottuk a Soros Alapítvány Kortárs Művészeti Központját, amely támogatta magyar művészek alkotómunkáját és nemzetközi bemutatkozását. A rendszerváltás után, a Soros alapítványok segítségével sorra alakultak a hasonló művészeti központok az egykori kommunista országokban.  
Azt reméltük, hogy azok az idők már elmúltak. Mindannyian tudjuk, hogy manapság Magyarországon a kormányzati ellenőrzés árnya mindent beborít, a kultúrát és a művészetet is. Júniusban például a kormány bezárta az 1956-os magyar forradalom történetét kutató 1956-os Intézetet, melynek látásmódja eltér attól a narratívától, amelyet a kormány sugall a forradalomról. Láttuk azt is, ahogy a társadalomtudományok területén élen járó regionális központot, a CEU-t arra kényszerítik, hogy egyetemi campusát Budapestről Bécsbe költöztesse át. A parlament a napokban fosztotta meg a Magyar Tudományos Akadémiát az önállóságától, és kényszeríti jogos tulajdonának átadására. Magyarország, a rendszerváltás minden reményét megcsúfolva, nem a szabad gondolat, a művészet szabadságának hazája többé.  
Ilyen időkben a művészek jelenítik meg függetlenségükkel és a sokféleségükkel a társadalom kollektív lelkiismeretét. Kiállnak és megkérdezik: kik vagyunk és miképpen élünk együtt? Nem fogadják el, hogy a kultúrát a politikai szempontok alapján osztogatott pénz határozza meg.
A művészetek és a kultúra támogatásával a Nyílt Társadalom Alapítványok ezt a független hangot szeretné támogatni nemcsak Magyarországon, de a világ minden táján. Legyen szó egy a diszkrimináció elleni koncertről Maliban, egy színházi előadásról, amely a Balkán etnikai konfliktusairól szól, vagy pár napja Harlemben egy nyilvános beszélgetésről a When They See Us című sorozat rendezőjével, Ava DuVernay-jel. Tudjuk: a művészet segíthet felerősíteni azoknak a hangját, akiket kirekesztenek.  
Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor eltérő véleményen van. A miniszterelnök a művészet segítségével kívánja megerősíteni a monolit nemzeti mítoszokat és politikailag hasznosnak ítélt téveszméket. Talán elég sokat fizet ezért, de a gyűlölködő politikai megrendelés nem hozhat létre művészi értékeket. Mi inkább kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen mások szemén keresztül látni a világot. Szeretnénk, hogy a művészek lepjenek meg, gyönyörködtessenek és provokáljanak azzal, amit mutatnak nekünk.
Szerző
Patrick Gaspard
Frissítve: 2019.07.04. 07:37

Csőtörés

Egyelőre nem tudjuk biztosan, hogy a hét végén 11 vagy 3 csőtörés történt-e Miskolcon, attól viszont tartunk, hogy valami elkezdődött. Bár a miskolci vízmű közleménye az időjárást okolja a csőtörésekért, a hazai vizes szakemberek az életüket merik rá tenni, hogy a hálózat elöregedése a bajsorozat előidézője. Ám névvel senki se mondja, az fővesztéssel járna.
Ismert, hogy a kormány 2012-ben befagyasztotta, majd tíz százalékkal mérsékelte a vízdíjat. Ettől a vízellátó cégek túlnyomó többsége veszteségessé vált, s e vállalkozások azóta sem tudnak eleget költeni a vízhálózat felújítására. A hazai ivóvíz- és szennyvízhálózat hossza 92 ezer kilométer, mivel a vezetékek átlagosan 50 esztendő alatt elöregednek, évente a csövek két százalékát cserélni kellene. Ez nagyjából 2 ezer kilométer, ehelyett jó, ha 350 kilométerre telik. Nem jut elég pénz a víziközmű cégek dolgozóinak bérére sem, ezért – a Századvég tanulmánya szerint - az ágazat 2027-re elveszíti dolgozóinak a negyedét. Pedig munka lenne bőven, az ivóvízhálózat öregedése miatt öt év alatt megduplázódott a csőtörések száma.
A szakemberek azt prognosztizálják, hogy a vízellátás néhol akár 8-10 éven belül összeomolhat. Talán ebből adott most egy kis ízelítőt Miskolc. Milyen, ha a megvénült rendszer hibái egymást erősítve tömegesen jelentkeznek? Pakson már történt hasonló pár éve, ott három helyen tört el az egyik fővezeték néhány napon belül, s a hibát csak fővárosi brigádok segítségével tudták kijavítani, 9 nap alatt. 
Ha a cégek valós áron szolgáltatnának - a mainál 30-40 százalékkal drágábban -, akkor jutna pénz a felújításokra, és a vízpazarlást is visszafogná az ár. De erről az állami és önkormányzati tulajdonú víziközmű cégek szakemberei nem mernek nyilatkozni. Pont ők mennének szembe a kormány „rezsicsökkentés” jelszavával?
Amúgy Miskolc abból is ízelítőt adott, kit lehet felelőssé tenni, ha jön a baj. Az időjárást. A migránsokat se feledjük! Ha sertéspestist okozhatta egy migráns szendvicse, akkor miért épp ezt ne kajálnánk be?
Szerző
Ungár Tamás
Frissítve: 2019.07.03. 16:17

Nemzeti kislétünk

Bár erős a kísértés, hogy összevessük a legnagyobb magyar teljesítményét a legnagyobb magyar gazemberével, ezt megteszi helyettünk a történelem. (Az egyiknek az Akadémia megalapítását jegyzi a neve mellé, a másiknak meg – sok más kártétel mellett – a szétverését.) 
Széchenyi István mostanában alighanem anélkül is forog a sírjában, hogy emlegetnénk – beszéljünk inkább egy másik jeles magyarról, Klebelsberg Kunóról. Neki ugyan közvetlenül nincs köze az átmenetileg még MTA néven emlegetett intézmény létrehozásához, ellenben annak a kornak az egyik emblematikus figurája volt, amelyre a mai hatalom állítólag példaként tekint; és amelyben utoljára sikerült úgy tennünk, mintha az ország kicsinysége ellenére nagy nemzet lennénk. Az egyébként sokféle okból vitatott és vitatható megítélésű Klebelsberg nevéhez fűződik az ún. kultúrfölény-elmélet, amelynek lényege, hogy a megcsonkított Magyarország csak egyetlen módon válhat újra tényezővé (legalább) a közép-európai térségben: a széchenyi-i értelemben vett kiművelt emberfők által. Az elmélethez a politikai akarat mellé anyagi erő is társult, ami a magyar közoktatás látványos átalakításához vezetett. 
Ezt sokan tudják, az viszont talán kevéssé közismert, hogy neki köszönheti az utókor az Akadémia pénzügyi szanálását, meg a ma létező egyetemi struktúrát is. (Utóbbihoz azóta érdemben csak Magyar Bálint idején nyúltak hozzá fejlesztő jelleggel, ami igencsak szégyenletes egy kilencedik éve kormányzó erőre nézve, amely a nemzetromlás eredőjeként a liberálisok ténykedését szereti megnevezni.)
Amúgy a klebelsbergi reformok nyomán végül sikerült visszahelyezni Magyarországot az európai térképre. Most, amikor ugyanazon az úton épp visszafelé lépdelünk, valaki elárulhatná: a „nagylét” mikor, miért és kinek az akaratából került ki a nemzet elérendő céljai közül?
Frissítve: 2019.07.03. 16:17